Illyés Gyula hagyatékából

Áru­ló
        Mi­dőn már Ró­ma nap­ja­it
        szám­lál­ták, mint a ki­ha­gyó
        vér­lük­te­tést – az em­be­rek
        – így mond­ja Plinius –

        ma­guk kö­rül káp­ráz­ta­tó­an
        sül­­lyed­ni lát­tak min­dent és fa­kul­ni.
        A hegy­csúcs­ok ala­cso­nyab­bak
        let­tek, a ten­ge­rek apad­tak,
        az Etna mint­ha kö­ze­lebb­ről
        füs­töl­gött vol­na, s az Olimpusz
        or­má­ról oszol­tak a fel­hők.
        A pusz­ta osz­lo­pok kö­zött
        az is­te­nek va­kult bag­lyok­ként
        csa­pong­tak ös­­sze­vis­­sza a
        ke­gyet­len fény­ben; szé­le­sült,
        tá­gult a lát­ha­tár ijesz­tőn.
        Meg­bom­lott a koz­mosz – fe­lel­ték
        a geo­ló­gu­sok a nép­nek,
        mely iz­gul­va, pi­rul­tan vár­ta
        a rom­lás új s újabb cso­dá­it.

        Ily kü­lö­nös, nyugtalanitó
        kö­röt­tem is e ta­va­szi
        táj, mely­nek fé­nye­in már mint­ha
        ősz rej­te­né dér­csil­lo­gá­sát.
        Dél­előtt van, és al­ko­nyi
        han­gu­lat bo­rong ott a völ­gyön.
        Mint­ha a színek hal­vá­nyab­bak,
        az il­la­tok hígabbak és
        fá­rad­tab­bak len­né­nek, és csak
        az em­lék ke­reng­tet­ne ben­nük
        kö­nyö­rü­let­ből éle­tet.
        Üres a csend, s örül az egy­kor
        ün­nep­pel kö­zel­gő jö­ven­dő.
        Szá­raz a szem, és mes­­sze lát.
        Hor­pad a domb, a kar­csú tor­nyok
        fél­re­áll­nak, s ha­tá­ra­ink
        he­gyei moz­gó la­poc­kák­kal
        le­tér­del­nek kö­rös-kö­rül,
        mint lus­ta te­he­nek, s egy hang se
        tá­mad, ha­csak nem fegy­ver­zör­gés
        túl­nan és egy hos­­szú si­koly,
        a ki­et­len­ség nö­ve­lő­je –

        Mi­cso­da tá­jak, tár­sa­im,
        mi­cso­da ten­ge­rek apad­nak,
        hú­zód­nak el fél­ve elő­lünk!
        Mily me­ne­dé­kek, a me­se,
        a nyug­ha­tat­lan vágy cso­dás
        honai! Lel­künk iga­zibb
        tá­jai, ál­mok! S a ka­land
        út­jai, hab­zó ten­ge­rek,
        taj­té­kos száj­jal szün­te­len
        csábitók, fen­nen da­lo­lók –
        Fél­sze­gen csör­ge­ti fa­kult
        lomb­ja­it ott a szép li­get,
        hol egy­kor sze­rel­münk la­kott.

        Köny­vem­mel, me­lyet ösmerek
        ol­va­sat­lan is, úgy ülök
        me­ren­gé­sem­nek ma­go­sán,
        mint hogy­ha ön­ma­ga­mat is
        úgy ol­vas­tam vón va­la­hol,
        s vár­nám, hogy át­la­poz­za­nak már.

        Mik száll­nak in­nen el, ba­rá­tim,
        egy­re gyor­sab­ban és sű­rűb­ben,
        mint egy­más szárny­ve­ré­si­től
        ri­adt ma­da­rak – mi su­hant el
        lágy mo­so­lyod­ból, if­jú lány,
        s hagy­ta tű­nő­dő ar­co­don
        az ál­lott vi­zek szenv­te­len
        lom­ha gyű­rű­it – mi hi­ány­zik,
        mi röp­pent el e tisz­ta völgy­ből,
        hol e két fér­fi bo­ro­nál,
        s mi röp­pent el a domb mö­gül,
        hol a vi­lág er­jesz­ti tit­kát? –
        Ó, ta­nu­lás, ta­pasz­ta­lás
        bús győ­ze­del­me! Füs­tö­lő
        ro­mo­kon szö­kell a te­kin­tet,
        mely egy­kor tró­nus­ra emelt –
        szép ki­rály­sá­gunk, nagy­vi­lág,
        mit veszt­he­tünk el még va­jon,
        mit fog ku­tat­ni hasz­ta­lan
        hol­nap sze­münk a pusz­ta tá­jon,
        mely egy­re pusz­tább, hű­vö­sebb,
        ki­et­le­nebb lesz, mint­ha csak
        egy ször­nyű jár­vány söprené.

