Popély Gyula – Ez volt a Sarló (2)

A Sarló vezetősége kezdetektől fogva a felvidéki magyar értelmiségi ifjúság él-csapatának tartotta magát. Azt vallották önmagukról, hogy mozgalmuk pártoktól és világnézeti kötöttségektől függetlenül keresi mind a magyar nemzeti, mind a közép-kelet-európai nemzetek közötti kérdés, mind pedig a szociális problémák megoldhatóságának módozatait.

 Ez az „élcsapat” azonban 1931 szeptemberében lekanyarodott az addig még talán tolerálható „igazságkeresés” útjáról, és – Simándy Pál szavaival élve – „befutott egy zárt dogmatizmus, egy osztályszempontú forradalmi akció és bornírt pártfegyelem zsákutcájába, és ott megfeneklett, elveszett, elbukott – meghalt”.26

A Sarló 1931. szeptember 25-ike és 29-ike között lebonyolított ötnapos kongresszusa a mozgalom csúcsát, de egyben hanyatlása kezdetét is jelentette. E fontos rendezvényen mindazonáltal a mozgalomnak mindössze 51 rendes tagja vett részt. Hord-erejét tekintve azonban több vonatkozásban is meghatározó volt nemcsak a Sarló sorsának további alakulására, hanem nagymértékben kihatott a felvidéki ifjúsági mozgalmaknak ezt követő fejlődésvonalára is.
Barta Lajos kommunista író – a magyarországi kommün bukása utáni emigráns – meleghangú osztályharcos levélben köszöntötte a marxizmus vizeire átevezni készülő sarlósokat. „A kapitalizmusból nem lehet az új emberiséget kiformálni, ezért az új és szociális ember harca az új emberiségért nem lehet más, mint: harc a kapitalizmus ellen” – vázolta fel az 1919. évi magyarországi proletárdiktatúra írói direktóriumának egykori tagja a sarlós mozgalom által a jövőben követendő egyetlen helyes út fő irányvonalát. „Ti nem tartoztok párthoz, szabadon bírálhatjátok a pártokat. De marxi történelemszemlélettel nézitek és magyarázzátok a világot, amivel adva van gondolkodástok iránya” – lelke-sítette a sarlósokat a kommunista Barta Lajos.27

Ha a kongresszus előtt a Sarló talán formálisan még nem is számított a kommunista párt holdudvarába tartozó mozgalomnak, az ötnapos tanácskozás tartalma, szellemisége és légköre meghozta a nyílt metamorfózist. Kessler Balogh Edgár és a marxizmus talaján álló, osztályharcos hevületű szélsőséges társai ezen az ötnapos kong-resszuson valóban keresztülvitték mind a szellemi, mind a formális lecsatlakozást a kommunista párthoz.

A kongresszus után Balogh Edgár szinte dicsekedve ismerte be a Sarló általa irányított nyílt színvallását. „A dolgok lényegéből következik, hogy a generációs él-ménykitudatosodás, a kongresszus döntő jelentőségű eseménye, nem a polgári csodavárókat elégítette ki, hanem a proletariátus frontjába vonta a fiatal értelmiséget” – írta a kongresszus után Kessler Balogh Edgár a Fábry Zoltán által szerkesztett Az Út című kommunista kultúrpolitikai folyóiratban. „A kongresszus nem újarcú magyarokat, hanem szocialista értelmiséget produkált a magyar dolgozók osztályharca számára. Az egykori polgári lelkesedők, a generációs próféták elmaradtak, s helyettük az osztályharcos magyar szellemiség két képviselője, Barta Lajos és Fábry Zoltán üdvözölte az új elvtársakat.”

