Korpa Tamás – „… a személyesség különleges varázsa”
Tőzsér Árpád Szent Antal disznaja című naplókötetének interpretációs kihívásai*
„Meg kellene írni… Mennyi mindent meg kellene írni” (Tőzsér Árpád)
„Csillapíthatatlan vágyakozás a találó szóra – ez az, ami a nyelv tulajdonképpeni életét és lényegét alkotja” (H-G Gadamer)
„Egykori naplóimat számítógépbe másolgatva, nemcsak a stílusukat igazgattam meg itt-ott, hanem volt-életem eseményeit is újraírtam kicsit. Reflektáltam hajdani feljegyzéseimre, töredékes szövegeimre. Néhány helyen »történetesítettem« őket, hogy úgy mondjam. De azért az adataim mindig hitelesek.”
Az idézet Tőzsér Árpád naplójának, a „naplók naplójának” poétikai elöljárójából, paratextusából származik, ahol is Tőzsér Árpád mint szerző olvasási javaslatot, licenciát, avagy paktumot (?) kínál a befogadónak. Kulcsot egy olyan szöveg-együtteshez, melynek egyes részei valószínűség szerint a következő években ismét újraíródnak. A Szent Antal disznajának (Kalligram, 2008) látható története van és a szöveg nem igyekszik disszimulálni, elleplezni sokszori felépítettségének, megalkotottságának tényét. Ezáltal pedig rendkívül izgalmas és impozáns interpretációs terepet, olvashatósági lehetőséget biztosít az értelmezőnek.
A napló műforma karaktere — ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről — ellenáll a formális klasszifikációknak; különféle elméleti és irodalomfogalmakat favorizáló irodalomelméleti praxisok egészen eltérő viszonyrendszerben értelmezik. Alapvető kérdésként tematizálódik azonban a szakirodalomban a referenciális aspektus és a fikciós olvasásmód kapcsolata. A referenciális aspektus kapcsán lényeges lehet a Szent Antal disznaja kontextusában az 1992 és 1997 közötti személyes és politikatörténeti életmozzanatok szövegben való rögzítésének és visszakereshetőségének a kérdése, ami részben a tényirodalomként való olvashatóságot kínálja. A fikcionalitás problémájára pedig szinte már ecói kacsintással utal a szerző a poétikai elöljáróban. 1992–97: határozottan rögzített időintervallum, stabil kezdő- és végponttal; mindez viszont utólagos kötetté formált konstrukció Tőzsér feljegyzője és az olvasó számára is, hiszen a korábbi szövegrészek az írás és olvasás, újraolvasás és újraírás (aktuális jelen) dimenziója felől megbontódnak, destabilizálódva értelmeződnek, kiegészítődnek. Az 1992–97 közötti hónapok, napok Tőzsér számára – részben csak – potenciális apropót adnak a megnyilatkozásra, az alkotói műhelymunkába való bepillantásra, önreprezentációra, tulajdonképpen az én színre vitelére. Az én színre vitele alatt értve egyszersmind az én nyelvi létesülését, megalkotását és megalkotódását (ezek irányított, illetve véletlenszerű) történéseit. Iseri argumentációval élve, az, amit az én jelöl, a reális és immaginárius közötti folytonos, diffúz határátlépésben, az olvasás folyamatában jön létre. A dátumkettős olvasást irányító alakzat, felidéző, felhívó potenciálja által korszakretorikai olvasást mozgósít dátumhoz köthető konkrét politikai, társadalmi eseményeknek és az olvasó saját, belső eseményeinek, saját élettörténeti mozzanatainak előhívására.
