Korpa Tamás – „… a sze­mé­lyes­ség kü­lön­le­ges va­rá­zsa”

Tő­zsér Ár­pád Szent An­tal disz­na­ja cí­mű nap­ló­kö­te­té­nek in­terp­re­tá­ci­ós kihívásai*
„Meg kel­le­ne ír­ni… Men­­nyi min­dent meg kel­le­ne ír­ni”  (Tő­zsér Ár­pád)
„Csil­la­pít­ha­tat­lan vá­gya­ko­zás a ta­lá­ló szó­ra – ez az, ami a nyelv tu­laj­don­kép­pe­ni éle­tét és lé­nye­gét al­kot­ja” (H-G Gadamer)

„Egy­ko­ri nap­ló­i­mat szá­mí­tó­gép­be má­sol­gat­va, nem­csak a stí­lu­su­kat igaz­gat­tam meg itt-ott, ha­nem volt-éle­tem ese­mé­nye­it is új­ra­ír­tam ki­csit. Ref­lek­tál­tam haj­da­ni fel­jegy­zé­se­im­re, tö­re­dé­kes szö­ve­ge­im­re. Né­hány he­lyen »történetesítettem« őket, hogy úgy mond­jam. De azért az ada­ta­im min­dig hi­te­le­sek.”

Az idé­zet Tő­zsér Ár­pád nap­ló­já­nak, a „nap­lók nap­ló­já­nak” po­é­ti­kai elöl­já­ró­já­ból, paratextusából szár­ma­zik, ahol is Tő­zsér Ár­pád mint szer­ző ol­va­sá­si ja­vas­la­tot, li­cen­ci­át, avagy pak­tu­mot (?) kí­nál a be­fo­ga­dó­nak. Kul­csot egy olyan szö­veg-együt­tes­hez, mely­nek egyes ré­szei va­ló­szí­nű­ség sze­rint a kö­vet­ke­ző évek­ben is­mét új­ra­íród­nak. A Szent An­tal disz­na­já­nak (Kalligram, 2008) lát­ha­tó tör­té­ne­te van és a szö­veg nem igyek­szik disszimulálni, el­lep­lez­ni sok­szo­ri fel­épí­tett­sé­gé­nek, meg­al­ko­tott­sá­gá­nak té­nyét. Ez­ál­tal pe­dig rend­kí­vül iz­gal­mas és im­po­záns in­terp­re­tá­ci­ós te­re­pet, ol­vas­ha­tó­sá­gi le­he­tő­sé­get biz­to­sít az ér­tel­me­ző­nek.

A nap­ló mű­for­ma ka­rak­te­re  — ha egy­ál­ta­lán be­szél­he­tünk ilyen­ről — el­len­áll a for­má­lis klas­­szi­fi­ká­ci­ók­nak; kü­lön­fé­le el­mé­le­ti és iro­da­lom­fo­gal­ma­kat fa­vo­ri­zá­ló iro­da­lom­el­mé­le­ti pra­xi­sok egé­szen el­té­rő vi­szony­rend­szer­ben ér­tel­me­zik. Alap­ve­tő kér­dés­ként tematizálódik azon­ban a szak­iro­da­lom­ban a referenciális as­pek­tus és a fik­ci­ós ol­va­sás­mód kap­cso­la­ta. A referenciális as­pek­tus kap­csán lé­nye­ges le­het a Szent An­tal disz­na­ja kon­tex­tu­sá­ban az 1992 és 1997 kö­zöt­ti sze­mé­lyes és po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti élet­moz­za­na­tok szö­veg­ben va­ló rög­zí­té­sé­nek és vis­­sza­ke­res­he­tő­sé­gé­nek a kér­dé­se, ami rész­ben a tény­iro­da­lom­ként va­ló ol­vas­ha­tó­sá­got kí­nál­ja. A fikcionalitás prob­lé­má­já­ra pe­dig szin­te már ecói ka­csin­tás­sal utal a szer­ző a po­é­ti­kai elöl­já­ró­ban. 1992–97: ha­tá­ro­zot­tan rög­zí­tett idő­in­ter­val­lum, sta­bil kez­dő- és vég­pont­tal; mind­ez vi­szont utó­la­gos kö­tet­té for­mált konst­ruk­ció Tő­zsér fel­jegy­ző­je és az ol­va­só szá­má­ra is, hi­szen a ko­ráb­bi szö­veg­ré­szek az írás és ol­va­sás, új­ra­ol­va­sás és új­ra­írás (ak­tu­á­lis je­len) di­men­zi­ó­ja fe­lől meg­bon­tód­nak, des­ta­bi­li­zá­lód­va ér­tel­me­ződ­nek, ki­egé­szí­tőd­nek. Az 1992–97 kö­zöt­ti hó­na­pok, na­pok Tő­zsér szá­má­ra – rész­ben csak – po­ten­ci­á­lis ap­ro­pót ad­nak a meg­nyi­lat­ko­zás­ra, az al­ko­tói mű­hely­mun­ká­ba va­ló be­pil­lan­tás­ra, ön­rep­re­zen­tá­ci­ó­ra, tu­laj­don­kép­pen az én szín­re vi­te­lé­re. Az én szín­re vi­te­le alatt ért­ve egy­szer­smind az én nyel­vi lé­te­sü­lé­sét, meg­al­ko­tá­sát és meg­al­ko­tó­dá­sát (ezek irá­nyí­tott, il­let­ve vé­let­len­sze­rű) tör­té­né­se­it. Iseri ar­gu­men­tá­ci­ó­val él­ve, az, amit az én je­löl, a re­á­lis és immaginárius kö­zöt­ti foly­to­nos, dif­fúz ha­tár­át­lé­pés­ben, az ol­va­sás fo­lya­ma­tá­ban jön lét­re. A dá­tum­ket­tős ol­va­sást irá­nyí­tó alak­zat, fel­idé­ző, fel­hí­vó po­ten­ci­ál­ja ál­tal korszakretorikai ol­va­sást moz­gó­sít dá­tum­hoz köt­he­tő konk­rét po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi ese­mé­nyek­nek és az ol­va­só sa­ját, bel­ső ese­mé­nye­i­nek, sa­ját élet­tör­té­ne­ti moz­za­na­ta­i­nak elő­hí­vá­sá­ra.
Tő­zsér kü­lön­bö­ző írói, ol­va­sói, kor­rek­to­ri sze­rep­le­he­tő­sé­ge­ket mo­bi­li­zál, töb­bek kö­zött szer­kesz­tő­vé vá­lik, dif­fe­ren­ci­ált mi­nő­sé­gek­ben ír be kü­lön­fé­le (mind­járt iden­ti­tá­suk­ban meg is kér­dő­je­le­ző­dő) sze­re­pe­ket új­ra és új­ra a szö­veg­be, úgy hogy nem csu­pán a sze­rep­hasz­ná­lat inszcenírozódik, ha­nem a be­író­dás, amely­nek alap­ja nem a szer­zői tu­dat, ha­nem ma­ga a nyelv. A kö­tet ál­tal su­gallt sze­rep­re­per­to­ár ré­sze­ként re­giszt­rál­ha­tó pl. az ese­mé­nye­ket át­élő én, le­író, rög­zí­tő, ar­chi­vá­ló szub­jek­tum (az írás ál­tal az ese­mény­sor már kvá­zi-ren­de­zett), szö­veg­vá­lo­ga­tó, sze­lek­tá­ló, új­ra­szer­kesz­tő, új­ra­élő alany, s ezek ter­mé­kei. Ugyan­azon szer­zői név­hez kap­cso­lód­nak a le­írt és pub­li­kált szö­veg­ré­szek, azon­ban nem ren­del­he­tő a szer­zői név­hez egy­szer és min­den­kor­ra egy sta­bil­ként aposzt­ro­fált alak, hi­szen az alak itt, mint le­író és ter­mék, mint szer­kesz­tő és a szer­kesz­tés ter­mé­ke is inszcenírozódik (egy­sze­rű­sít­ve a prob­lé­mát: a szö­veg­nek több szer­ző­je és szer­kesz­tő­je lé­te­sül).

