Gál Sándor – Megőrzött pillanatok
1
A tűz emléke.
Kék lobogás a szilvafa felett.
Lángok hangja – hangok lángja.
Az égre szálló fekete füst gomolygásában alkonyidőn megéled az elüszkösödő gerendák leomló robajlása.
A reménytelen küzdelem szívemben él kitörölhetetlenül.
2
Amikor a leventék célba lőttek, a sárga agyagfalba fúródott ólomgöböket halas bicskámmal kivájtam. Gyertyát gyújtottam, az ólomgöböket kanálba tettem, s megolvasztottam a gyertyalángon. A megolvadt ólom ezüstösen remegett-hullámzott a kanálban. Homokba öntve csodaalakokká szilárdultak, s változtak mesebeli lényekké, végül csatákat vívó harcosokká lettek.
Egy februári napon a leventéket egyenruhába öltöztették és többé egyikőjük sem hasonlított korábbi önmagára. Nem látszott a testük és nem látszott a lelkük. Éltek, de másokként, mint azelőtt. Éltek parancsszóra.
Valahányan odavesztek a legutolsó nagy tankcsatában a Vértes alatti síkságon, Alba Regiát védve.
Nyugvóföldjük Zámoly, a zámolyi temető alsó szeglete. Ha arra járok, hallani vélem hangjukat. Megszólítanak az otthoni szavak ízével a gesztenyefák virágai mögül. Tekintetüket magamon érzem, ahogy követik utamat a Királyi Város felé…
3
Ez az itthoni lugas Noé bárkája. Örök kikötő, vasoszlop horgonyokkal. Az időn kívül eső derű és nyugalom biztonsága. Életem tűnő percei ide gyülekeznek kitölteni a hullámtalan teret. Ahogy a madárpárok is, fészekrejtő biztonságot találva a lugas megújulásának idején, amikor a szőlővirágok zöld csillagparányai libegnek alá a lugas sűrűsödő magasából.
A felhők fodrai alatt gólyák köröznek és fecskék villannak feketén a napözönben.
És az Örök Bárka megtelik békességgel.
4
A hegyélen kígyózó út közel kilencven évig volt fegyverrel védett országha-tár, de tavaly óta szerepe és lényege megváltozott. Mostanában ide járunk fel délu-tánonként sétálni. Ma, ahogy a trianoni lénián ballagtam, néhány elaggott akácfára lettem figyelmes.
Úgy találtam, hogy kortársam lehet valahány.
Borzasoknak, megfáradtaknak láttam őket. Koronájukat a szelek, viharok, a tél jegei-havai megroncsolták, s a megrokkant ágak elszáradtak nyarak jöttén. Úgy tűnt fel előttem, hogy kérgük is sötétebb már a mellettük emelkedő utódaiknál, fiaiknál, unokáiknál. És tüskéik javát is elhullajtották a rájuk nehezedő évtizedek súlya alatt. De még így, rokkant állapotukban is az élet akarását véltem felfedezni téli szendergésük csendjéből. Most – a magam újraépülése mellett – kíváncsian várom e néma, makacs kortársaim tavaszi ébredését – rügyeik és virágaik kibomlását.
5
Gyerekkorom síkságára még „följárt” a Duna. A legelőket-kaszálókat elá-rasztó víz télen tükörsimára fagyott a nádasok, zsombékosok foglalatában. E végtelennek tűnő tükörfelület volt a szabad száguldás tere. Jó szélben, bakancsra erősített korcsolyával kilométereket repültem – vitorláztam — nagykabátom szétnyitott két szárnyának segítségével.
A korcsolya éle énekelt a jégen, s a hópihék örvénylő körtáncot jártak a száguldás nyomában. Árnyékom pedig előttem repült a jégen és a jég tükre mélyén…
Tündökölnek bennem ezek az egykori telek ma is és idáig hallani a nádbugák suhogását, s benne a könnyű repülést az égi és földi kékségben…
6
Képek élnek bennem, költemények, a szenvedés és a szépség együtt jelenlévő emlékei.
Halott szemek a havak hajnalán, a dér megülte szempillák alatt. A mozdulatlanság, a szilánk feltépte hasüreg vöröslő, tulipán formájú szirmaiban.
Az elmúlás fagy-keretezte fehérsége – ideje és időtlensége. Háttérben az akácok és a megroskadt téli szalmakazlak. Felettük a sejtelmes égben pedig Isten csendje és magánya.
Megölt dió- és mandulafák, kitépett szőlőtövek a napébredésben.
És szememben él a Megfeszített keresztjének árnya, ahogy ágakat hajt, leve-let növeszt és kivirágzik.
A magasságban pedig a szétlőtt torony zuhanó csillaga és a kivágott nyelvű harang…
Idáig ér a csendje.