Tőzsér különböző írói, olvasói, korrektori szereplehetőségeket mobilizál, többek között szerkesztővé válik, differenciált minőségekben ír be különféle (mindjárt identitásukban meg is kérdőjeleződő) szerepeket újra és újra a szövegbe, úgy hogy nem csupán a szerephasználat inszcenírozódik, hanem a beíródás, amelynek alapja nem a szerzői tudat, hanem maga a nyelv. A kötet által sugallt szereprepertoár részeként regisztrálható pl. az eseményeket átélő én, leíró, rögzítő, archiváló szubjektum (az írás által az eseménysor már kvázi-rendezett), szövegválogató, szelektáló, újraszerkesztő, újraélő alany, s ezek termékei. Ugyanazon szerzői névhez kapcsolódnak a leírt és publikált szövegrészek, azonban nem rendelhető a szerzői névhez egyszer és mindenkorra egy stabilként aposztrofált alak, hiszen az alak itt, mint leíró és termék, mint szerkesztő és a szerkesztés terméke is inszcenírozódik (egyszerűsítve a problémát: a szövegnek több szerzője és szerkesztője létesül).
A kötetről írt esszéjében Bedecs László a szöveg irodalmi és kísérleti jellegét hangsúlyozza: „nem valódi naplót olvasunk, hanem a napló műfaját újragondoló, a személyes feljegyzések közlésének okairól és értelméről is gondolkodó könyvet”, „Tőzsért láthatóan izgatja a napló kulisszái között megjelenő személyesség különleges varázsa”. A személyesség alatt értve nem csupán egy intencionált, felfogásmódhoz kötött, nyelvileg irányított értésmódot, mint a nyelv létesülő szövegtermékét is. Bedecs szavaival: az ittlét minden szegmense irodalomként élt és irodalomban-létként értelmeződik. Én úgy fogalmaznék: mint egy membrán vagy médium, mely a napi partikuláris események és a fikció határai között húzódva engedi a szabad (?) közlekedés, átjárás lehetőségét, sőt adottságát. Iser pozíciójából szemlélve: a reális és az immaginárius között diffúz, határátlépéses a viszony ebben a szövegtérben. Az egyik pillanatban az autógarázs-építés köré szerveződő textus váratlan transzgresszióval egy irodalmi metanarratíva (Mester és Margarita) kódrendszerébe írja be magát. Ráadásul a felidézett szöveg sem csak kódként funkcionál, mert a felidézés átírás is egyben, nem is akármilyen filológusi bicepsszel: „Ivan Nyikolajevics Ponirjov, a Mester és Margarita rokonszenves költője is álnéven ír. Kár, hogy csak egyetlen versét ismerjük: az álnevét, a titokzatos és hangzatos »Honatalan«-t. Elképzelem, milyenek lehettek azok a versei, amelyek egy nappal azelőtt jelentek meg a Lityeraturnaja gazeta első oldalán, mielőtt – a Sátán társaságában – megismerkedünk vele. Az első valahogy így kezdődhetett:
Élménye egy volt: a fájdalom, a kín,
s a két kín között sötétlő iszony,
hogy vajon mikor aktivizálódik újra
a sok »így is lehet« közt a valódi viszony,
a sok próbalét között az egy azonosság,
a halált sem ígérő pokol,
a nem halandó, csak vonagló öncél –
A test nem tudja, miért lakol.”
