Mázsár László versei

Ne cso­dál­kozz
        las­san el­apad­nak
        a kris­tá­lyos ál­mok
        ész­le­led a meg­rog­­gyant
        út men­ti fá­kat

        éle­ted se más
        ne cso­dál­kozz
        ta­vasz csók­já­ra
        lel­ked még ki­tá­rod
        ám cél­ja­id
        ful­do­kol­ni lá­tod
        a fur­csa-fe­hé­ren
        hab­zó Kis-Du­ná­ban
                 
Me­ne­külj
                     
        Me­ne­külj!
        Nem tart itt sem­mi,
        tisz­tes­sé­ges őrült vagy már:
        szí­ved­ben, lel­ked­ben – tu­dat­ha­sa­dás.
        El­apad­tak ba­rá­ta­id,
        átok la­pul sze­rel­me­ken,
        a ré­gi láz, ön­kí­vü­let
        te­me­tő csönd­je lett.
        Meg­fej­tett tit­ka­id
        gyö­kér­sza­gú
        ve­rem­be csúsz­tak,
        el­ve­télt éne­det
        ma­gad
        pely­vás sár­ba gyúr­tad.
        Nem lesz arany­le­mez,
        le­gyin­tesz.
        Az em­be­rek több­sé­gét
        pa­rá­nyi csil­lag­nak lá­tod,
        fé­nyük me­le­get áraszt.
        Rok­kant let­tél még­is, seb­zett:
        ki­sza­kí­tot­tak
        be­lő­led egy vi­lá­got.

Gyö­ke­rek és te­me­tő

        dió­fák pár­hu­za­má­ban
        az is­mert út táv­lat­ba ro­han
        csallóköz – mátyusföld han­gu­la­ta árad
        kis-duna ár­te­re té­ved a ho­ri­zont­ra
        ke­ve­re­dik égi szí­nek­kel
        fel­hők ár­nyak­ként as­­szisz­tál­nak
        s a lelket szólító al­ko­nyat­ból
        halványpirosan csö­pög a jól ismert bá­nat
        az út men­tén ég­re ki­ált­va
        az el­mú­lást dió­fák idé­zik
        szü­lő­föld-tu­dat is itt le­beg va­la­hol
        csil­lag­sze­mű as­­szony
        érin­ti for­rón ke­zem
        te­kin­te­té­ben radióaktív a ra­gasz­ko­dás
        át­jár for­rón
        ron­csol vis­­sza­von­ha­tat­la­nul
        ön­zők s esen­dők cél­ta­la­nok és szár­nya­sze­get­tek
        té­pá­zot­tak  és meg­cson­kul­tak az én sze­rel­me­im –
        gu­rul hi­gany­sze­mek­ként a kér­déssej­te­lem
        gyer­mek­ko­ri ös­vé­nye­ken
        fa­gyot nem is­mert de­cem­ber­vé­gen
        ve­le s anyám­mal a te­me­tő­ben bo­tor­ká­lunk
        apám sír­já­nál gyer­me­ki­vé sze­lí­dül a múlt
        a már­vány­fe­dél alól nem sar­jad­nak kön­­nyek,
        nem búj­nak elő el­ve­télt ál­mok
        szót­lan di­a­ló­gu­som apám­mal
        meg­fon­tolt fel­nőt­ti­en el­mé­lyült
        fu­rá­ra si­ke­re­dett for­ga­tó­könyv…
        szü­lő­fa­lum­ra szi­tá­ló eső­vel le­hull az es­te
        és meg­bé­kél az őr­kö­dő csönd
        a nagy­ke­reszt mö­gött