A kö­tet­ről írt es­­szé­jé­ben Bedecs Lász­ló a szö­veg iro­dal­mi és kí­sér­le­ti jel­le­gét hang­sú­lyoz­za: „nem va­ló­di nap­lót ol­va­sunk, ha­nem a nap­ló mű­fa­ját új­ra­gon­do­ló, a sze­mé­lyes fel­jegy­zé­sek köz­lé­sé­nek oka­i­ról és ér­tel­mé­ről is gon­dol­ko­dó köny­vet”, „Tő­zsért lát­ha­tó­an iz­gat­ja a nap­ló ku­lis­­szái kö­zött meg­je­le­nő sze­mé­lyes­ség kü­lön­le­ges va­rá­zsa”. A sze­mé­lyes­ség alatt ért­ve nem csu­pán egy intencionált, fel­fo­gás­mód­hoz kö­tött, nyel­vi­leg irá­nyí­tott ér­tés­mó­dot, mint a nyelv lé­te­sü­lő szö­veg­ter­mé­két is. Bedecs sza­va­i­val: az ittlét min­den szeg­men­se iro­da­lom­ként élt és iro­da­lom­ban-lét­ként ér­tel­me­ző­dik. Én úgy fo­gal­maz­nék: mint egy memb­rán vagy mé­di­um, mely a na­pi par­ti­ku­lá­ris ese­mé­nyek és a fik­ció ha­tá­rai kö­zött hú­zód­va en­ge­di a sza­bad (?) köz­le­ke­dés, át­já­rás le­he­tő­sé­gét, sőt adott­sá­gát. Iser po­zí­ci­ó­já­ból szem­lél­ve: a re­á­lis és az immaginárius kö­zött dif­fúz, ha­tár­át­lé­pé­ses a vi­szony eb­ben a szö­veg­tér­ben. Az egyik pil­la­nat­ban az au­tó­ga­rázs-épí­tés kö­ré szer­ve­ző­dő tex­tus vá­rat­lan transzgresszióval egy iro­dal­mi metanarratíva (Mes­ter és Margarita) kód­rend­sze­ré­be ír­ja be ma­gát. Rá­adá­sul a fel­idé­zett szö­veg sem csak kód­ként funk­ci­o­nál, mert a fel­idé­zés át­írás is egy­ben, nem is akár­mi­lyen fi­lo­ló­gu­si bi­ceps­­szel: „Ivan Nyikolajevics Ponirjov, a Mes­ter és Margarita ro­kon­szen­ves köl­tő­je is ál­né­ven ír. Kár, hogy csak egyet­len ver­sét is­mer­jük: az ál­ne­vét, a ti­tok­za­tos és hang­za­tos »Honatalan«-t. El­kép­ze­lem, mi­lye­nek le­het­tek azok a ver­sei, ame­lyek egy nap­pal az­előtt je­len­tek meg a Lityeraturnaja gazeta el­ső ol­da­lán, mi­e­lőtt – a Sá­tán tár­sa­sá­gá­ban – meg­is­mer­ke­dünk ve­le. Az el­ső va­la­hogy így kez­dőd­he­tett:

Él­mé­nye egy volt: a fáj­da­lom, a kín,
s a két kín kö­zött sö­tét­lő iszony,
hogy va­jon mi­kor ak­ti­vi­zá­ló­dik új­ra
a sok »így is lehet« közt a va­ló­di vi­szony,

a sok pró­ba­lét kö­zött az egy azo­nos­ság,
a ha­lált sem ígé­rő po­kol,
a nem ha­lan­dó, csak vo­nag­ló ön­cél –
A test nem tud­ja, mi­ért la­kol.”