Kessler Balogh Edgár osztályharcos szárnyalása helyenként szinte már csa-pongásnak tűnik az általa vezetett – helyesebben szólva félrevezetett – Sarló-mozgalom jövőbeli küldetésének taglalása közben. „A Sarló kongresszusa nem állomás, megállás volt – fejtegette idézett beszámolójában –, hanem a felgyülemlett erők formába öntése, sínlefektetés, váltóbeállítás a közéletbe lépő szocialista magyar értelmiség számára. A dermedt magyar szellemi életben megtört a csend, és a sarlós mozgalom elvállalta a proletariátus oldalán a magyar forradalmi értelmiség esedékes szerepét. A kiéleződő gazdasági, társadalmi, nemzetiségi, politikai és kulturális helyzet Szlovenszkón a kellő pillanatra felkészült gárdát talál.”28 

Az egykori sarlós vezér még az 1960-as évek első felében papírra vetett visszaemlékezéseiben is büszke megelégedettséggel adott számot mozgalma nyílt kommunista színvallásáról. Kertelés nélkül elismerte, hogy találkozásuk a leninizmussal egyál-talán nem a véletlen műve volt. „Leszámoltunk a magyar reakcióval, elítéltük a polgári radikalizmust és szociáldemokrata áloktóbrizmust, visszautasítottuk a csehszlovák kormánykörök csábító karolását, s az érzékenység e remegő állapotában fogékonyak lettünk saját valónk és problematikánk végső – lenini – értékelésére” – ismerte be három évtized múltával – és a lenini–sztálini kommunizmus fekete krónikájának ismeretében – a gyógyíthatatlan bolsevik harcossá vált Kessler Balogh Edgár.29

A sarlósok – leginkább maga a vezér – tehát úgy érezték, hogy most már igazán ők fogják diktálni a tempót, és ők fogják megtermékenyíteni az egész magyar fiatalság lelkét, persze nem csak Csehszlovákiában, és nem is csak Erdélyben és a Délvidéken, de még a csonka hazában is. Ez azonban önámítás volt a javából. „Sarló” voltaképpen nincs is többé, csak kommunista párt, amelynek ezentúl sarlós tagjai is vannak” – konstatálta egy évvel az 1931. évi szeptemberi kongresszus után a már idézett Simándy Pál. „Nem is értjük, hogy a párt keretein belül mi célja van ma már a külön Sarló elne-vezés használatának, s mi értelme a klikkszerű ténykedésnek.” Simándy szerint a Sarló az 1931. évi kongresszuson „a kommunista párt által elnyelette magát, és most annak gyomrában bátortalan ügyességgel próbál szabadmozgásokat végezni”. Kitűnő érzékkel tapintott rá a lényegre: „Jónás érezhette úgy magát a cethal gyomrában.”30
A sarlós vezért azonban csak egy szűk klikk volt hajlandó követni osztályharcos marxista vonulásában. Híveinek és szimpatizánsainak többsége egyszerűen hátat fordított a mozgalomnak. A vezetőség azonban valószínűleg fel sem fogta azt a kudarcot, amit „a proletariátus osztályharcos mozgalmához való csatlakozás” jelentett számukra.

A Sarló 1931. évi szeptemberi kongresszusa után egy évvel – 1932 őszén – „a csehszlovákiai magyar főiskolai hallgatók ideológiai mozgalmairól” rendezett ankétot a vezetőség még harsány sikerpropagandának szánta. A kongresszus óta eltelt egy esztendőt például nagyon eredményes és termékeny periódusnak tartották. Magasra értékelte például az akkor mindössze 22 éves bölcsész, Dobossy László előadását az osz-tályharcos nevelés elvi kérdéseiről. A fiatal Dobossy előadása a szocialista tanítók szemináriumában hangzott el, majd a Kolozsváron megjelenő Korunk 1932. évi július-augusztusi összevont száma is leközölte. A Sarló vezetőségének önértékelése szerint nagyon aktív volt még a mozgalom úgynevezett pozsonyi munkacsoportja, amely csak 1932 tavaszán alakult, de máris a következő tematikájú előadásokkal örvendeztette meg az érdeklődőket: Zsolt László: A szocialista intelligencia szerepe a munkásmozgalomban; Balogh Edgár: A kisebbségi magyar intelligencia útja a nemzeti szocializmushoz és a kommunizmushoz; Brogyányi Kálmán–Reichental Ferenc: Vita a marxista művészi oktatásról; Horváth Ferenc: A kelet-európai kérdés; Jócsik Lajos: A kelet-európai pa-rasztság eladósodása.

