Kovács Győző – Lehetőségek és kompromisszumok*

Az utóbbi két évtizedben e sorok írójának lehetősége volt arra, hogy a két világháború közötti évek anyagait rendszeresen kutassa Pozsonyban, az Egyetemi Könyvtárban (Univerzitná Knižnica) és a Szlovák Nemzeti Levéltárban (Slovenský národný archív).

Nem kívánt kilépni a közép-kelet-európai keretekből, ezért mo-dellként tartotta szem előtt a csehszlovákiai berendezkedést, a polgári demokratikus államrendszert. Az évtizedeken átívelő változásokkal együtt (mint pl. a nyelv-törvények 1920-tól 2001-ig). Vagyis: következményeiben, kihatásaiban kell(ett) foglalkozni a Párizs környéki békeszerződésekkel. Kutatásainak eredményeit na-gyobb tanulmányban igyekezett összefoglalni (Lehetőségek és kompromisszumok). Bizonyos történelmi háttérként szolgál(hat) az irodalom számára is („az irodalom nemcsak nyomon követte, hanem hordozta is magában”).1

E kutatások nyomán, azok közben minduntalan felmerül(t) a kérdés: milyen volt a 20. század – egy bizonyos régióra szűkítve és meghatározott időkorlátok közé szorítva? Kritizálhatjuk-e, elítélhetjük-e, vagy csupán tudomásul vesszük – ilyen volt a 20. század. Tudomásul vesszük, vizsgáljuk, elemezzük jelentéseit; így vagy úgy értékeljük tetteit, s bizonyára próbáljuk megérteni a történelmét.

* * *

Az első világháborút lezáró békeszerződések nyomán Közép-Kelet-Európában többnemzetiségű államok jöttek létre. Így – szinte – automatikusan előtérbe kerültek az állampolgársági és a kisebbségi stb. ügyek. Az új határok korábban egységes területeket és nagy tömbben élő közösségeket vágtak szét, utalva addig nem volt állami fennhatóság alá, új államalakulat részévé. Ez történt Cseh-szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában és Burgenlandban.

Mivel várhatóak voltak a későbbi – be is következett – súrlódások, panaszok, éles viták: a békeszerződéseket aláíró és az azokat garantáló nagyhatalmak az illető állam kormányaival egymás után kötötték meg a kisebbségvédelmi szerződéseket. Szükség volt a nemzetközi garanciákra, hiszen a következő években súlyos viták robbantak ki a fenti kérdésekben.2

Négy ilyen, mondhatni „neuralgiás” pontot látunk: a) az állampolgárság; b) a nemzetiség-kisebbség; c) a nyelvtörvények; d) az autonómia. Ezek mibenlétét, hatásaikat kell(ett) vizsgálni, nyomon követni mint egykori álláspontokat is. Tágítva a témakört: úgy láttuk, szorosan a témához kapcsolódik Jászi Oszkár és Vasile Goldig nézetrendszere a nemzeti kérdésről. Olyan problémákat jeleztek a 20. század elején, amelyek hamarosan, őket időben gyorsan követve, tulajdonképpen fontos szerepet játszottak a térségben. 1918 novemberében aztán, Aradon, drámai szituációban találkozott a két politikus, egymástól eltérő utakat jelölve meg. Meg-jegyezve azt is, I. Bratianu 1919 elején, s nemzetközi színtéren, Párizsban igen határozottan és keményen – szinte Benešt is túlszárnyalva – képviselte a „román utat”, bejelentve (Nagy)Románia területi igényeit.

Ettől függetlenül, persze, érdekeik amúgy is és minduntalan találkoztak. Miként ezt Masaryk fel is villantja. A Világforradalom című művében egyik helyen arról ír, hogy amikor Románia beleavatkozott a háborúba, Beneš, Štefánik és én táviratot küldtünk Bratianunak, „Románia nemzetünk felszabadításáért is harcol” és közös érdekeik a háború után is összehozta őket, s a délszlávokkal szintén. Jászi is, Goldis is a történetiségre törekszik, jelenlétükig ható nagy időegységeket ölelnek fel. Jászi álláspontja inkább apologetikus, aki a fennhatóság keretei között keresi és látja a megoldást. „Jászi nem lépte át a magyar politikai nemzetállam, a magyar hegemónia eszmei kereteit” – írja Litván György. ő – ti. Jászi – nem minden áron, s főként „nem erőszakkal, hanem méltányos, kiegyenlítő politikával szerette volna megőrizni az ország vegyes és más nemzetiségű területeit”.3

Goldis – ugyanakkor – egy feltörekvő nemzet öntudatát kifejező, önálló állami létre törekvő nemzeti közösség indulatát fejezte ki. Inkább türelmetlen és táma-dó. Mindez 1918 novemberében, Aradon vált teljesen nyilvánvalóvá a vitapartner, jelesül – Jászi előtt.

