Sulyok Vince versei

Élt 51 évet
        Középkorú norvég nő halálhírét
        olvasom a helyi újságban. S noha nevét
        nem ismertem, valami mégis arra késztet,

        hogy tovább olvassam a tudósítást –
        s nem korai halála miatt,
        hanem mert neve alatt az a mondat áll:
        1957. július 5-én született Oslóban.
        Azon órák egyikében tehát,
        amikor Koppenhágából kiindult vonatom
        begördült az oslói pályaudvar
        napfényben úszó üvegcsarnokába.
        Az újszülött vékonyka hangocskája
        egyként jelezhetett ujjongást és sírást:
        hisz fájdalmak közt érkezünk a világba,
        de fény vár ránk, törődés, szeretet.
        A kocsiból kilépve a langyos
        peronra, én ujjongásba fogtam volna
        legszívesebben a sietők tömegében,
        de tartózkodó szemérmem visszatartott,
        s csak egy rejtett könnycseppre futotta
        szemem legsarkában, hálából amiért
        fiává fogadott nagy szívével
        hajszoltságomban ez a kicsi ország.
        Együtt sírtunk s egyidejűleg együtt ujjongtunk
        (bár nem egymás mellett és nem is egy ok folytán)
        két új jövevény: a norvég bébi meg én.
        őt családja várta, örömmel, szeretettel,
        engem, az idegent, senki se várt.
        De a létnek, a  nyárnak, a fényeknek
        s a kövekből kiáradó langy melegnek
        egyként, egyformán örültünk mind a ketten.
        „Fájdalomtól megtörve” (írja most az újság)
        gyászolja férj, gyerekek, szülők és unokák,
        rokonok és barátok serege.
        Említetlen csak én maradok a szövegben,
        pedig Norvégiába egy napon kerültünk,
        s más léptékkel, de norvégul is egyszerre tanultunk.
        51 éveddel itt nyugszol te már
        a közeli temetőben, míg én, a veled egyidejűleg
        ide érkezett idegen élek még továbbra is
        a fényben, hogy gyászolhassalak
        én, az idegenből idejött
        s idegennek megmaradt barát.

        Torrevieja, 2008.10. 3. / Oslo, 2009. 3. 9.    
 

Egyszer itt éltem én is

        A legjobb az lenne talán
        s talán a legkívánatosabb is:
        feloldódni a tengervíz ölelésében,
        beletűnni, örökre beleveszni
        a kéken homályló ködökbe,
        a vizek mögötti párákba,
        igen: a tenger szépségesen üzenő
        kék hullámaiba,
        ebbe a nyugtató örök zúgásba;
        a partszegély arany homokján
        csak árva lábnyomom maradna egy időre,
        míg az újrázva partra szaladó
        habtarajok ki nem törölnék, ki nem mosnák
        utolsó, visszahozhatatlan jeleiként annak,
        hogy én is éltem, hogy itt éltem én is,
        itt járkáltam arany sugárözönben,
        itt ragyogtam ebben a parti tájban
        s itt sajogtak szívemben bánatok
        és furcsa, mert még ritkább, örömök –
        itt éltem, innen
        vesztem bele a morajló vizekbe,
        a dörgő hullámzásba, idegen
        partok alatt, ahol lábnyomnyi
        jel se marad utánam a homokban.

        Torrevieja, 2003. 10. 20.

Giczy János festményei fölé
(1933, festőművész, Sopron)

        Azt a világot fested egyre még,
        amelyik már rég nem is létezik,
        azok arcát idézed fel,
        akiké már rég porrá omolt
        a temetőkert sírhalmaiban.
        Elnézem képeiden hosszan
        ezeket a nem szép arcokat,
        ezeket a gyönyörű arcokat,
        az élet, a sors által összegyűrteket,
        a hajsza s munka által megviselteket,
        ahogy elnyűttségükben is tündökölnek.
        Vajon ilyen szépek leszünk-e mi is
        majd halálunkban?
        Képeidről és képeid mögül
        minha szüleim földszínűvé, csontszínűvé
        vált arca nézne vissza rám,
        mintha példáznák, hogy egy napon
        mindünk arcát fehérre meszeli majd a halál.
        Míg festményeid arról szólnak,
        hogy ami neked fáj, valamiképpen
        az fáj nekem is, festményeid
        öreg, ódon templomai,  
        szárnyasoltárai,
        zsupptetős, „kontyos” házai,
        szentképarcú öregjei
        idézik, tükrözik az én múltamat is,
        mutatják, hol van a hazád,
        s mutatják, hol keressem
        én is a hazám,
        a hajdan-voltat, de mára elveszettet.
        Festményeiden talán?

