Duba Gyula – Tóth László köszöntése 60. születésnapján

„…az új életérzés birtokában”
Ha olyan fogalmat keresek, amely mintegy reflektorként fényt villant a költő életművére,  egyben munkája értelmét, egyénisége lényegét felfedi, leginkább az idő fogalma kínálkozik. A történelmi idő, irodalmunk életideje, amely mindnyájunkat megragadott egykor, és azóta is a markában tart. Dobosék és Tőzsérék nemzedékei után Tóth Lászlónak a harmadik generációban adott helyet.

Volt már irodalmunk, amikor ők jelentkeztek, de alig volt még érték! Nemzedékének fontos szerep jutott abban, hogy irodalmiságunk kiteljesedjen. Tudatosan nem mondok irodalmat, hanem irodalmiságot, mely a minőségi emelkedést jelentette. Az előző nemzedékek munkája, hozadéka feltárt, irodalomtörténeti – sőt történelmi – jelentőségük megfogalmazott, de az Irodalmi Szemle egykori Vetés-nemzedékéről, majd az Egy-szemű éjszaka szerzőinek indulásáról és útjáról még szólni kell. S éppen Tóth Lász-ló életútja okán érdemes róla beszélni, lévén a fiatal csoportnak mintegy kulcsembere. A háború alatt vagy után születtek, már más történelmi élmények jegyében nőttek fel, s abban az időben jelentkeztek, amikor a társadalom mélyreható reformokra készült. Nyíltabb közbeszédet és mélyebb gondolkodást akart, korszerűbb valóságlátást, igazabb életérzést szeretett volna, s mindennek a jelei az irodalomban látványosan megmutatkoztak. Mintha az adott keretek között bizonyos irodalmi reneszánsz kezdődne! Az „egyszeműek” már „új” életérzés birtokában írták verseiket, kevéssé társadalmi késztetésre, sokkal inkább vallomásosan, esztétikai sugallatra, kísérletező formai készségként. Az elvont lírai kép, sőt abszurd szimbólum és a gondolati megközelítés igényével. Mások voltak, ám volt egy tulajdonságuk: bár már nem tartottak szorosan velük, de még értették a korábban indulókat! A történeti látás és érzés valamilyen módon beléjük fészkelte magát.
Tóth László elvontan szemlélődő lírai alkattal, a gondolatiság hajlamával jelentkezett. Antológiájukban (Egyszemű éjszaka, 1970) közölt verseiben, néhány előző év terméseként, tárgyszerű, elvont költői képek és abszurdan tragikus lírai látás valósul meg. Bár szövegei nem szétesőek, mégsem tartja össze őket mélyebben átélt életérzés, inkább a darabos közlés szenvtelenül tárgyias meghökkentő erejével hatnak. Tőzsér Árpád, az antológia válogatója előszavában így fogalmazza meg Tóth László képének – „egyszemű éjszaka” – mélyebb értelmét: „Egyszerre fejez ki hitet és nihilt, reményt és reménytelenséget, magányt és közösség utáni vágyat.” A megfogalmazás olyan értelemben pontos, hogy valóban ez a nemzedék attitűdje és életérzése, s költészetük egyben korfordulós termék. Az ötvenes évek után hatvannyolc olyan szellemi emelkedést hozott, amelyet már konszolidációval, rep-ressziókkal sem lehetett megállítani. A szellem kiszabadult a palackból! S itt kell szót ejtenünk a nemzedék költészetének irodalomtörténeti – de akár társadalmi – jelentőségéről, mely abból következett, hogy a kísérletező hajlam és formai szabadság mellett az igazabb gondolatiságra esküdött, s ebből az is következett, hogy a történelemben, az életben az egyéni sors tragikumát kereste, a társadalmi történések drámáiban a személyi …re!! függesztette tekintetét. Az esztétikai érték, az irodalmiság kimunkálása során döntő felismerés, hogy a közösségi létfilozófia igazságai az egyén sorsának a tanulságaiból következnek! A „történelemkönyv saját használatra” című versében, melyből a címadó kép, az „egyszemű éjszaka” való, írja Tóth László: „két párhuzamos / közé szorított / ágyamon csúszni kezdek / a végtelenbe.” Akkor húsz-egynéhány éves lehet, versei mintha határozott filozófiai tájékozódás hajnalát jeleznék.