Tulajdonképpen mindketten azt hangsúlyozták, hogy a nemzeti kérdés megoldása „a demokrácia archimedesi pontja”, s mint ilyen „állami létünk központi problémája”.

Mindketten erőteljesen hangsúlyozták az együvé tartozás szükségességét (nemzeti és nemzetiségi vonatkozásban). Mindketten elérkeznek az irredentizmushoz, hiszen minden további részlet – tulajdonképpen – ennek van alárendelve. Magyarország vonatkozásában ezt Goldis úgy fogalmazta meg, hogy „a magyar-országi román terület csak akkor csatoltathatnék Romániához, ha az osztrák–ma-gyar birodalom szétdaraboltatnék…”4

* * *

Bizonyos mértékben Jászi és Goldis nézeteivel szembesült mindaz, ami 1919-ben és 1920-ban Párizsban történt. Itt és így került előtérbe Wilson elvi álláspontja (a 14 pont), valamint az 1919-es beszéde a békekonferencián. Wilson pont-jai csak részben békeprogram  részei; a Monarchia egységének megtartása alapján nyugodtak; „tulajdonképpen nagyobb reményeket keltettek a leendő vesztesek, mint a leendő győztesek körében”.5 Az 1918-as első félévi események legalábbis ezt a látszatot keltették. Csak a nyári és kora őszi események nyomán változott meg a helyzet, az egymással szembenállók magatartása.
Ami egyértelműen új volt Wilson előterjesztésében: a Nemzetek Szövetsé-gének létrehozása, annak szorgalmazása – mint a nemzetközi garancia biztosítása. Ezután minden nemzetközi okmány erre hivatkozott (ld. Clemanceau 1919 júniusi, illetve Millerand 1920. májusi levele a lengyeleknek, illetve a magyaroknak).
Bizonyos gyakorlati szempont került előtérbe: az új államok kisebbségvédelmi szerződésének ellenőrzésében – mint garanciában – nem a nagyhatalmaknak jutna szerep, hanem a nemzetközi szervezetnek (Népszövetség).
Wilson 14 pontja „semmit sem tartalmazott a kisebbségvédelemről”, viszont 1918 kora nyarán „az Egyesült Államok már a Monarchia teljes felbomlásával számolt, és önálló csehszlovák és jugoszláv állam alakulásával. Egyben azzal is, hogy ott ugyancsak jelentős kisebbségek lesznek”.6
Tehát: 1918 elején nem szándékoztak a Monarchiát „feldarabolni”. Önálló nemzeti állam létrejöttével: csak Lengyelországgal számoltak, úgy, mint „nemzeti” állam, jelentős nemzetiséggel. Ehhez, akkor, csak Románia jöhetett számításba. Elvi alapon vették számításba a leendő kisebbségvédelem lehetőségét. Erre később az említett kísérőlevél is nyomatékosan kitér.
Új mozzanatként kerül az események „történelemkönyvébe”: 1918. augusztus 9-ikén (Beneš emlékirataiban aug. 10-ikén) „Nagy Britannia elismeri a Csehszlo-vák Nemzeti Tanács jogát arra, hogy a csehszlovák nemzeti érdekek legfőbb közege legyen, elismeri a jövendő csehszlovák kormány mostani megbízottja (trustee) gyanánt”.7
Miután 1918 szeptemberében összeomlott a bolgár front, a Monarchia részéről bármiféle békepuhatolózás meddő kísérlet volt. Válasz már nem érkezett. Beneš a megváltozott helyzetet úgy kommentálta: „Wilson visszavonta a korábbi 14 pontot”.8
Wilson válasza pontosan így hangzott: „Az elnök ennél fogva nincs már abban a helyzetben, hogy e népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának…”
Mindezzel itt, Közép-Kelet-Európában is – a nemzetiségi-kisebbségi kérdésben – új fejezetet nyitottak. E témával kapcsolatban mindent új alapokra helyeztek.
Ezzel kapcsolatban idéznünk kell a már említett Millerand-féle kísérőlevélből: a Szövetséges és Társult Főhatalmak „sajnálattal hajoltak meg a szükségesség előtt – hogy a magyar népesség egyes gócainak egy másik állam szuverenitása alá kell kerülnie…”9
Mindezzel kapcsolatban később Henry Kissinger, a Diplomácia című impozáns méretű kötetében kijelenti, hogy a nagyhatalmi erőpolitikára épülő erőegyensúlyt („súlyegyent”) Wilson – a demokratikus eszmerendszer jegyében – elvetette. Ezzel szemben az ő jövőképe a kollektív biztonságot és a nemzeti önrendelkezést ígérte; valamint a kis- és nagy államok közötti egyenjogúságon alapuló kapcsolatokat.
Viszont az általa kínált jövőkép túlságosan általános volt; ugyanis kívülről próbálta az államok életét, úgymond, helyreigazítani. Holott az államok belső mozgásrendje meghaladta elveit (L. a 14 pont sorsát). A közép-kelet-európai országok népei-nemzetei (nemzetiségei) a világháború végén túlléptek Wilson elvein. A wilsoni elképzelés szerint a világ „az elveken és nem a hatalmon, a törvényeken és nem az érdekeken alapult” – írja Kissinger.10

