Mészáros András 60 éves / A filozófus köszöntése

Duba Gyula írása / Mészáros András irodalmat és bölcsészetet tanult a pozsonyi Komensky Egyetemen, ez lett a munkája is, nevezetesen a filozófia. Alkotó szellemiségnek alapja az elvont gondolkodás oly módon, hogy az irodalmiság,  képzelet mozgása és szabadsága sem idegen a számára.

 Furcsa, bár nem szokatlan közellét, bizonyos értelemben rendhagyó azért, mert az elvont gondolkodás szigorú fegyelemmel logikai törvényeket kutat, míg az irodalom a szabadság módozatainak az elkötelezettje, a képzelet szárnyalásának szerelmese. S ha mégis lehetséges és korszerű a rokonság, alighanem a gondolkodás történelmi helyzete folytán igaz. Valamikor a múlt század első felében Bernard Russel angol filozófus és gondolkodó mondta, hogy – szabadon idézve – az emberiség, az ember inkább meghal, minthogy gondolkodna! Aktuális ki-jelentés lehetett s elvontan hangzik, de a tudós százada, a huszadik század igazolta őt. Az apokalipszisek századát valóban nem a józan gondolkodás jellemezte! Egykor Platon még elgondolhatta „államát”, amelyben az államvezetők tudósok és filozófusok. Szerinte ilyen lenne az ideális állam, s ő az idealista filozófia atyja lett. Akkor sem volt megvalósítható gondolat, s a történelem évszázadai, a hatalmi filozófia, párhuzamban az anyagi és szellemi fejlődéssel, a születő civilizáció állandóan és egyre határozottabban cáfolta, majd a múlt század abszurddá, tehát nevetségessé tette. Ma az elvont gondolkodás nemhogy államirányító erő lehetne, hanem ilyen elméleti gondolkodásnak, tehát a bölcseletnek a helyzete, a hivatása, szinte a léte is veszélyeztetett. Korunk túlteljesíti Russel megállapítását.

Az ünnepi köszöntő, bár számba veszi az életművet, mégsem az elemző értékelés műfaja, nincs rá helye és ideje. Inkább olyan vázlat, amely az idő fényében szemléli az alkotó egyéniségét és munkáját. Mintegy az élet fényében vizsgálódik! Kiindulópontja, elengedhetetlen alapozó mozdulása a múlt megidézése, érintése. Mészáros András első munkája Vandrák András filozófiai rendszere (1980), felfedező, szerencsés kezdet, melyben a hazai magyar gondolkodás előképét tárja fel. Hasonló célt követ A Felső-Magyarországi iskolai filozófia lexikona (2003) című műve is. Mintegy gondolkodásunk hagyománynak is felfogható ősvalósága után nyomoz. A filozófia Magyarországon (2000) című műben már egyetemes figyelemmel kutatja a magyar gondolkodás múltját, történetét. Bölcseleti teljesítményének egyik ága tehát történeti, célszerű filozófiatörténet. Ez természetes. A rendszeralkotó filozófusnak mindig újra kell fogalmaznia világképét, s ennek sajátosságához, egyediségéhez a múltban keres tapasztalást, éltető gyökérzetet.

Tevékenységének másik ága, az érvényes jelent fogalmazva, az elvont gondolkodás alkalmazása, a rendszerteremtés munkája. Ennek során – ahogy azt korábban már lehetőségként felvillantottuk – Mészáros filozófiája az irodalom határterületein kalandozik. A marginalitás szelíd bája (1994), A filozófia határvidékén (1996), majd A transzcendencia lehelete (2001) című műveiben már – a címadás metaforizáló, szimbolikus vonása is jelzi – gondolkodásában a irodalmi valóságérzékeléssel is kacérkodik. Az eszmék értéke és az idő kontiunitása (1987) valamint az Idő által homályosan (1999) című munkája s talán a szerelemről írott könyve is a nagy rébusszal, minden korok filozófusának központi kérdésével, az Idővel néz szembe. Az idő kissé emelkedetten – megfoghatatlan, mint a női lélek! S rejtélyesen lehetőséget ad, miközben az elvont gondolkodás pontos fegyelméhez is hű maradhat, hogy az irodalmi szabadság sugárzásnak kitettségét is éreztesse. S hogy az életmű többrétegűsége teljes legyen: filozófus mivolta mellett, illetve közben oktató és tanszékvezető, alapítványi kurátor, közéleti ember.

Természeti környezetben – „a természet lágy ölén” – köszöntötte őt a Szlo-vákiai Magyar Írók Társulása, kor- és sorstársai, barátai. Ennek az értelme valamiféle életteljesség! Ligetszerű környezet, árnyas fák, nyílt vizű tó, meleg nyár, horgászok és nyaralók, autók és víkendházak, az albári Relax-ház, gulyás és roston sült pecsenye, bor, kávé és ásványvíz, kéttucatnyi kolléga, a szlovákiai magyar kultúra maréknyi valósága. Némi pátosszal: korszerű szellemi jelen időnk! Többek között azt juttatta eszembe, hogy rapszodikusan értékelt és minősített, ám mindenképpen szerény irodalmunkban van egy gondolkodónk, hivatásos bölcselőnk, akit joggal filozófusnak nevezhetünk. Mert – Russelhez és a gondolkodás elsekélyesedéséhez visszatérve – a filozófiai elmélyülést, az elvont gondolkodást műveli hitelesen és eredményesen. A művelődéstörténet legendái folytán a filozófus alakjához és fogalmához valamiféle rendkívüliség, rejtélyesség, szinte titokzatosság tapad, mintha az emberiség ösztönösen sejtené – vagy tudná? –, hogy a mélyen gondolkodó ember nem mindennapi jelenség. A huszonegyedik század elején, „a természet lágy ölén”, valamiféle időbeli egyetemesség bűvöletében egyszerűbbek a dolgok, a gondolkodás és ábrázolás – a filozófia és irodalom – közös gondjai. Bár szabadon közelednek, ezeken a bor sem segít! Legfeljebb könnyebbé, szabadabbá teszi az értékelést. Mind az ábrázolás művészetét , mind a gondolkodás lehetőségeit keresi, s mintha erősködnének a rokon vonások, a közös esélyek!  Mintha az elvont fogalmiság és az esszéisztikus személyesség, a gondolatiság fegyelme és a próza szabad szárnyalása közelednének! Mindkettő őrzi hagyományait, mintegy pátyolja önmagát, ám mindkettőt támadják az értékválság, a sekélyesség és a felületen való boldog úszkálás sikerei. Egyiket sem kedveli az anyagiasságra támaszkodó prakticizmus, a hatalmi szerkezetekben való jártasság és ügyeskedés, mintha az idő mélyén „fortélyos” hatalom szervezkedne, hogy ne legyen rájuk szükség. Talán nem tesz ellenük, de nem is segíti őket, mintegy megtűri, némileg fölényesen. A bölcselőkre tehát sok munka vár, ahogy az írókra is, hit és hűség kell, hogy ne csak helyet, hanem küldetést is találjanak századunkban, s teret a gondolatnak!