Tóth László – Amit a kultúra mondat velünk

Jubilánsok – Vonások a hatvanéves Kulcsár Ferenc arcképéhez
A háttérhez, avagy Volt egyszer egy nemzedék
Azok közül, akikkel annak idején együtt indulhattam, vagyis az 1960-as évek első felétől nagyjából az évtized végéig kirajzók – vagy, másképpen, egy-két kivételt (az egyik oldalon Németh Istvánt, a másikon Varga Imrét és Varga Erzsébetet) leszámítva, az 1940-es években születettek – közül októberben Kulcsár Ferenc is betölti a hatvanadik életévét. Még Varga Imre van hátra, s Varga Erzsébet is hátra lehetne, ha élne.

S ezzel kész: elérkeztünk, egykori szépreményű fiatalok, vehemens lázadozók, az öregkorhoz: ki már évekkel ezelőtt átlépte a küszöbét, ki – mint Kulcsár, Varga és én – még csak most toporog a közelében. Már akik megéltük, megérhettük a hatvanat. Hisz az épp tíz éve halott, negyvennyolc évesen eltávozott Varga Erzsin kívül többnek közülünk nem adatott meg ez a kegy (vagy talán ők a szerencsésebbek?): a sort – versantológiánk, az 1970-es Egyszemű éjszaka szerzőivel kezdve – Szitási Ferenc nyitotta meg 1986-ban, negyvenhárom évesen. De nincs már köztünk Mikola Anikó (1996-ban ment el, ötvenkét évesen) és Kmeczkó Mihály sem (2004-től, fél évvel a hatvanadik születésnapja előtt halt meg). Az 1937-es születésű Németh Pista volt köztünk a legidősebb, aki viszont jócskán túlment a hatvanon: hatvannyolc évesen búcsúzott az élettől 2005-ben. S ha a prózaírókra, kritikusokra is kiterjesztem a figyelmem: Mészáros Károlynak 2002-ben, két hónappal túl a hatvanadik születésnapján mondta fel a szíve a szolgálatot, a lényegében hozzánk csapható Dusza Istvánnak pedig ötvenegy évesen, 2002-ben; Zalabai Zsigmond meg 2003 karácsonyán, egy hónappal ötvenhatodik születésnapja előtt dobta be a törülközőt. Ha jól összeszámolom, mára alig maradtunk itt közülünk többen, mint ahányan már elmentek, s az élettel egyelőre még tovább veszkődők közül is többen teljesen félreálltak már (mint például Mészáros László, s például Kövesdi Jánosról sem tudni, hol van), de kihúzódott a pálya szélére Keszeli Ferenc, Bereck József, Kovács Magda, Fülöp Antal és Aich Péter, s egyfaj-ta szélárnyékban építgeti s őrizgeti tovább csendesen önmagát Varga Imre és Kul-csár Ferenc is, miközben Lacza Tihamér komótosan átcammogott a tudomány- és technikatörténeti szakíráshoz és ismeretterjesztéshez, s úgy tűnik, Bodnár Gyula is félretette irodalomkritikusi tollát, s pillanatnyilag jóformán csak néhány kispublicisztikai műfajban kamatoztatja sokoldalú tehetségét – mindössze Grendel Lajos üget előre változatlan lendülettel írói és Szigeti László kiadás- és irodalomszervezői pályáján. Miközben ez a nemzedék igazából máig nem méretett meg, és máig nem került sor irodalomtörténeti hozadékának elismerésére, alapos értékelésére – sem nemzedékként, sem külön-külön alkotókként (talán egyedül Grendel Lajos a kivétel, de még az ő értékelői sem bíbelődnek sokat nemzedéki hátterével) –, még oly mértékben sem, ahogy arra az mind az előttünk járó Nyolcak (Tőzsérék), mind pedig az utánunk sorjázó iródiások (Hizsnyaiék) esetében már sor került. Különösen vonatkozik ez Kulcsár Ferencre, aki – állítom – méltatlanul sodródott ki mára a magyar irodalom, s ezen belül a szlovákiai magyar irodalomnak is a peri-fériájára (bár, ha lehet még ilyenről beszélni, mostanában mintha mindenki egy ki-csit a perifériáján lenne). Pedig Kulcsár indulásunkkor központi szerepre tört, s kapott is nemsokára, mely szerepét teljesítménye, jelentősége szerint most is tarthatná, csakhogy mifelénk rendre ma is úgy megy, hogy szerep és teljesítmény nem mindig fedi egymást, így rendre alul marad ez utóbbinak az ő jelenlegi recepciója, megítélése is.

