Petrik Emese – „Marasztaló Aranykor” – a női nemesség

A női létben az önmagát folyamatosan kiteljesítő, napvilágra hozó és éjsötétbe rejtő kozmikus életteljesség élhető, éltethető és csodálható: az „Égi hűség! gyönyörűség!” jelenlétének állandóságában benne rejlik a folyamatos változás, és ugyanakkor a szüntelen változásának folyamatában szilárd az állandósága.  Általa lesz a lét, a világ „Zord át-kelőhely” és „marasztaló Aranykor méz fuvalma”. A nő létfolyamában a gondolatnyi életek áramlása, áttűnése kerül napvilágra – ölt magára formát. Önmagát szüntelen áradatában újjáteremtő az Élet szimbóluma: a „tavasz örök Rózsája” – „kis földi testedet nagy lényed áradása magába foglalja és nincsen pusztulása”.

Mai köznyelvi nyelvhasználatunkban – ahol a szavak ünnepi dísze lefosz-lóban van – a nő szavunk jelentése és fogalomköre megkívánja minőségi újraértelmezését. A nő (főnévként) nőszemély, hölgy, úrhölgy, dáma nemes értelmű alakváltozatokban terjedt el korunkig. A nyelv korábbi szakaszában a használatban meglévő leány és anya, fél-, feleség szavak elégnek bizonyultak a női szerepkör és tulajdonság tartalmának kifejezésére. A nő szó alapértelmezése jelzi a növő és a folyamatosan átalakuló energia-, anyag- és szellemi minőséget. A nő gyerekkora óta része lehet a teremtés misztériumának, ami a Teremtővel való bizalom-épülését jelenti, és öntudatra ébredésüket serkenti. Weöres Sándor a Norvégiai lányok című versében utal erre a belső szellemi szövetségre, amit a lányok járása, mozgása, illetve egymással való beszédük tükröz. Ha a társadalom szerkezetében ez a bizalmi viszony felborul, akkor a nőiesség túlzott bizonygatása kerül előtérbe – kéjelgés, menő fellépések, pénz utáni hajsza, szexcentrikusság hamis kép vetületeiben. A belső lelki egyensúly megtartása a teremtés misztériumával a nőben mélyebb misz-tériumkört nyit meg. A Nagyboldogasszonnyal való bensőséges kapcsolata révén olyan női minőséggé válik, amely révén képes a társadalom által elvárt szerepeken túlmutatóan átnemesülni. Ő a példája annak a női prototípusnak, aki felöleli és magába integrálja önnön férfi oldalát anélkül, hogy elpusztítaná vagy elférfiasítaná. Gyengédsége, odaadása, sebezhetősége, erőszakmentessége mellett képessé válik a kemény kitartásra, tűrésre, küzdelemre. Ő egész ember, egész nő.

Jung abból indul ki, hogy az embernek a saját legmélyebb valójának megismerése iránti vágya összefügg az Isten megismerése iránti vágyával. C. G. Jung kidolgozta saját pszichológiai doktrínáját a nemekre vonatkozóan. Mindkét nem a másikkal való kiegészülésre törekszik. A nő törekszik a férfi (az ő „animusa”) felé, míg a férfi ugyanúgy törekszik a női (az ő „animája”) felé. Jung értelmezésében az individualizációhoz, önmagunk megtalálásához hozzátartozik a másik nem bennünk rejlő lényegével való szembesülése is. Attól a tudattól, hogy a másik nemű partner kényszerű birtoka legyen, csak akkor szabadul meg, ha megtapasztalta, elfogadta és integrálta a benne rejlő másik nemet. A saját nemmel való szembesülés is hozzátartozik az individualizáció folyamatához. A saját nem integrált részeit Jung „árnyoldalnak” nevezi, mely gyakran romboló hatást fejez ki a kisebbrendűségi érzésekben, konkurenciaharcokban és az autoritással szembeni félelmekben. Jung a nőiességhez az érzést, a passzivitást és az intuíciót társítja, míg a férfira inkább az akaratot, az értelmet és az aktivitást tartja jellemzőnek. A részmegújulások által a személyiség megújítása is bekövetkezik a szellemi, érzelmi, lelki és testi változások láncolatában. Ez által az életcél a kibontakozó részei által egyre teljesebbé válik azoknál az egyéneknél, akik a belső lelki utat járják. A csoportgondolkozású lelkek nem képesek arra, hogy megfeleljenek azoknak a követelményeknek, amelyek valódi lelki döntést igényelnek, így egyéniségük teljességképének kibontakozása várat magára.

Bátky Zsigmond, Dömötör Tekla, Fél Edit, Luby Margit, Morvai Judit, Nagy Olga, Penavin Olga, Viski Károly végzett jelentős kutatást a néprajztudomány terén a női szerepkörökről és tulajdonságokról.