A szövegkapcsolat ilyen létesülése Tőzsér feljegyzője számára a lét legautentikusabb történése. Tőzsér lenyűgöző kultúrtörténeti tájékozottsággal, távlatossággal jelenít meg és emel esztétikai térbe eltérő szöveghagyományokat, újraolvasva a napló műfajának jó néhány más indíttatású (időben is széttartó) változatát, kódját, saját művébe (életének narratívájába) idézve például Árva Bethlen Kata, Széchenyi István, Márai, Illyés Gyula naplórészleteit, egy Mészöly Miklósnak küldött képeslapszöveget, Orbán Ottóval és Márton Lászlóval váltott levelek szövegét, egy-egy erdélyi és párizsi útirajzot. Mindez a saját élet megírását jelenti, sok esetben a citált szövegek által rátett hatás esztétikai tapasztalatába átírva; azaz a szövegtapasztalat nála mindig hermeneutikai reflexió, a saját szöveg mások textusainak applikációján keresztül jön létre. Tehát a másikon keresztül való önmegértés a feljegyzett szövegen, mint dolgon keresztüli önmegértés mutatkozik meg. A szöveg rávilágít Tőzsér gondolkodásszerkezetének, emlékezéstechnikájának néhány komponensére. A bejegyzések apropójául gyakran egy olvasmányélményhez (vers, próza, esszé, hír) kötődő asszociációsor szolgál; egy szövegrészen belül ehhez nagyon érzékletes lírai, drámai miniatűrök (gyermekkori, családi, emberi élmények) társulnak, melyek felidéznek egy-egy tárgyat, helyet (kórház), akár profán testi szituációkat, biológiai működést, betegséget, hogy végül visszakapcsolódhasson a kiinduló olvasmányélményhez, kiterjesztve annak tanulságait, összefüggéslehetőségeit, a feljegyzésben megidézett összes szituációra, élményre. Így fér meg a produktív feszültség jegyében egymás mellett, egy nap alá rendelve például a Mészöly Miklós által az Érintésekben citált szakrális ima közlése az időjárás híreivel, a társadalmi élet marginális epizódjaival; irodalmi átképzelések, leendő verstémák, poétikus emlékfreskók a végbéltükrözésről és gyomorpanaszokról szóló beszámolókkal. Egy-egy szövegrészen belül jellemző a retrospektív elbeszélői pozíció mellett a jelen idejű közlés szinkron szerepeltetése; illetve helyenként az egy napra vonatkozó bejegyzés szövegének tipográfiai elválasztottsága (például a napi események – könyvheti dedikálások, utazások, szerkesztőségi ülések, köztársasági elnökválasztás – jegyzetelése után egy markáns ismeretelméleti vagy létfilozófiai okfejtés következik). Máshol egy már elkészült naplórészlet publikálásáról ad hírt: „Augusztus 14. A Kalligram közölni fogja az 1992-es és 93-as naplóimat. Miközben közlésre tisztázom régi szövegeimet, azt érzem, amit a saját végrendeletét olvasó túlélő érezhet: ez a szöveg már nem érvényes, hisz élek. Nem állhatom meg, hogy itt-ott bele ne javítsak-módosítsak az előéletembe.” Vagy éppen az írásaktus folyamatáról beszél ki: „Ülök elterpeszkedve, egy szál gatyában Markó Béla elnöki székében, íróasztalánál és körmölöm a naplómat.”
Ha modellezni szeretnénk azt, ami Tőzsér szövegeiben zajlik, érdemes volna Iserhez fordulnunk, aki szerint a reális és immaginárius közötti határátlépés az irodalom egyik legfontosabb antropológiai mozzanata; bizonyos értelemben az álom működésével modellezhető. Az irodalomban és az álomban is (persze másként) folyton kiegészül, bővül a transzgressziókon, asszociációsorokon keresztül az, amit az emberi élet adottságának nevezünk. Nos a régebbi szakirodalomban mindez (persze a problémakört erősen redukálva) a következőképpen tematizálódik: Tőzsér „egyetemessé álmodja a konkrétat”. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy Tőzsér szövegeiben folyvást eltűnik a határ konkrét és egyetemes, adott és nem adott között, az olvasás folyamatában ezek egyike sem pozitív nagyságrend; épp ezért zavarba ejtő és izgalmas; éppen ezért gondoltatja velünk újra az irodalmi (sőt textuális) hagyományt. A szöveg műfaji specialitása az, hogy a fenti újragondoltatásnak a közege az önéletrajz, illetve a naplóírás. Tőzsér hermeneutikai belátásainak az én-konstrukcióra nézve is szignifikáns következményei vannak.
