Peter Jaroš – A meteorológus

Ott lent valami megmozdult. Bizonyos, hogy mozdult, hacsak nem csal a szemem. Valami fekete folt az, szinte mozdulatlan… Medve volna? Nem, az nagyobb lenne. Az nem medve. És a folt ismét megmozdult. Igen, mozog!
A férfi leguggolt, könyökével a térdére támaszkodott, és hosszan bámul lefelé, maga elé.

Amikor az erős nézéstől szúrást érzett a szemében, és a tárgyak körvonalai kezdtek elmosódni vagy beleolvadni az árnyakba, kis időre behunyta a szemét. És így volt egy ideig, becsukott szemmel és egy kis görccsel a lábában, ahogy próbálta tartani az egyensúlyát, elkezdett vele – legalábbis úgy érezte – forogni a világ, az egész hegy, az összes műszer. Hirtelen ismét kinyitotta a szemét, mert alig tudta tartani magát, hogy hátra ne essen, vagy előre ne bukjon. Összerezzent. Az alatta lévő fekete pont – az eddig kissé bizonytalan – egyszeriben jól kivehetően megmozdult. Mozgott és felfelé tartott. Feléje! Csak most tudatosította, hogy az alatta lévő fekete folt tulajdonképpen ember, valószínűleg férfi. Az előbb bizonyára háttal ült neki, és lehajtott fejjel. Lehet, hogy éppen a cipőfűzőjét kötötte meg, vagy az alatta lévő völgyecskét meg a kis vízesést figyelte, éppenséggel ehetett is, vagy csak pihent. Lehet, hogy a jobbra lévő magas fenyők csoportjai kötötték le a figyelmét, avagy a balra lévő kicsi, de tarkálló fennsík, ahová onnan bizonyára szép volt a kilátás. Most azonban már lépkedett, kapaszkodott fölfelé. A hátán – alig kivehetően – nagy hátizsákot cipelt…

A hegytetőn álló férfi hangtalanul és mozdulatlanul egy ideig még figyelte a felfelé igyekvőt, aztán felállt és elfordult. Ránézett a napórára, amit nemrég rajzolt a házikó falára, és mindjárt összevetette a saját órájával. Igen, délután négy óra volt…

A férfi sóhajtott, majd elindult, hogy körbejárja a hegyormot, amelynek ke-rülete mintegy hatvan hosszú lépés lehetett. Megállt a meteorológiai műszerek előtt, de előbb az égboltra nézett. Elkomorodott. A bal térde fölötti zsebéből noteszt vett elő, és fellépett a műszerszekrényhez vezető létra harmadik fokára. Hosszan ellenőrizte a műszereket, aztán a noteszába feljegyezte a hőmérsékletet, a légnyo-mást, a levegő páratartalmát, a szél erejét és irányát. Hozzáírta még az időpontot. Ismét az égboltra nézett, és megállapította: az éjjel vihar lesz, nem is akármilyen! Mielőtt lelépett volna a lépcsőkről, még egyszer ellenőrizte a műszereket, és mindegyikhez hozzá is nyúlt óvatosan, finoman, mintha törékeny, sérülékeny, érzékeny vérkörű lényekhez nyúlt volna.

Aztán bement a kényelmes gerendaházba. Az asztalhoz ült, és rádióadón közölte a legközelebbi központtal a meteorológiai viszonyok adatait. Sietett. Szemlátomást ideges lett. Rövidítette az adatokat, ahogy csak lehetett, aztán hirtelen felállt, nagy zajjal kilökte maga alól a széket, és kisietett a házikóból.

Egészen a lejtő pereméhez ment. Az ismeretlen alatta igyekezett fölfelé. Tán látogató? Ki tudja? A meteorológus csak állt, és figyelte a felfelé igyekvő ritmusos, már-már gépies mozdulatait. Kis idő múlva annyira beleélte magát a közeledő helyzetébe, hogy akaratlanul is utánozni kezdte. Lóbálta a kezét, rakta a lábát, és még a lélegzete is gyorsabb lett. Így segített a felfelé igyekvőnek, vagy tán a hatása alá került?

A felfelé tartó jövevény hirtelen megállt. Pihenni akar, hogy leveszi a válláról a hátizsákot? Eszik? Avagy ismét, mint az előbb is, gyönyörködik az alatta elterülő völgyben, a jobbra lévő magas fenyőfákban és a bal oldali magaslati fennsíkban? Negyedóra múlva minden világos lett. A jövevény sátrat vert és körbejárta. Aztán felnézett a hegy ormára. A meteorológus meghökkent, egy lépést hátrált. Meglátott? Nem, nem látott, akkor legalább intett volna. Meg aztán ha látott is, minek intett volna? Tán ismer, vagy tán tudja, ki vagyok?! A lent álló ismét fölfelé nézett, s mintha végigpásztázta volna tekintetével az egész hegyoldalt. Aztán lehajolt, és bebújt a sátorba.