A szö­veg­kap­cso­lat ilyen lé­te­sü­lé­se Tő­zsér fel­jegy­ző­je szá­má­ra a lét leg­au­ten­ti­ku­sabb tör­té­né­se. Tő­zsér le­nyű­gö­ző kul­túr­tör­té­ne­ti tá­jé­ko­zott­ság­gal, táv­la­tos­ság­gal je­le­nít meg és emel esz­té­ti­kai tér­be el­té­rő szö­veg­ha­gyo­má­nyo­kat, új­ra­ol­vas­va a nap­ló mű­fa­já­nak jó né­hány más in­dít­ta­tá­sú (idő­ben is szét­tar­tó) vál­to­za­tát, kód­ját, sa­ját mű­vé­be (éle­té­nek narratívájába) idéz­ve pél­dá­ul Ár­va Beth­len Ka­ta, Szé­che­nyi Ist­ván, Márai, Il­­lyés Gyu­la nap­ló­rész­le­te­it, egy Mé­szöly Mik­lós­nak kül­dött ké­pes­lap­szö­ve­get, Or­bán Ot­tó­val és Már­ton Lász­ló­val vál­tott le­ve­lek szö­ve­gét, egy-egy er­dé­lyi és pá­ri­zsi úti­raj­zot. Mind­ez a sa­ját élet meg­írá­sát je­len­ti, sok eset­ben a ci­tált szö­ve­gek ál­tal rá­tett ha­tás esz­té­ti­kai ta­pasz­ta­la­tá­ba át­ír­va; az­az a szö­veg­ta­pasz­ta­lat ná­la min­dig hermeneutikai ref­le­xió, a sa­ját szö­veg má­sok tex­tu­sa­i­nak app­li­ká­ci­ó­ján ke­resz­tül jön lét­re. Te­hát a má­si­kon ke­resz­tül va­ló ön­meg­ér­tés a fel­jegy­zett szö­ve­gen, mint dol­gon ke­resz­tü­li ön­meg­ér­tés mu­tat­ko­zik meg. A szö­veg rá­vi­lá­gít Tő­zsér gon­dol­ko­dás­szer­ke­ze­té­nek, em­lé­ke­zéstech­ni­ká­já­nak né­hány kom­po­nen­sé­re. A be­jegy­zé­sek ap­ro­pó­já­ul gyak­ran egy ol­vas­mány­él­mény­hez (vers, pró­za, es­­szé, hír) kö­tő­dő as­­szo­ci­á­ció­sor szol­gál; egy szö­veg­ré­szen be­lül eh­hez na­gyon ér­zék­le­tes lí­rai, drá­mai mi­ni­a­tű­rök (gyer­mek­ko­ri, csa­lá­di, em­be­ri él­mé­nyek) tár­sul­nak, me­lyek fel­idéz­nek egy-egy tár­gyat, he­lyet (kór­ház), akár pro­fán tes­ti szi­tu­á­ci­ó­kat, bi­o­ló­gi­ai mű­kö­dést, be­teg­sé­get, hogy vé­gül vis­­sza­kap­cso­lód­has­son a ki­in­du­ló ol­vas­mány­él­mény­hez, ki­ter­jeszt­ve an­nak ta­nul­sá­ga­it, összefüggéslehetőségeit, a fel­jegy­zés­ben meg­idé­zett ös­­szes szi­tu­á­ci­ó­ra, él­mény­re. Így fér meg a pro­duk­tív fe­szült­ség je­gyé­ben egy­más mel­lett, egy nap alá ren­del­ve pél­dá­ul a Mé­szöly Mik­lós ál­tal az Érin­té­sek­ben ci­tált szak­rá­lis ima köz­lé­se az idő­já­rás hí­re­i­vel, a tár­sa­dal­mi élet mar­gi­ná­lis epi­zód­ja­i­val; iro­dal­mi át­kép­ze­lé­sek, le­en­dő vers­té­mák, po­é­ti­kus em­lék­fres­kók a vég­bél­tük­rö­zés­ről és gyo­mor­pa­na­szok­ról szó­ló be­szá­mo­lók­kal. Egy-egy szö­veg­ré­szen be­lül jel­lem­ző a ret­ros­pek­tív el­be­szé­lői po­zí­ció mel­lett a je­len ide­jű köz­lés szink­ron sze­re­pel­te­té­se; il­let­ve he­lyen­ként az egy nap­ra vo­nat­ko­zó be­jegy­zés szö­ve­gé­nek ti­pog­rá­fi­ai el­vá­lasz­tott­sá­ga (pél­dá­ul a na­pi ese­mé­nyek – könyvheti de­di­ká­lá­sok, uta­zá­sok, szer­kesz­tő­sé­gi ülé­sek, köz­tár­sa­sá­gi el­nök­vá­lasz­tás – jegy­ze­te­lé­se után egy mar­káns is­me­ret­el­mé­le­ti vagy lét­fi­lo­zó­fi­ai ok­fej­tés kö­vet­ke­zik). Más­hol egy már el­ké­szült nap­ló­rész­let pub­li­ká­lá­sá­ról ad hírt: „Au­gusz­tus 14. A Kalligram kö­zöl­ni fog­ja az 1992-es és 93-as nap­ló­i­mat. Mi­köz­ben köz­lés­re tisz­tá­zom ré­gi szö­ve­ge­i­met, azt ér­zem, amit a sa­ját vég­ren­de­let­ét ol­va­só túl­élő érez­het: ez a szö­veg már nem ér­vé­nyes, hisz élek. Nem áll­ha­tom meg, hogy itt-ott be­le ne ja­vít­sak-mó­do­sít­sak az elő­é­le­tem­be.” Vagy ép­pen az írás­ak­tus fo­lya­ma­tá­ról be­szél ki: „Ülök el­ter­pesz­ked­ve, egy szál ga­tyá­ban Markó Bé­la el­nö­ki szé­ké­ben, író­asz­ta­lá­nál és kör­mö­löm a nap­ló­mat.”