Napkitörések

Jómagam negyvenkét esztendeje találkoztam vele először – igaz, akkor még csak az Új Ifjúság hasábjain, ahol, 1967 tavaszán – akkori szépreményű poé-ta(ön)jelöltek – Tóth Elemér jóvoltából közös fényképes-kiséletrajzos bemutatkozó oldalt kaptunk vele, illetve Varga Imrével, Varga Erzsébettel és Miklósi Péterrel (hogy ottani nyolcunk közül csak azokat említsem, akik valamilyen formában azóta is irodalomközelben maradtunk). Máig emlékszem az ott közölt kis opusára, az Anyám udvarára, amely mai olvasatban még elég gyermeteg próbálkozás, de e kis idillecske naiv báján is átüt már képeinek és szemléletének eredetisége, nyelvének izmossága. Egy-másfél évvel később aztán személyesen is megismerhettem Kul-csárt – én akkor már egy éve fent bócorogtam Pozsonyban, ő akkor került oda a kassai ipariból –, a József Attila Ifjúsági Klub valamelyik műsoros estjén, amikor az egyik közeli asztaltól átszólt hozzám, megkérdezvén, én vagyok-e az a bizonyos… stb., mire visszakérdeztem… ő-e az a bizonyos… stb., s mivel történetesen Varga Imre is ott ült vele, attól kezdve már el sem váltunk jó darabig egymástól, és sokáig együtt, afféle triumvirátusként, szellemi hármas sziámi ikrekként emlegettek bennünket, ami időnként ma is megesik még, jóllehet már nagyon régen külön síneken fut az életünk, és személyiségünkben, világszemléletünkben, felfogásunkban, munkáinkban alaposan eltávolodtunk egymástól, s már jóval több az eltérő vonás köztünk, mint bennünk a közös. S bár antológiánkba, a Tőzsér Árpád istápolta Egyszemű éjszakába emlékezetem szerint Kulcsár az utolsó pillanatban és a legkevesebb opusszal került be (melyekre Tőzsér előszavától még külön minősítő-útbaigazító szavakat sem kapott), ottani hat versében már világosan kirajzolódik néhány későbbi tartalmi és formai jegye (az istennel s teremtéssel folytatott párbeszéd, a mindenséggel való folyamatos szembesülés, a vers kereteit szétfeszítő belső erő, a hol zsoltáros-biblikus, hol elégikus, hol játékos-gunyoros hang stb.). S jóllehet Kulcsár eddigi két válogatott verseskötetébe, az 1991-es Az idő hallgatásába, valamint az 1999-es Tündöklő hontalanságba – ha jól nézem – ezekből nem ke-rült be egy sem, az antológiát mindössze két esztendővel követő első verses-könyvében, az 1972-ben megjelent Napkitörésekben viszont már egy sor, egész nemzedékünket reprezentálható szövege olvasható (Kijelentő mondatok; Ádám ke-rint – betonból párolog; Halottsirató; Távirat Istennek; Az idő hallgatása; Úgy le-gyen; A hermafrodita éneke; A kétnemű isten hegedőse;  Zsóka; Asszony-őz látogatása; A házinéni lírai; Lefekvés előtt; Parasztos Prométheusz, na és persze a minket élesen és értetlenül támadó Szalatnai Rezsőnek címzett, s e kötetéből felsőbb ukázra kitiltott, és keletkezése után csupán évtizeddel később kötetbe kerülhető Nyílt levél). Mert ekkorra már semmi sem maradt a Anyám udvara gyermeki bájjal felrajzolt idilljéből. Az első lépéseit próbálgató költő előtt ugyanis hirtelen ki-tárult/kitágult a világ – egyik verse szerint a mindenséggel találja szemben magát (Hajnal: „fiatal nap vagyok / a mindenség jön ellenem”) –, s a távlatok egyúttal fe-szültségekkel, külső s belső drámákkal telítik meg életét.