        Oslo, 2009. 3. 9.

 

Isten kirabol, megfoszt
 
        Isten kirabol, megfoszt
        mindentől, amit szerettem a létben.
        Nem várja, hogy önként lemondjak róla.
        Nem várja beleegyezésemet.
        Nem várja beletörődésemet se.
        Megértést sem vár tőlem el.
        Nem ád haladékot se.
        Útszéli rablóként valahol leterít.
        Megfoszt múltam kicsiny kincseitől.
        Megfoszt az emlékezés gyönyörétől.
        Napjaim mézét elirigyli.
        Virágzó alkonyatom elrothasztja.
        Arcom színe lesz pergament sárgája.
        Vérem feketére fagy ereimben.
        Reményeim, vágyaim, álmaim
        kegyetlenül tapossa sárba.
        Testem nyüvekkel zabáltatja fel.
        Hiába lenne minden ellenállás,
        nevetséges a kétségbeesés.
        Lázadásomból, tiltakozásomból
        végül akkor is csupán
        vödörnyi csont és hamu marad vissza.

        Torrevieja, 2005. 10. 6.

A Sziámi-öböl Buddhája

        Nézi Buddha az örök tengert,
        száz évek szállnak, nézi Buddha
        – mozdulatlan maga – a partra szaladó
        hullámok örök sodrát-rohanását,
        ahogy mérik a megmérhetetlent,
        a kezdet és vég nélküli időt,
        az ismétlődésben is változatlant,
        a változásban is örökkön ugyanazt;
        nézi Buddha s a mosolya
        aranyba fagyva, mosolya
        beledermed valami túlvilágba,
        valami érzékelhetelen léttelenbe,
        szoborlétébe zárva maga, az aranyba,
        az arany oltárból áradó ragyogásba,
        és arca fölfoghatatlan derű
        és arca fölfoghatatlan közöny:
        nem érti örömünk és szenvedésünk,
        nem érinti örömünk-szenvedésünk,
        kis féreg-létünk tülekvő nyüzsgése,
        ahogy sarutlanul ellépdelünk
        előtte a hűs márványlapokon,
        az arany Buddha előtt, akihez
        nem ér, nem érhet ima szava se,
        mert ima sincs miért,
        mert az, amitől félnénk és futnánk:
        végül is elkerülhetetlen,
        végül is elkerülhetetlenül
        elér egyszer mindannyiunkat,
        s magunkra öltjük mi is (röpke pillanatra bár)
        megmerevedett mosolyát –
        mielőtt arcunk és testünk porrá omolna,
        míg a pálmák közt tovább zúg a szél,
        míg a parton tovább zuhog a tenger,
        mint akkor is, mikor még nem volt ember,
        mint akkor is, mikor már nem lesz ember.

        Cha-Am, Thaiföld, 1997. 4. 7.

Ikarosz anyja

        I
        Gyönyörű a hajad, Naukraté!
        A knosszoszi palota női lakosztályába
        az oszlopsor felől szűrődik a fény.
        Sötét hajfürtök, összesöpörve,
        egy fehér lepedőn.
        Indul a menet a tengerhez,
        áldozni Poszeidónnak, aki elnyelte őt,
        és a mindent látó Héliosznak.

        II
        Művész vagy? Inkább gyilkos, úgy hiszem.
        Miattad halt meg a fiam.
        A levegőbe dobáltad már
        csecsemőkorában is
        („pilóta lesz majd, nem árt, ha megedződik”),
        s rabszolgának néztél engem is.
        A babakönyvből a képedet kinyírtam,
        szétestek a lapok, szétröpültek,
        mint a műszárnyak gondosan
        összeillesztett tollai,
        ha megolvad a képlékeny viasz.