Ha mo­del­lez­ni sze­ret­nénk azt, ami Tő­zsér szö­ve­ge­i­ben zaj­lik, ér­de­mes vol­na Iserhez for­dul­nunk, aki sze­rint a re­á­lis és immaginárius kö­zöt­ti ha­tár­át­lé­pés az iro­da­lom egyik leg­fon­to­sabb ant­ro­po­ló­gi­ai moz­za­na­ta; bi­zo­nyos ér­te­lem­ben az álom mű­kö­dé­sé­vel mo­del­lez­he­tő. Az iro­da­lom­ban és az álom­ban is (per­sze más­ként) foly­ton ki­e­gé­szül, bő­vül a transzgressziókon, as­­szo­ci­á­ció­so­ro­kon ke­resz­tül az, amit az em­be­ri élet adott­sá­gá­nak ne­ve­zünk. Nos a ré­geb­bi szak­iro­da­lom­ban mind­ez (per­sze a prob­lé­ma­kört erő­sen re­du­kál­va) a kö­vet­ke­ző­kép­pen tematizálódik: Tő­zsér „egye­te­mes­sé ál­mod­ja a konk­ré­tat”. Én in­kább úgy fo­gal­maz­nék, hogy Tő­zsér szö­ve­ge­i­ben foly­vást el­tű­nik a ha­tár konk­rét és egye­te­mes, adott és nem adott kö­zött, az ol­va­sás fo­lya­ma­tá­ban ezek egyi­ke sem po­zi­tív nagy­ság­rend; épp ezért za­var­ba ej­tő és iz­gal­mas; ép­pen ezért gon­dol­tat­ja ve­lünk új­ra az iro­dal­mi (sőt textuális) ha­gyo­mányt. A szö­veg mű­fa­ji spe­ci­a­li­tá­sa az, hogy a fen­ti új­ra­gon­dol­ta­tás­nak a kö­ze­ge az ön­élet­rajz, il­let­ve a nap­ló­írás. Tő­zsér hermeneutikai be­lá­tá­sa­i­nak az én-konst­ruk­ci­ó­ra néz­ve is szig­ni­fi­káns kö­vet­kez­mé­nyei van­nak.

