Grendel Lajos – Magyar líra és epika a XX. században (32)

A MAGYAR LíRA DEPOETIZÁLÁSA – 70-ES ÉS 80-AS ÉVEK II.
Tolnai Ottó (1940). Több mint negyven esztendő távlatából a Homorú versek (1963) és a Sirálymellcsont (1967) c. köteteit bízvást tekinthetjük költészettörténeti fordulatnak irodalmunkban.

Szakításnak nemcsak a jugoszláviai magyar irodalom konzervativizmusával és regionalizmusával, hanem a magyar lírát akkortájt meghatározó esztétista és népi paradigmával is; az avantgárd kivételével tulajdonképpen a teljes magyar költészeti tradícióval. „A legszélsőségesebb kísérletezést is szívesebben vállalták, mint a folyamatosságot vagy a hagyományok asz-szimilálását” – írja róla többek között a hatvanas évek közepén általa is alapított újvidéki irodalmi-művészeti folyóirat, az Új Symposion köréről Görömbei András.(26) A Tolnai Ottó deretorizáló, depoetizáló törekvéseivel szembeni éles ellenállás csak a nyolcvanas években szűnt meg, amikor ennek a lírának a hatása már nemcsak a szlovákiai és a romániai, hanem az anyaországi irodalomban is láthatóvá vált. Az a versbeszéd, amelyen Tolnai Ottó és Domonkos István a hatvanas években megszólalt, mára a magyar líra egyik vezérszólama lett.

Tolnai Ottó korai költészete a 20. századi avantgárd líra széles skáláján szólal meg. Egyként föllelhetők benne az olyan egymástól mesze eső iskolák és irányzatok inspirációi, mint a szürrealistáké vagy a beatköltőké. Verseinek uralkodó tónusát az élőbeszéd spontaneitására való ráhangolódás határozza meg, továbbá a szintakszis fellazítása, merész képzettársítások, az interpunkció és a rím kikü-szöbölése, a metrum helyét és szerepét átvevő gondolatritmus révén. „Tolnai Ottó össze nem tartozó elemek váratlan szembesítésével groteszk-ironikus sorsképet raj-zol.”(27) Ugyancsak a groteszk hangot erősítik fel a több költeményének kompozícióját meghatározó távlatváltások: a végtelen horizontú tengert ellenpontozó bács-kai mikrovilág hétköznapjainak szűk horizontja. Ezek a szövegek egyfajta köztes-lét lenyomatai, játékos abszurdok, melyekben a műfajok közti határok messzemenően átjárhatóvá válnak. „A se-műfajok gondolata mögött – írja Thomka Beáta – tudatos magatartás áll, a szilárd formák feloldása egy olyan írásgyakorlatban, mely a tervszerűt az esetlegessel, az állandót az ideiglenessel cseréli föl.”(28)

Merre is induljak
a távolságok már itt benn is
végtelenné nyúltak
puhán behavazottak

Mégis jó egy kicsit mozogni
forogni mint a gazellák
magasra ugrani

Merre is induljak

A fegyvert egyik vállamról
a másikra helyezve
e holt papiroson
diagonálison át
(Merre is induljak)

A már említett távlatváltások képezik meg a Che Guevarának ajánlott Gerilla-dalok c. versciklus szövegterét is, az átjárás lehetőségét a Nagy Történelemből az észak-bácskai kis történelembe. A gerilla magányos forradalmár, akinek a sza-badságát, személyisége integritását éppen a magányossága szavatolja. Tolnai Ottó nem politikus költő a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább a lukácsi „partizán” szerep illene rá, amikor politikai tárgyú verset írt (egyébként elég ritkán). Tolnai Ottó líráját is megérintette a hatvanas évek végének újbalos romantikája, ami konkrétan, a helyi kontextusban azt jelentette, hogy „Föllépésében, a vidékies, anak-ronisztikus irodalmi ízléssel, az ösztönző hatások elől elzárkózó kisebbségi kultúra téves önszemléletével való szembehelyezkedésében eleve eretnek pozíciót vállalt magára.”(29) S a nyugat-európai, amerikai újbaloldal romantikus forradalmáraival ellentétben ismerte a kelet-európai és balkáni „reális szocializmus” múlt- és jelenbéli kontextusát is (Óda Sztalinhoz; Jan Palach, később az Orpheusz új lantja).