A menny főnévvel jelölt fogalomból mind a rokonsági meny, mind a más világot jelentő menny kifejezésünk – a változó/változást jelentő közös igei tulajdonságból eredően – egyformán származhat. A menyecske fogalom a menny szóval (térfogalom) együtt keletkezett és érlelődött a létezést jelentő idő fogalmával azo-nosulásként. A menyecske a szűzföld értelmű leányfogalomból vált át, más világot is jelentő térfogalommá, paradicsommá, édenkertté, azaz mennyé, s az időtlenségben azonosul a boldogság, gyönyörűség érzetével. Az idő, változást mutató tulajdonságának megfelelően a menyecske lesz átváltozásával a menny földi kép-viselője.

Bárczi Géza rámutat, hogy az asszony jövevényszóként került nyelvünkbe a kaukázusi alánok nyelvéből. A magyar szó eredeti jelentése királynő, fejedelemnő, úrnő volt, s meghatározott alkalomkor a királynő címe. 18. századi megneve-zésekkel hozza összefüggésbe Bárczi Géza, mint amilyen a Miasszonyunk, s az asz-szony megtisztelő címzése: anyámasszony, komámasszony s elvétve, de még a mai köznyelvben is használatos asszonyom, kisasszony.

Győrfi György kutatása is az asszony szóhasználat árnyalataira mutat rá. Az Árpád-házi királyok idején a királynét asszonynak nevezték. Helynevekben is már akkor szerepelt, mint például Asszonylaka királynéi udvarházat, míg az Asszonyfalva, Asszonynépe, Asszonyvására, Asszonyságszőlős pedig királynéi birtokot jelölt. A 16. században íródott levelekben a főrangú nőt asszonyomnak szólítják. Az asszonykodik kifejezés az uralkodik párjaként egyenrangú viszonyt fejez ki a két nem között. Irodalmi példa is ránk maradt Bornemisza Péter Elektrájában (1565), ahol Aigüsztosz így szól Klütaimnesztrához: „Te is úgy lakjál, mint királné asszony, bírjad országodat, mint szereted, parancsolj mindennek szabad akaratod szerint, ott járj, ahol tetszik, azt míveld, az mi kedves, senki semmitül meg nem tilt, én tied vagyok, te az enyém vagy, minden az ami enyim, az tied, örülj, vigadj, asszonykodjál.” A királyt uralták, a királynét asszonyolták.

A női tárgyi emlékek közül őseurópai szinten kiemelkedik a Lausselben a feltáráskor előkerülő kőbe vésett „istenanya”, amint jobb kezében ivókürtöt tart, rajta 13 rovátkával. Az ivókürt a bőségszaru, a gazdagság szimbóluma, a boldog szavunk képi kifejezése. A 13 rovátka az évkör holdhónapjainak számát jelképezi. Krisztus előtt 25 000 ezer év távlatából is a Föld-anya egy fogalom jelképe, ami híradás a földrészt benépesítő legutolsó, már a mai embertípus legrégibb kultúrájáról. A nőiség tér és idő távlatában a születés és a megteremtődés eseményével párhuzamban kap-csolatot képvisel a mennyei örökkévalóság időtlensége és a földi lét időhöz kötöttsége között. A női test térfogalma akkor éled meg igazán, mikor az időfogalom kezdet és vég fogalmának összefüggésrendszerében kibontakozik, ami a földi élet jellemzője, s ami a szerves élet kialakulásának feltétele is egyben. A menny az örökkévalóság időtlenségeként a női testben és annak pilléreként a híd, a kapu, a rév szerepében alkalmat ad a metamorfózisok láncolatára, az egymást kiegészítő dolgok egységként való megélésére. A tudatos és tudatalatti világ működő egységére, illetve anya és leánya folyamatos létezésegységére.

Magyar anyanyelvünk számos női kifejezésekkel kapcsolatos szavakat tartalmaz. Bőséges forrásanyag tárháza a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, a Magyar szókincstár által tartalmazott kutatásokat a Magyar értelmező szótár és a Tájszótár egészíti ki. Az anya szavunk 1181/1288/1366-ban jelenik meg írásban először ana alakban. Az Ómagyar Mária-siralomban „sirou aniath thekunched” (síró anyját tekintsed – mai értelmezéssel). Az anya szócsalád tagjai származékszavak. Az any alapszavunk valószínűleg ősi gyermeknyelvi szó a finnugor, esetleg az uráli korból. Összevethető a vogul an anyai nagyanya és a zürjén an asszonnyal. Az alapnyelvi alak már más nyelvcsaládoknál is jelentkezik. Például ana a törökben, ani a tunguzban, anna pedig a sumérban. Az anya jelentésváltozatai mind a magyar nyelv életében fejlődtek ki.