Az idézett ankétban a Sarló vezetősége még azt is szükségesnek látta közölni a tisztelt nagyérdeművel, hogy úgymond „jelenleg folyamatban van »A Sarló kis könyv-tára« címen propagandafüzetek kiadása a magyar szocialista intelligencia számára, előkészületben Új Kultúra címen folyóirat és könyvtár”. Ezen optimista szólamokra azonban a beszámoló végén rácáfolt egy száraz tényszerű adat: „A Sarló tagjainak száma 61” – szögezte le a vezetőség jelentése.31
    Ezen tények ismeretében fölöttébb furcsának tarthatjuk a sarlós vezér visszatekintését és értékelését mozgalma 1931 szeptembere utáni tevékenységére. Szerinte az 1931. évet követő időszak nem a gyengülést jelenti, hanem éppen fordítva: a mozgalom zenitét. Szemrebbenés nélkül azt állítja a már többször is idézett visszaemlékezésében, hogy „1931 őszétől 1933 nyaráig – több mint másfél éven át – a Sarló a párt oldalán mutatta fel legszebb mozgalmi teljesítményeit”. „Ez a csaknem két esztendő volt a sarlósok legtermékenyebb időszaka, még ha soraik meg is fogyatkoztak. Bekapcsolódásuk a pártéletbe, a proletárfront nemzeti forradalmi kiszélesítése, s mindaz a próba, amelyen edződtek, végső és helyes hozzájárulás volt a történelmi fővonal kialakulásához, s következményeiben még ma is termőképes hagyomány” – írta a valóságtól teljesen elrugaszkodva még harminc év után is az egykori sarlós vezér.32
Nyilvánvaló tehát, hogy a Sarló marxista vezetőségének önértékelése és optimista nekibuzdulása messze esett a realitásoktól. Az 1932 őszén beharangozott kezdeményezésekből – amint azt jó előre sejteni lehetett – semmi sem teljesült. Az 1928 augusztusában oly nagy nemzet- és világmegváltó jelszavakkal indult mozgalom 1933-ra már teljesen kifulladt, és szinte észrevétlenül elhalt. Maga Kessler Balogh Edgár fej-tette ki egyik 1933. december 17-ei keltezésű – Fábry Zoltánhoz írt – levelében, hogy a Sarló mint mozgalom megszűnt, és többé már nem létezik. „A Sarló szellemi élcsa-pat volt – írta Fábrynak a volt vezér –, sohasem »egyesület« és sohasem »tömegmozgalom«. Mint élcsapat: felvetette egy különös, ellentéteken átmenő fejlődés során a regionális problémaskálát, és eljutván a marxizmushoz, a munkásmozgalomban belső szükségből likvidálta magát” – fejtette ki álláspontját idézett levelében a meggyőződéses marxistává vált egykori diákvezér.33

Az 1934. évi értékelések már egyértelműen mind a Sarló-mozgalom csúfos kudarcáról és dicstelen végéről számoltak be. Narancsik Imre például azt fejtegette egyik tanulmányában, hogy a Sarló támogatottsága teljesen semmivé vált, mivel vezetői le-csatlakoztak a kommunista párthoz.34 Moravek Endre is azt volt kénytelen megállapítani A felvidéki magyar ifjúság útja című 1934-ben megjelent tanulmányában, hogy bár a Sarlónak kezdetben voltak pozitív megnyilvánulásai, idővel teljesen elvesztették az ifjúság és az egész felvidéki magyarság minden rokonszenvét. Miután vezetőik úgymond a marxista eszmeáramlat hatása alá kerültek, szinte természetesnek vehető, hogy a „kommunista mozgalom elszigetelt harcosaivá magánosodtak”.35

A Sarló tehát 1934-re már halott volt, amint azt maga Kessler Balogh Edgár is beismerte Fábry Zoltánhoz intézett idézett levelében. A fanatikus marxistává vált sarlós vezér azonban sem akkor, sem később nem volt képes belátni tévedéseit, illetve a Sarló kimúlásának igazi okát. Egy ideig még a Fábry Zoltán által szerkesztett kommunista lapban, Az Út-ban magyarázgatta bizonyítványát. Továbbra is megrögzötten bizonygatta, hogy igenis helyénvaló volt a Sarlót pártos elkötelezettséggel bekapcsolni a „dolgozók osztályharcába”.