A meteorológus úgy érezte, hogy egyszeriben magára maradt. Hátrálni kezdett, és megbotlott, majdnem elesett.
Ugyan miért jöhetett ez az ember? Ki ez, s mit akar itt? Csak úgy magától jött vagy miattam is? Tán váltani jött? Hányadika is van ma? Június huszonhetedike. A váltásnak csak három nap múlva kell érkeznie, a hónap utolsó napján… De hátha mégis a váltás? Lehet, hogy küldeni akarnak valahová, valami szolgálati útra, konferenciára, előadásra. De nem, akkor integetett, füttyögött volna, valamiképpen jelezte volna… Legfőképpen azonban feljött volna ide még ma, hiszen ideje lett volna rá…

Vagy tán tévedtem volna a jelentésekben, azért ez a váltás? Lehet, hogy valóban tévedtem… Aratás ideje van, az asszonyok kiteregették a mosott fehérneműt a kertbe, az emberek a vízhez mentek… Becsaptam mindannyiukat!
A meteorológust idegesség keríti hatalmába. Beszalad a házikóba, nekilát, hogy ellenőrizze az utolsó napok jelentéseit s összehasonlítsa a noteszban lévő adatokkal. Semmi tévedés. Aztán kimegy, ellenőrzi a műszereket is. Mindent rendben talál, így hát megnyugszik. De csak kis időre. A kétely ismét feltámad benne. Nem, ez nem egy régi rajongója ennek a tájnak! Ez miattam jött ide… Furcsán viselkedik, mert bizonyára látott engem, de nem adta tudtomra! Alakoskodik! Igen, ez az, alakoskodik! A hátizsákban bizonyára magával hozta az ellenőrző műszereket, s most mesterkedik velük, ellenőriz engem…

A meteorológus kimegy a műszerekhez. Megtapogatja a légnyomásmérőt. Barátocskám, te nagyszerű mérőműszer vagy! Nincs rajtad semmi lyukacska? Nem csapsz be? Nem kellett volna régen lecserélnem téged? Hát te, páratartalom-mérő, és te, hőmérő, s te… te… és te… Kicseréli a műszereket, egymás után ellenőrzi a rajtuk lévő adatokat, összeveti más műszerek adataival, beírja a számokat és a különbségeket, ügyelve arra, hogy ne kerülje el a figyelmét a legkisebb részlet se, olyannyira, hogy reszketni kezd a keze, főleg az ujjai…

Végül föladja. Odamegy a lejtő peremére, s csak akkor döbben rá, hogy már esteledik. A völgyre rátelepedett az alkony, s alatta az ismeretlen tüzet gyújtott. Alig lehet kivenni, ahogy matat a fény körül.

Ki vagy te? Mit akarsz? Mit csinálsz? Aha, üldögélsz a kerek sziklán és melegedsz? Meleged van? Fázol? A tábortűz nagy, túl sokat teszel rá. Az erdőt jöttél felgyújtani? Szalonnát sütsz, a zsír csöpög róla a tűzbe, az pattog. Hu, hu, hu, jóember, megijesztesz! Idegesítesz! Ha szalonnát sütsz, meg kellett volna várnod, míg a fa leég, s csak a parázson kell sütni, akkor sül meg a legszebbre. A tűzhöz tégy egy karaj kenyeret, s csöpögtess rá a szalonna zsírjából… Nahát, no…!
Nem, ez nem turista! Nem árad belőle a jókedv. Nem énekel, nem rikoltozik, nem füttyög, nem sikong.
Tán csak azért jött, hogy hírt hozzon, tudtomra adjon valamit?! Tán csak nem? Valami történt az asszonnyal? Elhagyott, mert unta már az örökös várakozást? Vagy valaki hozzáköltözött? Valaki, aki már régebbről hívogatta titkos találkákra félreeső kiskocsmákba, olyan helyekre, ahol még véletlenül sem találkozhatott ismerőssel? Este munkából hazajövet beleesett egy gödörbe a feltúrt utcán? Eltörte a lábát, vagy ne adj Isten, a gerincét? Nem, ezek képtelenségek!
A meteorológus egyszerűen rá szeretne kiáltani a hegyoldalban lévő ismeretlenre. Rá akar ordítani, vagy legalább egy szikladarabot hozzávágni. Felugrik, elbődül, tényleg kitép a földből egy sziklát, és maga elé hajítja.
Az ismeretlen azonban túl messze van. Úgy tűnik, nem is hallotta a bődülést, nem is nézett körül, meg se moccant. Csak ül, előrehajol, tán a kezét melegíti a tűz fölött. Egy férfi, előre nyújtott kézzel. Csak ül, ül, a tűzbe bámul, semmit sem árul el magáról.

A meteorológusnak korogni kezd a gyomra.

Éhes vagyok!

Elindul a házikóba, de már világot kell gyújtania. Meggyújtja hát a petróleumlámpát. Leveszi a polcról a konzervet és kinyitja. Egy pohárkába hagymát metél, megsózza és csöppent rá egy kis ecetet. A kenyérért nyúl. A papírzacskóba, amelyben hagyta, reggeltől beköltöztek a hangyák is.
Hangyák ilyen magasban?
Le kell őket fújnia, s ahogy először harap bele a karéjba, a nyelvén mintha hangyasavat érezne. De hamar túlteszi magát rajta. Csak rág, rágcsál, de étvágytalanul nyeldes közben. Kevés a nyála.
Hirtelen felugrik az asztaltól.

