Végh Péter – A lépcső

„Minden egyes lépcsőfok két elemből áll, és egy kicsit magasabban és egy kicsit előbbre van, mint az előző; és ez az az alaptétel, amely a lépcsőnek értelmet ad, hiszen bármilyen más kombináció, eredményezzen bár szebb vagy festőibb formákat, sohasem képes arra, hogy a földszintről az emelet-re vezessen.” 1 (Julio Cortázar)

1/ Borza Alfonz irodalom- és történelemtanár, becenevén Alfi, az Akácfa utca sarkán álló füstös és zajos Vízipókban magába dönt egy korsó frissen csapolt budejovicei sört, két palackozott Budvart óvatosan becsúsztat csíkos szövésű szere-dása mélyére, miközben Bicegő Bandi, egykori osztálytársa, barátságosan megveregeti hervadtan lógó vállait.
Egy hosszabb, meghitt beszélgetés végén járunk.

– Egy ideje üressé és céltalanná vált ez a kapcsolat – mondja Alfi. – Úgy érzem, hogy mielőbb pontot kell tennem a végére.
Ez a szándék álmatlanul átvergődött éjszakák csendjében, észrevétlenül nőtt ki benne, mint záporeső után a gomba.
– Ha így látod helyénvalónak, akkor szakíts! Mire vársz öregem? Indulj már! – feleli Bicegő Bandi. Játékosan megöklözi Alfi puha horpaszát, aki ettől meglódul, mint egy jókora üveggolyó, és tehetetlenségében végiggördül az Akácfa utcán. Bandi testépítő és többszörös bokszbajnok.
Borza Alfonz már a negyvenes éveiben jár. Alakja ösztövér égimeszelő, omladozó kártyavár, girbegurba furkósbot, darabos metélt tészta. Tüskés haja, micuri kecskeszakálla hirtelenszőke, parányit őszbe hajló. Facér kartársnői és a bakfis diáklányok többnyire a németekre jellemző égszínkék, enyhén kancsal szeméért kedvelik, meg  kurtán-furcsán kunkorodó szakállába és lelkes, féktelenül ide-oda csapongó beszédébe habarodnak bele.
Döcögősen végigbaktat az Akácfa utcán, majd betér egy keskeny, sáros-csú-szós gyalogútra. Hirtelenszőke haját összekuszálja a virgonc tavaszi szél. Gyérülő tincsei, mint a fűzfák hosszú ágai, vidorul sárgállnak hervadtan csüngő vállain. Az elemózsiával és tankönyvekkel telepakolt szeredása ide-oda leng a vállán, mint egy harangnyelv. Jobbról, a második toronyház tizennegyedik emeletén lakik a kedvese, F. Héderváry Stella, becenevén Sztracsatella, egy négyszobás, összkomfortos lakásban. Három utcával arrébb, egy tízszer-tízes, kétszintes családi házban lakik Almássy Dalma, becenevén Vadalma, a szüleivel. Barna, alultáplált, osztályelső és vadóc. A suliba leggyakrabban előkoptatott kék farmerben vagy bokáig érő mintás, bő rakott szoknyában jár. A nadrág és a szoknya alsó szegélye a sok viseléstől és mosástól már jócskán kirojtosodott. Alfi szerint sikkes, őt csöppet sem zavarja, de a lány őseit annál inkább.
   Vadalma súlyban és életkorban fele Sztracsatellának. Alfi ennek örül a legjobban, mivel nem szereti a fölösleges kilókat, az egyre szaporodó éveket meg egyenesen utálja. Vadalma egy idő óta teljesen megmételyezte, befészkelte magát a bensőjébe. Az utóbbi hónapokban egy belső, mérhetetlen nosztalgiaféleség ke-rítette őt a hatalmába: sóvárgás az elérhetetlen ifjúság, a kezdet iránt.