A meg­ér­tés (mint pro­duk­tív ma­ga­tar­tás) egyút­tal min­dig ön­meg­ér­tést, sőt ön­ma­gunk­kal va­ló (akár kont­raszt­ív) szem­be­sü­lést fog­lal ma­gá­ba. A nap­ló jel­leg­adó att­ri­bú­tu­ma a di­a­ló­gus­ra va­ló irá­nyult­ság, mint ahogy – a gadameri be­lá­tást ci­tál­va – a meg­ér­tés (a for­mai kri­té­ri­u­mo­kat il­le­tő­en) nem an­­nyi­ra tar­ta­lom vagy va­la­mely noetikus ér­te­lem meg­ra­ga­dá­sa, mint in­kább egy be­szél­ge­tés, pár­be­széd vég­be­vi­te­le, „mely mi va­gyunk”; s ahon­nan a ki­mon­dot­tak szá­munk­ra kon­zisz­ten­ci­át és ér­tel­met nyer­nek; az­az a meg­ér­tést ré­sze­se­dés­ként ér­ti, pél­dá­ul az ér­te­lem­ben, egy tra­dí­ci­ó­ban, egy be­szél­ge­tés­ben. A meg­ér­tés lé­nye­gi nyel­vi­sé­ge te­hát ab­ban áll, hogy ke­res­sük a nyel­vet, ami ál­tal a ki­mon­dás (bi­zo­nyos ha­tá­rok kö­zött) vég­be me­het. A va­ló­sá­gos nyelv vi­szont so­ha­sem me­rí­ti ki azt, ami ki­mon­dás­ra vár, a nyelv­be imp­li­kált sza­vak a meg­ér­tés és a nyelv utá­ni le­zár­ha­tat­lan vá­gyó­dás ha­tá­rai, mely vá­gyó­dás­ban az em­be­ri lét vé­ges­sé­ge (s e vé­ges­ség­ben), ha­lál­tu­da­ta nyil­vá­nul meg, mi­vel ön­ma­gunk vég­ér­vé­nyes „bir­tok­ba­vé­te­le” a ki­mon­dott szó­ban nem va­ló­sul­hat meg tel­je­sen. Mind­ez azon­ban nem je­len­ti azt, hogy tel­je­sen fog­lyai len­nénk egy nyelv­ál­la­pot­nak. A meg­ér­tés­ben (mint to­vább­lé­pő ér­tel­me­zés­ben) fo­ga­lom­bő­ví­tés és nyelv­al­ko­tás zaj­lik. Hadd le­gyek egy ki­csit le­egy­sze­rű­sí­tő: Tő­zsér­nél a szö­veg­kap­cso­la­tok lé­te­sí­té­se má­sok ver­se­i­nek to­vább­írá­sa, pár­ver­sek meg­al­ko­tá­sa. Ez az el­já­rás an­nak a szak­iro­dal­mi ve­tü­le­te, mely­ről a hermeneutika úgy be­szél, mint fo­ga­lom­bő­ví­tés­ről és nyelv­al­ko­tás­ról. A ki­mon­dás­ra irá­nyu­ló kö­rül­írás, egy­részt egy élet­sza­kasz lát­sza­tát kel­tő nar­ra­tív tech­ni­ka, más­részt a nar­ra­tív tech­ni­kát alá­ásó szö­veg­kap­cso­lat, ke­rü­lő­út is. A kér­dés per­sze az, hogy men­­nyi­re ké­pes szer­ke­ze­ti­leg azo­no­sí­ta­ni és az ol­va­sás szá­má­ra szuk­ces­­szí­ve kö­vet­he­tő­vé ten­ni azt a gon­do­lat- és vi­lág­el­sa­já­tí­tást, amit a nem egy in­teg­rált, ko­he­rens szub­jek­tu­mot imp­li­ká­ló Tő­zsér Ár­pád név je­löl. Te­hát, amit a Tő­zsér Ár­pád név je­löl, nem an­­nyi­ra alak­ként rep­re­zen­tá­ló­dik a szö­veg­ben, mint in­kább a hermeneutikai-esztétikai ta­pasz­ta­lat­ban nyer kép­más­sze­rű iden­ti­tást. A sze­mé­lyes­ség te­hát (aho­gyan ko­ráb­ban már utal­tam rá) nem egy alak­hoz kap­csol­ha­tó tu­laj­don­ság­jegy, ha­nem hermeneutikai ta­pasz­ta­lat, és mint ilyen, a nyelv ter­mé­ke. A Szent An­tal disz­na­já­nak hermeneutikai tét­je, egy­részt a meg­ér­tés tör­té­ne­ti hely­ze­té­nek ref­lex­ív el­sa­já­tí­tá­sa; az, hogy az írott­ság, mint meg­al­ko­tott­ság (a nap­ló egyes ré­sze­i­nek ’90-es évek­be­li el­ső pub­li­ká­lá­sa el­le­né­re) utó­la­go­san új­ra­al­kot­ha­tó, az­zal együtt, hogy egy ké­sőb­bi meg­ér­té­si szi­tu­á­ció szá­má­ra, le­het ép­pen a ko­ráb­ban rög­zí­tett in­terp­re­tá­ci­ók, meg­lá­tá­sok (is) ér­vé­nye­sen mu­tat­koz­hat­nak meg, a Selbstbestimmung al­ko­tó­ele­me­ként. A kö­rül­írás­ban a ko­ráb­ban rög­zí­tett in­terp­re­tá­ci­ók úgy nyer­nek ön­fel­vi­lá­go­sí­tó erőt, hogy ugyan­ak­kor va­la­mi­fé­le el­moz­du­lást is fel­mu­tat­nak a sa­ját po­zí­ci­ó­hoz ké­pest. A Selbstbestimmung nem az egy­ko­ri meg­lé­vő meg­ha­tá­ro­zott­ság fel­is­me­ré­se, ha­nem új­ra meg­ha­tá­ro­zó­dás is.
Eb­ben a nap­lókí­sér­let­ben a sok­szí­nű kö­rül­írá­sok­ba kon­cent­rált gon­dol­ko­dás­struk­tú­ra ki­bon­tá­sát tar­tom lé­nye­ges­nek, mely e struk­tú­ra kód­já­nak nem­csak hasz­ná­la­tá­val, ha­nem a kódmeg­mu­ta­tás és a kód­fel­mu­ta­tás­sal szinkronitásban vég­be­me­nő kód­mó­do­sí­tás szín­re vi­te­lé­nek ké­pes­sé­gé­vel is ren­del­ke­zik. A Szent An­tal disz­na­ja (és a jö­vő­ben pub­li­ká­lan­dó Tőzsér-diáriumok) csu­pán rész­ben ural­ha­tó nyel­vi tör­té­né­sek, a lét pro­vo­ka­tív vé­let­lenso­ro­za­tá­nak ki­szol­gál­ta­tot­tak. „Ok­tó­ber 10. Van is­ten! Az Asztória te­le­fon­fül­ké­jé­ben ör­ven­de­zem. Egy órá­ja in­nen hív­tam föl a Széphalom Ki­adót (az ad­ta ki a Mittelszolipszizmust, el aka­rom vin­ni a szer­zői pél­dá­nya­i­mat), s ezt a jegy­zet­köny­ve­met, amely­be most is írok, egy cso­mó te­le­fon­szám­mal, itt fe­lej­tet­tem a te­le­fon mel­lett. Be­ül­tem a ká­vé­ház­ba, meg­it­tam egy na­rancs­ször­pöt, s in­dul­tam a dol­gom­ra. A Cor­vin­nál eszem­be ju­tott, hogy még egy te­le­font el kell in­téz­nem, be­lép­tem egy ut­cai fül­ké­be, s ke­res­tem a no­te­szo­mat, se­hol sem ta­lál­tam. Ész nél­kül ro­han­tam vis­­sza ide, az Asztóriába, s a jegy­zet­köny­vem sér­tet­le­nül ott volt, a te­le­fon mel­lett, ahol hagy­tam. Íme, a múlt és jö­vő­ala­kí­tó vé­let­len. Ha el­vész a nap­lóm, el­vész a múl­tam egy ré­sze, s az em­lé­ke­ze­tem a jegy­ze­te­im nél­kül bi­zo­nyá­ra más­ként te­rem­te­né új­ra az el­ve­szett időt.” A fen­ti ci­tá­tum leg­alább két, hermeneutikai szem­pont­ból szig­ni­fi­káns kér­dést sej­tet. Egy­részt a szer­ző tu­da­to­san rá­ját­szik az Umberto Eco ál­tal is fa­vo­ri­zált ta­lált (itt el­ve­szett majd meg­ta­lált) kéz­irat vi­lág­iro­dal­mi to­po­szá­ra és diszkurzív mo­dell­jé­re. Egy pil­la­nat­ra a szer­zői név­től kül­ső­vé vá­lik, le­vá­lasz­tó­dik a kéz­irat, egyút­tal a sa­ját élet és az az idő, mely­ben az élet meg­mu­tat­ko­zott. Időnkí­vü­li­vé vá­lik a kéz­irat­ban textuális implantátumként meg­őr­zött ta­pasz­ta­lat, amíg azt az em­lé­ke­zet (mint struk­tú­ra és ké­pes­ség) új­ra, de más­ként, más ér­ték­hang­súly­ok­kal, a me­mó­ria eset­le­ges­sé­ge­i­vel meg nem konst­ru­ál­ja. A meg­tör­tént vi­lág el­sőd­le­ge­sen idő­be­li, me­lyet az em­lé­ke­zés tér­be­li­vé, a szö­ve­gek­kel ana­lóg szer­ke­ze­tű­vé vál­toz­tat. A szö­veg enigmatikusan sej­tet­ve azt a le­he­tő­sé­get sem zár­ja ki, hogy a te­le­fon­fül­ké­be lép­ve, ki­hasz­nál­va a tá­vol-lé­tet, egy va­la­ki át­for­mál­ta, meg­ron­gál­ta vagy ép­pen kor­ri­gál­ta a jegy­ze­te­ket. Más­kor ép­pen az el­tá­vo­lí­tás gesz­tu­sa és a sa­ját opus, mint kon­tex­tus, az élet­mű szö­veg­for­má­ló textuális együt­te­se bír re­le­van­ci­á­val: „Meg­un­tam a Leviticust, sza­ba­dul­ni akar­nék már a kéz­ira­tá­tól, én is más­faj­ta tér­szer­ve­ző­dés­be vá­gyom, de nem tu­dom pos­tá­ra ad­ni. Már­mint a kéz­ira­tot. … rossz a ko­csim, meg én is”; „megint át­ír­tam a Gomb­ön­tő ka­na­lá­ban né­hány so­rát. Most így kez­dő­dik a vers: »Kiáltás szá­ja elé ka­pott / kéz / az es­te // Az ádáz trollok / Peer Gynt sze­mét és szí­vét ke­res­ve / ki­óva­kod­nak a tár­gyak / sö­tét lomb­jai közül«. Per­sze a kö­tet­ben már ma­rad a ré­gi vál­to­zat. … Egyéb­ként ahány­szor új­ra­ol­vas­nám, an­­nyi­szor át­ír­nám őket.” A má­sik kér­dés az le­het­ne, hogy mi tör­té­nik ha már az egy­szer meg­írt szö­veg­hez va­ló vi­szony, vi­szo­nyu­lás kon­tex­tu­sá­ban vál­to­zás kö­vet­ke­zik be. Ez utób­bi kér­dés azért bír olyan nagy re­le­van­ci­á­val – mert mint már több­ször utal­tam rá – a szer­ző a szö­ve­ge­ken ke­resz­tül hoz lét­re cse­lek­vé­si te­ret a fan­tá­zi­á­nak, az em­lé­ke­zés­nek. Az Asztóriás jegy­zet­fü­zet és a Gomb­ön­tő ka­na­la kap­csán ol­vas­ha­tó Má­sik, il­let­ve Má­sok le­he­tő­sé­ge, nem a te­rem­tő ori­gi­na­li­tás el­tá­voz­ta­tá­sá­ról be­szél tu­laj­don­kép­pen? Hi­szen a fel­jegy­zé­sek sze­rint Tő­zsért a szö­veg­hez iga­zo­dó új­ra­ér­tés ori­gi­na­li­tá­sa fog­lal­koz­tat­ja (Szirák Pé­ter sza­va­i­val él­ve), az ön­ma­gá­ra irá­nyu­ló meg­ér­tés­kí­sér­le­tek gyak­ran szö­veg­in­terp­re­tá­ci­ós ese­mény­ként áb­rá­zo­lód­nak.