        Így pusz­tul­hat­tak egy­ko­ron
        az ős­idők nagy griff­jei,
        a jám­bor ször­nyek, tár­sai
        a föld zsen­ge gyer­mek­ko­rá­nak –

        Itt volt a reg­gel, mit ho­zott,
        tő­ré­vel, mit fen­nen ho­zott,
        mit fog elpusztítani dé­lig?
        por­zik az or­szág­út, a por
        vö­rö­sen csil­log, vé­re­sen
        vo­nul­nak el a dél­utá­nok:
        meg­an­­nyi gyil­kos – es­te van;
        ájul a táj, a hold s a nap
        egy perc­re né­mán ös­­sze­néz­nek –
        Le­hull az egyik – me­lyik is?
        Nem em­lék­szem már, ki­me­rül­ten
        hullt le a szem. A szívben is
        fel­hők úsz­tak, s a kép­ze­let
        az al­kony em­lé­ke­i­vel
        pi­ros fé­nye­ket szom­ja­zott,
        a pusz­tu­lás vö­rös­lő láng­ját.
        Ó, for­dulj, for­dulj már to­vább
        egy lap­pal, te szo­mo­rú kor­szak,
        mi­e­lőtt rád es­ne fe­jem
        álom­ba dől­ten vagy ha­lot­tan.
        Öreg­szem, s egy­re ár­vu­lok;
        néz­tem az évek vo­nu­lá­sát,
        ide­gen nyáj ez, nem enyém,
        nem cso­dál­koz­nék, ha meg­tud­nám,
        nem is él­tek, a dé­li­báb
        já­té­kai vol­tak csu­pán,
        ott úsz­tak, fej­jel le­fe­lé.
    
        Úgy él­tem én, hogy múlt, fo­gyott
        min­den kö­röt­tem, s vi­ga­szul
        csak dö­rej hang­zott, tá­vo­li
        egek s né­pek ká­rom­ko­dá­sa –
        úgy él­tem sze­les for­du­lón
        emelt bal kéz­zel üd­vö­zöl­ve
        a for­gó­szél fan­tom­ja­it,
        kik rám dől­tek és át­ölel­tek –
        a dé­li fény­nél ked­ve­sebb
        volt a vil­lám vi­lá­gos­sá­ga,
        a ha­rag zöld fé­nye, amely
        sis­te­reg­ve dőlt az in­go­vány­ba.

        Lát­tam az új lé­nye­ket én,
        va­dak vol­tak még, mily va­dak,
        zord hom­lo­ku­kon a te­rem­tés
        köd­fá­tyo­lá­val, har­so­gó
        jaj­jal me­rül­tek fel – do­hog­va
        ro­han­tak föl a gyor­sa­ság
        el­sza­ba­dult új ször­nyei,
        mi­ket az em­ber nem tu­dott már
        igá­ba fog­ni, és akik­nek
        megszelídítésére még
        nem tűnt föl is­ten – ott hö­rög­tek
        a vá­ros szé­lén –, re­cse­gés
        hang­zott kö­zel­ről, mint­ha ször­nyű
        áll­ka­pocs fal­ná ro­pog­tat­va
        a fa­lu szé­lét, tá­vo­labb a
        kül­vá­ros­ok bo­lya­i­ból
        sor­tűz zen­gett és rá szívós
        tö­meg za­ja, mely ka­nya­rog­va
        fon­ta kö­rül a pa­lo­tá­kat
        kí­gyó mód meg­rop­pan­ta­ni –
        Ke­zem emel­tem, így ma­rad­tam
        a tisz­ta tér­ben, ért­he­tet­len
        alak­zat, mely úgy is be­szél
        meg­kö­vült fáj­dal­má­ban, ha
        tor­zó lesz, fe­jét le­tö­rik.
        (1930)