Sulyok Vince versei
Élt 51 évet
Középkorú norvég nő halálhírét
olvasom a helyi újságban. S noha nevét
nem ismertem, valami mégis arra késztet,
hogy tovább olvassam a tudósítást –
s nem korai halála miatt,
hanem mert neve alatt az a mondat áll:
1957. július 5-én született Oslóban.
Azon órák egyikében tehát,
amikor Koppenhágából kiindult vonatom
begördült az oslói pályaudvar
napfényben úszó üvegcsarnokába.
Az újszülött vékonyka hangocskája
egyként jelezhetett ujjongást és sírást:
hisz fájdalmak közt érkezünk a világba,
de fény vár ránk, törődés, szeretet.
A kocsiból kilépve a langyos
peronra, én ujjongásba fogtam volna
legszívesebben a sietők tömegében,
de tartózkodó szemérmem visszatartott,
s csak egy rejtett könnycseppre futotta
szemem legsarkában, hálából amiért
fiává fogadott nagy szívével
hajszoltságomban ez a kicsi ország.
Együtt sírtunk s egyidejűleg együtt ujjongtunk
(bár nem egymás mellett és nem is egy ok folytán)
két új jövevény: a norvég bébi meg én.
őt családja várta, örömmel, szeretettel,
engem, az idegent, senki se várt.
De a létnek, a nyárnak, a fényeknek
s a kövekből kiáradó langy melegnek
egyként, egyformán örültünk mind a ketten.
„Fájdalomtól megtörve” (írja most az újság)
gyászolja férj, gyerekek, szülők és unokák,
rokonok és barátok serege.
Említetlen csak én maradok a szövegben,
pedig Norvégiába egy napon kerültünk,
s más léptékkel, de norvégul is egyszerre tanultunk.
51 éveddel itt nyugszol te már
a közeli temetőben, míg én, a veled egyidejűleg
ide érkezett idegen élek még továbbra is
a fényben, hogy gyászolhassalak
én, az idegenből idejött
s idegennek megmaradt barát.
Torrevieja, 2008.10. 3. / Oslo, 2009. 3. 9.
Egyszer itt éltem én is
A legjobb az lenne talán
s talán a legkívánatosabb is:
feloldódni a tengervíz ölelésében,
beletűnni, örökre beleveszni
a kéken homályló ködökbe,
a vizek mögötti párákba,
igen: a tenger szépségesen üzenő
kék hullámaiba,
ebbe a nyugtató örök zúgásba;
a partszegély arany homokján
csak árva lábnyomom maradna egy időre,
míg az újrázva partra szaladó
habtarajok ki nem törölnék, ki nem mosnák
utolsó, visszahozhatatlan jeleiként annak,
hogy én is éltem, hogy itt éltem én is,
itt járkáltam arany sugárözönben,
itt ragyogtam ebben a parti tájban
s itt sajogtak szívemben bánatok
és furcsa, mert még ritkább, örömök –
itt éltem, innen
vesztem bele a morajló vizekbe,
a dörgő hullámzásba, idegen
partok alatt, ahol lábnyomnyi
jel se marad utánam a homokban.
Torrevieja, 2003. 10. 20.
Giczy János festményei fölé
(1933, festőművész, Sopron)
Azt a világot fested egyre még,
amelyik már rég nem is létezik,
azok arcát idézed fel,
akiké már rég porrá omolt
a temetőkert sírhalmaiban.
Elnézem képeiden hosszan
ezeket a nem szép arcokat,
ezeket a gyönyörű arcokat,
az élet, a sors által összegyűrteket,
a hajsza s munka által megviselteket,
ahogy elnyűttségükben is tündökölnek.
Vajon ilyen szépek leszünk-e mi is
majd halálunkban?
Képeidről és képeid mögül
minha szüleim földszínűvé, csontszínűvé
vált arca nézne vissza rám,
mintha példáznák, hogy egy napon
mindünk arcát fehérre meszeli majd a halál.