2/ Alfi két pólus közt vergődik. Minden gondolatát két nő határozza meg. Az egyik a vég magányos megismeréséhez, a másik a kezdet nyáj-bölcsességéhez van közelebb. Sztracsatella egyre inkább távolodik, szétfolyik a múló időben, Vadalma fürge lábú hírnökként közeledik feléje. Mutáló hangja egy távoli, majdnem elfeledett ecloga üzenetét hozza. Ajkán úgy bontakozik ki a vers, mint harmatos bimbóból a rózsa kelyhe, mint sötét anyaölből a játszi gyermek. Ő maga a Múzsa, a Fiatalság, a Nőiesség, a Kellem, a Báj! Mindegyre maga előtt látja a katedra előtt álló arkangyalarcú lány igéző, mandulametszésű, barna szemeit, formás lábait, pillevékony alakját. Tegnap jelest kapott tőle versmondásból.

3/ Stella háza elé ér. Eldobja a csikket, gondosan eltapossa. Kedvesét meg akarja lepni, ezért máshová csönget be. (A kulcscsomóját, mint rendesen, az iskolai munkaköpenyében felejtette. A korai szklerózis: tanárbetegség).
– Mi tetszik? Kit keres? – szól egy ércesen csengő hang a hetedikről.
– Bocsánat a zavarásért. Sajnos, nem találom a kulcsaimat. Beengedne, kérem?
Felberreg az ajtózár elektromágnese. Alfi belöki a súlyos üvegajtót.
– Köszönöm! – rikkantja a kaputelefonba.
Bent hűvösség, sötétség és orrfacsaró pinceillat fogadja. Rothadt krumpli, falpenész és fáradtolaj-szag furcsa keveréke, amit ő egyszerűen büdösnek nevez. Megborzong. A liftajtóra biggyesztett papíron ez áll: A LIFT NEM MŰKÖDIK! KÉRJÜK, HASZNÁLJA A LÉPCSŐT!  
„De nagyon okos! Na nem! Majd a falon fogok felmászni a tizennegyedikre, mint a Szuperman!”, morogja bosszúsággal.
Egy keskeny résen át bekukucskál a liftaknába. A kabin megrekedt két emelet közt, éppen úgy, mint ahogy ő Sztracsatella és Vadalma közt. Látja a lift aljára erősített vastag vezetékeket, amelyeket mindig maga után vonszol, mint kutya a farkát, mint üstökös a fénycsóváját, s amelyek a kabinajtók állapotáról, a lakosok és bérlők kérelmeiről továbbítják a jelzéseket a logikai automatának, amely a tetőre épített kis gépházban trónoló villanymotort működteti.
„Ez az átkozott lift már megint elromlott! Most mehetek gyalog!”, morogja rezignáltan.  
Igen, mindig az első lépcsőfok a legnehezebb, aztán már megy minden, mint a karikacsapás.

4/ Feljut a harmadikra. Újra bekukucskál. Látja a kabin tetejére szerelt vész-csengőt, az átlós, erős fémprofilhoz cövekelt fémsodronyokat, amelyek a kabint a fellegekbe repítik. Felfelé kémlel. A liftakna hátsó falához lapulva, az acélsod-ronyok másik végén lóg egy ormótlan, téglalap alakú betontömb. „Igen, ez vagyok én! Egy szürke, ütött-kopott, több mázsás ellensúly. Semmi több! Mi lenne, ha a lépcső is elromlana, s kiírnák: A LÉPCSŐ NEM MŰKÖDIK! KÉRJÜK, HASZNÁLJA A LIFTET! Ez lenne az igazi patthelyzet. Se lift, se lépcső!”
Csak most figyel fel igazándiból a lépcső létezésére.
Minden lépcsőfok egy fokkal közelebb viszi a fellegekben lakóhoz, akivel ma ádáz csatát fog vívni. A csata máris elkezdődött. Ez a tudat nagyon nyugtalanítja. Az utóbbi időben szeret rá múlt időben gondolni.
Lépcsőmászása, ütemes láb- és karmozgása, beindítja a gondolatait…