csak börtönünket
börtönünket
bolondokházával ne cseréljék
költőből sajtszakértő
sajtszakértőből forradalmár
szakálladban köszörült kanállal vágsz allét
torkodnak
nyakkendődet pertlidet elvették
körmöd falon kopik
(Sajtüregek)

Az életmű további szakaszában, különösen a kilencvenes évektől (Wilhelm-dalok, 1992; árvacsáth, 1992; Balkáni babér, 2001), bár a nyelv, a versbeszéd alapjaiban nem változik, egy mikrorealista részletekben mérhetetlenül gazdag magánmitológiát épít föl, szűkebb pátriájának, Észak-Bácskának valóságelemeiből, ha úgy tetszik, a vidék vidékéből, a provincia provinciájából, némiképp hasonló, tér- és idősíkokat keverő technikával, ahogy Mészöly a dél-pannóniai tájból ugyan-ebben az időben. A ciklusteremtés szándéka korábban sem volt idegen művészi világától, ezekben a kötetekben azonban egy lehetséges (megírandó? Mégis megírhatatlan?) regény fragmentumaivá állnak össze a szövegek, melyeket egy-egy regény-főszereplőnek is tekinthető személy (Wilhelm, Csáth Géza) és a mindegyikben azonos epikai tér forraszt össze. Wilhelm amolyan falubolondja, alakja és az őt körülvevő figurák megközelítése lefokozó-parodisztikus, a narráció pedig anekdotaszerű. Ebben az időben Tolnai Ottó egyike azoknak az íróknak, akik rehabilitálják az anekdotát. A kötet szemléletét és hangvételét az alávetettség, a történelem passzív elszenvedésének közérzete hatja át.

hol is kezdjem amikor már rég megkezdődött
hogyan tulakodjak a dolgok legelejére
hiszen amikor a mama elküld zsírért sorba állni
akkor is mindig én vagyok az utolsó
mindenkit magam elé engedek
akkor kerülök csak sorra amikor a herman bácsi
felteszi a lakatot
hol is kezdjem amikor már rég vége szakadt
a herman bácsit is feltuszkolták a kamionra
a bus sógor meg mandulástul kitépte saját nyelvét
nem tudok belevágni
csak bámulom magam a tata szarral bekent
katonatükrében
(habakukk a katonatükörben)

Az azonosuló és távolságteremtő nézőpont váltakozása és egy intertextuális szövegtér megképzése strukturálja és kapcsolja össze a közel száz versből álló árvacsáth-kötet darabjait, melyeket egy időben írt a Wilhelm-dalokkal. Erre a kötetre úgy is tekinthetünk, mint Tolnai Ottó Kosztolányi- és Csáth-olvasatára, bújtatott önvallomásra. A kötet rejtett vallomásjellege magyarázhatja iróniája visszafogott-ságát, a rezignáltabb, meditatívabb versbeszédet. „AWilhelm-ciklus hangnemének lefokozottságával, a deretorizáltsággal és humorral szemben a Csáth-ciklus a metaforikus, kissé stilizált, komorabb, drámai beszédmódja jelent változást” – írja Thomka Beáta.

a jéghideg váróteremben
magának hegedült
a cigány
olyan új zene
olyan új zene sosem is lesz
kisgyerek vigyázza úgy
lombfűrészének egyszál élét
ahogy húzta
olyan új zene
olyan új zene sosem is lesz
ahogy körülfűrészelte koponyám
hadd hűtse a vattásan hulló hó
ami már úgyis lehűthetetlen
magának hegedült
meg ne fagyjon a váróteremben
megfagyott
csak a mozdonyon konyult le
szították a tüzet az ördögök
csak a mozdonyon konyult le
a kezében a vonó
olyan új zene
olyan új zene sosem lesz

Tandori Dezső (1938). Noha életműve már most könyvtárnyi terjedelmű, s mint a magyar lírában a hetvenes évek elején végbement paradigmaváltás központi alakjának, hatása a kortárs magyar líra beszédére óriási, e roppant mű átfogó feldolgozása egyelőre várat magára. Tandori lírája folyamatos vita tárgya, annak ellenére, hogy e líra jelentőségét mint korszakhatárét, senki nem vonja kétségbe.

