Gál Sándor – Feljegyzések elmenőben (1)

(Részlet A rák évada című készülő kötetből)
Hónapok óta ez az első mondat, amit leírok. Nyáron még  reményem sem volt arra, hogy elérek idáig. Most, ma azonban már reménnyel írhatom ide, hogy létezik új horizont.

A lényeg: szeptember 23-án átestem a második gyomorműtéten. A harminc évvel ezelőtt megkurtított gyomromat a rákos góccal együtt kioperálták, s  a vékonybélből készítettek helyette „újat.”
S ami a legfontosabb: minden belülről vett szövetminta negatív!
Szinte felfoghatatlan, hogy olyan időhaladékot kaptam, amit egy hónappal ezelőtt még csak nem is remélhettem. Hogy közben megjártam a poklot? Igen. Ma már tudom: a pokol is realitás…

* * *
Úgy látszik,  felgyógyulásom hosszabb ideig tart majd, mint a korábbi műtétek után. Gyakran kellene ennem, de étvágytalan vagyok, s mintha az új gyom-rom még nem ismerte volna fel gyomor voltát. Elaludni továbbra is csak altatóval tudok, s nagyon hamar elfáradok. És fázom. Oktatom magamat folyamatosan a türelemre.

* * *
Nagyon rossz napom volt. Csak késő délutánra jött némi javulás. Alig ettem pár falatot. Pedig enni kéne, hogy megerősödjek.
A Duna TV híradójából a döbbenet: eltemették Csiki Lászlót. Az én „harmadik föltámadásom”  utáni 22-ik napon…
Nehezen írok.
Nehezen tudom leírni a halált!

* * *
Szerdán újra be kellett feküdnöm a kórházba, mert valami elromlott odabent. A kivizsgálások pokolian elfárasztottak. Kiderült, hogy a műtét után enyhe gyulladás keletkezett az új gyomromon, az okozza a gondokat. Két infúziót kaptam, s ez valamit segített. Így csütörtökön már tudtam ebédelni s vacsorázni is. Ma délelőtt jöttem haza, s csecsemőknek való ételeket fogyasztok.
Nehéz lesz összeszednem magam, s használható állapotba kerülnöm.

* * *
Hosszú és fárasztó nap. Voltam kint, dolgoztam is, de ráfizettem. Elfáradtam és rosszul lettem, valószínűleg a pohár tejtől, amit kísérletként ittam meg. Vacsorára alig ettem valamit. Nem érzek éhséget, s igen elfáradok evés közben.

* * *
Az elmúlt hét óta a legjobb napom!
Úgy látszik, a szigorú diéta nem volt hiábavaló. Ma többször és többet tudtam enni, mint az előző héten. Ennek ellenére, úgy érzem, továbbra is indokolt az óvatosság.
És ezt igyekszem is betartani. Itt és most nincs választási lehetőség.

* * *     
Továbbra is gond az evés. Nincs éhségérzetem, se étvágyam. Ez elég nagy bajnak tűnik,  mert megfelelő mennyiségű táplálék nélkül nehéz lesz lábra kapnom. A fizikai munka – be kell látnom – egyelőre teljesen kizárt Az elalvás-alvás tovább-ra is gond. Valahogy ezt az állapotot meg kell szüntetni. Csak nem találom a módját, hiszen gyerekkorom óta mindig gond volt „elaludnom”, ám, ha az sikerült, akkor végigaludtam az éjszakát. Ma ez nem megy! Csak kínlódom, s reggelre ugyanolyan fáradt vagyok, mint lefekvés előtt.

* * *              
Egy félig átszenvedett nap.
De:  több mint féloldalnyit másoltam a számítógépbe a fordításokból.
Egészen jól ment a munka, csak hosszabb ideig nem tudok ülni.

* * *
Gondjaim folyamatosak, s időnként azon kapom magam, hogy alig érdekel a környező világ. Az idő-maradékot arra kell felhasználnom, hogy legalább címek szerint összerakjam Az Egy és az Egész eddig elkészült részeit. Az szinte bizonyos, hogy az eredeti elképzelésem szerint ezt már nem tudom megírni. Tavaly ilyenkor még mindez lehetségesnek látszott. Most? Aludni volna jó, mélyen aludni, pihenni, s úgy ébredni, hogy kívánjak egy falat ételt.