Az Út 1934. októberi számában megjelent cikkében az egykori sarlós vezér azért mégiscsak feltette a kérdést: „Hol akadt meg a Sarló minden burzsoáérdektől mentes, népi jellegű nemzeti harca? Min foszlott szét az a mozgalom, amely oly sikeresen segítette át a nemzeti elégedetlenség energiáit az egyedüli megoldás, az osztályharc történelmi vonulatára?” Az ekkor már saját közvetlen munkatársai által is bukottnak tartott „vezér” abban próbálta megtalálni mozgalma sikertelenségének nyitját, hogy bár a sarlósok – persze, már aki – eljutottak a kommunista pártba való beolvadásig, vállalták annak eszméit és célkitűzéseit, „de még felelős vezetőik sem váltak kommunistákká Lenin tanítása értelmében, marxista organizátorokká, akik az osztályharc és forradalmi szervezés módszertanát cselekvőleg magukévá tették volna, s a Sarló ifjúságát és szimpatizánsait a dolgozók szociális felszabadításának vonalára állított nemzeti harc tömegakcióinak kiváltására tudták volna bírni”.

E cikke alapján ítélve úgy tűnik, a volt vezér minden addigi kudarca ellenére bizakodó volt – elvégre „a harcban nincs megállás” – és új osztályharcos terveket szövögetett. Szerinte szükséges egy „új Sarló” megalakítása, „mely társadalmi hely-zetében eredményesen és szélesvonalúan kiáltja meg a harcot a fasizmussal és imperialista háborús előkészületekkel szemben”.36

Persze, ezekből az irreális célkitűzésekből már semmi sem vált valóra, és egy új Sarló létrehozása is merő illúziónak bizonyult. Kessler Balogh Edgár szélsőségesen osztályharcos okvetetlenkedéseit idővel a csehszlovák hatóságok is megsokallták, és ezért 1935-ben a brassói születésű volt sarlós vezért mint „romániai illetőségű” nemkívánatos személyt kiutasították a Csehszlovák Köztársaságból.
*   *   *
A sarlósok mozgalma már a harmincas években is sok vitára adott okot. Voltak, akik egyszerűen csak Moszkva ügynökeinek, a „marxi világmétely” megszállottjainak tartották a népi romantikus regösjárástól a kommunista pártig sodródó „élcsapatot”. Voltak persze ennél differenciáltabb megközelítések is, amelyek a sommás ítélkezés helyett inkább a társadalmi és politikai genézisét próbálták kitapintani ennek a nyilvánvalóan elfajult mozgalomnak.

A húszas évek prágai magyar diákságát egy 1935-ből származó „prohászkás” tanulmány egy olyan mikrotársadalomként jellemezte, amelynek tagjai úgymond fiatal erejük tudatában bátran nekivágtak a bizonytalanságnak, az ismeretlennek, „mint akiket nagy misszió tudata hevít”. Az idézett tanulmány szerzője szerint volt egy álmodozó csapat, amely a „sarló és kalapács jegyében” tervezte és képzelte el a Duna-völgyi népek jövőjét. „ők azt hitték, hogy legközelebb járnak a célhoz, pedig messze elmaradtak” – szögezte le az idézett tanulmány szerzője.37

A Sarlóval ellenlábas prohászkások mozgalma spiritusz rektorának, Pfeiffer Miklós kassai kanonoknak a viszonyulása Balogh Edgárék osztályharcos tévelygéséhez pedig párját ritkító megértésről tanúskodik. „De ki tehet arról, hogy annak idején a sarlósok Marx bűvkörébe kerültek?” – tette fel a szónoki kérdést 1939 nyarán – immár a felszabadulás után – az idézett Pfeiffer kanonok, visszapillantva az elmúlt évek csehszlo-vákiai magyar diákmozgalmaira. A Prohászka Körök legfőbb szellemi és gyakorlati irányítójának vélekedése meglepően árnyalt és mentes minden egyoldalú ítélkezéstől.
„A sarlósok, ahogyan én őket az évek folyamán, sokszor mint ellenfeleket is megismertem: tiszta szándékkal a szegény nyomorgó emberiségen, proletár embertársaikon akartak segíteni” – fogalmazott az idézett „ellenlábas” kassai kanonok. „Ezért erkölcsi érték szempontjából toronymagasságban felette voltak azon nemzeti jelsza-vakat hangoztató maradiaknak, kiknek magyarsága sok esetben sokkal inkább üres szó-pufogtatás, meddő »magyaros sírva-vigadás«, vagy potrohos nyárspolgári álmagyarság volt, mint valódi magyar nemzeti munkakomolyság, vagy pláne a magyar kérdések komoly, korszerű szociális meglátása és megoldani akarása. Ha a sarlósok marxi ingoványokban bukdácsoltak, egyesek abban el is merültek: ez elsősorban az idősebb nemzedék minden pedagógiai és lélektani következménnyel homlokegyenest ellenkező megnemértésének és előlegezett bizalmatlanságának köszönhető. Ahelyett, hogy e fiúkhoz szeretetteljes és türelmes, nem lankadó megértéssel közeledtek volna, és meglátták volna bennük azt, ami az értékek egyik legnagyobbika: a szegény embertárson való segíteni akarást: eltaszították őket maguktól.”38