Az időpont: a múlt század hatvanas éveinek második fele, az 1960–1970-es évek fordulója. 1968, s ami előtte volt, és ami utána jött. Társadalmi erjedés, a szellem önfeledt szárnyalása, szabad széláramlatok mindenfelől, a személyiség felszabadulása, pezsgő-forrongó környezet, diákmozgalmak, tüntetések, klubosdi, nyári ifjúsági táborok, MISZ (Magyar Ifjúsági Szövetség), az augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka sokkja, az 1969-es esztendővel induló posztsztálinista visszarendeződésnek – a politikai-ideológiai átértékeléseknek, kizárásoknak, retorzióknak – lassan a társadalmi-szellemi-gazdasági élet valamennyi ízére/szeletére kiható terrorja, a husáki konszolidáció levegőhiányos két évtizede. Ugyanakkor ott volt indulásunk közvetlen közege, a csehszlovákiai magyar irodalom, szellemi-művészeti élet a magára-zártságával, kisszerűségeivel, önfelmentő magyarázkodásaival, álta-lánosan jellemző nívótlanságával, félig-megszervezettségével, foghíjas szer-kezetével, mítoszaival, messianizmusával. És persze – üdítő kivételként, harminc-két-harminchárom évesen is számunkra, pályakezdő sihederek számára példa-, érték- és mértékadó mesterekként – Tőzsér Árpád és Koncsol László: világra nyitottságukkal, esztétikai igényességükkel, önmagukhoz való szigorúságukkal, értékmaximalizmusukkal, ránk – akkori fiatalokra – figyelő türelmességükkel. (A hármunkra-ötünkre rábukkanó Tóth Elemért 1969-ben, huszonkilenc évesen, a konszolidátorok félreállították.)

S a dolgok harmadik oldala, hogy fiatalok voltunk – tele hittel, tudásvággyal, lendülettel. Kedves-tréfás-megható történeteket sorjáztathatnék itt végtelenszámra lázongásainkról, naiv ifjonti hevületünkről. Olyanokat is tucatjával, melyek konkrétan Kulcsár Ferenchez fűződnek. Bennem élnek éjszakázásaink, lelkendezéseink, albérleteink (hogy például Kulcsár egyik, Bárczi Istvánnal közösen bérelt ideig-lenes szállásának ormótlan szekrényébe fészkelte be magát afféle al-albérlőként Varga Imre is, persze a lírai házinéni tudta és hozzájárulása nélkül), kerouaci csa-vargásaink, bennem él a pozsonyi Korzó Színházban közösen látott, s ránk a reve-láció erejével ható Godot-ra várva élménye (odakint a városban szinte még föl sem szállt a testvéri tankok füstje), felvillannak előttem ifjú titánkénti közös fellépéseink (Dunaszerdahelyen, Nyitrán, másutt), színészkedéseink, Pozsony belvárosi hülyüléseink vagy kéméndi Garam-parti heppeningjeink (à la Nagyítás, ugye); bennem él beat-korszakunk; nem feledtem, ahogy egymás elől kapkodtuk-lopkodtuk el a lányokat (néha egymástól is), olykor meg a lányok minket; egymással versengve faltuk-habzsoltuk a világot, az újabbnál újabb ismereteket; könyvekkel-olvasniva-lókkal árasztottuk el egymást; nem tudni már, melyikünk hozakodott elő először az egzisztencializmussal, a beat-költészettel, a primitív törzsek kultúrájával, a zennel és a távol keleti filozófiákkal, Peter Handke Önbecsmérlésével – melyet Kulcsár Ferivel, Varga Imrével a József Attila Ifjúsági Klub színpadára is föltelepítettünk, s azt a színpad Peter Brook-i üres terében az oldalfüggöny mögé, tehát egyfajta láthatatlanságba húzódó Kulcsár Ferenc és Mist Klára hangjával el is játszattunk –, a cseh és lengyel költőkkel (Kulcsár a németekre is figyelt), Tolnai Ottóék újvidé-ki Új Symposionával (ha jól tudom, Tolnai Sirálymellcsontjáról Varga Imre is, Kulcsár is írt – de a kötetet  mindkettőjüknek én adtam kölcsön, bár Tőzsér úgy emlékszik, hogy ő), kézről kézre járt köztünk – elsősorban Cselényi László révén – Papp Tiborék párizsi Magyar Műhelye, árgus szemmel lestük a bukaresti Szilágyi Domokos költészetének mikro- és makrokozmoszát… és végeérhetetlen a sorolnivaló. De nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy már akkor megsejtettünk valamit abból, hogy a világ egy, abból, hogy a létező és a létezőn túli, a tárgyiasult és a transzcendens világok együtt adnak hátteret/közeget az emberi létnek, abból, hogy mi már nem valamely, többé-kevésbé behatárolható kultúra – hanem határtalan kultúrák gyermekei vagyunk. Vagy ahogy Kulcsár összegzi a kereken három és fél évtizeddel későbbi Bálám szamarának A genezis aranya című szövegében: „Úton vagyunk. És micsoda úton! A másság egyazon útján.”
Miként tele vannak a világgal, játékossággal, lendülettel, tomboló mozgékonysággal Kulcsár ekkor írt versei is; lázas sietséggel tanulja el mindenkitől mindazt – egyszerre abszorbeálva magába, hogy csak egy-két példát említsek, Whitmann együttes természet és én-látását, Füst Milán hömpölygő biblikusságát, az apollinaire-i dallam- s képjátékokat –, ami bennük ő, illetve az övé is lehet („…minden teremtett dolog bennem van, és minden teremtett dologban én is benne vagyok” – leplezi le önmagát egy jóval későbbi interjújában). De nemcsak az izmusok és az avantgárd poétikák szele érinti meg őt, hanem magukba rántják a legkülönfélébb filozófiák és mitológiák, feltárulnak előtte a magyar nyelv és műveltség legmélyebb rétegei, misztikusok és misztikák bűvkörébe kerül, s már ekkor felsejlenek, bár még nem látszanak teljes egyértelműségükben istenhitének, vallásosságának legelső jelei.    

