Duba Gyula – Drámaiság és magányérzet…

Tóth Elemér köszöntése 70. születésnapján
A hatvanas évek hozták őt is irodalmunkba, mint kortársait – Gál Sándort, Batta Györgyöt, Bárczi Istvánt –, később a „négyeknek” is neveztük őket. A kort irodalomtörténetként vizsgáljuk, annál is inkább, mert költői erényeikhez és jellemző vonásaikhoz, a „hozadékukhoz” így jutunk a legközelebb. Háború utáni irodalmunk évtizedei a történetiség sugaraitól fénylenek.

Értékeikre a szellemi létért való törekvés nyomja rá bélyegét. Stigma ez, mely élni akarástól terhes. A „négyek” stigmája emellett már a modernség jegyeit is felvillantja. Verseiket mintegy az új hangvétel márkájával hitelesíti. Hagyományos jellemzőjük pedig, hogy a kiteljesedő újságírás azonnal lecsap rájuk és magába szippantja őket. Előnyük, hogy az előző évtizednek, az ötvenes éveknek az önképzőköri bizonytalankodását és irodalmi téblábolását, a közírói esetlenkedést már nem kellett megélniük. Közelmúltjuk még nyomta őket, de már kevésbé sanyargatta, mint elődeiket.

Tóth Elemér indulásában és költészetében mindezek a vonások és „hozadékok” gazdagon fellelhetők. Történelmi-népi értelemben nagy múltú tájról, Gömör-ből indult. Szülőfalujában, Hanván pedig hatalmas szellemi múlt örököse lehetett, itt paposkodott és halt meg Tompa Mihály. Öröksége, a magyar bánat lírikusának életérzése nem hagyta nyomtalanul, már korai verseiben megérezzük csíráit, kihal-lani költészetéből. Saját és érdekes szín, mintha mély szkepszist rejtene, szomorkás létszemléletet, s mégsem pesszimista, se nem lemondó. Reális erő van benne, nem támadó természetű, hanem tudomásul vevő, a lélekben rezdülő, nem a világ ellen tör, hanem élni akar! Huszonöt éves, amikor kiadja A halak a mélyben úsznak (1965) című debütjét, már a címe bizonyos irodalmi áttételességre utal. Lírája egyszerűen és nyitottan érzésteli, stílusát tömörség és tárgyias képiség jellemzi. Vallomásos költő, higgadtan személyes hangú, tárgyiassága mintegy öntörvényű, nem jelenti számára a személyességtől való távolodást, hanem életanyagának reális tudomásulvételét. Stílusát verscímei is jellemzik: Megfagytak a fák, Otthon egy percre, Vers egyik bánatomról, Felnézek a napba, Valaki megjön – a tömör képekben valamiféle egyenes és komoly nyugodt-ságot érzünk. Nincs bennük felkiáltás, se menekülés, tényszerűen helyhez és időhöz kötöttek, mintegy bizalmasan otthonosak. Sajátos tulajdonuk, a szomorkás fájdalom és mulandóság képiségükben jut kifejezésre. Gyakran egészen eredetien, mint az egyszerű környezetből kinövő virágok. Nem a csináltság, a művi szépség munkál bennük, hanem a kifejezés bája, az őszinte közlés, a kimondani akarás ereje. Második kötete egy évvel később, a Ketten (1966) mintegy véglegesíti és kiteljesíti ezt a benső nyugalmat, a szerelemről, a megtalált társról beszél. Meg a háborúról, az írásról, a létről, előző kötetétől ösztönös tájékozódása, természetes képi világa és elemi formaalkotása után bizonyos gondolati tudatosodás jegyében lép előre. Alapérdekei mellett, az érzéki és egyszerű őszinteség, mintegy az ártatlan valóságlátás hamvassága mellett mintha egyre láthatóbb lenne verseiben a gondolat, markánsabban érezhetőbb a tudatosság. Lírai képei is ehhez igazodnak. Az Elmentek a katonák című versében „tűzpiros arccal,/ fehér zsebkendőkkel” mennek el, „Aztán egyszer csak visszajöttek”, „fehér volt az arcuk,/ piros a zsebkendőjük és azóta a temetőben sok virág nyílik, „És az anyákat nem kérdi soha senki”. Az Írni kéne című versben pedig ezt mondja: „csak vers legyen tiszta és egyszerű”, s így fejezi be: „általában mindenről írni kéne”, „apró szikrájával a tökéletességnek.” A Szobám címűben pe-dig, rapszodikus környezetben „gyönyörű rózsák SALÉTROM szerzőtől”, „1963-ban így él a költő,/ s mindez potom százötvenért”, de – mintegy cserébe álmodhat mindenről!