Pfeiffer Miklós idézett értékítélete szép és nemes példája a kialakult elvi ellentétek és gyűlölködések feloldására való törekvésnek. Bár azért azt sem hagyhatjuk megjegyzés nélkül, hogy – amint az e tanulmányunkból is nyilvánvalóan kitűnik – a felvidéki magyar politikai vezetés kezdetben nem viszonyult eleve elzárkózóan és ellenségesen Kessler Balogh Edgárék mozgalmához. Az 1931-ben bekövetkezett egyértelmű kommunista színváltás után természetesen már elképzelhetetlen volt közöttük bármiféle párbeszéd. Az egyik oldalon tehát a „marxi ingovány”, a másikon pedig a néha valóban túlságosan merev nemzeti intranzigencia. A tűz és víz kölcsönösen kizárták egymást.
*   *   *
A Sarló 1931. évi szeptemberi kongresszusától már számolni lehetett azzal, hogy a kommunista párthoz való nyílt lecsatlakozás következtében a mozgalom talajtalanná válik és szétesik. Ezt a bukást elkerülendő a tagság egy taktikusabb, pragmatikusan gondolkodó és cselekvő csoportja még a teljes összeomlás előtt igyekezett kimenekülni a léket kapott hajóról, amelyet Kessler Balogh Edgár oly ravaszul átnavigált az osz-tályharcos marxizmus vizeire. Ezek az emberek valamilyen új mozgalom létrehozását tartották a leginkább célravezetőnek, amely mintegy felvállalná a Sarló „eredeti” célki-tűzéseit, miközben látványosan elhatárolódna a kommunistává átlényegült egykori anyamozgalmától. Ilyen meggondolásokból jött létre a „régi” Sarló eszmei jogutódja, a Magyar Munkaközösség. E „kiugrottak” csoportosulását Kessler Balogh Edgár visszaemlékezéseiben csak egyszerűen lemaradóknak nevezi, akik úgymond az 1931. évi szeptemberi kongresszus után egy ideig kivártak, majd a „Sarló által már meghaladott eszmék és politikai irányok felé próbáltak igazodni”.39

A Magyar Munkaközösség csaknem egyidejűleg két egyetemi városban is zász-lót bontott. Először Prágában mondták ki megalakulását 1932. január 22-én, majd Po-zsonyban február 5-én. Amint arra már utaltunk, a mozgalom szervezett formába öntését azok a volt sarlósok, illetve Sarló-szimpatizánsok kezdeményezték, akik nem voltak hajlandóak nyíltan lecsatlakozni a kommunista párthoz. E „mérsékeltek” vezető egyéniségei a fiatal, mindössze 24 éves jogász Duka Zólyomi Norbert, valamint a 22 éves bölcsész Zapf László voltak. E mozgalom megalakulása – Duka Zólyomi Norbert szerint – éppen olyan „történelmi szükségszerűség” volt, mint annak idején a Sarlóé.40 Ez annál is inkább érthető – érvelt egy másik cikkében az idézett szerző –, mivel a Sarló feladta eredeti célkitűzéseit, eszmeisége pedig „a dogmatizmusba és a világforradalmi utópiába torkollott”. Ezáltal a Sarló „a kisebbségi magyarságon belül végzendő munka szempontjából elértéktelenedett” – fogalmazott az idézett új mozgalmi vezető.41