A megértés (mint produktív magatartás) egyúttal mindig önmegértést, sőt önmagunkkal való (akár kontrasztív) szembesülést foglal magába. A napló jellegadó attribútuma a dialógusra való irányultság, mint ahogy – a gadameri belátást citálva – a megértés (a formai kritériumokat illetően) nem annyira tartalom vagy valamely noetikus értelem megragadása, mint inkább egy beszélgetés, párbeszéd végbevitele, „mely mi vagyunk”; s ahonnan a kimondottak számunkra konzisztenciát és értelmet nyernek; azaz a megértést részesedésként érti, például az értelemben, egy tradícióban, egy beszélgetésben. A megértés lényegi nyelvisége tehát abban áll, hogy keressük a nyelvet, ami által a kimondás (bizonyos határok között) végbe mehet. A valóságos nyelv viszont sohasem meríti ki azt, ami kimondásra vár, a nyelvbe implikált szavak a megértés és a nyelv utáni lezárhatatlan vágyódás határai, mely vágyódásban az emberi lét végessége (s e végességben), haláltudata nyilvánul meg, mivel önmagunk végérvényes „birtokbavétele” a kimondott szóban nem valósulhat meg teljesen. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen foglyai lennénk egy nyelvállapotnak. A megértésben (mint továbblépő értelmezésben) fogalombővítés és nyelvalkotás zajlik. Hadd legyek egy kicsit leegyszerűsítő: Tőzsérnél a szövegkapcsolatok létesítése mások verseinek továbbírása, párversek megalkotása. Ez az eljárás annak a szakirodalmi vetülete, melyről a hermeneutika úgy beszél, mint fogalombővítésről és nyelvalkotásról. A kimondásra irányuló körülírás, egyrészt egy életszakasz látszatát keltő narratív technika, másrészt a narratív technikát aláásó szövegkapcsolat, kerülőút is. A kérdés persze az, hogy mennyire képes szerkezetileg azonosítani és az olvasás számára szukcesszíve követhetővé tenni azt a gondolat- és világelsajátítást, amit a nem egy integrált, koherens szubjektumot implikáló Tőzsér Árpád név jelöl. Tehát, amit a Tőzsér Árpád név jelöl, nem annyira alakként reprezentálódik a szövegben, mint inkább a hermeneutikai-esztétikai tapasztalatban nyer képmásszerű identitást. A személyesség tehát (ahogyan korábban már utaltam rá) nem egy alakhoz kapcsolható tulajdonságjegy, hanem hermeneutikai tapasztalat, és mint ilyen, a nyelv terméke. A Szent Antal disznajának hermeneutikai tétje, egyrészt a megértés történeti helyzetének reflexív elsajátítása; az, hogy az írottság, mint megalkotottság (a napló egyes részeinek ’90-es évekbeli első publikálása ellenére) utólagosan újraalkotható, azzal együtt, hogy egy későbbi megértési szituáció számára, lehet éppen a korábban rögzített interpretációk, meglátások (is) érvényesen mutatkozhatnak meg, a Selbstbestimmung alkotóelemeként. A körülírásban a korábban rögzített interpretációk úgy nyernek önfelvilágosító erőt, hogy ugyanakkor valamiféle elmozdulást is felmutatnak a saját pozícióhoz képest. A Selbstbestimmung nem az egykori meglévő meghatározottság felismerése, hanem újra meghatározódás is.