* * *
Ez már az én hónapom. November.
Kevéske javulást is hozott, vagyis reggel óta egyvégtében ettem, még ha nem is valami nagy étvággyal.
Az előbb kimentem sétálni, nagyon kellemes az est, mintha szalonkákat váró március idusa lenne.
Ha pedig még aludni is tudnék…

* * *
Nagyon lassan gyógyulok. Két főgondom az alvás és az étkezés továbbra is. Altató nélkül nem is emlékszem, mikor sikerült utoljára elaludnom – és végigaludnom egy éjszakát. Minden este megpróbálom, de kénytelen vagyok feladni azt a hiábavaló küzdelmet.
Száz óra egy nap.

* * *
Lassan elfelejtek írni, a kezem, az ujjaim nem engedelmeskednek. De ennek nincs semmi gyakorlati jelentősége. Vagy el tudom olvasni később, amit ide körmölök, vagy elvész az egész. Az elmúlt hét eleje javulást jelzett, de tegnaptól megint csak kínlódom. A fizikai gyengeség nem oldódik, nem javul. Holott arra volna a legnagyobb szükségem. Igyekszem, de az eredmény alig érzékelhető.
Végleg kiköltöztünk Kassáról. Sándor szerint  „végleg gyüttmentek lettünk”.
Ez a „seholsincs-otthon!” És ez valóban így igaz.
Egyébként ma lettem hetvenegy éves.

* * *
Egész nap a könyvtár pakolása – nem rendezése —, mert arra nincs sem erő, sem idő. Azt hiszem, hogy ez a könyv-fal a világ legszebb tapétája. Ami a döbbenet: ezt az egész könyvhalmazt szinte az utolsó darabig elolvastam. Hasznomra-e, nem tudom megmondani. Holnap  a kazánházban is összeszerelik a polcot, oda a folyóiratok mázsái kerülnek. Csak mellékesen: azok zömét is átolvastam. És még ma is szeretek olvasni!
Csak egyetlen kérdés marad: mi lesz ezzel a sajátságos kinccsel?
Túl ezen: egész nap – kisebb pihenőkkel – képes voltam dolgozni.
Fáradt vagyok, de a fáradtság nem betegség.

* * *
Több mint egy hónapja nem írtam egy sort se, így az életemből is kimaradt eny-nyi idő. Nehéz, kínlódva leélt hónap! S  így leírni még ma sem egyszerű. Az ünnepek alatt itt voltak Évusék, csodálatos volt, de egyben nehéz napok követték egymást.  Tegnap magunkra maradtunk, üres lett a ház az unokák nélkül, csend van, s nyugalom. Kint nagy a hideg, délután -10 fokot jelzett a hőmérő, így hosszabb időre ki se merek menni, mert elfogyott rólam a hideg ellen védő zsír- és izomréteg. Lassan mozgó csontvázzá aszalt a szeptember végi műtét. És nagyon lassú a javulás és a testi gyarapodás. Annak ellenére, hogy igyekszem mindent megtenni a gyarapodás gyorsulására vagy – gyorsítására. Persze, az a legnagyobb csoda, hogy élek.

* * *
Havazással jött a hajnal, apró, sűrű szemű hó esett, amikor kimentem az udvarra mozogni egy keveset, vagy pontosabban: annyit, amennyit birok. Délelőtt megpróbáltam írni  Az Egy és az Egész következő – komáromi – fejezetét. Sokra nem jutottam vele, de nem halasztgathatom ezt a munkát, ha még a pozsonyi tíz évet is meg akarom írni.
Ma egyébként kocsonyát reggeliztem, amolyan kísérletként, hogy mit vállalhatok, hogy mit bírok el. Időnként olyan fáradtság nyom a földbe, hogy lépni is alig bírok, s mellé szédülés meg váratlan hőhullámok társulnak. De vannak jó vagy jobb napszakok is.
A „Versek-mesék- műfordítások” anyaga tegnap óta a számítógépben van. Ez lesz az Egybegyűjtött… tizedik kötete.