A felkiáltójeles emberű

Máig tartom, hogy Kulcsár ez időben nemzedékem  azon tagjai közé tartozik – beleértve magyarországi pályatársainkat is –, akik a legszélesebb regiszteren képesek megszólalni, s azt sem lenne nehéz bizonyítani, hogy akkori próbálkozásaink közül az ő nevéhez – főleg a Napkitörésekhez – kötődik, még mai olvasatban is, a legtöbb, nemzedékünk útkeresését, világérzékelését, poétikai-noétikai törekvéseit, erkölcsi kánonjait, nyelvvel való küzdelmeit máig leghitelesebben tükröző opus (lásd ezek felsorolását fentebb), mi több, van egy verse, mely már nemzedéke majdani múzeumában tesz röpke látogatást: „Napkitörések égették a szívét, írt hát egy verseskönyvet, / legyen mit a polcra tenni nemzedéke majdani / múzeumában” – idézi fel egykori önmagát a Bálám szamara Angyalbőrbenjének R. C.-je, költőnk későbbi lírai megtestesülése. Ahhoz sem fér továbbá kétség, hogy a személyiség- és nyelvkeresés tragikuma, illetve a közösségi (nemzedéki, kisebbségi) sors drámái egyikünk műveiben sem jelennek meg olyan izzással, mint Kulcsár köteteiben, még ha a zsákutcákat – így második kötetének, az Édennek neveztemnek (1975) nagy nyelvi erőket, képi tartalékokat mozgósító, ám mégiscsak másodlagos, Adyba, Nagy Lászlóba fulladó líráját, annak túlbeszéltségét, modorát – sem kerülhette el (néha túladagolta a „szövegheroint”, vonatkoztatjuk ide a jóval később írt Az élvezet szövegei telitalálatát). S nem idegen ettől a költészettől – mint ahogy magától a költészettől sem – az a fajta közéleti ihletettség, illetve a nyomasztó társadalmi gondoknak, sőt időnként a politikumnak a versbe való minduntalan beszüremkedése, amely Kulcsár Ferencnek az 1970–1980-as évek fordulóján írt verseit, köteteit (Krónikatöredék, 1979), illetve a politikai okok miatt évekig várakozólistára helyezett A felkiáltójeles embert (1987) jellemzi; ne feledjük, az 1968 utáni husáki rezsim posztsztálinista restaurációjának legsötétebb éveiben vagyunk ekkor („dühöngött a konszolidáció” – emlékezik vissza később erre az időszakra a Bálám szamarának R. C.-je az Albérletekben. Vagy, ahogy Kulcsár ugyancsak egy nyilatkozatában jellemezte, „az antigenezis évei” voltak ezek, amikor is „az életet a lét fölé, az anyagot a szellem fölé helyezték”). Egyidejűleg az újraéledő szlovák nacionalizmus felől is egyre erősödő támadások érték ekkoriban költőnk szűkebb közösségét, a csehszlovákiai magyarságot, mely támadások annak múlttudata, nemzetiségi önismerete, nyelvének széles körű használata és iskolarendszere ellen irányultak elsősorban, valamint arra, hogy a szóban forgó töredéknépet elszakítsák a magyar művelődés egészétől. (Tanulságos lenne újraolvasni Kulcsár elmúlt évtizedekbeli publicisztikáját is, amelyből még nem készült válogatás, ám amely a maguk idejében igen fontos és máig meggondolkodtató darabokat tartogathatna számunkra, különösen képzőművészeti vagy 1989-et követő közéleti tárgyú írásai vonatkozásában.)