Néprajzi értelemben az anya szavunk fogalombővülését a menny és föld fogalom kettősségének egysége az anya és a föld fogalmat a legszorosabb összefüggésben láttatja: édesanya, édes anyaföld. A két fogalom gondolati azonosítása válik lehetővé. Az édesanyától születünk, aki kettős szerepkörében először életet adó, majd élelemadó (tej által való táplálás). A föld termékenysége révén először élelem-adó, majd ebből eredően életadó.

A leány szavunk az anyafogalommal együtt a nőiség pillérei. A leányra sosem mondták, hogy gyerek – csak fiú születésekor – mert megkülönböztették a nemet. A leggyakoribb változatokat felidézve lean, leajn, lyan, ján, jány, lyiány, leányzó. Két szótagból tevődik össze le- és li- a második szótag az anya megrövidülése. A leány szó összefüggésbe hozható a hajnalcsillaggal. A leánykérés napfelkelte előtt kellett hogy megtörténjen, mert ha a kérő később jött komolytalannak tartották. A Hajnalcsillag még az éjszaka részét képezi. A mitológiai vonatkozásban „az Alvilágban, Atlasz közelében van az a palota, amelynek rézküszöbén találkozik egy futó pillanatra a Nappal és az Éjszaka, akik úgy váltják egymást, mint Castor és Polydeukes”. A réz még a mai napig is a Kaukázusban élő népek leányai öltözékének szoros tartozéka. A leányt első menstruációja után, termékennyé válásakor valamilyen módon beavatták a nőiség misztériumába. Ekkor vált éretté, hogy elsajátíthassa a kenyérsütés tudományát. E szertartás felnyitotta a nőiség titkát: az élet misztikus megváltozása, ill. megváltoztatásának megismerését. A búza életfogalomként szerepelt. Nem búzáról, hanem életről beszéltek. A lisztté őrölt búzamagok kelesztése utal annak „új életté” történő átváltozásáról, ami a női tűz által felforrósított kemencében/méhben történik. Az élet innen a női test melegéből és sötétségéből kel fel, világosodik fel.

Nyelvi szimbólumainkban a lány virág, virágoskert, kiskert, piros rózsa, pünkösdi rózsa, fehér rózsa, azaz a megújuló természeti környezet legszebb időszakának virágos jelképei. Nincs olyan ember a világon, akihez mélylelkületűbben ragaszkodnánk, mint az Édesanyánkhoz. Az emberi lény labirintusait csak ő ismeri. Ő adja önmagából a legtöbbet, ő a lélekben is a legközelebb álló. A megismerésnek ezt a minőségi fokát, a sejtekig való együtt-érzésre, együtt-vérzésre, együtt-lélegzésre csak az Édesanya képes teljes lényűségével. Ő érti lelkében és lénye mélységéig is szülöttjét, mert az Édesanya már lényegisége átalakulása, metamorfózisa során beavatottá vált. A haldoklók, a hős kemény katonák azokban a létösszegző pillanatokban, amikor nem ők törnek előre az élet frontvonalán, hanem a végzet tör rájuk, mindannyian az Édesanyjukat hívják. Az ember számára elmúlhatatlan élménnyé vált, hogy segíteni rajta csak az Édesanyja tud, aki őt lélekmélységében érti. Ebből az ősélményből lett a Mária-kultusz.

A magyar költészetben Szűz Mária az Isten anyja kultuszában él tovább az anyaméh, a Boldogasszony, a férfi és női egylényegűség, az életet és az élelmet át-adó mell, a szent nász szimbolikájával. Weöres Sándor számos versében jellegzetes attribútumaival együtt jelenik meg az anyaistenség. A kis istenanya című versében „Én vagyok a vaskos törzs, a virágfakadás, / rajtam újulnak mindenek […]. Én vagyok a termőföld, eső-járta és meleg” a természet és az ember szimbiózisának misztérium feltárása. Az anyaistenséghez fűződő könyörületesség anyaölet is jelent.

Az életet és az életet hordozó női misztériumot is csak szeretettel lehet megismerni. Az ész képtelen rá. A nőről nem mint tárgyról van szó, hanem mint élő lényről és a hozzá kapcsolódó szimbolikáról. A nő se ne tárgyként élje meg magát, mert a mindenség ereje van benne. A nő élteti az átalakuló folyamatokat: láncreakció módján egymásba robbanó energiák folyama.

 A NŐI NEMESSÉG METAFIZIKÁJA

A női princípiumok kibontakozása a gondolkodó ember kialakulásával együtt jelenik meg az elmúlás és újjászületés jelenségkörének felismerésével és tudatosításával. A földi létezést éltető vágy, ill. az örökkévalóságot sugalló másvilág világképe a nappal és az álomvilág kapcsolatában konkretizálódik. A női elv mindkét nagy témakör központi szereplője.