* * *
Lelassulnak a mozdulatok is. Néha azt érzem, hogy ez a halál közelítő jele. Mert: ha a mozgás az élet, akkor a mozgás fokozatos megszűnése a halál felé mutat. Arra gondoltam, hogy az már a  k e g y e l m i  állapot beköszöntése. Szinte nem is lázadok ellene, talán már el is fogadtam. Másrészt ott a befejezetlenség, amit itt hagyok magam után.
De végső soron: mit nem fejeztem be?!

* * *
Egészen elviselhető nap. Délelőtt Görföl Jenő hívott: a Csemadok OV Életműdíjat alapított, s első alkalommal öten kapjuk meg, ha jól értettem, január 18-án Galántán. Csakhogy én Kassára se nagyon merek még beutazni, hiszen az erőnlétem egy hosszabb sétára ha elég. Meg a hideg! Egyébként őszi Irma, Ág Tibor, Takács András és Újvári László kapja még meg, velem együtt a díjat.
Amit én elvégeztem, elvégezhettem a Csemadokban, ott van az A Szövetség című könyvemben. Nincs mit hozzátennem Egyben azonban teljesen biztos vagyok: rajtam kívül nem volt, s feltehetően nem is lesz 32 évig megszakítás nélkül a területi, illetve a járási választmány elnöke senki emberfia a belátható időben. Egy kevéske büszkeséggel azt is mondhatnám, hogy fölállítottam egy olyan csúcsot a Szövetség történetében, amely megdönthetetlen.

* * *
A legnagyobb gond: meddig lesz gáz a fűtésre!? Mert az oroszok és az ukránok elzárták a gázvezeték csapjait. A tél pedig egyre kegyetlenebb és kemé-nyebb. Fagy van napközben is. A hírek szerint talán tíz napra való gáztartaléka van Szlovákiának. Ha ez elfogy, megfagyunk, mert nincs – nem lesz – mivel fűtenünk. Ma éjszakára is mínusz tíz fok alatti fagyot jeleztek.
Más: ma délután látogatóim voltak. Vagy egy órát beszélgettünk mindenféléről. Még könyvekről is, s egy keveset politizáltunk. Jólesett az érdeklődésük – egy másik valóság időszerűsége hétköznapi küzdelmeim közepette.

* * *
Délelőtt leginkább a híreket vártam – gázügyben. Van valami halovány remény arra, hogy nem fagyunk meg a következő napokban… Mert ragyogó napsütés volt délután, Évával lementünk a Kanyapta partjára sétálni egy jót. Kristályos világ, déli szél, szikrázó hópaplan. Még őzeket is láttam, a havas síkon feküdtek, az őszi vetésen. A Kanyapta pedig már befagyott, de hát ez rendjén való is, hiszen most van a „vízbefagyás” ideje.

* * *
A mai nap egyik külön eseménye, hogy  s ö r ö z t e m! Több mint négy hónapja nem ittam egy kortynyi alkoholt sem, kivéve  azt a kicsi pezsgőt szilveszter éjszakáján. Igazán komoly előrehaladásnak érzem, hogy az új gyomrom a sört befogadta. Rövidesen próbát teszek a borral is. Egyébként az is a javulást jelzi, hogy újra érzem, hogy éhes vagyok, sőt, hogy kívánom az ételt!
Holnapra pedig szarvaspörköltet készítettem, hogy a délelőttöm szabad le-gyen. Dolgozni szeretnék, ha  valami nem jön közbe.

* * *
Délelőtt egyedül voltam és másoltam a tavalyi naplót. A 2000–2008 között írt szövegekből elképzelhető lenne az 1983–2000-ig írt napló folytatásaként a második naplókötet.
Ha befejeztem a tavalyi napló másolását, azt hiszem, hozzáfoghatok a Kin-cses Komárom megírásához. Remélem, akkorra lesz annyi erőm, hogy ezt a munkát befejezzem. Ezt követően aztán már csak a pozsonyi évtized összefoglalása marad. Meg néhány hiányzó vers az élet értelméről, értékéről, szépségéről, vagy mindennek az ellenkezőjéről. Ha közben – mert nem lesz gáz fűteni – nem fagyunk meg ebben a kegyetlen hideg télben valahányan.
A rákkal megküzdöttem, a faggyal szemben azonban nincs semmi esélyem.
A fagyot nem lehet kioperálni az emberi testből!