Az idő úgy hozta, hogy Tóth László az Irodalmi Szemle belső munkatársa lett, melynek akkor főszerkesztője voltam. Konszolidációs években, „komor idő-ben” csináltuk a Szemlét még Varga Imrével, később Zalabai Zsigmonddal és Kul-csár Ferenccel. Korábbi megjegyzésemhez, hogy ez a nemzedék még „értette” elődeit, annyit tennék hozzá, hogy erős formaigénnyel kísérletezett és más eszté-tikai értékeket vallott, de már említettem, a történeti látással sem szakított, alapérzésnek fogadta el. Zalabai a „Holmi” rovatot vezette be a lapba, Varga Imre az „Első közlésem” sorozatot, Tóth László a bontakozó hazai tudományosság irodalmi kibontakozásán dolgozott, tanulmányokat szerzett be, ankétokat szervezett. Ez bizonyára intellektuális-gondolati alkatából következett, ama mind költészetére, mind további irodalmi munkásságára befolyással bírt. A hetvenes években a folyóirat főleg két fontos célkitűzést követett: ösztönözte a történetiség jelenlétét és fej-lődését, a hagyományfeltárás és múltszemlélet dokumentálását (Hazai Tükör rovat, tájszámok), másrészt a modern irodalmi tájékozódást és a korszerű formakultúra, a szellemi újdonságok (pl. a strukturalista iskolák vívmányai) eredményeit is közvetítette. Ezek a törekvések helyzeti adottságainkból következtek. A gyökerek ápolása és a lehetőségek, a korszerű esélyek alapozása a közösségét szolgálni kívánó irodalom önmegvalósítását segítette. Emellett bizonyos önvédelmi reflex is éltette: korszerű munkával hárítani el olyan – a fensőbbségtől kívánt – eszmeszolgálatot, amely az egészséges irodalmi fejlődés kerékkötője lett volna! Irodalmunkból a kor s a konszolidáció nem az „eszmei tisztaságra” való törekvést váltotta ki, hanem a történelmileg hiteles valóságfeltárás igényét, nemzetiségi tudatra és modernségre való irodalmi törekvést, és a hazai magyar tudományos gondolkodás elősegítését, eredményeinek prezentálását sugallta. Tóth László – és társai – életérzése és valóságszemlélete, lírai szenvedélyük igazságkeresése, valamint elméleti tájékozódásuk gondolati gyökérzete beleillett és érvényesülhetett ebben a munkában. Eközben Tóth költészetének és lírai szenvedélyének is forrása lesz a gondolatiság, formateremtő erő számára.
Ekkor adja ki Ithakából Ithakába (1975), majd Átkelés (1977) című köteteit, amelyek átfogó alapérzése – ami már első, A hangok utánzata (1971) című kötetére is érvényes – a hangsúlyozott és mélyen megélt személyesség. Ez a személyesség nem szenvedélyes lírai kitárulkozás, se a lázongó egyéniség érzésvilágának rázúdítása a világra, hanem inkább a bölcselkedésre hajlamos, magával vívódó tudat önvizsgálata, vallomásos természetű. Talán Zs. Nagy Lajos személyességéhez hasonlítanám, olyan megkülönböztetéssel, hogy míg Zs. Nagy önvizsgálatát önironikusan groteszk és rejtőző líra fedi, a Tóth Lászlóé vallomásos-elemzéses filozófiai hajlamú, gondolati elvonatkoztatású, mintegy tanúságtevő természetű. Pompás interjúkötetét (Vita és vallomás, 1982) is ilyen hozzáállással munkálta ki, korabeli irodalmi gondolkodásunk szintézisére törekszik vele. A kérdezettek alkotói egyénisége mintegy a kérdező intellektusával szembesül, a szellemi kép és gondolatanyag struktúrájában ott érezzük Tóth alkatát. Kitűnő műnek érzem azért is, mert műfajában első, kezdeményező könyv, alkalmat ad, hogy irodalmunk szemrevételezze magát, szembenézzen önmagával és tudatosítsa gondolati értékeit, meglássa lehetőségeit, megválassza esélyeit, céljait!