Lépcsők
Hétköznapi gondjaim mellett mostanában sok mindenre nem tudok odafigyelni. Így az irodalomra se. Holott egy noteszlapot itt rakosgatok már legalább egy éve, a rajta lévő rövid jegyzettel, amelynek semmi köze sincs mai valóságomhoz. Ide másolom mégis, mert valamiért itt a helye. Tehát: „A görög eposz történetét – két vaskos kötet – Komáromban vettem meg valamikor a múlt század ötvenes éveinek a közepén. Évtizedeken keresztül hurcoltam magammal, de csak nemrégiben – talán tavalyelőtt – olvastam el ezt a nagyszerű munkát.
A kérdés: A görög eposz történetének megismerése, a m e g i m e r é s valóságán túl mit jelent ma – most – számomra?! Lehetséges, hogy létezik valami-féle önös szomjúság, amelynek csillapítása – magán a megismerésen kívül – semmi gyakorlati haszonnal nem jár?
Tudásom van egy c s o d á r ó l, az emberiség varázslatos-tragikus történel-mének ragyogó fragmentumáról, amelyet ma szinte semmire sem tudok használni.
Akkor mire kellett? Mire kellett ez a tudás?!”
Néha azt hiszem, hogy minden sötétségtől sötétségig ér, s nem világosságtól világosságig. Pedig ennek az utóbbinak kellene hangsúlyosabbá válnia…
Nincs erőm a folytatáshoz.
Mindent feleslegesnek érzek.
Az írást is.
Nem tudom meddig élek, s hogy milyen lesz az az időszelet, amely a rák utáni létezést keretezi majd. Egy azonban bizonyos: semmiről se szándékozok lemondani abból, ami korábbi évtizedeimet kitöltötte. Ha sikerül úgy-ahogy visz-szanyerni valamit a műtét előtti kondíciómból, március közepén kimegyek az erdőbe a szalonkák érkezésének az idején.
Ha másért nem, hát a hazaérkező madarak estéli koncertjét meghallgatni ismét. A márciusi ünnep fenséges szépségét, a megújulás örök metaforáját – a élet erejét.
Ezzel a kísérlettel tartozok magamnak és a lehetséges holnap valójának.
Ha lesz — lesz! – holnap, s ha annak lesz megtartó valósága…
Kint voltam sétálni a csillagok alatt. Fagy és éles északnyugati szél suhogott a diófák magasán. Régóta nem láttam – mert nehéz borulatokat éltünk meg – az estéli eget. Most megnyugodva néztem, hogy a Göncöl meg a Nagymedve is a helyén fényeskedik változatlan szépséggel. Ebből az az egyszerű következtetés vonható le, hogy idelent és odafönt a mindenség rendje változatlan.
Vagyis: bizakodva várhatom a megújuló időt.
Az elmúlt évtizedekben legnagyobb bajaimból-gondjaimból mindig a munka jelentette a kivezető utat, a megoldást. Most, több mint négy hónappal a gyo-morműtétem után ismét az látszik beigazolódni, hogy felépülésem lépcsőfokain így és ez által jutok, juthatok felfelé. Vagyis erőmhöz mértem naponta dolgozom újra.
Írok.
Igyekszem kiírni magamból a rákot.
Kiiktatni az okozott fájdalmakat, s a csonkolt belső szervek működését rendbe tenni, hogy a legyengült szervezet erőre kapjon. Úgy tűnik ma már, hogy ennek a „módszernek”, ha lassan is, de mutatkozik az eredménye. Így belátható időn belül – két-három hónap — létrejöhet egy elfogadható szellemi és testi egyensúly. Ebből következik, hogy e félelmetes küzdelemből, lehet hogy én kerülök ki győztesen, s nem a rák (?)
Létezésem tere hihetetlenül beszűkült. Egy szoba, faltól-falig, egy falu határa a lenti patak mellett didergő nyárfák árnyaitól a hegyélen futó útig. Belátható és bejárható terep. Látszatra olyan beszűkülés, amely magában rejti az igénytelenség ódiumát, aminél félelmetesebb bajt elképzelni sem tudok. Ám ez – bár önmagában realitás – mégis csak látszat. Mégpedig azért, mert mellette és benne egy belső, mérhetetlenül tágas világ is létezik, amelyet megismerhettem, s amely megmaradt bennem tapintható és felidézhető valóságként. Így az idő bármelyik pillanatában ott állhatok a leghatalmasabb óceán előtt a fövenyen, hallgathatom a hullámok súlyos görgését, érezhetem a partra sodort tengeri növények nehéz illatát, s megtapinthatom a tenger csiszolta fekete köveket… És fent az északi part beomló, komor sötétégét is magam elé varázsolhatom. Vagy a sequoia gigantica méltóságát, történetét és történelmét…
Nincs semmi beszűkülés!
A távolság és a tágasság – bennem élő végtelen.
Egység. Szétbonthatatlan egész!