* * *
A várakozás önmagában: a lehetőség megélése.
A gyakorlatban egy lehetséges új időszelet, amelyet legjobb belátásunk sze-rint használhatunk fel. A hangsúly a „belátáson” van.
Ólmos eső esik – sötétség és jégár. 

* * *
Ebben a különös kórházi világban – valóságon túli valóságban? – szinte minden steril. Néha úgy tűnik fel előttem, hogy e környezetben vagy e környezet által az emberi értelem sterilizációja is végbemegy. Tapasztalom ezt a körülöttem lévők leépülésének napi folyamatában: ahogy az emberi beszéd dadogássá omlik, ahogy a hangok elveszítik egymást, s az értelem kötőanyaga folyékony masszaként elszivárog.
Holott: „… a halandó teremtette egésznek az örök teremtő által alkotott tükörképének kellene lennie… (Lessing).

* * *
Mert az élet véges, így csupán a kezdet és a vég közötti  v a n  ismerhető, ám a „kezdetről” és a „végről” nem tudok számot adni. Holott ez a két pont feltehetően az élet(-mű) összegzése szempontjából sokkal súlyosabb – fontosabb? — , mint maga az életünk egésze. Mégpedig azért, mert sem azt nem tudjuk, mi volt a kezdet előtt, sem azt, hogy a vég után mi következik.

* * *
Reggel arra ébredtem, hogy a körülöttem lévő tárgyak lassan mozognak. S az is világos volt előttem, hogy a tárgyak egészen lágyak, szivacsszerűek. Egy kis erőfeszítéssel akár egy abszurd, vagy posztmodern elbeszélés magva is lehetne ez a különös zajlás. De a valóságos hely és helyzet aligha abszurd, hisz egy kórházi szo-bában „látom” ezt az egészet, s ez a „látomás” nem egyéb, mint annak a ténye, hogy oxigénhiányos agysejtjeim ilyennek érzékelik. Így most lehunyt szemmel arra várok, hogy ez a kiszámíthatatlan mozgásjáték mikor szűnik meg, s mikor áll helyre bennem az egyensúly – az első biztos lépés megtételének a reménye.

* * *
Nincs semmi érdemleges bennem, hogy kívülem mi történik, azt nem tudom követni. A „most”  m o s t nem úgy most, ahogy máskor. Lehet, hogy a „most” átlépett egy más térbe és időbe – nem jelen, nem ez a pillanat. Mintha önmaga felett állna, de hogy mindez miért van így, megfoghatatlan. Talán csak játék, az értelem különös villódzása, hogy elfedje a valóság jelen idejét.

* * *
December óta nem voltam Kassán. Most elemi okok miatt vitt be Sándor: hajam, szakállam őserdőnyire nőtt, azt kellett levágatni, hogy újra emberi ábrázatom legyen. Közben azt tapasztaltam, hogy az utóbbi időben erőnlétem valamit javult. Tudok enni, s eleget, ami nagyon fontos javulást jelez. Remélem, ez most már huzamosabb időre szól, s kitart vagy állandósul, és akkor lesz esélyem mondjuk a márciusi szalonkázás  megélésére. De még mindig nagy bennem a bizonytalanság. A négy hónappal ezelőtti iszonyat belső feloldása nem  holmi elhatározás kérdése, de annak a biztonságérzetnek a véglegesülése is, amelyet el kell  – el kellene – érnem. Idő kell, idő, sok-sok idő!
Kint voltam az estéli havazásban, mindezt onnan hoztam magammal. Megenyhült a tél, csurog az eresz…

* * *
Az éjszaka elég jól aludtam, délelőtt pedig dolgoztam.  Alakul a rákról való írás. Egy kegyetlenül nehéz küzdelem emlékei-élményei – két hangra, négy tételben. Fent a lírai sor, alatta, ezzel párhuzamosan, a próza hétköznapi tényei és felismerései. A mottó Ésaiás próféta könyvéből való. Az ő korában ugyan tudtak-e valamit a rákról? Kétlem. De Ésaiás sok mindent tudott a létezésről, költő volt és gondolkodó, az ókor egyik legjobbja.