* * *

1920. május 6-án, tehát a trianoni békeszerződés aláírása előtt egy hónappal a kassai Esti Újságban feltűnő cikk jelent meg George David Herron – az akkor még Svájcban élő – amerikai professzor tollából. A címe: „Hogyan árulták el Wilson tizennégy pontját?”
Herron személyével – emlékirataiban – részletesen foglalkozik Masaryk is, Beneš is. Wilson elnök nem hivatalos bizalmi embere volt, s számos „osztrák és német politikussal folytatott tanácskozásokat” (Masaryk). Bernben Herronnak alkalma volt megismerni a baráti és ellenséges táborok különböző személyiségeit. Alkalma volt Svájcban találkozni az osztrák Lammasch professzorral, Hertz doktorral, a bajor udvarból Hausmann képviselővel, Károlyival és Jászival, sőt a délszláv Trumbic-csal is.
Herron osztrák kapcsolatainak lényege arra irányult: Ausztria szakadjon el Németországtól. Herronnak – Masaryk interpretálásában – az volt az álláspontja, hogy „Ausztriát meg kell a porosz túlsúlytól szabadítani”. – „Amerika azért fordult csak Ausztria ellen, mert Németország oldalán áll…”

Ugyanakkor Károly kiáltványát Herron nem találta őszintének, inkább ki-búvót fedezett fel az akcióban. De Herron jelzett 1920. májusi cikke nem erről szól. ő a versailles-i szerződést nem tartja jónak és megfelelőnek: „Ez… nem békeszer-ződés. – Ez csak egy részvét nélküli törvénygombolyag, melynek nyomán új kato-nai bonyodalmak s a világ igazgatásában új kizsákmányolás fog bekövetkezni. Az ilyen békéből csak új háborúk – szellemi és tényleges háborúk – származhatnak, amelyek borzalmasabbak lesznek minden eddiginél…”

És ennek oka „a bizalomnak az a gyilkossága, melyet a konferencia a leszögezett pontokban a népek között elkövetett. Pedig a népek testvéri békét vártak, legalábbis azt remélték, hogy a párizsi konferencia egy testvéri békének az alap-kövét fogja letenni”.11

Herron felveti a morális felelősség kérdését: „vannak… olyan emberek is, akik szívük mélyén, mereven a párizsi konferencia ellen éreznek és mégis ugyanabban a szívükben felelősnek érzik magukat annak határozataiért. Ezek közé tartozom én is… Én minden erőmmel azon voltam, hogy Amerikát a háborúban való rész-vételre rávegyem… Azt hittem akkor…, hogy a kultúra, melyet germanizmusnak ne-vezünk, a világtörténelem legszomorúbb jelenségei közé tartozik… Egy német világ… olyan lett volna, melyben az emberi lélek föltétlenül tönkremegy…”12

Amerika hadba lépése után Herront „több német kiválóság kereste fel”, hogy bővebbet megtudjanak Amerika szándékairól, s reménykedtek abban, hogy miként „lehetne közeledést keresni a harcoló felek között…”13

Herron – ezzel kapcsolatos – önvádja az volt: „meggyőztem a németeket valamiről – amiben magam is hittem –, a 14 pont föltétlen betartásáról”.

