Tóth Elemér hetvenéves
Tóth Elemér
Emlékek útján
Apáink földje; mennyi, mennyi álom
szakad föl bennem, ha lélekben járom
lapályát, dombját – zúg, zubog a vérem –,
megváltozott bár, de még mindig értem…
Ez az a föld, ahol a bölcsőnk ringott,
itt tanultunk meg minden földi titkot,
az édeset s a keserű is egyben,
s nem részesültünk soha semmi kegyben,
mert nem állt a szánk csalárd hízelgésre,
besúgásra, nagyobb koncot remélve.
Ez az a föld, amely táplálta lelkünk,
ez az a rög, amelyen elhevertünk.
Ez vigasztalt, ha elfáradt reményünk,
ez biztatott, hogy éljünk, éljünk, éljünk!
Mert amiként a télre tavasz s nyár jő,
remegő szívünk fészket rakna tán fönn
a szépbe hajló dombokon, Gömörben,
és nem engedné, hogy a latrok csöndben
széthordják-lopják fajtánk örökségét,
s minden kincsünket sallangosra tépjék.
Nem engedné? Ugyan kit érdekel ma,
ez a ravaszul ránk rakott gyehenna?!
Hisz a kis senkik sorra azon vívnak,
kit adjanak el, kit vessenek kínnak.
Kinek tépjék ki gyökereit, nyelvét…!
– A fennvaló, jaj!, ugyan meddig ver még?!
Szép Gömör földje éltetett s éltet,
hittel emeltük álmainkat – vértnek.
Mert azt reméltük, megőriz az álom,
s feltört nyakunkról leszakad a járom.
Hát nem őrzött meg! Csodára nem leltünk.
Kínzócölöpre verték magyar lelkünk.
Bensőnkben sír az árvák bús harangja,
Szemünket egyre keserű könny marja.
De sírközelből is vívjuk a harcunk,
hiszen naponta száz riadót hallunk.
Fejünk ezüstjét hajtjuk hát a röghöz,
s vén szívünk védőn fut, szalad, dörömböz…
Emlékező fohász
Eke Barnának, gyermekkori játszópajtásomnak
Hányszor tér vissza még az álom?!
Otthon vagyok. A régi ház
alakában muskátli senyved.
Az idõ mindent megaláz.
Régi helyek. Zsibbadtan járom.
A szõlõskert rám integet.
Önmagamat keresem erre,
a régi-régi hitemet.
Gyökereim itt kapaszkodtak
e drága földbe, emberek!
Vérünk s verejtékünket itta –
magyar volt itt minden berek.
De sorsunkra keresztet raktak,
arra szegezték életünk.
Neveztek bennünket botornak.
Nem fájt senkinek: vérezünk.
Vonatkerék csattog alattam,
az ismerõs táj fut elém.
Véres felhõ kúszik az égre,
vak fájdalom hasít belém.
Kopik minden, sorvad az élet,
bár magyar szíved még lobog.
Farkascsorda üvölt körötted.
Fogyogatnak a rokonok.
Sötét jövõ. Árva, magányos
lélekkel járom utamat.
Szívem nehéz, akár a sírkõ,
vergõdik, de még fut, szalad.
Emlékeim mind menekülnek,
keserû sírás fojtogat.
Kifosztott vagyok, komor arcom
senki földje. Fut a vonat.
Imádságok szakadnak számról:
Uram, emelj föl – adj erõt –
hittel tündöklõ palotádba,
engem, a reményt kergetõt.
Emelj! Szemem láthassa újra
a visszatérõ hadakat,
s éljenekkel virágozzuk fel
a falut és a falakat.
Esterházy
Marharépát
zabált a láger.
A börtönöd
iszonyatos volt,
de bátor szíved
beragyogta.
Glóriás fejed
meg nem hajlott.
A hazug vádak
meg nem törtek.
Megmaradtál
mindig embernek.
Az élet rendre
elgyötört tested
elé térdelt,
s a kezed, igen!
csupa csont kezed
a pribékeket
megáldotta.
Hûségeddel
õriztél minket.
Minden tetted
szent igazság volt,
máig ható,
éltetõ példa.
Sötét gödörbe
löktek mégis…
Felvidéken ma
sír a szél is.
Felvidéken ma
sírok én is.
(2009)