Az át­írás mo­tí­vu­ma meg­ha­tá­ro­zó sze­rep­pel bír a paratextus or­ga­ni­kus ré­szét ké­pe­ző, mi­se en abyme-ként funk­ci­o­ná­ló „nap­lók nap­ló­ja” al­cím kap­csán, il­let­ve a szö­ve­get kü­lö­nö­sen je­len­té­ses­sé te­vő, szo­kat­lan cím­adás gesz­tu­sá­ban, mely szin­tén az élet és iro­da­lom, élet­re app­li­kált iro­da­lom ol­va­sá­si stra­té­gi­á­ja, be­fo­ga­dá­si at­ti­tűd­je fe­lé ori­en­tál­ja az ér­tel­me­zőt. A cím ar­ra a le­gen­dá­ra al­lu­dál, ami sze­rint Gustav Flau­bert tel­je­sen át­ír­ta a Szent An­tal meg­kí­sér­té­sét, ami­kor ki­de­rült, hogy nem hő­sé­nek, Re­me­te Szent An­tal­nak, ha­nem az év­szá­zad­ok­kal ké­sőbb élt név­ro­ko­ná­nak, Padovai Szent An­tal­nak volt jel­leg­adó att­ri­bú­tu­ma a disz­nó. A bo­rí­tó­ket­tős vizuali-tásában tük­rö­zi (il­luszt­rál­ja?) a szö­veg ön­nön konk­lú­zi­ó­ját. A cím­la­pon az író pre­zen­ci­á­ja egy tró­pus, olyan jel, mely más je­lek­ben le­li meg ere­de­tét: az asz­tal­nál ülő, ke­zé­ben tol­lat tar­tó, az előt­te fek­vő üres pa­pí­ro­kat be­író, szem­üve­ges (így a lá­tás kér­dé­sét is problematizáló) kö­zép­ko­ri szö­veg­al­ko­tó (Páduai Szent An­tal?) ké­pe ta­lál­ha­tó (hát­tér­ben egy vá­ros­rész­let ku­lis­­szá­já­ban áb­rá­zolt disz­nó); míg a kö­tet hát­ol­da­lán „a” disz­nót őr­ző Re­me­te. Az igaz­ság pe­dig va­la­hol fél­úton. „Ez nem sok. Ez min­den.” (Danilo Kiš)  