5/ Annak idején megjelent egy írása egy külföldi lapban. Ahhoz, hogy a kiadó átutalhassa számlájára a tiszteletdíjat, szüksége volt nemzetközi folyószámlaszámra, ezért be kellett mennie a bankba. Már nem képes visszaemlékezni a lapra, se a bank nevére, de még a cikk címére sem, viszont annál inkább arra a „vörös veszedelemre”, aki közvetlenül a bejárattal szemközt trónolt egy üvegezett fülkében. A lány passzentos vörös ruhát viselt, amelynek kirívó, mély dekoltázsa engedni láttatta dús kebleit.
Egy fémvázas, üvegezett forgóajtón keresztül lépett be a bankba. Nyomban felfigyelt a lányra, aki éppen telefonált. Mialatt várakozott, az motoszkált a fejében, hogy okvetlenül meg kell ismernie ezt a spinét. A lány letette a kagylót. Feléje re-pített egy igéző mosolyt, mire ő eszét vesztve vitte eléje annak visszfényét és nyom-ban előadta kérelmét. A lány kikereste a kért számlaszámot, felfirkantotta egy kis kártyára, majd azt a kezébe nyomta. Alfi már majdnem sarkon fordult, amikor a lány, szlovákról magyarra váltva, és kissé fondorlatosan somolyogva megjegyezte:
– Ne haragudjon, kedves Borza úr, érezni a kiejtésén, hogy maga magyar.
– Csak részben, kisasszony! A vezetéknevem minden kétséget kizáróan elárulja, hogy apám magyar volt, de anyámban osztrák, szláv és zsidó vér keveredett. Ő egy hamisítatlan európai volt. Az egykori többnemzetiségű Monarchia utolsó képviselője  – mondta Alfi lámpaláztól égve, némi büszkeséggel.
– Úgy tűnik, hogy valahonnan ismerem magát, csak azt nem tudom, hogy hol láttam már.
Alfi fejében megfordult, hogy bizonyosan tollasodó szakálla nyerte meg a lány tetszését. Egészen megbátorodott ettől a gondolattól. Bemutatkozott, majd elbeszélte, hogy a helyi gimnázium magyar–történelem szakos tanára. Egyedüli nagy szenvedélye az írás (a sörözést, cigizést persze diszkréten elhallgatta). Benne az utóbbi időben minden szöveggé válik, ha akarja, ha nem. Most is azért van szüksége erre a számlaszámra, mert külföldön megjelent egy cikke, s a kiadó a hono-ráriumot szeretné átutalni.
Közben majd kiguvadtak a szemei. Egyre bámulta a lányt, nem győzött betelni diszkrétnek semmiképpen sem mondható bájaival. Mert Sztella épp olyan volt, mint egy kis vörös angyalka, egy Cupido- vagy Ámor-féleség, amilyeneket a hídfőkön és a barokk házak homlokzatán látni, pucéran, aranyos kunkorikkal, karok-kal, lábakkal, dús kebellel. Az angyal kezében íj, a derekára csatolt tegezben nyílvesszők.
Egyszer csak, ki tudja, mi ütött belé, talán egy ilyen angyalka nyílvesszője találta szíven: meghívta a lányt a napokban esedékes iskolabálra. Erre felragyogott a lány szeme, mint a rubinkő, és kész-örömest elfogadta a meghívást. Hát így kezdődött. Mintha csak tegnap lett volna.

6/ Egy héttel később Sztella egy olyan pirinyó, szoknyának semmiképp sem nevezhető micsodában jelent meg az iskolabálon, amely éppen csak eltakarta hátsó fertálya meredek partjait. Magas sarkú lakkcipőbe, fehér alapanyagú, virágmintás selyemharisnyába bújtatott formás lábai nagy feltűnést keltettek. A tanár úr kicsit kellemetlenül érezte magát, amikor kollégái és tanítványai egymás közt sugdosva vitatták meg kedvese kirívó szerelését. Szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenében.
A bálon sokat táncoltak, nevetgéltek. Alfi teljességgel megkótyagosodott. Amikor a bálteremben fülledtté vált a levegő, kitárták az ajtókat, ablakokat, s ők, a tanári kar ámulatára kézen fogva sétáltak ki friss levegőt szippantani. Egy félreeső padon ücsörögtek, a csillagos eget bámulták. Alfi erős késztetést érzett arra, hogy átölelje és szájon csókolja a lányt.