Az őstípus női szerepkörével többen is foglalkoztak. Az európai irodalomban az elsők között Briffault, Bachofen és Neumann dolgozták ki a nőiességhez tartozó szimbólumokat. Neumann diagramjai a magyar nyelven értő közvélemény számára csak említés szintjén ismeretesek. A diagram két félkörből tevődik össze, hogy a nő élete során a női princípiumok pozitív, ill. negatív szerepkörét építik ki magukban, maguk körül és ezt működtetik. A pozitív princípiumok kettős osztatban mutatkoznak az anyai és a szűzi minőség jelenik meg. A nemes, jószívű anyához Szűz Máriát, a Boldogasszonyt, a görög Démetert és az egyiptomi Íziszt sorolja a növényi misztériumokkal, valamint a halhatatlanság, az újjászületés, születés és gyümölcs női tulajdonságokkal. Négy szinten élhető ember és természet viszonya. A nő is a természet részeként létezik. A természet anyagaiból épül fel a test, és eleven organizmusként osztja létesülésének és pusztulásának sorsát. Ezen túl lényéből lélekként is hordoz magában valamit, és szellemi lényként megismerően és teremtően áll szemben vele. Testi nézőpontból, miközben megtanult bánni a természet erőivel, kutatja, lényegét és önakaratát. Az élet nézőpontjából a cselekedete révén kutatja miben áll az életet hordozó egység. Lelki aspektusból a bensőből eredő öröm, fájdalom párbeszédet folytat a természet lelkületével, keresve, hogy ezen erők hogyan működnek a tájban. A szellemi nézőpont az összefüggések eredetét, lényegét kutatja. A nő által is működtetett átalakító folyamatok válaszkeresés által ember és természet kapcsolatának összefüggéseként folyamatosan új gondol-kozásmódra, újabbnál újabb átélési lehetőségekre serkent. Goethe metamorfózis-szemléletének fókuszpontjában, ahol a tárgyszerű és fiziognómiai szemlélet összekötődik, az őstípusú női szerepkör eszméje összhangot alkot a külsőleg látható növény háromszoros kitágulásában és összehúzódásában, amely szellemileg láthatóvá válik: kizöldül – felserdül; virágzik – nővé érik; termést hoz – magzatot hoz a világra. A pozitív női princípium másik osztata az átváltozó egyéniségekhez tartozó megfelelések: a kisasszony, a bölcsességet képviselő Szófia, a görög Múzsák, mint inspiráló misztériumok. Vonzókörükbe tartoznak a bölcsesség, a látomáskészség, inspiráló erő, extázis, ill. a sugalmazás tulajdonsága. E téren is megteremthető a kapcsolat a növény misztériumvilágával, hogy a tárgyi világon túli világ-egész gondolata domborodjon ki, ami tovább árnyalja a dolgozat vezérszellemiségét. Az említett szellemi képességekről fokozott összefüggések megnyilatkozásakor a képzőművészeti alkotásokon gyakran fénykoszorúval történik az ábrázolás.

A Neumann-diagram ellentétes féltekéjén, a negatív oldalon is két osztat sze-repel. Az első a halál angyala és a halálmisztériumok párhuzama az indiai Káli, a görög Hekaté és Gorgon szerepkörei. A másik osztatban a cifraasszonyok a zsidó Lilithé, a görög Kirke, a szíriai Astarte szerepkörei.

Mindkét női főszerepkör sajátosságaként található átmeneti szakasz a két-két véglet a születés és a halál között: születés/szellemi átváltozás, fejlődés/feloldódó átváltozás, magatartás/megszabadulás körei. Ezen az útvonalon érheti el a nő a varázslatos, ellenállhatatlan személyiségjegyet.

A női létben kiteljesedett Élet-teljesség ösztönvilágának mélysége és szellemi régióinak magassága örökkön örökké csodálatot rejtő varázs: „az űr nagysága, fénye összehúzódva bújt élő szirmok közé”. A nő a természet önmagát kibontó rendje során megélheti a gyermeklány, a fruska, a menyasszony, a menyecske, az asz-szony, a nagy-, a déd-, az ük-, a szépanyó átnemesülést és lelkületében szellemisége révén éltetve a Boldogasszonyi minőséget. Ismét Weörest idézve: Nemes nő, legyen „a mindenség hullámzó nászruhád”!

––––

* A szöveget Weöres Sándor versidézetei (Hajnali áhítat, Varázs-virágok, Anyámnak, Salve Regina) gazdagították égi vándorútjának 20. évf. kapcsán.