Újságíróként prózát is ír, közéleti jegyzeteket, karcolatokat, szépprózai kísér-leteket, és szlovák nyelvből kezd fordítani. Kötete Ketten című ciklusában férfi és nő együttéléséről, a lelkek közeledéséről és a megélt szerelemről közli, amit megélt. Mintha ekkor összegeződnének hivatásos munkája, fordítói készsége és lírai értékei.A Ketten mintha valamiféle öntudatosodást jelezne, a tisztánlátás ismérveit és mintegy a beérkezettség nyugalmát közvetítené. A bizonyosságot, melyet birtokol. Kérgek (1969) című kötete lehetőséget nyújt sajátos vonásai vizsgálatához. Célszerű ismét verscímeihez fordulnunk! A fekete madár napjai, A titokzatos lovas, Jégszarvú bika, Magányom fekete csápjai, Az idő tenyerében – a fogalmi képek olyen látásra utalnak, amely a misztikában és a (nép)meséket is megtermékenyítő kép-zeletben gyökerezik, s amellett a fantasztikus és absztrakt képi jelen sem idegen számára. Valóban jó szó erre a mese, pontos fogalom, mintha a szülőföld valósága és a gyermekképzelet világa jelentkezne! Tóth Elemér első gyermekvers-kötete a Csillagrózsa (1973). A műfaj szinte törvényszerű számára. Nemcsak alkatilag, az Új Ifjúságban szerkesztőként is a fiatalsággal foglalkozik. Életvalósága is így határozza meg és „komponálja” líráját! Ám más vonás – az emlékezés, mely állandó kísérője – is a mesék irányába mutat. Megjelenik első prózakötete, a Sárga, mint a nap (1975), novellák, elbeszélések gyűjteménye, melyhez fülszöveget ír. Ebből idézem: „Talán a csendről kellene néhány szót mondanom. Arról a termékeny csendről, amely régi estéken, lámpagyújtás előtt megtelepedett a konyhánkban, s amikor az „öregek” – nagyapám, apám – pipázva, cigarettázva úgy tudtak dolgozni, életükről „mesélni”, hogy nagyokat hallgattak… Hányszor próbáltam megfejteni hallgatásaik titkait… most már tudom, ez a csönd volt az ő mindennapi költészetük. Ez a befelé figyelés. Ezt kaptam tőlük útravalóul…”

Prózája is újszerű, kiegészíti és árnyalja modernségre törekvő formakultúráját. Fontos hozadék, lírai hangját folytatja más műfajban! Bizonyítva, hogy Tóth Elemér személyes hangú lírai egyéniség. De a novellákban a termékeny „csönd” utóéletét is megleljük. A drámai elhallgatás, a hiány a megszakított folyamatosság jegyeiben! Ez is a korszerű stílustörekvésre utal. Mint az akkor újszerű, kor-tünetként jelentkező elidegenedés hangulata is. A sárga, mint a nap írásai – jelenről és múltról szólva, gyerekkorról és szerelemről beszélve – hangulatban a versek testvérei, rövid, egyszerű mondatokkal, sallangmentesen, a tömör közlés hangján lírai történeteket mesélnek. így alapozódik, majd kerekedik ki az életmű.

Amibe, ahogy ez már sorsszerű volt tájainkon, a politika is beleszól. A hatalom tiltásokkal terel más utakra, a lehetőségek keresésére kényszerít! Megszaporod-nak a gyerekversek, s a költő munkájában egyre nagyobb tért hódít a műfordítás. Egész pályája alatt művelte, számos szlovák és cseh művet magyarít. A legjobb s talán szinte egyetlen fordítója lesz Vincent Šikulának, gyanítom, hogy valamiféle lírai és mentalitásbeli rokonlelkűség okán. A gyermekek világa pedig szinte eluralja őt! Egymást követő kötetei, a Csillagménes (1976), Tegnapelőtt kiskedden (1982), Őszi kert (1988), Mese az aranykalapácsról (2002). Legjobb gyermekvers-költőink közé emelkedik. Furcsa vagy nagyon is érthető adottsága? Egyéniségében a komor drámaiság közelében – lírai alkata jellemzője! – mindig ott élt valamiféle derűs játékosság! Talán ettől összetett lélek, meg a magányérzettől, amely ugyan-csak kíséri életútján. Legújabb verseiben is ez készteti, hogy társakat szólítson meg és keressen, a magyar költészet régi hagyományát folytatva: barátainak ajánlja verseit, hogy általuk beszéljen a világgal! Öregedésről, betegségről, nemzeti érzésről, politikáról, szerelemről! Ezeket a nagy közösen személyes verseit azok érthetik meg igazán, akik vele együtt megélték évtizedeinket, fél évszázadunkat!

Tóth Elemér barátunk, isten éltessen jó erőben, egészségben!