7/ A flört szépen alakult. Pár nappal később Stella beinvitálta őt a lakásukba. A szülei éppen nem voltak otthon. Ebből az első együttlétből szinte semmi sem maradt meg Alfi emlékezetében, csupán Stella bódító pacsuliillata és testmelege. A teste úgy sütötte, úgy járta át egész lényét, mintha egy forró cserépkályha közelében tartózkodna.  Hamar kiderült, hogy Stella még érintetlen, hogy elvégezte a közgázt, s hogy nem is olyan régen lépett be a bankba. Alfiról is kiderült, hogy zöldfülű. Igaz, már sokadik éve tanít, de még nincs sok élettapasztalata, se komoly kapcsolata.
Stella, miután elvesztette szüzességét, leszokott a rikító színű ruhákról, selyemharisnyákról, ajakrúzsokról, körömfestékekről. Nem akart többé feltűnni. Aztán rövidesen önállósult. Lakást, bútort, kocsit vett és Alfi egy napon beállított hozzá a cókmókjaival a tizennegyedikre. Azóta vadházasságban élnek. Hogy meny-nyi éve már? Tudni sem akarja! Elszaladtak az évek, s ő hovatovább unja az egészet. Idővel múlik a szerelem. Meg aztán Sztracsatella túl sokat képzelt magáról, s ezt gyakran éreztette vele.
– Kicsi a fizetésed! Nem törődsz eléggé a kinézeteddel! Elhanyagolod a személyes higiéniádat! Ráadásul van egy zabigyereked! – ilyeneket vágott a fejéhez.
Sztracsatella éles nyelve, szókimondása már jó ideje szurdosta a lelkét. Nin-csen rózsa tövis nélkül.
– A vörös nőkkel bizony nem jó packázni – mondta csöppnyi keserűséggel Bicegő Bandinak, amikor egy alkalommal együtt italoztak a Vízipókban. – Kissé fennhéjázóak. Persze a szőkék se nagyon jobbak. Nem tenném értük tűzbe a kezemet, nem én! Még jó, hogy Vadalma barna.
Bicegő Bandi mindig türelmesen végighallgatta Alfi furcsa ömlengéseit. Általában igazat adott neki, ahogy azt egy jó baráttól elvárhatjuk. Köztük csak elvétve került sor szóváltásra.
– Hékás! Talán abban reménykedsz, hogy én foglak eltartani? – mordult rá egyszer Stella, kissé nyers modorban. – Hogy a fenébe gondolod?
Persze nem akart ő Stella nyakán lógni, mit egy kolonc. Csak azért volt vele, mert nőies kinézete és átlagon felüli anyagi háttere teljesen elkápráztatták. A teste és ruházata mindig patyolattiszta volt, üde és illatos, mint a nyíló piros rózsa. Ezért nem kellett attól tartania, hogy esetleg valamiféle nyavalyát összeszed tőle.

