Merényi Krisztián – A po­tyá­zó

A te­me­tő hát­só so­rá­ból, a ra­va­tal mö­gött szür­ke sír­me­net. Zord reg­gel van. Las­san ha­lad­nak a szo­mo­rú tu­ba­szó­ban. A sír­kö­ve­ken dér. Négy dísz­ru­hás vi­szi a ko­por­sót, egyéb moz­gás nem­igen ér­zé­kel­he­tő.
A be­já­rat­nál fel­tű­nik egy pi­pát pö­fé­ke­lő ka­la­pos úr. Ko­mó­to­san in­dul a cso­port fe­lé. Csat­la­ko­zik a me­net­hez. Le­haj­tott fej­jel für­ké­szi a gyá­szo­lók ar­cát. A me­net­be ol­vad.
A mel­let­te lép­de­lő hat­va­nas as­­szony si­rán­koz­ni kezd. A ka­la­pos úr igyek­szik vi­gasz­tal­ni:

– Pe­dig arany szí­ve volt…
A hölgy cso­dál­koz­va:
– Arany? Gyé­mánt!
Meg­ér­kez­nek a sír­gö­dör­höz. Mint va­la­mi szín­há­zi je­le­net­ben: az anya ki­sza­kít­ja ma­gát fér­je kar­já­ból, és a ko­por­só­ra bo­rul.
– Fi­am! Mi­ért áll­tál be kö­zé­jük?
Köz­vet­le­nül a sír­nál áll a csa­lád. Két ka­masz­srác, egy ki­sebb lány, és egy sza­kál­las fér­fi, aki mo­no­ton, dör­mö­gő han­gon sír. A pap be­le­kezd a nek­ro­lóg­ba:
– Por­ból let­tél, s por­rá lészel… sze­re­tő szü­le­id bú­csúz­nak tőled…
Az anya vi­rág­szir­mot szór a ko­por­só­ra. A szün­te­le­nül kán­tá­ló pap sza­va­it hal­kan kí­sé­ri a tu­ba­szó. A ka­la­pos egy hát­rább ál­ló, ki­sebb tár­sa­ság­hoz csa­pó­dik. Vél­he­tő­en tá­vo­li hoz­zá­tar­to­zók. Egy fó­ka­ké­pű as­­szony, az ő ér­tel­mi­leg nem túl erős fi­acs­ká­ja, és va­la­mi gaz­da­em­ber.
– Tisz­te­le­tem, ez ret­te­ne­tes! De vál­toz­tat­ni nem tu­dunk, ami tör­tént, megtörtént…
Ráz­za a fe­jét és a föl­det né­zi hos­­sza­san, majd hir­te­len, mint­ha mi sem tör­tén­ne, így szól:
– Kér­nek ká­vét? Fris­sen da­rált, olasz.
Ma­ca Jánosné és Ma­ca Já­nos grá­nit­sír­já­ra he­lye­zi ter­mo­szát, és elő­ve­szi tás­ká­-já­ból a por­ce­lán­csé­szé­ket. Ama­zok sze­mük­kel ké­rik a ká­vét, de nem szól­nak. Til­ta­ko­zik a ben­nük la­kó jó íz­lés, nem tart­ják idő­sze­rű­nek, hisz még zaj­lik a ce­re­mó­nia.
A ka­la­pos las­san szür­csö­li a ká­vét, s új­ra­tö­mi pi­pá­ját.  
– Va­la­mi­kor én is szíttam – dör­mög a gaz­da­kül­se­jű, a fiú pe­dig rej­tel­me­sen vi­gyo­rog. A ka­la­pos rész­vé­tet kí­ván a fó­ka­ké­pű as­­szony­nak, aki csak en­­nyit mond:
– Na­gyon meg­vi­sel­te a rak­tá­ros as­­szonyt, már alig lá­to­gat be a cég­hez. A sa­já­tom sze­ren­csé­re itt van – mu­to­gat a hu­za­mo­san vi­gyor­gó­ra. A ka­la­pos ta­nács­ta­lan­sá­got ki­fe­je­ző gri­maszt vág, el­te­szi az üres csé­szét és für­gén bú­csú­zik. A szo­bor­rá der­medt idő­sebb test­vér­fiú mö­gé áll.
– Rész­vé­tem! Add át apu­kád­nak és anyu­kád­nak is.  Én ta­ní­tot­tam, na­gyon jó ké­pes­sé­gű fiú volt. Rettenetes… – is­mét vis­­sza­foj­tott sí­rást szín­lel. A fiú hát­ra se néz, úgy bó­lint egyet. A ka­la­pos most az apá­hoz kö­ze­lít. Alig ér oda, mond­ja is:
– Uram, ha tudná… részvétem… és na­gyon vi­gyáz­zon, sok arc csak most bú­jik elő. Ed­dig hol vol­tak? Ami­kor se­gít­ség kel­lett vol­na, vagy csak egy ba­rá­ti szó. Elő­ad­ják a gyá­szo­ló je­le­ne­tet, fáj­dal­ma­san si­rán­koz­nak, s köz­ben ha­lá­lo­san un­ják az egé­szet. Hig­­gyen ne­kem, csak a ha­lot­ti tor jár a fe­jük­ben.