Míg festményeid arról szólnak,
hogy ami neked fáj, valamiképpen
az fáj nekem is, festményeid
öreg, ódon templomai,
szárnyasoltárai,
zsupptetős, „kontyos” házai,
szentképarcú öregjei
idézik, tükrözik az én múltamat is,
mutatják, hol van a hazád,
s mutatják, hol keressem
én is a hazám,
a hajdan-voltat, de mára elveszettet.
Festményeiden talán?
Oslo, 2009. 3. 9.
Isten kirabol, megfoszt
Isten kirabol, megfoszt
mindentől, amit szerettem a létben.
Nem várja, hogy önként lemondjak róla.
Nem várja beleegyezésemet.
Nem várja beletörődésemet se.
Megértést sem vár tőlem el.
Nem ád haladékot se.
Útszéli rablóként valahol leterít.
Megfoszt múltam kicsiny kincseitől.
Megfoszt az emlékezés gyönyörétől.
Napjaim mézét elirigyli.
Virágzó alkonyatom elrothasztja.
Arcom színe lesz pergament sárgája.
Vérem feketére fagy ereimben.
Reményeim, vágyaim, álmaim
kegyetlenül tapossa sárba.
Testem nyüvekkel zabáltatja fel.
Hiába lenne minden ellenállás,
nevetséges a kétségbeesés.
Lázadásomból, tiltakozásomból
végül akkor is csupán
vödörnyi csont és hamu marad vissza.
Torrevieja, 2005. 10. 6.
A Sziámi-öböl Buddhája
Nézi Buddha az örök tengert,
száz évek szállnak, nézi Buddha
– mozdulatlan maga – a partra szaladó
hullámok örök sodrát-rohanását,
ahogy mérik a megmérhetetlent,
a kezdet és vég nélküli időt,
az ismétlődésben is változatlant,
a változásban is örökkön ugyanazt;
nézi Buddha s a mosolya
aranyba fagyva, mosolya
beledermed valami túlvilágba,
valami érzékelhetelen léttelenbe,
szoborlétébe zárva maga, az aranyba,
az arany oltárból áradó ragyogásba,
és arca fölfoghatatlan derű
és arca fölfoghatatlan közöny:
nem érti örömünk és szenvedésünk,
nem érinti örömünk-szenvedésünk,
kis féreg-létünk tülekvő nyüzsgése,
ahogy sarutlanul ellépdelünk
előtte a hűs márványlapokon,
az arany Buddha előtt, akihez
nem ér, nem érhet ima szava se,
mert ima sincs miért,
mert az, amitől félnénk és futnánk:
végül is elkerülhetetlen,
végül is elkerülhetetlenül
elér egyszer mindannyiunkat,
s magunkra öltjük mi is (röpke pillanatra bár)
megmerevedett mosolyát –
mielőtt arcunk és testünk porrá omolna,
míg a pálmák közt tovább zúg a szél,
míg a parton tovább zuhog a tenger,
mint akkor is, mikor még nem volt ember,
mint akkor is, mikor már nem lesz ember.
Cha-Am, Thaiföld, 1997. 4. 7.
Ikarosz anyja
I
Gyönyörű a hajad, Naukraté!
A knosszoszi palota női lakosztályába
az oszlopsor felől szűrődik a fény.
Sötét hajfürtök, összesöpörve,
egy fehér lepedőn.
Indul a menet a tengerhez,
áldozni Poszeidónnak, aki elnyelte őt,
és a mindent látó Héliosznak.
II
Művész vagy? Inkább gyilkos, úgy hiszem.
Miattad halt meg a fiam.
A levegőbe dobáltad már
csecsemőkorában is
(„pilóta lesz majd, nem árt, ha megedződik”),
s rabszolgának néztél engem is.
A babakönyvből a képedet kinyírtam,
szétestek a lapok, szétröpültek,
mint a műszárnyak gondosan
összeillesztett tollai,
ha megolvad a képlékeny viasz.