8/ Már félúton jár. Egyre fogy a távolság közte és a kedvese, F. Héderváry Stella közt. A lépcsők szolgalelkűen emelik a magasba.  A nyolcadikra ér.
„A nehezén már túl vagyok, szusszanok egy jót!”, gondolja. Kitárja a sarokablakot, cigit-gyufát kotor elő szakadt nadrágzsebéből, rágyújt és kikémlel.
Egy jó nagyot slukkol, jóleső érzés járja át. Vadalma jut az eszébe. Maga előtt látja őt, amint Radnóti Hetedik Eclogáját skandálja. Azt a verset, amelyet a költő 1944 nyarán, röviddel halála előtt írt a lágerben, munkaszolgálatosként, valahol Žabutica fölött a hegyekben:
Búvó otthoni táj! Ó, megvan e még az az otthon?
Bomba se érte talán? S van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörög, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik a hexametert is?
Talán akkor szerettette meg vele Radnótit, amikor elmondta róla, hogy milyen bátor, következetes volt. Elfogadta a rá kimért sorsot. Az Első eclogában megírta:
Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
Egy igazi költőnek méltónak kell lennie életművéhez. A cigaretta kapcsán az eszébe jutnak Radnóti pásztorkölteményének további sorai, amelyeket Vadalma olyan mély átérzéssel, olyan hihetetlen egyszerűséggel szavalt a legutóbbi órán!
Nem tudja egykönnyen elfeledni titkos szerelmi vallomását:
Félig szítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett,…
Mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
A porlepte, madárpiszokfoltos ablakpárkányon berzenkedve sétál fel- s alá egy kékesszürke vadgalamb pár. A galambok egyre turbékolnak, a hangok felfelé szállnak: galambturbékolás, verébcsiripelés. Felfelé szállnak a szagok, a párák, a cigarettafüst. Aki élni akar, az ég felé emeli a tekintetét. Túl sokáig járt lehorgasztott fejjel, sokáig bámulta a földet. De ennek vége! Újra (már ki tudja hányadszor) Vadalma hangját hallja:
Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet,
és csak az ész, csak az ész…2
Ezek a kedves szavak egyre zsongnak lelke mélyén, mint fürge méhek a kasban.

9/ A barna és vörös cseréptetőket bearanyozza a meleg, délutáni napfény. Felvillan valami a távolban. Talán egy ablak, talán egy tócsa tükre, és a délutáni verőfényben az ég boltozata elszíntelenedik, elveszti azúrkék ragyogását. A távoli városrészek homályba buknak, egyre inkább áttetszővé válnak, mint a levegő. Hirtelen erős, rohamszerű köhögés rázza meg a testét. A feje szédül, a hasa émelyeg. Félig szítt cigarettája kiesik a szájából. Sietősen felszedi.
A lépcsőmászástól hideg veríték lepte be a testét. Az izzadtságcseppek lefelé patakzanak a hátgerincén. Hiábavalóan tör felfelé, amikor a teste mindegyre lefelé húzza. Stella az ég, Alfi a föld felé tart. Útjaik végképp elválnak.
Mindene kiált! Semmiből sem jutott neki elég! Semmiből! A vak sors fukar volt hozzá. A szerény tanári fizetéséből nem nagyon ugrálhatott. Semmi luxus, csu-pán a legszükségesebb, a mindennapi betevő. Elege van ebből az üres, léha, céltalan életből. Már egyszer felderülhetne felette is az ég, felragyoghatna az ő csillaga! Évekig balga álmokat kergetett, légvárakat épített, amelyek csúcsán Stella trónolt. Kitörölhetetlenül, visszavonhatatlanul. Stella, a „vörös csillag”. De miféle csillag az ilyen? A szerencse vagy a végzet csillaga? A megmaradás vagy a pusztulás csillaga?
Lépcsőmászása a függetlenség utáni konok és kétségbeesett sóvárgássá fajul.