„Tarján Tamás a Tandori-életműben három periódust különböztet meg:
A Töredék (Töredék Hamletnek, 1968) periódusában az élet múló. De szerves része, a halál prezentálódik;
a Talált tárgyban (Egy talált tárgy megtisztítása, 1973) a még múlóbb szerves rész, azaz maga az élet a »téma«;
az összes többi, máig megjelent Tandori-kötetben a legmúlóbb szerves rész, a perc a költői vizsgálat tárgya.”(31)

Tőzsér Árpád, elfogadva Tarján Tamás periodizációját, e periodizációnak másféle megokolását is lehetségesnek tartja: „a Töredék az egzisztencialista halál és én-vesztés […] elmondhatatlansága, a Talált tárgy a »némaság mi helyett?« Dilemmája, a többi kötet a »mi?« (mi veszett el?) kompenzálása.”(32)

Tézis – antitézis – szintézis? Az első kötet mint az elvont tárgyiasság líraeszményének az én-vesztésig elvitt végiggondolása, amely után csak a visz-szafordulás vagy az elnémulás következhet (a becketti határpont).

Némaság a hang helyett.
de a némaság mi helyett?
(Koan III.)

A második kötet mint egy új, a modernizmuson túli (posztmodern?) lírai beszéd megalapozása, mint radikális levonása a Töredék néhány versében megfogalmazott lírai állapot következményeinek.

Aki elveszti egészét
megleli részeit.

Őrzöd pár töredékét,
idegen egészeit.
(Egy sem)

Minden hogy kitágult, mióta
elmozdulhatok nézésem mögül.
Nem fedi el többé képeivel
azt, aminek már nevet sem adok,
amibe már csak hanyattbukhatok.
Áthullok eszméletemen.
Állandóan következem.
(Minden hogy kitágult…)

A Talált tárgy a magyar költészeti tradíció – elnézést e frivolnak és talán nem ideillőnek tekinthető megfogalmazásáért – egész pályás letámadása a neoavantgárd, mindenekelőtt a konceptualizmus és a minimalizmus irányából, ad abszurdum vive azt egészen a szövegtelenítésig (A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn; Táj két figurával; A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz; Ugyanez elmondható bármiről).

Másfelől a szövegekben a transzcendencia teljes trónfosztása, a vers szimpla használati tárggyá való lefokozása, ami „itt valóban nem több, mint ami; nem utalás valami másra, nem közvetítés, transzcendálás, kiemelkedés”, vagyis „a lírai teleo-lógia, az élménytől a kifejezés felé tartó mozgás felfüggesztése”.(33) Ez a költői stra-tégia vezet át Tandori Dezső harmadik kötetéhez (A mennyezet és a padló, 1976) s újul meg a kilencvenes évek olyan kiemelkedő köteteiben, mint a Koppar Köldüs, 1991, a Vagy majdnem az, 1995 és A Semmi Kéz, 1996. Tágul a költő magánéletének, hétköznapjainak mikrokozmoszává, valamiféle monumentális naplóvá.