* * *
Nagy csendet érzek magamban, hangtalan suhogást, egy darabot – ezt nemrégen olvastam valahol – a „kihasított örökkévalóságból”. Kint jártam a csillagok alatt, s azt kérdeztem magamtól: e kihasított örökkévalóság birtokosa – maga a Teremtő —, ugyan milyen anyagból való?! Lehetséges, hogy létezik „isten-anyag?!” És a felettem tündöklő térben van-e megszólítható, és emlékezet van-e?  Nincs erről semmi bizonyosság, de ha volna is, mit érne? Amiként az sem fontos, hogy a fájdalmak napi elviselése megfogalmazható-e emberi nyelven. Mintha a fájdalmak között meghalna az emberi szó…

* * *
Romos vasárnap. Pedig az éjszaka jól aludtam. Ennek ellenére valami oktalan feszültség támadt bennem, s ez kísért egész nap. Dolgoztam is egy keveset idebent, s odakint a havat takarítottam el.
Ma délután kellett volna átvennem Galántán a Csemadok Életműdíját. Zsol-ti vette át helyettem. Az előbb hívtak, s elmondták, hogy jól érezték magukat. Örülök neki.

* * *
Az éjszakám nyugtalan volt, s ez a nyugtalanság a délelőttre is átterjedt. Ennek ellenére dolgozni kezdtem, amolyan szédüléses tempóban. Vannak reggelek és délelőttök, amikor – persze, ez csak föltételezés –, erősen lezuhan a vérnyomásom, s ennek „eredménye” a gyengeség és a szédülések. Van, amikor egy csésze kávé segít, de van, amikor el sem tudom fogyasztani. Haladásnak számít, hogy egyre többféle ételt tudok fogyasztani. Tegnap meg ma is rántott csirkét ebédeltem, s nem lett belőle baj. De: közel négy hónapnak kellett eltelnie a műtét után, hogy ezt elérjem. A lényeg persze az, hogy mindez így történt, így történik. Bober professzor sze-rint legalább fél év kell ahhoz, hogy az egybeoperált  rendszer elfogadhatóan működjön. Van tehát még két hónap haladékom ennek elérésére.

* * *
Megkezdődött az olvadás, de csupán amolyan január végi. Ezzel szemben délben rosszul lettem, s egy keveset hánytam. Ilyen még nem történt meg eddig. Feltehetően az ebéd volt egy kicsit az oka, forrón ettem – mert igen ízlett – a zsemlefelfújtat. Eltartott vagy két órahosszat, amíg úgy-ahogy rendbe jöttem. Látható ebből, hogy nem szabad könnyelműsködnöm, ha a január elején elkezdődött javulási folyamatot meg akarom tartani. Márpedig ez a legfőbb célom. Este még sétáltam, s egészen jó tempóban mentem fel a dombra. Dolgoztam is.

* * *
Egyik nap szürkébb a másiknál, de  – tapasztalom – e szürkeségnek vannak különböző árnyalatai. Amikor dolgozom – amikor dolgozni tudok! –, akkor itt-ott valami megszínesedik benne, kicsit oldottabb a napszak. De vissza-visszatérő gondom még mindig az új gyomrom, s a táplálkozás. Néha azt érzem, hogy folyamatos a javulás, máskor pedig a kétkedés kerekedik felül bennem. Négy hónappal ezelőtt ilyenkor már a műtétre készítettek elő. Akkor és ott a következő órát is ajándéknak éreztem, és holnap nem létezett. Feküdtem a műtőasztalon és a hidegen kívül semmit se éreztem. Fáztam. A steril zöld takaró nem melegített.
   Aztán a létezésről egy ideig nem volt tudásom…