Ebben a naplókísérletben a sokszínű körülírásokba koncentrált gondolkodásstruktúra kibontását tartom lényegesnek, mely e struktúra kódjának nemcsak használatával, hanem a kódmegmutatás és a kódfelmutatással szinkronitásban végbemenő kódmódosítás színre vitelének képességével is rendelkezik. A Szent Antal disznaja (és a jövőben publikálandó Tőzsér-diáriumok) csupán részben uralható nyelvi történések, a lét provokatív véletlensorozatának kiszolgáltatottak. „Október 10. Van isten! Az Asztória telefonfülkéjében örvendezem. Egy órája innen hívtam föl a Széphalom Kiadót (az adta ki a Mittelszolipszizmust, el akarom vinni a szerzői példányaimat), s ezt a jegyzetkönyvemet, amelybe most is írok, egy csomó telefonszámmal, itt felejtettem a telefon mellett. Beültem a kávéházba, megittam egy narancsszörpöt, s indultam a dolgomra. A Corvinnál eszembe jutott, hogy még egy telefont el kell intéznem, beléptem egy utcai fülkébe, s kerestem a noteszomat, sehol sem találtam. Ész nélkül rohantam vissza ide, az Asztóriába, s a jegyzetkönyvem sértetlenül ott volt, a telefon mellett, ahol hagytam. Íme, a múlt és jövőalakító véletlen. Ha elvész a naplóm, elvész a múltam egy része, s az emlékezetem a jegyzeteim nélkül bizonyára másként teremtené újra az elveszett időt.” A fenti citátum legalább két, hermeneutikai szempontból szignifikáns kérdést sejtet. Egyrészt a szerző tudatosan rájátszik az Umberto Eco által is favorizált talált (itt elveszett majd megtalált) kézirat világirodalmi toposzára és diszkurzív modelljére. Egy pillanatra a szerzői névtől külsővé válik, leválasztódik a kézirat, egyúttal a saját élet és az az idő, melyben az élet megmutatkozott. Időnkívülivé válik a kéziratban textuális implantátumként megőrzött tapasztalat, amíg azt az emlékezet (mint struktúra és képesség) újra, de másként, más értékhangsúlyokkal, a memória esetlegességeivel meg nem konstruálja. A megtörtént világ elsődlegesen időbeli, melyet az emlékezés térbelivé, a szövegekkel analóg szerkezetűvé változtat. A szöveg enigmatikusan sejtetve azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy a telefonfülkébe lépve, kihasználva a távol-létet, egy valaki átformálta, megrongálta vagy éppen korrigálta a jegyzeteket. Máskor éppen az eltávolítás gesztusa és a saját opus, mint kontextus, az életmű szövegformáló textuális együttese bír relevanciával: „Meguntam a Leviticust, szabadulni akarnék már a kéziratától, én is másfajta térszerveződésbe vágyom, de nem tudom postára adni. Mármint a kéziratot. … rossz a kocsim, meg én is”; „megint átírtam a Gomböntő kanalában néhány sorát. Most így kezdődik a vers: »Kiáltás szája elé kapott / kéz / az este // Az ádáz trollok / Peer Gynt szemét és szívét keresve / kióvakodnak a tárgyak / sötét lombjai közül«. Persze a kötetben már marad a régi változat. … Egyébként ahányszor újraolvasnám, annyiszor átírnám őket.” A másik kérdés az lehetne, hogy mi történik ha már az egyszer megírt szöveghez való viszony, viszonyulás kontextusában változás következik be. Ez utóbbi kérdés azért bír olyan nagy relevanciával – mert mint már többször utaltam rá – a szerző a szövegeken keresztül hoz létre cselekvési teret a fantáziának, az emlékezésnek. Az Asztóriás jegyzetfüzet és a Gomböntő kanala kapcsán olvasható Másik, illetve Mások lehetősége, nem a teremtő originalitás eltávoztatásáról beszél tulajdonképpen? Hiszen a feljegyzések szerint Tőzsért a szöveghez igazodó újraértés originalitása foglalkoztatja (Szirák Péter szavaival élve), az önmagára irányuló megértéskísérletek gyakran szöveginterpretációs eseményként ábrázolódnak.