S valóban, a Magyar Munkaközösség szinte hiánytalanul átvette a Sarló „eredeti” programját. Vezetői például hívei voltak a régi Sarló által kezdeményezett szociográfiai kutatások folytatásának. Arra is törekedtek, hogy jó magyaroknak láttassák magukat, és mint ilyenek, Szent-Ivány Józseffel, a Magyar Nemzeti Párt vezetőjével is jó kapcsolatokat tartottak fenn. Kultúrpolitikai téren támogatói voltak az úgynevezett Szentiváni Kúriának, sőt annak 1932. június 22–23-ikai – immár harmadik, de egyben utolsó – összejövetelén maguk is részt vettek, és célkitűzéseivel azonosultak. Mind a Szentiváni Kúriának, mind a Magyar Munkaközösségnek az 1932 márciusától Kassán, majd Tornalján megjelenő irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, a Magyar Írás volt a szócsöve, előbb Darkó István, majd 1934-től Szombathy Viktor szerkesztésében. Maguk a mozgalom vezetői is úgy értelmezték, hogy a magyar nemzeti párti „vezér” által kezdeményezett – Szentiváni Kúria néven ismert – írószervezkedés legbiztosabb „hinterlandja” éppen a Magyar Munkaközösség lesz.42
A mozgalom „ideológiai alapjait” az alapítók a következő pontokban foglalták össze: A Magyar Munkaközösség „a szociális kérdést a mai társadalom legfontosabb kérdésének tekinti”; vallja, hogy „a szociális kérdés speciális közép-európai feladatainak hangsúlyozásával adva van a nemzeti kérdés megoldása is”, továbbá „a vallás kérdésében (…) határozottan ellene van a felekezeti viszálykodásnak”.43

Mi sem természetesebb, minthogy a mozgalom kezdeményezői igyekeztek minél tetszetősebben megindokolni létrejöttük szükségességét. E téren az volt a kiindulási pontjuk, hogy a csehszlovákiai magyar diákság úgymond „világnézeti szempontból” mindeddig csupán két „szélsőséges” csoportosulás között választhatott. Ezen okoskodás szerint az egyik szélsőséget a Sarló jelenti, a másikat pedig a MAKK-ok és a Prohászka Körök. Mivel azonban az ifjú magyar értelmiség tetemes része nem híve a szélsőségeseknek, szükség van a „reális magyar munkát követelő” Magyar Munkaközösségre. Nos, ilyen szólamokkal népszerűsítették magukat a mozgalom alapítói. Gazdasági és szociális téren hívei voltak a szövetkezeti rendszer kiépítésének, a szovjet mintájú proletárdiktatúrától azonban már óvatosan elhatárolták magukat.

A mozgalom ideológusai látszatra igyekeztek egyenlő távolságot tartani egyrészt a kommunistákká vedlett egykori harcostársaiktól, másrészt a keresztény-nemzeti alapon szervezkedő diákmozgalmaktól. Duka Zólyomi Norbert például már a zász-lóbontással egy időben azt fejtegette a burkoltan kormánytámogató – rendszeres állami szubvencióban részesülő – A Nap című „független” pozsonyi lapban, hogy ugyebár „a Sarló útja utópiákba torkollott”, de ugyanakkor az is tény, hogy a „keresztényszocialis-ta párt által kreált” Prohászka Körök mozgalma sem felel meg a fiatal felvidéki magyar értelmiség igényeinek. „Ennek felismeréséből született meg a Magyar Munkaközös-ség, és ezért törekvéseinek spontán megnyilatkozása történelmi szükségszerűség” – nyilatkoztatta ki öntudatosan az új kísérletezés főideológusa. E szervezkedő új mozgalom kerülni akarja a „világnézeti handabandázásokat”, mindazonáltal vallja a „megújhodás és gyökeres újítás” elvét. „Nem papírra lihegett polémiát akarunk, hanem munkát. Állásfoglalásunk reális munkában fog kifejezésre jutni” – ígérte a hangzatos fogadkozás.44

A Magyar Munkaközösség megalakulásának okait és célkitűzéseit Duka Zólyomi Norbert a Magyar Írás egyes számaiban több ízben is részletesen kifejtette. A folyóirat lapjain természetszerűleg a már vázolt irányvonalat népszerűsítette: az elhatároló-dást a „szélsőségektől”.