Most már csaknem biztosra vehető,
hogy bajnok lesz a Cagliari. Vasárnap
pontot vitt haza Torinóból, és a
befejezés előtt hat fordulóval
két ponttal vezet. Ráadásul a
Juventus Firenzébe utazik,
a szardíniai bajnokjelölt
pedig két idegenbeli nehéz
(Roma, Juventus! ) mérkőzés után
végre hazai pályán játszik. (Ez már
(Koratavasz)

Vajon vers-e még az ilyen szöveg? – kérdezheti joggal a meghökkent olvasó. Ahogy a 20. század elején Kandinszkij, Malevics, Duchamp, Mondrian és mások képei láttán kérdezhette. Festmény-e ez még? Még az ítéleteiben oly megbízható Lengyel Balázs is, elismerve a költőnek a kísérletezéshez, horribile dictu, megbotránkoztatáshoz való jogát, kételyeinek is hangot adott a Talált tárgyról írt kritikájában: „Mert ha a jelzés, a jelekkel való közlés reménytelen, minek akkor írni? Micsoda akkor a művészet?”(34)

A minden értékre fogékony Lengyel Balázs fenntartásai is mutatják, Tandori a magyar lírában átlépett egy határt, ahová sem a nyugatos, sem a népi líra hívei nem tudják követni, még ha akarnák sem. Mégis, mára sokat szelídült a Tandori-szövegekkel szembeni ellenállás. „Mit tekint Tandori szövegképző nyelvi anyagnak? – kérdezi Tarján Tamás. – Nem ugyanazt, mint a nyelvtudomány vagy a szö-vegről hagyományosan gondolkodó irodalomtudomány. Ugyanis az ő elsődleges nyelvi készlete mindaz, ami az írógép klaviatúráján megtalálható: ami gépelés közben és által rögzíthető, előhívható. Ebben a vonatkozásban nem pusztán betű és szám egyenrangú, de a ( ) (zárójel) az = (egyenlőségjel), a § (paragrafus) sem alább-való nyelvi tényező a betűknél és a számoknál. Ez a kiterjesztés a (költői) nyelv változott fogalmát (új anyagegyüttest, eszköztárat) adja leckéül a befogadónak.”(35) A Koppar Köldüsben Tandori a szövegszerűséget még erőteljesebben hangsúlyozva, odáig merészkedik, hogy a gépelés közben vétett hibáit is benne hagyja a szövegben.

MEGJött telefonod. Nem vagy rendben magaddal, mondod, belső
feszültség. Megis erdeklödsz sokat jol Bonn milyen meg viczelsz
is. Jo telefon lene, de en is feszült vagyok, nem tudom, mint,
meleg frontos-paras nap, talan, ma van ez, hogy mondom: kicsit
kezdek lerobani, sok kezd lenni ennyi idö otthontl tavol.
(EZMOST REMELEM TENYLEG UTOLSO ATIRAS VERS)

Izgalmas és nem minden tanulság nélküli Tandori Dezső költészetének kritikai recepciója sem. Lengyel Balázs nem az egyetlen tekintélyes irodalomkritikus, aki a hetvenes években fenntartásait fogalmazta meg Tandori lírájával szemben. Kifogásai, melyek a nyugatos-újholdas líraeszmény princípiumaiból fakadtak, érthe-tők. A Talált tárgyban Tandori jó hangosan becsapta a kaput minden olyan költészeti iskola előtt, amely a magyar líra karakterét több mint fél évszázadon át meghatározta. Kulcsár Szabó Ernő majd két évtizeddel később egészen más irányból bírál; a Tandori-lírában a szövegek nyelvi megelőzöttsége dogmáját hiányolja, s helyét a későmodern és a posztmodern határmezsgyéjén jelöli ki. „Vagyis a nyelv Tandorinál inkább mint elvi közbeiktatású jelrendszer áll én és szövegbeli megnyilatkozása között: az ént elrejtő jelrendszerek még akkor sem eliminálják a szubjektum képzetét, ha egyébként alkalmatlannak bizonyulnak is az én tételezett identitásának feltárására. Abban tehát, hogy a szubjektum nem feloldódik, hanem csu-pán meghatározott területekre vonul vissza, az a későmodern értékorientáció mutatkozik meg, amely akkor sem adja föl az én tanúsításának igényét, ha annak mibenléte felől csak értelmezésre szoruló jelzésekkel rendelkezik.”(36) A bírálat a Talált tárgy utáni Tandori-lírát illeti, a poétikai radikalizmus, a továbblépés elmaradását téve szóvá – még ha kimondatlanul is. Az irodalomkritikusok egy része ez idő tájt, vagyis a kilencvenes évek elején, még nyíltabban fogalmaz, az egész Talált tárgy utáni Tandori-lírát leminősíti. A kilencvenes években a Tandori-recepcióban olyan paradoxon áll elő, amelyre Bedecs László egyik tanulmánya hívja föl a figyelmet: „…ha Tandoritól mégis jelentős műveket kell megnevezni, akkor szinte minden értelmező az első két kötet valamelyikiét emeli ki, azt a két kötetet, melyet a korabeli kritikusok sokkal inkább elutasítottak, mintsem hogy egy új líranyelv megjelenéseként értettek volna”.(37)