A rep­re­zen­tá­ció, az áb­rá­zo­lás, a lá­tás kér­dé­sei ve­zet­nek vis­­sza a szer­ző, az ol­va­só és az én kér­dé­sé­hez. A mű kö­rül­ha­tá­rolt egész­ként va­ló „át­ér­zé­se” (a szö­veg ele­jé­től vé­gé­ig tör­té­nő el­ol­va­sá­sa, és az ol­va­sás­nak egy élet­út li­ne­á­ris, tö­rés­men­tes, ko­he­rens narratívájával tör­té­nő meg­fe­lel­te­té­se) nem mu­tat­ja meg a vi­lág, az én, a nyelv, egy­szer­smind a gon­dol­ko­dás Tő­zsér ál­tal pro­vo­kált ha­tá­ra­it. A Szent An­tal disz­na­já­ban vi­szont ép­pen a ha­tár­vo­nal (vi­lág­ha­tár, én-ha­tár, szö­veg-ha­tár stb., il­let­ve ezek des­ta­bi­li­zá­ló meg­mu­ta­tá­sa) ma­ga ké­pe­zi a mű leg­fon­to­sabb je­len­té­se­it. Mi­köz­ben a szub­jek­tum, a vi­lág és az áb­rá­zo­lás vi­szo­nyá­nak in­terp­re­tá­ci­ó­já­ra tesz kí­sér­le­tet, lét­re hoz egy olyan ént, amely­nek je­len­té­se­i­ben együtt van a vég­te­le­nül ál­ta­lá­nos és a vég­te­le­nül konk­rét, köz­vet­len. Az ilyen ér­te­lem­ben vett énlé­te­sü­lés fel­té­te­le a meg­idé­zett szö­ve­gek – ci­tá­tu­mok, re­gény­rész­le­tek, il­let­ve a ma­te­ri­á­lis, nyel­vi köz­ve­tí­tett­sé­gük­ben, ez­ál­tal szük­ség­sze­rű és kény­sze­rű re­du­kált­sá­guk­ban a „sze­mé­lyes” em­lé­ke­zet moz­za­na­tai, ese­mé­nyei is – el­len­őriz­he­tet­len, ural­ha­tat­lan di­a­ló­gus­ba ke­rü­lé­se. Ez a dialogicitás az el­té­rő szö­veg­tra­dí­ci­ók egy szö­veg­tér­be eme­lé­sé­vel (egy idő után ere­de­tük és ere­de­ti kon­tex­tu­suk el­mo­sá­sá­val, el­ho­má­lyo­sí­tá­sá­val) te­remt meg egy sa­já­to­san esz­té­ti­kai gon­dol­ko­dás­mó­dot. A szub­jek­tum, én, vi­lágér­te­lem­ben vett gon­dol­ko­dás­mód nem je­lent nyug­vó­pon­tot, egy­részt (mint fen­tebb már utal­tam rá) a meg­ér­tés tör­té­ne­ti­sé­gé­ben le­he­tő­vé vá­ló fo­lya­ma­tos vál­to­zás, el­bi­zony­ta­la­no­dás, eset­leg (ön)korrekció kö­vet­kez­té­ben: „A ti­ze­dik eme­le­ti szo­bám­ban ért az el­ső descartes­-i pil­la­nat (Cogito … stb.), mi­kor is egy ideg­sza­na­tó­ri­u­mi ke­ze­lés után (egy éj­sza­ka, ho­gyan is más­ként, Valérynek is éj­sza­ka volt »descartes-i pillanata«) rá­jöt­tem: nem is an­­nyi­ra ben­nem van a vi­lág, sok­kal in­kább én va­gyok a vi­lág­ban … Hu­szon­há­rom éve, hogy ki­gyúlt ben­nem a fel­is­me­rés: va­la­ki más gon­dol­ko­dik a fe­jem­mel, s én csak az­zal lé­te­zem, hogy az a va­la­ki en­gem gon­dol. Most is úgy né­zek ki­fe­lé, ahogy ak­kor néz­tem a ti­ze­dik eme­le­ti ab­la­kom­ból: nem azt ér­zem, hogy én né­zek ki­fe­lé, ha­nem azt, hogy a vi­lág néz be­fe­lé, hogy az ál­ta­lam egy­kor meg­él­tek vis­­sza­néz­nek rám.” (1993. de­cem­ber 4.) Il­let­ve: „El­kül­döm ne­ki a pár év­vel ez­előt­ti Kontextus-beli írá­so­mat, de lá­tom, hogy tel­je­sen hasz­nál­ha­tat­lan, mint­ha nem is én ír­tam vol­na, újat kell ír­nom.” (1997. de­cem­ber 2.) A fen­ti ci­tá­tum imp­li­kál­ja a má­sik kar­di­ná­lis prob­lé­mát: az ön­ér­tés dis­kur­zu­sok­tól és mé­di­u­mok­tól, je­len eset­ben kü­lö­nö­sen az írás, írott­ság ma­te­ri­á­lis, szub­jek­tív tet­té­től va­ló füg­gé­sé­nek ta­pasz­ta­la­tát. Az írás az­ál­tal, hogy ar­chi­vál és for­mát ad, a köz­ve­tí­tett­ség el­lent­mon­dá­sos jel­le­gé­re is fel­hív­ja a fi­gyel­met. Az ar­chi­vá­lás, meg­őr­zés (az én, a vi­lág, az ese­mé­nyek pusz­ta le­írá­sá­nak kí­sér­le­té­vel is) in­terp­re­tál, ki­emel, az­az el­fed, egyet­len je­len­tés­de­fi­ní­ci­ó­ra re­du­kál­ja a le­het­sé­ges je­len­tés­al­ter­na­tí­vá­kat. Az írás mé­di­u­má­ba for­dí­tott én (gon­dol­ko­dás­mód) és az ere­de­ti meg­ta­pasz­ta­lás kö­zött dis­tan­cia lé­te­sül / lé­te­sül­het, az­ál­tal, hogy az ént (gon­dol­ko­dás­mó­dot) az írott­ság fog­va tart­ja, ha­bár már el­kü­lön­bö­ző­dött tő­le (er­re utal­hat az új­ra­ol­va­sás, új­ra­írás, sőt a szö­ve­gek nyil­vá­nos­ság­ban va­ló új­ra­pub­li­ká­lá­sa is). Az én, mint „má­sik” diszkurzív és vál­to­zó fel­épí­tett­sé­ge tematizálódik a „sa­ját” meg­ér­té­sé­nek prob­lé­má­ja­ként.

