Tóth Elemér hetvenéves

Tóth Elem­ér
Em­lé­kek út­ján

        Apá­ink föld­je; men­­nyi, men­­nyi álom
        sza­kad föl ben­nem, ha lé­lek­ben já­rom

        la­pá­lyát, domb­ját – zúg, zu­bog a vé­rem –,
        meg­vál­to­zott bár, de még min­dig értem…

        Ez az a föld, ahol a böl­csőnk rin­gott,
        itt ta­nul­tunk meg min­den föl­di tit­kot,

        az éde­set s a ke­se­rű is egy­ben,
        s nem ré­sze­sül­tünk so­ha sem­mi kegy­ben,

        mert nem állt a szánk csa­lárd hízelgésre,
        be­sú­gás­ra, na­gyobb kon­cot remélve.

        Ez az a föld, amely táp­lál­ta lel­künk,
        ez az a rög, ame­lyen el­he­ver­tünk.

        Ez vi­gasz­talt, ha el­fá­radt re­mé­nyünk,
        ez biz­ta­tott, hogy él­jünk, él­jünk, él­jünk!

        Mert ami­ként a tél­re ta­vasz s nyár jő,
        re­me­gő szívünk fész­ket rak­na tán fönn

        a szép­be haj­ló dombokon, Gömörben,
        és nem en­ged­né, hogy a lat­rok csönd­ben

        szét­hord­ják-lop­ják faj­tánk örök­sé­gét,
        s min­den kin­csün­ket sal­lan­gos­ra tép­jék.

        Nem en­ged­né? Ugyan kit ér­de­kel ma,
        ez a ra­va­szul ránk ra­kott gye­hen­na?!

        Hisz a kis sen­kik sor­ra azon vívnak,
        kit ad­ja­nak el, kit ves­se­nek kínnak.

        Ki­nek tép­jék ki gyö­ke­re­it, nyelvét…!
        – A fennvaló, jaj!, ugyan med­dig ver még?!
        Szép Gömör föld­je él­te­tett s él­tet,
        hit­tel emel­tük ál­ma­in­kat – vért­nek.

        Mert azt re­mél­tük, meg­őriz az álom,
        s fel­tört nya­kunk­ról le­sza­kad a já­rom.

        Hát nem őr­zött meg! Cso­dá­ra nem lel­tünk.
        Kínzócölöpre ver­ték ma­gyar lel­künk.

        Ben­sőnk­ben sír az ár­vák bús ha­rang­ja,
        Sze­mün­ket egy­re ke­se­rű könny mar­ja.

        De sírközelből is vívjuk a har­cunk,
        hi­szen na­pon­ta száz ri­a­dót hal­lunk.

        Fe­jünk ezüst­jét hajt­juk hát a rög­höz,
        s vén szívünk védőn fut, szalad, dörömböz…

Em­lé­ke­ző fo­hász
Eke Bar­ná­nak, gyer­mek­ko­ri ját­szó­paj­tá­som­nak

Hány­szor tér vis­­sza még az álom?!
Ott­hon va­gyok. A ré­gi ház
alakában mus­kát­li seny­ved.
Az idõ min­dent meg­aláz.
Ré­gi he­lyek. Zsib­bad­tan já­rom.
A szõ­lõs­kert rám in­te­get.
Ön­ma­ga­mat ke­re­sem er­re,
a régi-régi hi­te­met.

Gyö­ke­re­im itt ka­pasz­kod­tak
e drága föld­be, em­be­rek!
Vé­rünk s ve­rej­té­kün­ket it­ta –
magyar volt itt min­den be­rek.
De sor­sunk­ra ke­resz­tet rak­tak,
arra sze­gez­ték éle­tünk.
Ne­vez­tek ben­nün­ket bo­tor­nak.
Nem fájt sen­ki­nek: vé­re­zünk.

Vo­nat­ke­rék csat­tog alat­tam,
az is­me­rõs táj fut elém.
Vé­res fel­hõ kú­szik az ég­re,
vak fáj­da­lom ha­sít be­lém.
Ko­pik min­den, sor­vad az élet,
bár ma­gyar szíved még lo­bog.
Far­kas­csor­da üvölt kö­röt­ted.
Fo­gyo­gat­nak a ro­ko­nok.

Sö­tét jö­võ. Ár­va, ma­gá­nyos
lé­lek­kel já­rom uta­mat.
Szívem ne­héz, akár a sírkõ,
ver­gõ­dik, de még fut, sza­lad.
Em­lé­ke­im mind me­ne­kül­nek,
ke­se­rû sírás foj­to­gat.
Ki­fosz­tott va­gyok, ko­mor ar­com
sen­ki föld­je. Fut a vo­nat.

Imád­sá­gok sza­kad­nak szám­ról:
Uram, emelj föl – adj erõt –
hit­tel tün­dök­lõ pa­lo­tád­ba,
en­gem, a re­ményt ker­ge­tõt.
Emelj! Sze­mem lát­has­sa új­ra
a vis­­sza­té­rõ ha­da­kat,
s él­je­nek­kel vi­rá­goz­zuk fel
a fa­lut és a fa­la­kat.

 

Es­ter­házy 

    Mar­ha­ré­pát
    za­bált a lá­ger.

    A bör­tö­nöd
    iszo­nya­tos volt,
    de bá­tor szíved
    be­ra­gyog­ta.

    Gló­ri­ás fe­jed
    meg nem haj­lott.

    A ha­zug vá­dak
    meg nem tör­tek.

    Meg­ma­rad­tál
    min­dig em­ber­nek.

Az élet rend­re
el­gyö­tört tes­ted
elé tér­delt,
s a ke­zed, igen!
csu­pa csont ke­zed
a pri­bé­ke­ket
meg­ál­dot­ta.

Hû­sé­ged­del
õriz­tél min­ket.
Min­den tet­ted
szent igaz­ság volt,
má­ig ha­tó,
él­te­tõ pél­da.

Sö­tét gö­dör­be
lök­tek mégis…

Fel­vi­dé­ken ma
sír a szél is.

Fel­vi­dé­ken ma
sírok én is.
    (2009)