10/ Fentről nézve minden olyan kicsinek és távolinak tűnik. Alfinak nem csak az ereje fogyatkozik, a bátorsága, az elszántsága is.
„Mindennek ez a rusnya felvonó az oka. Ha szó nélkül felrepít a tizenne-gyedikre, már régen túl lennék a nehezén. Épp most kellett elromlania! Nekem so-sincs szerencsém! S itt vannak ezek a lépcsők. Gonosz, sunyi lelkek. Egyre szívják a véremet, mint a piócák.”
Kedvszegetten tekint végig a végtelenbe kígyózó lépcsősoron.
„Miért vagytok ilyen közönyösek sorsom iránt, ilyen hidegek és ridegek?”
Úgy érzi, hogy balsorsa miatt őket terheli a felelősség.
„Szolga lelkek! Szótlanul visztek a pusztulásba. Vagy mégsem? Nem kellene-e megbecsülnöm Stellát, hiszen Vadalma a lányom is lehetne. Csak kacérkodik velem, amikor olyan szépen szaval. Két szék között végül a földre esem.”
Hányavetin kipöcköli a csikket az ablakon, s újra rágyújt.
Az ébredező természet, a lombosodó fák, bokrok látványa sem tudja feledtetni gondjait. Gondolataiba mélyedve nézi a tájat. Marc Chagall aviatikus képeinek ha-tására, amelyeket oly gyakran fellapoz a Képes művészettörténetben, egyszer csak az egyik virágzó fa koronájából előbukkan Stella árnya és könnyedén felemelkedik a magasba. Rohamosan közeledik feléje, csicsergő madársereg kíséretében. Elha-lad előtte. Alfi egyre fújja a füstöt. A lány illedelmes főhajtással köszönti, a kezét nyújtja, s azt suttogja: „Édesem, egyetlenem! Te csak maradj veszteg az árnyékomban! Ne fuss el előlem! Az otthonod vagyok! Az otthonod!…”
Erre ő, akaratával ellentétben, azt feleli: „Tudom, angyalom, tudom. A sorsom vagy, s az otthonom! Senki sem választhat el tőled!”
A légáramlat kérlelhetetlenül tovább sodorja Stellát. Egyre száll felfelé. Alakja fényárban fürdik, egyre zsugorodik, majd végleg felszívódik a komótosan cammogó bárányfelhők fehér tengerében.  
Alfi ébren álmodik. A jelenés egész lényét átjárja.

11/ Becsukja az ablakot, tovább indul. Egy idő után elveszti hely- és időérzékét. A beidegződésből sarjad ritmikus láb- és karmozgása. Szinte már azt sem tudja, hová tart. Mintha egy időtlen, örökkévaló pillanat ismétlődne meg benne, az örök sziklagörgető, Sziszifusz végtelen kínja, kalandja.
Ő maga vált sziklatömbbé, egy természetellenes jelenséggé. Egy vízszintesen és függőlegesen többszörösen, tört- és csigavonalban meggyűrődött hegyen, egy meredek, lépcsőzetes sziklafalon felfelé gördül egy ormótlan kőtömb. Antigravitáció jelenik meg benne, egy olyan törvény, amely minden logikát kizár. Van-e logika, ésszerűség abban, amit teszünk, abban, ahogyan élünk? Ahogy egy életidegen erőnek engedelmeskedve minden egyes tettünkkel a mielőbbi pusztulásunkat sürgetjük? Ambivalens lények vagyunk. Szeretnénk átmenteni életünket az egyik perc-ről a másikra, az egyik óráról a másikra, s mire észbe kapunk, mire végre fellélegezhetnénk, már az utolsó napok közelébe érünk. Az öregség vészjósló, fekete madara kopogtat ablakunkon.
Érzi a testét, a kopott sziklatömböt, a fénytelen üveggolyót. Létének többé nincs célja, értelme. Iránytalanná vált a gurulása.
Eredeti elhatározása, hogy végleg szakít Stellával, egyre inkább kezd szertefoszlani. Minden egyes lépcsőfok elvesz egy keveset eredeti szándékából. Akarata, mint a meredek part sziklafalához csapódó hullám, megtörik a végtelenbe kígyózó lépcsősorok rideg valóságán. Az aznapi irodalomórán az egzisztencialista írókat ele-mezték. Váratlanul és hívatlanul Camus mesteri sorai villannak az eszébe: „A folyó tart valamerre, a tenger is tart valahová, mégis marad. Így kellene szeretni is, hűségesen és tovasuhanón.”3