Az átírás motívuma meghatározó szereppel bír a paratextus organikus részét képező, mise en abyme-ként funkcionáló „naplók naplója” alcím kapcsán, illetve a szöveget különösen jelentésessé tevő, szokatlan címadás gesztusában, mely szintén az élet és irodalom, életre applikált irodalom olvasási stratégiája, befogadási attitűdje felé orientálja az értelmezőt. A cím arra a legendára alludál, ami szerint Gustav Flaubert teljesen átírta a Szent Antal megkísértését, amikor kiderült, hogy nem hősének, Remete Szent Antalnak, hanem az évszázadokkal később élt névrokonának, Padovai Szent Antalnak volt jellegadó attribútuma a disznó. A borítókettős vizuali-tásában tükrözi (illusztrálja?) a szöveg önnön konklúzióját. A címlapon az író prezenciája egy trópus, olyan jel, mely más jelekben leli meg eredetét: az asztalnál ülő, kezében tollat tartó, az előtte fekvő üres papírokat beíró, szemüveges (így a látás kérdését is problematizáló) középkori szövegalkotó (Páduai Szent Antal?) képe található (háttérben egy városrészlet kulisszájában ábrázolt disznó); míg a kötet hátoldalán „a” disznót őrző Remete. Az igazság pedig valahol félúton. „Ez nem sok. Ez minden.” (Danilo Kiš)
A reprezentáció, az ábrázolás, a látás kérdései vezetnek vissza a szerző, az olvasó és az én kérdéséhez. A mű körülhatárolt egészként való „átérzése” (a szöveg elejétől végéig történő elolvasása, és az olvasásnak egy életút lineáris, törésmentes, koherens narratívájával történő megfeleltetése) nem mutatja meg a világ, az én, a nyelv, egyszersmind a gondolkodás Tőzsér által provokált határait. A Szent Antal disznajában viszont éppen a határvonal (világhatár, én-határ, szöveg-határ stb., illetve ezek destabilizáló megmutatása) maga képezi a mű legfontosabb jelentéseit. Miközben a szubjektum, a világ és az ábrázolás viszonyának interpretációjára tesz kísérletet, létre hoz egy olyan ént, amelynek jelentéseiben együtt van a végtelenül általános és a végtelenül konkrét, közvetlen. Az ilyen értelemben vett énlétesülés feltétele a megidézett szövegek – citátumok, regényrészletek, illetve a materiális, nyelvi közvetítettségükben, ezáltal szükségszerű és kényszerű redukáltságukban a „személyes” emlékezet mozzanatai, eseményei is – ellenőrizhetetlen, uralhatatlan dialógusba kerülése. Ez a dialogicitás az eltérő szövegtradíciók egy szövegtérbe emelésével (egy idő után eredetük és eredeti kontextusuk elmosásával, elhomályosításával) teremt meg egy sajátosan esztétikai gondolkodásmódot. A szubjektum, én, világértelemben vett gondolkodásmód nem jelent nyugvópontot, egyrészt (mint fentebb már utaltam rá) a megértés történetiségében lehetővé váló folyamatos változás, elbizonytalanodás, esetleg (ön)korrekció következtében: „A tizedik emeleti szobámban ért az első descartes-i pillanat (Cogito … stb.), mikor is egy idegszanatóriumi kezelés után (egy éjszaka, hogyan is másként, Valérynek is éjszaka volt »descartes-i pillanata«) rájöttem: nem is annyira bennem van a világ, sokkal inkább én vagyok a világban … Huszonhárom éve, hogy kigyúlt bennem a felismerés: valaki más gondolkodik a fejemmel, s én csak azzal létezem, hogy az a valaki engem gondol. Most is úgy nézek kifelé, ahogy akkor néztem a tizedik emeleti ablakomból: nem azt érzem, hogy én nézek kifelé, hanem azt, hogy a világ néz befelé, hogy az általam egykor megéltek visszanéznek rám.” (1993. december 4.) Illetve: „Elküldöm neki a pár évvel ezelőtti Kontextus-beli írásomat, de látom, hogy teljesen használhatatlan, mintha nem is én írtam volna, újat kell írnom.” (1997. december 2.) A fenti citátum implikálja a másik kardinális problémát: az önértés diskurzusoktól és médiumoktól, jelen esetben különösen az írás, írottság materiális, szubjektív tettétől való függésének tapasztalatát. Az írás azáltal, hogy archivál és formát ad, a közvetítettség ellentmondásos jellegére is felhívja a figyelmet. Az archiválás, megőrzés (az én, a világ, az események puszta leírásának kísérletével is) interpretál, kiemel, azaz elfed, egyetlen jelentésdefinícióra redukálja a lehetséges jelentésalternatívákat. Az írás médiumába fordított én (gondolkodásmód) és az eredeti megtapasztalás között distancia létesül / létesülhet, azáltal, hogy az ént (gondolkodásmódot) az írottság fogva tartja, habár már elkülönböződött tőle (erre utalhat az újraolvasás, újraírás, sőt a szövegek nyilvánosságban való újrapublikálása is). Az én, mint „másik” diszkurzív és változó felépítettsége tematizálódik a „saját” megértésének problémájaként.