A kérdés, hogy Tandori Dezső lírája átlépte-e a modernizmus-posztmodern korszakküszöbét vagy sem, annak fényében, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek versbeszédére milyen elementáris hatással, akadémikus kérdésnek tűnik, ha ugyan nem akadékoskodásnak.

Petri György (1943–2000). Radikalizmusa más indíttatású és karakterű, mint Tandori Dezsőé; sokkal több szállal kötődik a magyar modernista líra, mindenekelőtt (bár épp az ő poétikáját látta fiatal korában folytathatatlannak) József Attila, de részben Szabó Lőrinc költészetéhez, mint a látszat esetleg mutatja. Főként lírájának mélyáramában (A költő Sz. L. kollégájára gondol). Pályája végén Babits Mihály és Kosztolányi Dezső alakját is megidézi (Kis elégia.) Radikalizmus nem a verselési formák, hanem a versnyelvi konvenciók, az irodalmi(nak tekintett) nyelv destruálásában mutatkozik meg leginkább, a versbeszéd profanizálásában, mi több: „eldurvításában”. Versbeszéde így legalább olyan távolra esik a nyugatos-újholdas szépségeszménytől, mint a neoavantgárdoké. Másfelől mégis a 20. századi magyar lírai tradícióhoz köti számos versének közéleti indulata és a jól rejtett, de didakszistól mentes moralizmusa is. „A költészet rút, mint a valóság. Ez a valóság nem hagyja magát »megénekelni«, benne és róla csak mormogni, félrebeszélni, ugatni és tőle csak hányni lehet” – írja Petri verseiről Danilo Kis.(38) A Petri egész pályáját végigkísérő, csontokig hatoló, engedményeket és ellágyulást nem ismerő kiábrándultságának magyarázatát meglelhetjük már egyik korai s talán legismertebb versének néhány sorából:

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.

És nem bocsájtok meg senkinek.
(Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből)

A személyiség válságának problémájára Petri György válasza nem a líra elszemélytelenítése, mint Weöresé vagy a korai Tandorié, hanem e válságnak mint afféle becketti végpontnak sallangoktól mentes, illúziótlan regisztrálása, hol kommentároktól kísérve, mint első kötetében (Magyarázatok M. számára, 1971), hol azok nélkül, mint a másodikban (Körülírt zuhanás, 1974). Petri György nem köt különbékét, mint Szabó Lőrinc, tudja, amit József Attila utolsó éveiben talán már sejtett, hogy az Egész bölcseleti alapú megragadása kudarcra van ítélve, s Pilinsz-kyvel ellentétben, a hittel és transzcendenciával szemben is szkeptikus. Petri György a személyiség válságát tematizáló líra – talán furcsán fog hangzani – utolsó klasz-szikusa irodalmunkban, aki úgy halad tovább elődei útján, hogy „a kétely mozzanatát a nyelvhasználatba is beépíti, a nyelvhez való viszony szintjén is kié-lezetten mutatja fel”.(39) Egyrészt az irodalmi nyelv egyezményes konvencióinak rombolásával, más esetekben a versírás folyamatának tematizálásával, vagy a róla való, a konceptualista művészetre emlékeztető beszéddel.