12/ Egy pillanatra megáll, ingerülten beletúr lenszőke loboncába. Hallgatózik. A liftakna irányából monoton zúgást, surranó neszezést hall. „Ez is most indul el, amikor már majdnem célba értem”, mondja bosszúsággal. Mérgében kopott bakancsait a lépcsőhöz dörgöli. Letörli a szélére ragadt sarat. „Nesze neked lépcső! Nesze! Ezt érdemled!”
A lépcső ördögi találmány. Egyre adagolja a teret, mint orvos a kanalas me-dicinát. Egyre, apránként előbbre, egyre, apránként feljebb, egyre közelebb. Míg végül az ember, ha akarja, ha nem, célba ér. Nincs semmi kitérő, semmi visszaút! Stella várja őt az út végén. Érzi a vég keserű ízét, látja kedvese lesújtó tekintetét.
„Hékás, mit akarsz te tőlem? Talán még neked áll feljebb? Majd megmutatom, hogy ki vagyok én!”
„Ja, igaz – jut az eszébe –, hogy is kezdjem? Ha csak úgy berontok a lakásba, s bejelentem, hogy közöttünk mindennek vége, még pórul járhatok. Sztellácska szó nélkül kiszórja kacatjaimat a lépcsőházba.”
Maga előtt látja legféltettebb kincseit, a könyveit, amint a szürke lépcsőkön szaltókat hánynak, s miközben ő hátrálva menekül, az egyikben véletlenül megbotlik, hanyatt vágódik, és egyre gurul lefelé. Minden lépcsőfok újabb fájdalmat okoz. Most visszakapja tőle: „Besároztál! Belém törülted a koszos bakancsaidat! Nesze neked! Most jól összetöröm, megropogtatom a csontjaidat!”
Akitől azt várta, hogy felemeli őt a porból, akitől azt várta, hogy letörli köny-nyeit, igen, ő taszította őt a mélybe! S amikor elesett, amikor lefelé zuhant, nem mutatta ki, de ő jól tudja: lélekben örült. Ezek után ki áll ki érte, ki segít rajta és kiben bízhat meg?
Üveggolyónak érzi magát. Csorba, kopott üveggolyónak. Egy sötét sarokba szeretne gurulni, ahol csendesen meghúzódhat.
„Borza Alfonz irodalom- és történelemtanár, közismert becenevén Alfi, a helyi gimnázium tanári karának és diákjainak nagy-nagy szomorúságára tegnap délután legurult az Újvárosi lakótelep egyik tömbházának lépcsőjén. Életét vesztette. Tisztelet emlékének!”, írják másnap a helybeli lapok. Miután a városka lakosai elolvassák a nyúlfarknyi híradást, abszolút semmiféle sajnálatot, együtt-érzést sem éreznek iránta. Üvegtestének szilánkjait Zátopek Janka néni a tizenharmadikról szépen összesöprögeti-szedegeti, majd egy lapáton leviszi a háztömb előtti szemeteskukába. Ott békésen pihenhetnek száraz kenyérbelek, avas szalonnavégek, üres konzervdobozok, faltörmelékek és egyéb kacatok társaságában. Mikor rémlátomásaiban idáig jut, egy groteszk falfirka ötlik az eszébe: „AKI NEM OSZTÁLYOZ, AZ OSZTÁLYELLENSÉG!” Az osztályelső Vadalma helyett: osztá-lyozatlan szemét! Ez az ő sorsa!
A bátorsága kezdi őt végképp cserbenhagyni. Mikor a tizenharmadikat elhagyja, már mindannak az ellenkezőjét gondolja, mint amit az út elején. A lépcső vastörvénye darabokra törte eredeti szándékát, tetterejét. Ha jól meggondolja, mérhetetlenül szereti Stellát, nem tudna meglenni nélküle. Számára ő a Minden! Hiszen végül is olyan rendes volt hozzá: befogadta, oltalmazta, babusgatta, szerette. Nem tudna róla semmi rosszat mondani. Igaz, kissé bőbeszédű és szeszélyes, na de már melyik nő nem az? Hozzá fogható asszonyt sehol sem talál. Az apja azt mondta neki egyszer: „Fiam, jól jegyezd meg: álmaid asszonya csupán az álmaidban él!”  Akkor meg nem érti, hogy mi ütött beléje. Meg kellene még jól gondolnia ezt a dolgot! Nem szabad semmit elkapkodni! Bicegő Bandi bokszbajnok teledumálta a fejét mindenféle zagyvasággal. Ő egy kívülálló. Egy barát képébe bújt ravasz róka. Mit tud ő Stellácskáról? Szinte semmit! Végül is: a feltételek teremtik vagy teszik tönkre az emberi kapcsolatokat, nem a fámák (Alfi kifogásokat keres).
Az utolsó lépcsőfok elé ér. Megtorpan, leül. Tarisznyájából előkotor egy sörösüveget. Csendesen iszogat, nagyokat kortyol. Fejét az ölébe hajtja, kezeit a feje búbján összekulcsolja, szemét lehunyja. Egy pillanatra elbóbiskol: „Vadvirágos réten lágyan gördül végig egy nagy pullmankocsi; az egyik ablakában Stella, a másiban Vadalma; ő a szerelvény tetején trónol; az egyik kezében sörösüveg, a másikban cigaretta…”. Felocsúdik, ráébred a valóságra. Vár! Talán csodára…