Tőzsér felismeri azt a nyelvi tapasztalatot, hogy egy írásban lejegyzett dolog, lejegyződése folyamán, a médiumváltás által elveszti identitását, azaz, hogy a nyelv mást is tesz (váratlant, eleve nem ismertet), mint amit vele tenni, elmondani vélünk és hiszünk. A Kalligram Kiadó Tőzsér Árpád beleegyezésével mégis a megjelentetés mellett döntött. Mintegy a döntés mellett argumentálva, az „engedni”, a „másik” erkölcsiségének jegyében írja a szerző tiszteletreméltó bölcsességgel: „Az én erkölcsiségem annyi, hogy nyelvi teret adok a másiknak. Mást nem adhatok. Mert másom magamnak sincs. Ezt értem én az „erkölcsbeszéden”, de lehet, hogy rosszul értem.” (1997. június 27.)
Tőzsér Árpád költészete egyre inkább a posztmodern számos belátását szuverén textuális mnemopoétikában közvetítő lírai memtempszichózisként látszik kibontakoztatni. A ’80-es évektől regisztrálható a homo duplex-attitűd (a Mittel Ármin alter ego és a „folyamatos között”-lét tematizálása – Mittelszolipszizmus), majd az én-vesztés látszatát keltő, én-határok stabilitását megbontó rafinált én-kiterjesztések, zwischen-weltek kísérlete (Tanulmányok költőportrékhoz). Újabb köteteiben pedig (Finnegan halála, Léggyökerek) egyre inkább költészete episzteméjének mítoszi intertextusai, karnevalisztikus karaktere, a poesis memoriae hagyományvilágának újszerű adaptálása valósul meg. Kulcsár Szabó Ernő szerint „Tőzsér Árpádnak a hetvenes évektől éppen azzal sikerült új lírai távlatba helyeznie határon túli irodalmaink kitüntetett kérdéseit, hogy kivonta őket a külső tematizálhatóság poétikai teréből…, a költői beszéd sokszólamú dikciójában tette felismerhetővé a következményeket.” Míg Reményi József Tamás a következőképpen fogalmaz: „Tőzsér épp a posztmodern felszabadító ereje révén tudott és tud minden lejárt ideológiával szemben személyes hitelű többes számban megszólalni, az új századelő magyar irodalmának meghatározó egyéniségeként.”
Véleményem szerint az esztétikai tárggyá konvertált gondolkodásmódot megmutató Szent Antal disznaja sikeresen utal a Tőzsér-költészet összetettségére is. A kötet, a mű szövegalattijára, szubtextusára koncentráló pszichoanalitikus praxis számára is vonzó tér lehet (például a kihagyás, elhallgatás retorikája, elliptikus alakzatok, felejtési, rongálási technikák vizsgálata által) egy majdani újraolvasás számára.
________________
*
Elhangzott 2009. november 26-án a Debreceni Akadémiai Bizottságban.