Mázsár László versei
Ne csodálkozz
lassan elapadnak
a kristályos álmok
észleled a megroggyant
út menti fákat
életed se más
ne csodálkozz
tavasz csókjára
lelked még kitárod
ám céljaid
fuldokolni látod
a furcsa-fehéren
habzó Kis-Dunában
Menekülj
Menekülj!
Nem tart itt semmi,
tisztességes őrült vagy már:
szívedben, lelkedben – tudathasadás.
Elapadtak barátaid,
átok lapul szerelmeken,
a régi láz, önkívület
temető csöndje lett.
Megfejtett titkaid
gyökérszagú
verembe csúsztak,
elvetélt énedet
magad
pelyvás sárba gyúrtad.
Nem lesz aranylemez,
legyintesz.
Az emberek többségét
parányi csillagnak látod,
fényük meleget áraszt.
Rokkant lettél mégis, sebzett:
kiszakítottak
belőled egy világot.
Gyökerek és temető
diófák párhuzamában
az ismert út távlatba rohan
csallóköz – mátyusföld hangulata árad
kis-duna ártere téved a horizontra
keveredik égi színekkel
felhők árnyakként asszisztálnak
s a lelket szólító alkonyatból
halványpirosan csöpög a jól ismert bánat
az út mentén égre kiáltva
az elmúlást diófák idézik
szülőföld-tudat is itt lebeg valahol
csillagszemű asszony
érinti forrón kezem
tekintetében radióaktív a ragaszkodás
átjár forrón
roncsol visszavonhatatlanul
önzők s esendők céltalanok és szárnyaszegettek
tépázottak és megcsonkultak az én szerelmeim –
gurul higanyszemekként a kérdéssejtelem
gyermekkori ösvényeken
fagyot nem ismert decembervégen
vele s anyámmal a temetőben botorkálunk
apám sírjánál gyermekivé szelídül a múlt
a márványfedél alól nem sarjadnak könnyek,
nem bújnak elő elvetélt álmok
szótlan dialógusom apámmal
megfontolt felnőttien elmélyült
furára sikeredett forgatókönyv…
szülőfalumra szitáló esővel lehull az este
és megbékél az őrködő csönd
a nagykereszt mögött