Mikor helyzetek és gondolatok
világosan egymásra utalnak,
de anélkül, hogy vissza lehetne
vezetni egyiket a másikára:
s ha szó sincs
következtetésről, se szükségszerűségről,
mint fák a gyökerükre
mégis úgy utal
egyik a másikára
megfoghatatlanul:
akkor a költészet elérte célját.
(A költészetről)

Mint levetett cipő szaga,
bepácol az éjszaka.
Viszketőn belepnek a vétkek
alvó arcát a zsírréteg.
Bűneid körülvesznek,
hirtelen öreggé tesznek.
Nem tetszenél most a kedvesnek,
kinek szeme, öle nedves lett,
ha rád nézett – úgy szeretett.
Nem tetszenél Istennek,
ki előtt meg kell jelenned
egyszer (mint lehúzott vécé,
zúg majd a Dies irae),
tisztán, mint egy kitörölt segg.
(Mint levetett)

Petri György politikai költészetének értékelése akár külön fejezetet is érdemelne, jóllehet éppen ennek kritikai recepciója a legvitathatóbb. Még költészetének hívei és méltatói között is akadnak szép számmal olyanok, akik Petri politikai témájú líráját némi fanyalgással ítélik meg, s az életmű más szegmenseihez mérve leminősítik, annak ellenére, hogy az immár szamizdat kiadónál megjelent Örökhétfő (1981) és Azt hiszik (1985) „a látásmód és a formanyelv lestilizáló, elidegenítő, deretorizáló mozzanatainak provokatív elemeit oly mértékben radikalizálja és abszolutizálja, hogy az ebben a költészetben s a magyar lírai hagyo-mányban eddig egyaránt ismeretlen regisztereket szólaltat meg.”(40) A nyolcvanas években Petri György homo politicus, a magyar demokratikus ellenzék egyik legismertebb alakja, akinek néhány versét a rendszerváltás körüli években tüntetők skandálják.

 Petri György politikai lírája azonban nemcsak egy, a magyar irodalomban nagy múltú hagyomány folytatása, hanem annak újraértelmezése is. Az ő politikai költészete nem lázító-bujtogató, mint Petőfié, nem váteszi, mint Adyé s nem is agitatív, mint József Attiláé. Amikor politikai témához nyúl, azt nem valamely párt, érdekcsoport, osztály vagy a nemzet nevében teszi, hanem mint magánember. Politikai beszéde a magánember-forradalmár hangja, s nyersesége, mindennemű, a legális megszólalást lehetetlenné tevő, virágnyelvet elkerülő szókimondása nem harci kürt hangja vagy dobpergésé, hanem hol csöndes, hol zajosabb káromkodás. Radnóti Sándor megfogalmazását idézve: „par excellence politikai költő, aki ugyan-akkor nem közéleti költő”(41), s aki „e költői magatartás patternjeit sorra fölszámolja: konstruktivitás helyett destrukció, önszeretet helyett önutálat, remény helyett reménytelenség”.(42) Petri György költészetétől idegen a kollektivizmus pátosza, s a valamely ideológiához való kötődés. Olyan homo politicus ő, aki tisztában van a mindenkori homo politicusok korlátoltságával is. Aki a rendszerváltás előtt egyszer már megidézett Brezsnyevhez ironikus-kiábrándult fohásszal fordul a rendszer-váltás után.

Felfordult a ferdeajkú vén trotty,
az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni.
Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr,
Kelet-Európa csődtömeggondnokai,
latolgatják, hogy lesz-e borravaló.
Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal.
Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt.

Mindenesetre: halott.
Nem veszi elő többé
a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.
(Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére)

Ó, Leonyid Iljics, darógij továris,
kiről oly rút szavakat szóltam
elhunytad alkalmából! Mely igen hiányzol most!
Mennyire elkellene egy hozzád méltó idióta!

Egy virtigli barbár barom!
(Nosztalgia)

Petri akkor is kerüli a pátoszt, amikor emelkedettebb, „komolyabb” tónusban is szólhatna, mint a Nagy Imréről c. versben.