Ki kell már egyszer mondani: „Wilson adott szava volt az első, mely a német népet kívülről kikezdte s így előkészítette azt a győzelmet, melyet Foch marsall kardja vívott ki”14

Mert az a béke, amit Párizs a világnak ajándékozott, porosz béke; ismét csak a kardra támaszkodik. „Nincs egyetlen paragrafusa ennek a szerződésnek, mely ne tárna annak idején kaput a rothadt intrikának… Európa ma fegyverektől hemzsegő földrész és az is marad…”15

* * *

Mindazt, amiről később Kissinger írt, a wilsoni elvekkel kapcsolatban – vajon mennyire igazolta vagy cáfolta Masaryk és Benes szándéka? Egyrészt az általuk képviselt társadalmi realitás, másrészt az emlékirataik és a korabali megnyilatkozásaik, valamint a társadalom visszajelzései? Ugyanis: a szándékot és a társadalmi gyakorlatot – egyaránt közvetítették egykor és az utókor számára a dokumentumok. Tükrözve a korabeli értelmezéseket.
Már 1918 végén, illetve 1919 elején kimutathatók a központi hatalom markáns vonásai. Igaz: új, tartalmában is merőben újszerű államot kellett létrehozniuk. Masaryk emlékirataiból egyértelműen kitűnik: nemzeti mozgalmuk (Beneš szerint: nemzeti forradalmi mozgalmuk) kiindulópontja az volt, hogy „a mi helyünk egész történelmünk folyamán a németellenes oldalon volt… az aktív Ausztriaellenes tevékenység mellett döntöttem…” – Igaz, tette hozzá, „a döntés nem volt könnyű…, de világosan láttam, hogy e nagy korban nem maradhattunk passzívak…”16

Az is igaz: Masaryknak voltak dilemmái. „Valóban érettek vagyunk a sza-badságra, egy önálló állam igazgatására és fenntartására, mely Csehországból és Szlovákiából állnak, jelentős nemzeti kisebbségekkel?… Megértjük-e a világtörté-nelmi pillanatot?”

Hiszen nem csupán szimbolikus az a tény, hogy Masaryk világforradalomról, Beneš pedig nemzetek forradalmáról beszél, s így is gondolkozik, és ennek megfelelően ír minderről.
Masaryk szeme előtt a svájci példa lebegett. Leegyszerűsítve: a svájci berendezkedést óhajtotta átültetni ide, Közép-Európába.

A példa adott volt; csak éppen a régió adottságai nem kedveztek a megvalósításának, s a megvalósításban e miatt adódtak a konfliktusok. A törvények, a vertikum, a központosítás, a pártok és nemzetiségek fölött állónak mutatkoztak. Egy-séges államban gondolkoztak, nem vettek figyelembe mást, csak egyetlen – központi – állami érdeket. Prágától távol volt Verhovina. A Hradzsintól távol volt mindenfajta alsóbb szintű pártérdek, nemzetiségi, netán nemzeti torzsalkodás.

Ennek megítélésében, végső eredményét tekintve, a vezetés egységes volt. Elsősorban Beneš dolgozott rendkívül hatékonyan, „vasszorgalommal”. ő volt az első Csehszlovák Köztársaság „motorja”.
Viszont: a szociális feszültségek oly nagyok voltak, hogy azt sem ő, sem Masaryk, sem mások nem tudták áthidalni. Nem tudtak átlépni a saját árnyékukon. Verhovina, az éhség legendájának földje megcáfolta a demokrácia valóságát. Gondoljunk az elkobzott Fábry-műre, Az éhség legendájára.

Mindennek ellenére: az első világháború gazdasági nyomorából, e régióban, leghamarább Csehszlovákia lábalt ki. Nagyarányú pénzreformot hajtott végre, a nemzeti jövedelmet növelni tudta, sőt, úgy tűnik, az 1929–33-as világgazdasági válságot is nagyobb megrendülés nélkül vészelte át. Az erős központi hatalom a válság éveiben bevezette a „kötött” gazdálkodást. Látszólag tehát a kép úgy fest: nem minden alap nélkül nevezték Csehszlovákiát „keleti Svájc”-nak. A központi hatalmat egy ideig igazolta: sikerült a kísérlet arra, hogy erős cseh nemzeti burzsoáziával a háta mögött, megteremtsék a polgári demokratikus állami berendezkedést.