Az Irodalmi Szemlének a nyolcvanas évek elején komoly, politikai jellegű gondjai lettek egy Tóth-vers miatt, a főszerkesztőt megbüntették, majd előbb Varga Imre, aztán Tóth László is megvált a Szemlétől. Színházi dramaturg néhány évig, majd 1986-ban Magyarországra települt. Ott lapot szerkeszt, majd alapít, kiadót szervez, az átalakuló irodalmi élet cselekvő részese, 1994-ben József Attila-díjat kap. Szervezőkészsége érdekes vonás, a Szemlében is érvényesült. Valamiféle összetetten cselekvő alkatra utal, az alkotó intuíció munkása mellett az emberi kap-csolatokat is mozgatni képes, benső erőre, mintegy komplex aktivitásra, melyhez – mint látni fogjuk – az irodalomtörténeti munkában való elmélyedés képessége is járul. Budapesten eredményes kutatómunkába fog. Filep Tamás Gusztávval közö-sen „felfedezik” a magyar irodalomtörténet számára Peéry Rezsőt, a nyugati emig-ránst, válogatott műveit három kötetben rendezik kiadásra. Válogatást készít Esterházy Jánosról (Örökség, 1990), a háború utáni hontalanságunk éveinek irodalmáról (Mint fészkéből kizavart madár, 1990), s legutóbb Fábry Zoltán műveiből (Az őrhely megszólal.) A könyvekhez írt kommentárjai, jegyzetei irodalomtörténeti értékűek. Arról győznek meg, hogy az idő súlyos tanulságai és a közelmúlt számára mindenekelőtt a hazai magyar „sorstörténelmet” jelenti, gondolatiságát ez formálja, s meghatározza lírája intellektuális természetét. Budapesten, áttelepülése után – 1987-ben – kiadott vers-kötetének a címe: „Éjjelenként a semmivel, avagy a tett  nélküli színhelyek”… a költő sorsáról szólva önmagáért beszél.
Hasonlóan összetett, filozófiai értelmű szimbolika egyébként sajátossága. A pozsonyi Kalligram Kiadó 2003-ban adta ki „Átváltozások avagy Az »itt« és az »ott« című lírai életművét, alcíme: „Összegyűjtött versek és értelmezések 1967–2003.” Vaskos, súlyos kötet. Találomra belelapozva is homogén, sajátos költői világot találunk, míg a „vendég” értelmezések – kritikák, elemzések, sőt paródiák – azt tárják elénk, hogy milyen széles körű és gondolatgazdag érdeklődést váltottak ki művei. Legutóbbi könyve (Egy öngyűjtő feljegyzései avagy eszmék, rögeszmék, toposzok, Esszék, futamok, Kalligram, 2009) olyan vonására villant fényt, mellyel addig is találkozhattunk, ám még nem esett róla szó, óvatos, szel-lemes nyelvi humorára! Drámai gondolatisága mellett nem hiányzik szövegeiből bizonyos nyelvi játékosság, szellemes gunyorosság, időnként némi önironikus derű. Ez a könyve – úgy érzem – egészen ő maga, a már említett személyesség értelmében. Jó érzéssel vettem kézbe, örülök neki. A mai irodalom – irodalmunk is – általában már-már személytelen! Tőzsér Árpád „naplók naplója” a „Szent Antal disznaja” sort nyitott, az Irodalmi Szemlében olvasom Gál Sándor naplójegyzeteit is… semmi! Egyre ritkább a vállalt személyesség. Mintha a vers, a széppróza, az esszé… egyáltalán az irodalom meglehetne hangsúlyos személyesség nélkül! Ez a könyve annál is jólesőbb, mert a gondolatiság, a már-már tudományos komolyság talán ritkán vagy nehezen tűri a vallomásos személyességben való feloldódást. Esetében nemcsak elviseli, hanem használ is neki. Jubileuma arra is utal, hogy lassan elérkezik az életmű kiteljesítésének ideje. Tapasztalatom, hogy az írói pályát sokszor könnyebb elkezdeni, mint méltón betetőzni. Erőt, egészséget a további munkához, László!