– – – Csalódottan

hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam
a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.

Petri György költészete alkalmi líra, életművéből hiányoznak a nagy kompozíciók vagy versciklusok. Vonatkozik ez szerelmi lírájára is. Az ő esetében nem is beszélhetünk olyan értelemben szerelmi líráról, mint Ady, Szabó Lőrinc, József Attila vagy Radnóti költészetében. Voltaképpen igazat kell adnunk Radnóti Sándornak, aki úgy véli, Petrinél „a szerelmi líra is politikai líra lett, az egyetemes, de politikai indíttatású kielégületlenség enigmája”.(43)

„Mi jön még?” – kérdezi a költő a rendszerváltás hajnalán, amikor visszatérhet az első nyilvánosságba, méghozzá megbecsült klasszikusként. Szabadság van – s ez nem kevés –, de a megváltás ezúttal is elmaradt. Petri költészete érintetlen maradt a rendszerváltás első éveire jellemző eufóriától, ám annál inkább megszaporodott benne a szkepszis. A kilencvenes években lírájának középpontjába egyre inkább a halál témája kerül. Jött persze néhány nagy vers is: Februári hajnal; Reggeli kávézás; Elégia, a csontig hatolóan nyers Hogy elérjek a napsütötte sávig vagy valamivel korábbról a régi jó barátra emlékező In memoriam Hajnóczy Péter. „Sokasodik a piros meg a sárga, fogyatkozik a zöld” – írja; másutt meg ironikusan: „Konzisztens vagyok, mint egy farakás.” (Utalás Jozsef Attila Eszméletére?)

A rendszerváltást követően Petri György költészete kevesebb impulzussal szolgál, mint korábban. Lírai beszédmódja klasszicizálja a korábbi korszakokét, a szemléletét kezdettől fogva meghatározó szkepszis és irónia fölerősödik benne. A magyar irodalom rendszerváltás utáni állapotát talán senki más nem rögzítette érzékenyebben, mint egyik nyilatkozatában éppen ő: „afféle hellenisztikus irodalmi korszakot élünk, amikor mindent lehet, de az egésznek semmiféle tétje nincs, még esztétikai értelemben sem”.(44) „A kőszívű ember fiait és a Noszty fiú esetét nem is tudom, hányszor olvastam el ismét az elmúlt évek során” – mondja.(45) S az éppen tetőző posztmodern divatról sincs nagy véleménnyel.

Karddal, bicskával már nem tudunk bánni.
Manikűrkészletünkkel játszadozunk
a hímnős budoárokban.
Lakkozgatjuk lilára
hosszú, piszkos
műkörmeinket.
(A minimum művészetétől a művészet minimumáig)

Jegyzetek

26. Görömbei András: Napjaink kisebbségi magyar irodalma. Bp. 1993. 265. o.
27. Görömbei András: I.m. 273. o.
28. Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Pozsony. 1994. 20. o.
29. Thomka Beáta: I.m. 31. o.
30. I.m. 130–131. o.
31. Ld.: Tőzsér Árpád: XXI. Századi condition humaine, magyarul és versül. Új Könyvpiac.
2001. 07. 17.
32. Uo.
33. Könczöl Csaba: Tükörszoba. Bp. 1986. 276. o.
34. Lengyel Balázs: Zöld és arany. Bp. 1988. 450. o.
35. Tarján Tamás: Tandori számai. http://www.jamk.hu/ujforras/981007.htm
36. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Bp. 1994. 158. o.
37. Bedecs László: Párbeszédre készen? Új Forrás. 2004/3.
38. Ld.: Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár. Pécs. 1993. 85. o.
39. Keresztury Tibor: Petri György. Pozsony. 1998. 58. o.
40. Keresztury Tibor: I.m. 98. o.
41. Radnóti Sándor: rcrudescunt vulnera. Bp. 1991. 327. o.
42. Uo. 324. o.
43. I.m. 307. o.
44. In Keresztury Tibor: Kételyek kora. Bp. 2002. 293. o.
45. Uo. 298–299. o.