Csakhogy: eközben felvillantak olyan fények, amelyek az imént vázolt ké-pet erősen (el)homályosították. Például: felvetődött minduntalan a három főváros problémája. Melyik az igazi? Évtizedes küzdelmekről volt szó. Mindig a konkrét vitahelyzet szabta meg: Prága? Pozsony? Ungvár? Netán Munkács? S mindennek mélyreható forrása és következménye volt. Egyenetlenül és egyenlőtlenül fejlődő országrészekről volt szó. Ebben szeparatista törekvések is, nemzeti(ségi) törekvé-sek is közrejátszottak.

Némi egyszerűsítéssel élve: a) a cseh országrészben a polgári társadalom problémái álltak előtérben; b) a szlovák térfélen elsősorban a nemzeti önállósulás, az identitástudat ébrentartása élvezett elsőbbséget, párosulva bizonyos szociális biztonságra törekvéssel. Szlovákiát például érzékenyen érintette a mezőgazdaság fejlesztésének eltérő üteme. Diszkrimináció volt tapasztalható az adó- és pénzügyekben. Kivált Kárpátalja maradt le és szegényedett el; ezért itt volt erős a szociális érzékenység (tényfeltáró irodalom és publicisztika).
Az elmélet és a gyakorlat konfrontációja: az 1920-as évek közepétől – nyilvánvalóvá vált a nemzetiségi politika kritikája, párosulva az erősödő csehelle-nességgel, elsősorban a keleti területeken; s ez mindennapossá vált, nemcsak kritikai észrevételekben, hanem az érintettek erős ellenállásában is megmutatkozott.
Minderről az egyik keleti újság a következő, általánosítható elemzést nyújtotta:
– a Csehszlovák Köztársaság a demokrácia jegyében és jelszavával született;
– a Csehszlovák Köztársaság a békediktátumok határozatai s a neki kedvező szerencse alapján olyan területeket is kapott, amelyek megszerzéséről a köztársaság megteremtői nem is álmodtak;
– a köztársaság ez előnyökért kötelezettséget vállalt és nemzetközi szerző-déseket írt alá arra, hogy a területén élő nemzetek emberi és nemzeti és más jogait tisztelni fogja és a nemzetek életlehetőségeit – nemzeti jellegüknek teljes elismerésével – támogatni fogja;
– az eddigi kormányok vállalt kötelezettségük ellenére az uralmat kisajátították a cseh nemzet számára, minden törekvésük arra irányult, hogy a nyolc nemzetből álló köztársaságból cseh nemzeti államot alkossanak és erre minden esz-közt jónak találtak;
– a szlovenszkói és ruszinszkói magyarság hamar felismerte a veszélyt, mely a kormányzat politikájában nemzeti létét, megmaradását fenyegette;
– a ruszinszkói őslakosság, a magyarság képviselői a parlament és a szenátus azon csoportjához csatlakoznak, amely a mai kormányzat megbuktatását tűzte ki célul.
Mindez korabeli megnyilatkozásként fogalmazódott meg.

* * *

Ami az állampolgárságot illeti: csak 1920 áprilisában született meg az állampolgárságról szóló (236. számú) alkotmánytörvény, amelyhez még abban az évben, s még utána évekig, újabb és újabb törvények sorakoztak. Mindez: részletesen intézkedik az állampolgárság megszerzéséről stb. Főként arról: ki tekinthető csehszlovák állampolgárnak? A törvény – lényegében – összhangban állt a békeszer-ződések vonatkozó paragrafusaival és az alkotmánylevéllel.
Lényegét tekintve volt meg az összhang a nemzetközi stb. szerződésekkel. Ugyanis: létezett egy – alapvetőnek bizonyuló – ok: akik 1910. január 1-je óta élnek azon a területen, amely most már a csehszlovák állam integráns része, azoknak – mint mondani szokás – automatikusan elismerik a csehszlovák állampolgárságát. Akik ezen kívül esnek: azok kérhetik – és majd elbírálják –, hogy tekinthetők-e cseh-szlovák állampolgárnak. Ebből következik: a szlovákiai területen mindegyre több lett azoknak a száma (az 1886-os törvényre hivatkozva), akik ennek folytán idegen állampolgárok, vagy – jobb híján – hontalanok lettek. Legalábbis ennek minősítették őket. Ez, érthetően, elsősorban a magyar nemzetiségű lakosságot sújtotta. 1926-ban ebből a – szinte katasztrofális helyzetből – kellett kiutat találni.