„A Magyar Munkaközösség kultúrprogramja szembehelyezkedik azzal a konzervatív irányzattal, mely nemzetietlennek nevez minden tudományos önkritikát és minden olyan törekvést, amely a magyarságot a tisztult emberi kultúra erejévé újjá, életképesebbé, reálisabbá akarja teremteni – olvasható a mozgalom célkitűzéseinek vázlatában –, de egyúttal szembehelyezkedik azzal a forradalmi kultúrszemlélettel is, mely a nemzeti géniusz tagadásával a magyar nemzeti kultúrát egy internacionális, kollektív kultúregységbe akarja olvasztani. (…) A Magyar Munkaközösség nem vállal semmi közösséget olyanokkal, akik a magyar nemzeti öntudat átütő erejét tagadják” – fogalmaztak a mozgalom ideológusai.45
A mozgalom programjának kulturális téziseit ugyancsak a főideológusnak tartott Duka Zólyomi Norbert fejtette ki legrészletesebben. Volt ebben a programban minden földi jó, ami csak szükségeltetik a felvidéki magyarság szociális, társadalmi és nemzeti megváltásának folyamatában. Nézzünk meg néhány programpontot ebből a gazdag kínálatból: Felvilágosító előadások tartása, majd azok megjelentetése önálló füzetekben; részvétel valamennyi ifjúsági fórumon, és ott aktív bekapcsolódás a kialakult vitákba; a kisebbségi problémák megoldását taglaló röpiratok megjelentetése; a független kisebbségi tudományos sajtó megteremtése; együttműködés a kisebbségi kérdés tudományos kutatását végző intézményekkel; értelmiségi munkacsoportok megszervezése; szoros kapcsolattartás a magyar tanítósággal, a szlovenszkói magyar tudományos szakirodalom kifejlesztése; a községi könyvtárak kiépítése és paraszt-akadémiák szervezése; kapcsolattartás a magyarországi, erdélyi és délvidéki magyar ifjúsági mozgalmakkal; a szláv–magyar kultúrkapcsolatok kérdésének felkarolása.46 

Az ismertetett programtéziseket minden túlzás nélkül nevezhetjük egy hozzá nem értő, a realitások talajától teljesen elrugaszkodott értelmiségi csoportosulás nagyképű fontoskodásának. A programpontokat és az elért valóságos eredményeket összevetve kitűnik, hogy a Magyar Munkaközösség hozzávetőlegesen két éven át tartó mozgolódása vajmi sovány értékeket produkált. A mozgalom szociográfiai tényfeltáró munkálkodásából például csak a következő kiadványokról van tudomásunk: Duka Zólyomi Norbert–Ivánfy Géza–Ludwig Aurél: A Magyar Munkaközösség szociográfiai adatgyűjtőíve. Pozsony 1932; Jarnó József – Szerényi Ferdi-nánd: Tennivalóink a falun. Pozsony 1932; Mónus Gyula–Szerényi Ferdinánd: Bene község jelene és múltja – Szociográfiai tanulmány. Beregszász 1934.47

A Magyar Munkaközösség hangzatos jelszavai, maximalista programcéljai és vezetőinek túlméretezett öntudata ellenére is egy meglehetősen heterogén összetételű és bizonytalan eszmeiségű képződmény volt, amolyan ál-Sarló. Szent-Ivány József kezdetben még úgy-ahogy elfogadható volt a mozgalom vezetői számára, de Szüllő Géza vagy gróf Esterházy János már semmiképp. A mozgalom valójában soha nem volt képes stabilizálódni, és ezért tartósan nem is maradhatott fenn. A „magyar nemzeti”, a „népi” és a „köztársasági” eszmeiség okozta belső feszültségek következtében 1934 tavaszára ezt a kezdeményezést is elérte tényleges elődje, a Sarló sorsa, és csendesen kimúlt. A Magyar Írás című lap túlélte ugyan a mozgalmat – utolsó száma 1937 októberében jelent meg –, a Magyar Munkaközösség ekkorra azonban már mindössze emlékként létezett.