Természetesnek gondolom hát, hogy – a kor kihívásaira adott egyik lehetséges válaszként – a személyiség önazonosságát kereső és féltő versek elé ez idő tájt a közösségi identitáskeresés és -megőrzés opusai tolakodnak, a költői attitűd pedig a krónikásszerep fölerősödéséről tanúskodik. S a szárnyalás helyett a költő leszáll a lassú, nehéz lépteitől döngő földre, s mintegy pajzsként tarja maga elé a nyelv, az anyanyelv szentségét – Kulcsár egyik nagylélegzetű verskompozíciójának címében a nyelv Óriás arany-orgonaként jelenik meg –, s a „Kétszer születtem itt: véletlenül, vérben egy őszi délután, / s másodszor, mikor beszélni tanított anyám…” magatartása válik – már-már azt hinné az ember: kissé túldimenzionáltan – lírája ekkori legjellegzetesebb jegyévé. Magához és gondjaihoz illő magatartásmintákat keresve a nagy hanvai magányos, Tompa Mihály (Tompa Mihály ismeretlen költői levele), továbbá Ady Endre (Bazalt-Virág), József Attila (Én szeretlek, és nem hiszem az istent), valamint a „stószi remete”, Fábry Zoltán (A krónikás kiáltása), a losonci festő, Szabó Gyula (A felkiáltójeles ember), illetve a „kassai Chagall”, Jakoby Gyula (Ezeregyéjszaka) felé fordul ekkor (ez utóbbi különös, metaforikussá növekvő szamara később a Bálám…-kötet címlapján is felbukkan majd), ám e minták olykor gúzsba is kötik, meg is béklyózzák őt. Mi több, számomra is túl harsány, túl deklaratív és dekoratív helyenként, sőt, rendíthetetlen társadalmi igazságérzete, a titkosrendőrség kitüntető figyelmétől sem visszariadó közéleti hevülete szövegeinek bizonyos hevenyészettségét, kócosságát is okozza ekkoriban. Robusztusságával, költészetének elemi erejével, lendületével mégis, mindezek ellenére megnyerő tud lenni, s minden mozdulatából érződik, hogy egy nagyszabású költői projektum szolgálatában áll.
Amint Tőzsér Árpád írja róla valahol: „Kulcsár Ferenc par exelance költő: akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le. Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, aki a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával.” S hogy ez mennyire így van, s a költő szándékaival, énképével is mennyire egyezik, bizonyítja, hogy a Bálám szamarának Angyalbőrbenje is szó szerint idézi ezt R. C.-vel kapcsolatban. A nyelv, a nyelv-vel való állandó foglalatossága, a nyelv spirituális tisztelete, abszolutizálása ugyan-annak a révült rituálénak a részévé válik Kulcsárnál, amely a verset is egyfajta szak-ralitássá avatja számára. Kulcsár minden versét – nemcsak az ekkoriakat, a későbbiek java részét is – egyfajta felfokozott ünnepélyesség, szertartásosság jellemzi (még a groteszknek indulókat is). Szeretne „szép” verseket írni, mondja egyik interjújában, s a szépségnek – a formai-alaki, illetve nyelvi szépnek – ez az eltökélt vágya időnként azt is elfeledteti vele, hogy világunkban, azaz a 20. század világbotrányai után a klasszikus „szép” fogalma is mennyire átértékelődött, s mennyire talmi dísszé, idejétmúlt kiállítási holmivá vált csupán (nemzedékünk, s a korábbi nemzedékek múzeumában – tegyem hozzá gyorsan ezt is).