Tő­zsér fel­is­me­ri azt a nyel­vi ta­pasz­ta­la­tot, hogy egy írás­ban le­jegy­zett do­log, le­jegy­ző­dé­se fo­lya­mán, a mé­di­um­vál­tás ál­tal el­vesz­ti iden­ti­tá­sát, az­az, hogy a nyelv mást is tesz (vá­rat­lant, ele­ve nem is­mer­tet), mint amit ve­le ten­ni, el­mon­da­ni vé­lünk és hi­szünk. A Kalligram Ki­adó Tő­zsér Ár­pád be­le­egye­zé­sé­vel még­is a meg­je­len­te­tés mel­lett dön­tött. Mint­egy a dön­tés mel­lett ar­gu­men­tál­va, az „en­ged­ni”, a „má­sik” er­köl­csi­sé­gé­nek je­gyé­ben ír­ja a szer­ző tisz­te­let­re­mél­tó böl­cses­ség­gel: „Az én er­köl­csi­sé­gem an­­nyi, hogy nyel­vi te­ret adok a má­sik­nak. Mást nem ad­ha­tok. Mert má­som ma­gam­nak sincs. Ezt ér­tem én az „er­kölcs­be­szé­den”, de le­het, hogy ros­­szul ér­tem.” (1997. jú­ni­us 27.)

Tő­zsér Ár­pád köl­té­sze­te egy­re in­kább a poszt­mo­dern szá­mos be­lá­tá­sát szu­ve­rén textuális mnemopoétikában köz­ve­tí­tő lí­rai memtempszichózisként lát­szik ki­bon­ta­koz­tat­ni. A ’80-es évek­től re­giszt­rál­ha­tó a ho­mo dup­lex-at­ti­tűd (a Mittel Ár­min alter ego és a „fo­lya­ma­tos között”-lét tematizálása – Mittelszolipszizmus), majd az én-vesz­tés lát­sza­tát kel­tő, én-ha­tá­rok sta­bi­li­tá­sát meg­bon­tó ra­fi­nált én-ki­ter­jesz­té­sek, zwischen-weltek kí­sér­le­te (Ta­nul­má­nyok köl­tő­port­rék­hoz). Újabb kö­te­te­i­ben pe­dig (Finnegan ha­lá­la, Lég­gyö­ke­rek) egy­re in­kább köl­té­sze­te episzteméjének mí­to­szi intertextusai, karnevalisztikus ka­rak­te­re, a poesis memoriae ha­gyo­mány­vi­lá­gá­nak új­sze­rű adap­tá­lá­sa va­ló­sul meg. Kul­csár Sza­bó Er­nő sze­rint „Tő­zsér Ár­pád­nak a het­ve­nes évek­től ép­pen az­zal si­ke­rült új lí­rai táv­lat­ba he­lyez­nie ha­tá­ron tú­li iro­dal­ma­ink ki­tün­te­tett kér­dé­se­it, hogy ki­von­ta őket a kül­ső tematizálhatóság po­é­ti­kai teréből…, a köl­tői be­széd sok­szó­la­mú dik­ci­ó­já­ban tet­te fel­is­mer­he­tő­vé a kö­vet­kez­mé­nye­ket.” Míg Re­mé­nyi Jó­zsef Ta­más a kö­vet­ke­ző­kép­pen fo­gal­maz: „Tő­zsér épp a poszt­mo­dern fel­sza­ba­dí­tó ere­je ré­vén tu­dott és tud min­den le­járt ide­o­ló­gi­á­val szem­ben sze­mé­lyes hi­te­lű töb­bes szám­ban meg­szó­lal­ni, az új szá­zad­elő ma­gyar iro­dal­má­nak meg­ha­tá­ro­zó egyé­ni­sé­ge­ként.”

Vé­le­mé­nyem sze­rint az esz­té­ti­kai tárg­­gyá kon­ver­tált gon­dol­ko­dás­mó­dot meg­mu­ta­tó Szent An­tal disz­na­ja si­ke­re­sen utal a Tő­zsér-köl­té­szet ös­­sze­tett­sé­gé­re is. A kö­tet, a mű szö­veg­alat­ti­já­ra, szubtextusára kon­cent­rá­ló pszi­cho­ana­li­ti­kus pra­xis szá­má­ra is von­zó tér le­het (pél­dá­ul a ki­ha­gyás, el­hall­ga­tás re­to­ri­ká­ja, el­lip­ti­kus alak­za­tok, fe­lej­té­si, ron­gá­lá­si tech­ni­kák vizs­gá­la­ta ál­tal) egy maj­da­ni új­ra­ol­va­sás szá­má­ra.                  
________________
*
El­hang­zott 2009. no­vem­ber 26-án a Deb­re­ce­ni Aka­dé­mi­ai Bi­zott­ság­ban.