Ezen a ponton az állampolgárság problémája szorosan összefüggött a kisebbségi-nemzetiségi kérdéssel. Az 1919. szeptember 10-i nemzetközi szerződés nem, vagy csak nehezen tudott érvényt szerezni a később alkotott csehszlovák törvé-nyekkel szemben. Ti.: az állampolgárság problémáját – sajátos módon – nem a köztársaság megalakulásának időpontjához (1918. október 28.) köti, hanem 1910. január l-jéhez.

Az állampolgárságot későbbi törvény szabályozta, mint a kisebbségi törvényt. A kettő pedig szorosan összefügg. Csehszlovákia nemzetközi szerződésben garantálta a kisebbségi jogokat, s ezt az Alkotmánylevél is megerősítette (szinte szó szerint átvette).

A történelem folyamán meg nem oldottá váltak ezek a problémák, s ez kísérte végig Csehszlovákia történetét. Fogalmi bizonytalanságok is gyakoriak voltak a törvények megfogalmazásában (például: faj és nyelv, nemzetiség, nyelv és faj, nemzeti és nyelvi kisebbség stb.). Ezek tükröződnek a nyelvtörvényekben is. A „kisebbségek védelméről” szóló törvények (nemzetközi, Alkotmánylevél, nyelvtörvény stb.) garantálták: Csehszlovákia „minden lakosának születési, nemze-tiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és szabadság teljes védelmét biztosítja”.17
A nyelvtörvények megjelenési láncolata a történelem folyamán folytatódott, s áthúzódott – az új államalakulatban – a 21. századba is. Éppúgy az autonómia problémája is. Kárpátalja vitatott helyzete nagyobb és külön tanulmányt igé-nyelne.18  Mert az autonómiának azt a biztosítékát és valóságát, melyet Csehszlo-vákia – nemzetközi és hazai szinten deklarált – sohasem kapta meg. A történelem „utolsó pillanatában”, 1938/39 táján kapkodva fölmerült, de a történelem vonata túlhaladt rajta.

Arról már nem is szólva: napjainkban, nemzetközi szinten keresnek meg-oldást a nemzeti kisebbségek jogainak megoldására, vagy az autonóm régiók tapasztalatainak hasznosítására, a konfliktusok megoldására (l. EU Tanács 1201-es ajánlása, vagy az EU Tanács parlamenti közgyűlésének dokumentumai az autonó-miáról).
Mi ezúttal az egykorú meghatározásokra, az egy államon belüli megoldásokra voltunk kíváncsiak. Talán sikerült néhány fontos(abb) részletet felvillantani.

Jegyzetek

  1. L. Irodalmi Szemle, 2009. 4. sz. 19–23.
  2. L. A Csehszlovákia függetlenségéről és a kisebbségek védelméről szóló szerződés.
       St. Gemain en Laye, 1919. szeptember 10. (Sbírka zákonù a naøízení 508 (1921).
  3. Jászi O.: A nemzeti államok kialakulása és a nemzeti kérdés. Válogatás.
       Vál.: Litván György. Bp., 1986. 35.
  4. Goldis: A nemzeti kérdésről. Bukarest, 1976. 138.
  5. Ormos Mária: Pádovától Trianonig. 1918–1920. Bp., 1983. 21.
  6. Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem. Bp., 1989. 44.
  7. E. Beneš: Nemzetek forradalma I–III. Bratislava/Pozsony, III. 41.
  8. E. Beneš: l.m. III. 121.
  9. Sorsdöntések. Bp., 1990. 164.
10. H. Kissinnger: Diplomácia. Bp., 1998. 221.
11. G. D. Herron: Esti Újság 1920. május 6.
12. Uő Uo.
13. Uő Uo.
14. Uő Uo.
15. Uő Uo.
16. T. G. Masaryk: Világforradalom. Praha, 1928. – Vál. 1990. 43.
17. Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1919–1946. Bp., 1966. 88.
18. A monográfia ezt részletesen tárgyalja.

* Részletek a készülő, hasonló című monográfiából