Elmondható tehát, hogy mind a Sarló-mozgalom, mind az abból kisarjadt Ma-gyar Munkaközösség zsákutcának bizonyult a felvidéki ifjú magyar értelmiség számára, persze, már akit egyáltalán megérintett ez az eszmeáramlat. Voltak sokan, akik végigjárták mindkét említett mozgalmat, de néhány év elteltével sajnálkozva szemlélték egykori önmagukat és volt eszmetársaikat. Brogyányi Kálmán, a kezdeti évek egyik legodaadóbb és leghűségesebb sarlósa – amint tudjuk, az 1931. március 15-ei budapesti koszorúaffér főhőse – 1938 tavaszán már maga is lehangoló képet festett az egykori Sarló-nemzedékről. Keserűen állapította meg: a lelkes, nemzet- és világmegváltó eszmék hamis bűvöletében élő fiatalok közül többen is egyszerűen kommunistákká váltak, vannak azonban olyanok is, akik még ennél is mélyebbre süllyedtek. Véleménye szerint a Sarló egykori ideológusai közül többen nemcsak hogy eltávoztak a magyarság érzelmi közösségéből – hanem Brogyányi Kálmán megfogalmazása szerint – „a baloldaliság örve alatt az asszimiláció lelki előkészítőivé váltak”.48

Megítélésünk szerint ez volt a Sarló, és ez volt, ami utána következett.  

Jegyzetek

26. Simándy Pál: „A Sarló jegyében.” Magyar Írás, 1932. szeptember, 7. sz., 558–559. old.
27. A Sarló jegyében. Az újarcú magyaroktól a magyar szocialistákig. Pozsony 1932., 9–11. old.
28. Balogh Edgár: Kibontakozik a sarlósok mozgalma. Az Út, 1931. 8–9. sz., 13–14. old.
29. Balogh Edgár: Hét … I. m. 193. old.
30. Simándy Pál: „A Sarló jegyében.” Magyar Írás, 1932. szeptember, 7. sz., 558–559. old.
31. Ankét a csehszlovákiai magyar főiskolai hallgatók ideológiai mozgalmairól. A Jövő, 1932. szeptember-október, 1–2. sz., 34–40. old.
32. Balogh Edgár: Hét … I. m. 290–291. old.
33. Uo. 356. old.
34. Narancsik Imre: Tegnapunk – mánk – holnapunk I. Református Élet, 1934. március, 3. sz., 13–16. old.
35. Moravek Endre: A felvidéki magyar ifjúság útja. Láthatár, 1934. június, 2–3. sz., 16–17. old.
36. Balogh Edgár: A harcban nincs megállás. Az Út, 1934. október, 8. sz., 4–7. old.
37. Sztranyovszky György: Magyar diákok Prágában. Új Élet, 1935. 4. sz., 181–185. old.
38. Pfeiffer Miklós: Kérdések vonalán. Íratlan történelem. Új Élet, 1939. 7.sz., 395–397. old.
39. Balogh Edgár: Hét … I. m. 316. old.
40. Duka Zólyomi Norbert: A Magyar Munkaközösség mozgalma. Magyar Írás, 1932. május, 3. sz., 221–223. old.
41. Duka Zólyomi Norbert: A magyar ifjúsági mozgalmak története Csehszlovákiában. Magyar Írás, 1932. április, 2. sz., 109–113. old.
42. z.l. (Zapf László): Kisebbségi kultúrpolitika. Magyar Írás, 1932. november, 9. sz., 713–716. old.
43. Ankét a csehszlovákiai magyar főiskolai hallgatók ideológiai mozgalmairól. A Jövő, 1932. november 1., 3. sz., 86–89. old.
44. Duka Zólyomi Norbert: A Magyar Munkaközösség nem kongregáció. A Nap, 1932. február 7., 10. old.
45. A Magyar Munkaközösség megalakulását megokoló alapvető elvek és célkitűzések vázlata. Magyar Írás, 1932. augusztus, 6. sz., 186–187. old.
46. Duka Zólyomi Norbert: A Magyar Munkaközösség mozgalma. Magyar Írás, 1932. május, 3. sz., 221–223. old.
47. Vö.: Turczel Lajos: Visszatekintések a szlovákiai magyar kisebbségi lét első szakaszára. Dunaszerdahely 2002., 137. old.
48. Brogyányi Kálmán: Szlovenszkói kommentárok. Felelet egy ankétra. Új Szellem, 1938. április 15., 5–6. old.