Imádságok

Kulcsár következő két könyve – az 1991-es versválogatását, A felkiáltójeles embert nem számítva most –, a már az 1989-es fordulat lelket-szellemet felsza-badító lendületének hatására írt én- és istenkereső esszékötete, az 1992-es Imádságok, s különösen az 1993-as Mindig – ma is úgy tűnik – a régóta várt nem-euklidészi fordulatot, költészetének, szemléletének, nyelvének a sallangoktól való megtisztulását, letisztulását hozta meg írói-költői pályáján. Tulajdonképpen visszatérés ez a kötet a költő egyik legkorábban elhíresült, még legelső pályaszakaszát jelző verséhez, Az idő hallgatásához, a semmivel szembesülő ember képéhez, kozmikus magányához is: „Az ember ez az ember az ember / kozmoszban alszik kozmoszban ébred / s oly magányos mint a Föld / míg üres tenyerében tartja jobb szemét / és kézfeje mint az állaté / és lábfeje mint az állaté // Mióta hallgat így.” A Mindig fiktív lírai hőse is ugyanígy a semmivel néz szembe, a kanti transzcendentálissal méri magát. Élete permanens köztesállapotban, afféle „anyaöl és anyaföld” (Között) közti „tündöklő hontalanságban” (Otthon) telik el. Szemét önfeledten a végtelenre (Nélkül), a „szellemi egek”-re veti (Megnevezhetetlen), élete a három-idejű, háromdimenziójú létezés szinkronitásában ölt testet. „Vagyok, ki leszek, mert voltam, / álmomban, ébren, holtan” – fejeződik ki Kulcsár credója remek kétsorosában (Vallomás). S erre a semmibe vetett emberre a világűr hidegéből a maga képére formált Isten arca néz vissza, a teremtőé és a teremtődőé, mert lennie kell valakinek a teremtés káprázata mögött (Lyuk), aki által életünk a létbe tart (Ünnep II.). Kulcsár Ferenc számára a nyelv itt, ezekben a versekben nem béklyó többé, mintegy kilép belőle, elegendő „egy tűhegynyi elmozdulás”, s máris a „létnyelv” közelébe jut (Létnyelv), mely a „véleményalkotás” helyébe a „megírhatatlan élet” (Tűz) megragadásának, az „elhelyezhetetlen elhelyezésének” (Vérverejték), a „kimondhatatlan kimondásának” (Öröm) belső kényszerét lépteti. Vagyis nagyon közel jár ama bizonyos igazsághoz, a Simone Weil-i értelemben vetthez: „Az olyan szellem, ki be van zárva a nyelvbe, ha a lehető legjobban osztályozza is a dolgokat, börtönben él. […] Minden, a nyelv börtönében raboskodó szellem egyedül a véleményalkotásig juthat el. De minden szellem, ki képessé vált a kifejezhetetlen gondolatok megragadására – kifejezhetetlen, mert e gondolatokban fölmérhetetlenül sok összefüggés fonódik egybe, mik ugyanakkor messze pontosabbak és világítóbbak, mint amiket a legpontosabb nyelv valaha is kimondhat –, minden szellem, ki egyszer eljutott ideáig, az igazságban időzik már.” Ehhez azonban arra volt szükség, hogy tisztázza viszonyát a transzcendenshez, a születés előttihez és a halál utánihoz, mivel – folytatja Weil – „Az ember nem érkezhet meg az igazságba, ha előbb át nem kelt tulajdon megsemmisülésén; ha előbb hosszan el nem időzött a teljes és végletes alázat állapotában”. A Mindig versei kétségtelenül már e „teljes és végletes” alázatra utalnak. A hallgató idő világűrbe vetett – lemeztelenített, díszeitől, cikornyáitól, testétől megfosztott – „mezít-kéz mezít-has mezít-láb” embere itt már szótlanul szól, a csend egyetemes hangján. S ezzel a csenddel ragyog fel az igazi szépség, a létezés szépsége, s ebben a csendben testesül meg az egyetlen igazság, a létezés igazsága.