Cipőt húz, steppelt viharkabátot dob magára, fogja a villanylámpát, és kisiet a házikóból.
Meglátogatom, elbeszélgetünk és cigizünk egy kicsit. Fél órán belül nála lehetek, egy órát beszélgethetünk, s fél óra alatt ismét felérek ide. Ez együttvéve két óra, addig nem történhet semmi.

Ahogy hirtelen elindul, megbotlik. A villanylámpa kirepül a kezéből, ő meg elterül a földön. Hallja, ahogy a lámpa gurul lefelé a lejtőn. Feláll. Csak most tér igazán magához, és tudatosítja, hogy erős szél támadt. A feje fölött egyetlen csillagot sem látni. A távolból mennydörgés hallik, mintha a föld morajlana. Számtalan villám hasogatja az eget.
Vihar lesz, és nem is akármilyen! Jó, hogy nem mentem le.

Sajnálja a villanylámpát. A házikóhoz húzódik.

Tán jó is, hogy maradtam. Hátha meglopott volna, vagy még… De azt talán mégsem, azt nem!

Kívülről becsukja az ablaktáblákat, bemegy a házikóba és meggyújtja a petróleumlámpát. Bekapcsolja a zsebrádiót. A zene bekúszik a tárgyak közé. Elnyúlik a fekhelyén, s hirtelen felidéződik benne egy nyári nap. Néhány évvel ezelőtt történt, falun, a felesége anyjánál, az anyósánál. Ugyanilyen este volt. Az anyósa elment a szomszédba tejet venni, mert váratlanul betoppant egy másik család is. Villámlott és dörgött. A verandán ült, s az üvegen át nézte a vihart. Egyszer csak egy fekete alak jelent meg az üveg előtt, majd villámlott egyet. Az anyósa állt ott. Kinyi-totta neki az ajtót, és beengedte. Ahogy sietett, a kannából kifröccsent a lépcsőre a fehér tej. Megrémült. Fehér vér! Az anyósa fehér vére! Ahogy lépdelt a fehér foltokon, az volt az érzése, hogy az anyósa vérében gázol… A fehér vérben…

Abbahagyta az emlékezést. Fordult egyet az ágyon, kikapcsolta a rádiót, s mielőtt még elaludt volna, megállapította, hogy kint a vihar egyre fokozódik. Erős szélrohamok cibálták az ablaktáblákat, s azok résein behatolt a helyiségbe a villámok cikázó fénye. Az ég meg szüntelenül morajlott.

Reggel időben ébredt. Még csak virradt, és már a házikó előtt nyújtózkodott. Megállapította, hogy az esővízfogó tartályok csaknem megteltek. Elment a hegytető szélére és lenézett a völgybe. Nem látott semmit, mert alatta köd gomolygott. Felöltözött, becsukta a házikót, és elindult lefelé.

Jól haladt az ereszkedőn, bár lassabban, mint máskor, mert a sziklák nedvesek és csúszósak voltak. Fütyörészett is egy kicsit örömében, mivel a köd egyre ritkult. Már meg tudta különböztetni az előtte lévő távolabbi tárgyakat is.
Vajon alszik még? Nem jövök éppen rosszkor?

Megint fütyörészni kezdett, mert megpillantotta maga előtt a sátor halvány körvonalait. Egyre fütyörészett, sőt kétszer-háromszor a sziklákra is csapott és ki-áltozott, de az ismeretlen nem mutatkozott.
Leereszkedett még vagy ötven métert, ismét kiáltozott és nagyot füttyentett.

Aztán hirtelen abbahagyta. Nekilódult olyan lendülettel, hogy majdnem elesett. Hosszú ugrásokkal odarohant a sátorhoz, ahonnan lábak lógtak ki. Némán állt fölöttük, majd nagyot rúgott a sátorlapba. Kifújta az orrát. Aztán lehajolt, megmarkolta a nehéz, mintegy öt méter hosszú sudarát a fának, és sietve félredobta. A jobb tenyerén felhasadt a bőr. Megnyalta a sebét.

Lassan szétnyitotta a sátorlapot, és szemügyre vette az ismeretlent. Nem ismerte. Melléült és figyelte. A faágak nemcsak a mellét szúrták át, hanem a tejes-zacskókat is. Az szétfolyt a sátorlapon, körülvette az ismeretlent mindkét oldalról. Fehér vér! Fehér vér…!

Ki vagy te? Ki voltál, amíg léteztél? Csak meghalni jöttél ide, vagy más célod is volt?

Kezével végigsimított az arcán, és a tenyeréből földszagot, vizet és még valami mást érzett… Mit is? Mit?
Hozzáért az ismeretlen hideg kezéhez.
Felemelte és leejtette.
Sírva fakadt.
                                                                             Vércse Miklós fordítása