Jó hírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.2

13/ Felpattan. Egy könnyed sarokfordulattal elhagyja a lépcsőt, s akkor, a háta mögül halk, suttogó szavakat hall: „A kedvesed olyan, mint én. Megbízható és elérhető. Ezért hát becsüld meg őt!” Riadtan szétnéz, de senkit sem lát. Talán a lépcső szólt hozzá, vagy tán a háborgó lelkiismerete? Most ébred csak rá, hogy a lépcső józanította ki. Minden egyes lépcsőfok, minden egyes emelet egy-egy stációja volt az ő kálváriájának. Általa testileg-lelkileg megtöretett, lemondott az elérhetetlenről és megtanulta megbecsülni az elérhetőt.
Jelleme befejezetlenségére vall, hogy eltökélt szándékát nem tudja véghezvinni.
Stella lakásának ajtaja előtt áll, a szíve vadul kalapál. Éppen meg akarja nyom-ni a csengőt, amikor észreveszi, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Nesztelenül oson be a lakásba, mint egy tolvaj. Az előszobafogason egy idegen kabát lóg; a cipőtartóban egy ormótlan bakancs éktelenkedik; bentről boldogan turbékoló asszonyi nevetést hall, amely az emlékezetébe idézi az ablakpárkányon turbékoló galambpárt. Nem tudja tovább türtőztetni magát: beront a hálószobába. Ekkor egy békebeli kép tárul eléje: Stella harsány fényben, és kissé gyér ruházatban (hányavetin magára dobott virágmintás fürdőköpenyben) trónol patyolattiszta ágya közepén, lótuszülésben. Vele szemközt Török Jónás bácsi (tömbbizalmi) kék alsónadrágban, törökülésben. Éppen „ember, ne mérgelődj”-et játszanak. Alfi ismerve kedvese higiéniára vonatkozó szigorú elveit és elvárásait, nagyon elcsodálkozik, mivel Jónás bácsinak köztudottan vizelet-inkontinenciája van.

14/ Amikor feltűnik Alfi vészjósló alakja a hálószobaajtóban, elhal Stella felhőtlen nevetése. Éppen a kezében tart egy piros dobókockát. Dobjon, ne dobjon? Jól tudta: a férfi sorsa a kezében!
Alfi a küszöbön áll, döbbenten, kővé dermedten. Keresztútja végéhez ért. Az ablakon át beszüremlő harsány fényben felsejlik benne egy új élet reménye.
Az ablak túloldalán felrebben egy hamuszürke vadgalamb…

Jegyzetek

1 Részlet Utasítások a lépcső megmászásához c. novellából (Dulimanók és fámák novellaciklus). Julio Cortázar: Nagyítás (elbeszélések). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981.
2 Versidézetek Radnóti Miklós eclogáiból.
3 Idézet  A tenger szélirányban c. esszéből ( A nyár esszéciklus). Albert Camus: Sziszüphosz mítosza (válogatott esszék, tanulmányok). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990.