Amit a kultúra mond

Az 1993-as Mindig, illetve Kulcsár Ferenc következő verseskönyve, a 2005-ös Bálám szamara között viszonylag hosszú idő: tizenkét esztendő telt el. (Ez idő alatt csupán egy születésnapi versválogatása, a Tündöklő hontalanság, valamint egy prózakötete jelent meg, a 2003-as Ördögszekér, szülőtája, a Bodrogköz legenda, monda-, rege- és hiedelemvilágának újramondásával, mely azonban az addig két kiadásban, 1984-ben és 1995-ben is napvilágot látott A kígyókő némiképpen átdolgozott és kiegészített, illetve átcímkézett új kiadása.) Már a hallgatásnak ez a hosszúra nyúlt évtizede is jelzi annak a végletesen visszafogott, sűrített versbeszédnek, gnómikus versalakzatnak a nehezen folytathatóságát, amellyel Kulcsárnak – mint mondtam – a Mindiggel a csendet sikerült megszólaltatnia, beszédhelyzetbe hoznia. S a Bálám szamarában valóban változik a narratíva, s ha ez a változás nem is jelent újabb gyökeres fordulatot költőnk pályáján, amint arra kritikusai, Németh Zoltán és H. Nagy Péter is rámutatnak (igaz, nem is gondolom, hogy mindenkinek mindig gyökeres fordulatra kellene törekednie), Kulcsár az összegzés felé mozdul el: a Bálám szamara bevallottan egyfajta szintézis kíván lenni, mindazoknak a konkrét élet-, valamint nyelvi, gondolati és spirituális-transzcendentális tapasztalatoknak az egybeírása, melyek addigi költészetét, köteteit jellemezték. Könyve legfőbb szer-vezőeleme az önéletrajziság, az önmagára reflektáltság, s maga a textus a történetmondás logikájának vettetik alá, ami egyfelől a szövegtervezés tudatosságát, másfelől a meseelemek bizonyos esetlegességeit is előre vetíti. A Bálám szamara tulaj-donképpen regény, melynek központi alakja, R. C. (= KulcsáR FerenC) úgy botorkál végig a saját életén, hogy minduntalan a körülötte (s benne) levő világra reflektál. Kulcsár nyelvezete egyszerűsödik, a beszélt nyelvhez közelít, miközben minduntalan át- meg átszövik a legkülönfélébb irodalmi és művelődés-, valamint művészettörténeti reminiszcenciák, allúziók, előre- és visszautalások, verses esz-széregényének kulturális idézetei végső soron a maga személyes történetét is segítenek beemelni az időtlenség távlatába.

Kulcsár egy helyütt arra hivatkozik, hogy ő csak azt mondja, amit „a kultúra mond” neki, s amit ő tud, azt „a kultúra tudja” úgy. S pontosan ez, személyiségének, művészetének ez az erős kultúrába-ágyazottsága emelte irodalmunk fajsúlyos alkotói közé, ez segítette át őt eddig minden társadalmi mélyponton, lelki-alkotói válságon, s remélhetőleg továbbra is egyre gyarapodó életművét is ez teszi mind ki-forrottabbá s jellegzetesebbé. Mert élhet ugyan valaki bármily visszavonultan s lehet bármely periférikus helyzetben, a kultúrában élő ember a világ közepén él, illetve maga a világ közepe.  Éppen ezért bizton mondható, ha tekintetünk elsiklik fölötte, ha nem figyelünk rá eléggé, nem más – mi magunk leszünk szegényebbek.