Az apa gya­na­kod­va néz kö­rül, és en­­nyit mond az ide­gen­nek:
– Kö­szö­nöm, uram, na­gyon kö­szö­nöm.
A me­net las­san ki­ol­da­log a te­me­tő­ből. Be­tér­nek a kö­ze­li Ha­lot­ti Tor-tú­ra ne­vű ét­te­rem­be. Az apa mu­tat­ja, hogy ki hol fog­lal­jon he­lyet. Az ide­gent meg­le­pő­en kö­zel ül­te­ti ma­gá­hoz: „Ma­ga éles sze­mű ba­rá­tom, ide.” A le­ves után az apa meg­kér­di a ka­la­pos úr­tól:
– Ön hon­nan is?…
A na­gyobb fiú szó­lal meg:
– Az úr ta­ní­tot­ta Jós­kát!
Az apa bó­lint. A ka­la­pos úr fel­áll és snapsz­tól fű­töt­ten ha­lot­ti bú­csúz­ta­tót rög­tö­nöz:
– Nem min­den­na­pi gye­rek volt ez a Jós­ka! Az egész ta­ná­ri kar sze­ret­te! Per­sze, egy kis csíny­te­vő volt, de kér­dem, ki nem az kö­zü­lünk? Ta­lán ott, há­tul az a kék ­öl­tö­nyös úr épp a cé­ge pén­zé­vel kom­bi­nál­gat tör­vény­te­le­nül. A va­ló­di tra­gé­dia pe­dig az, ami­kor egy gyer­me­ket ve­szí­tünk el. És mi­lyen gyer­me­ket?
Új­ra a jól be­vált szi­pá­ko­lás. Ro­gya­doz­va áll, zseb­ken­dő­jé­be fúj­ja or­rát, majd mint­ha mon­da­ni akar­na va­la­mit, de le­gyint és le­ül sí­rás­ra tor­zí­tott arc­cal. Vál­lát az apa ke­ze ve­re­ge­ti meg, ezt sut­tog­ja:
– Kö­szö­nöm, ta­nár úr, kö­szö­nöm. Is­mét cso­dá­la­to­san be­szélt.
Az anya is há­lá­san néz rá, de szól­ni nem tud.
A ka­la­pos úr öröm­mel nyug­táz­za a hús­le­ves ér­ke­zé­sét. Elő­ször ma­gá­nak mer, köz­ben han­go­san:
– Most nem a po­ha­ram eme­lem, ha­nem le­ve­se­met sze­dem drá­ga Jós­kánk em­lé­ké­re, hisz en­ni azt sze­re­tett, no­ha nem lát­szott rajta…
Jó­le­sett ezt ki­mon­da­ni; sza­ba­don, ter­mé­sze­te­sen jött be­lő­le. Utá­na döb­bent csak rá, hogy mi­lyen fe­le­lőt­le­nül be­szélt ar­ról, ami­ről nincs is tu­do­má­sa. Meg­nyug­vá­sá­ra egy­re töb­ben kez­de­nek bó­lo­gat­ni, né­hány tá­vo­li hoz­zá­tar­to­zó bá­tor­ta­la­nul el­mo­so­lyo­dik.
Fel­áll egy szi­go­rú áb­rá­za­tú úr:
– Ka­lap­ban fo­gyaszt és dis­ku­rál! Ma­ga zsi­dó?
– Uram, ez ha­gyo­mány. Apám mél­tó­ság­tel­jes em­ber volt. A ka­la­pot csak szűk kör­ben vet­te le.
– Ér­tem, ér­tem, ez is egy­faj­ta vá­lasz. Ma­ga is­me­ri Szintúgyékat? A múlt­hé­ten is lát­tam az uno­ká­ja es­kü­vő­jén.
– Igen, ott vol­tam! Nem egy Szintúgyot ta­ní­tot­tam, nem egy ge­ne­rá­ci­ón ke­resz­tül.
A szi­go­rú kül­le­mű fér­fi le­mon­dó áb­rá­zat­tal fog­lal he­lyet, mint­ha mél­tat­lan­nak tar­ta­ná a to­váb­bi tár­sal­gást. Egy as­­szony­ka a ha­lott­ról kezd be­szél­ni, bo­ron­gó­sab­bá té­ve az amúgy is ko­mor han­gu­la­tot. A ka­la­pos he­ve­sen ráz­za a fe­jét és min­den­ki­nél fáj­dal­ma­sabb fin­tort vág. Amint meg­ér­ke­zik a jó fű­sze­res bor, an­nak cím­ké­jét le­si, és már alig hall­ja az óbé­ga­tó as­­szony­kát.
A ka­la­pos úr jól meg­tö­mi ma­gát a fris­sen szer­ví­ro­zott pör­költ­tel. Ami­kor már egy fa­lat sem megy le a tor­kán, fel­áll. Hű­vös te­kin­tet­tel kör­be­néz, kéz­be ve­szi ka­bát­ját, és mély fej­haj­tás­sal el­kö­szön.
Ha­za­gya­lo­gol csi­nos kis há­zá­ba. Le­dől a he­ve­rő­re, és be­je­lö­li a Te­me­tői Köz­löny­be a kö­zel­gő te­me­té­si idő­pon­to­kat.
Éj­je­li­szek­ré­nyén va­la­hai kis­ba­bá­ja és if­jú fe­le­sé­ge po­ro­so­dó fény­ké­pe.