Zirig Árpád versei
Egyetlen pipacs
Egy reggel, ébredés után,
megfogadtam, hogy átértékelem
a környezetemben történt
dolgokról alkotott eddigi
véleményemet, és az emlékeimet
is osztályozom és polcokra rakom,
de mivel nem vagyok rendmániás,
így naponta élek a halogatás
lehetőségével, mert én ilyen vagyok.
Volt barátaimra gondoltam,
akik egysíkúan élik az időt,
de magammal se tudtam
nagyon mit kezdeni
és ez már nagyon vészjeles,
ezért egész napra görcsbe
rándult a gyomrom, pedig
máskor kora délutánra
mindig nagyon meg szoktam éhezni.
Az ételek illata összezavart,
mint az elromlott szemaforok
a zsúfolt belváros forgalmát.
A lepergett hónap nélkülem múlatta
a napjait, de a hét végén vidékre utaztam
egy, a gimnáziumban volt osztálytársamhoz,
aki aznap épp betakarította a
takaros kiskertjéből a fokhagymát.
A terjengő hóbortos illattól
megéheztem, kolbászíz szökött
a számba, nagyokat nyeltem, közben
észrevettem, hogy az utca túloldalán
a szomorúfűz bánatos ágai
kibújtak a saját lombjuk alól.
Mindent beborított a néma nyugalom
Az ég ringott és dorombolt karjaimban,
miközben egy madár dalolt valahol.
Egyre elégedetlenebb voltam,
nem mertem szembenézni önmagammal,
megint céltalanul kóboroltam.
Néha értelmetlenül fölgyorsítottam
a mozgásritmusomat, pedig szenvedélyes
regényt szerettem volna írni, de a
fenekemen egy méretes, nagyon
fájdalmas pattanás duzzadozott, így
csak egy mondatot vetettem a papírra,
mert ugyanis a regényíráshoz
egy jó fenék is szükségeltetik,
magyarázgattam a menthetetlent,
és közben elsilányodtak az érveim.
Úgy álltam meg magam előtt,
mint egy elfelejtett kérdés.
Újra kezdtem olvasni a „Sorstalanságot”,
de Nobel-díj sem emelt nagyot a színvonalán,
csak a szerzőt súlyozta, fényezte,
arra azért elégnek bizonyult, hogy rájöjjek,
én nem írhatok ilyen bepácolt, nagydíjra
készült regényt, inkább a szerzőt
bújtatom bele e versbe,
ha a jégeső a kertemet úgy is meggyalázta,
legalább legyen nekem is egy jó kertészem.
Az agyamban egy egész hangyabolynyi
régi gondolat nyüzsgött, pedig már rég
lemondtam arról, hogy nagy
dolgok véghezvivője legyek.
Útjaimat, amelyeket a barátaim a haladás
vagy a fejlődés irányának szoktak emlegetni,
pontosan végigcsetlettem-botlottam, de
maradandót teremteni még, néhány önjelölt
zseni kritikus szerint, nem voltam alkalmas.
Persze, én pontosan tudom, hogy ez
az állítás, mint ahogy az állítások
túlnyomó többsége, ez is hamis, de látszólag
békés lélekkel belenyugodtam, mint a
napóra mutatója az est érkezésébe.
A gyakran megismétlődő félelmeimet láthatatlan
pórázokon elviselhető határokon
belül sikerült tartanom, mint a négylovas hintót
hajtó parádés kocsisnak a fogatot,
éppen ezért, ezek után úgy határoztam,
hogy mégis nagy dolgokat hajtok végre,
mert ez most egyre aktuálisabbnak tűnik.
Álomképek végtelenje úgy nehezült rám,
mint a Kárpátok lejtőire a lelkek bús bánata.
Felhő borította be az arcom, amikor
kocsimmal otthonról a nagyváros felé haladtam.
Csontjaim között fújni kezdett a szél.
Eszembe jutottak az elmúlt éjszaka látomásai…
A megbízatás, amelyet egy ősz öregtől kaptam,
aki ezerszáz évesnek vallotta magát, megértettem.
A városban ért nyelvi megalázás után
rájöttem, hogy a megbízómmal váltott szó nélkül
is szót tudok érteni. Az életem értelmére
rátaláltam. Most már tudom, meg fogom
szervezni a Csallóközi Magyar Köztársaságot
Ébren is álmodom, pedig az ifjúságom már
kóválygó megroggyant lépteimbe menekült.
Sok minden még zavaros, rendezetlen
de csakis egy nyitott álomalakulat jöhet
számításba, amelyhez később csatlakozhatna
például Mátyusföld, Palócföld, Gömörország,
Ungvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék is,
de ha a maradék ország is csatlakozni szeretne,
arról bizonyosan népszavazást kellene tartanunk.
Most úgy érzem, hogy nincs egy tetves lyuk sem,
amit őszintén hazámnak vallhatnék.
Holnap nekilátok a programpontjaim pontos
kidolgozásának. Elkészítem a lakossághoz intézendő
röpirataimat (dekrétumaimat), s ha szittya
kedvem támad és ha a Napom is megfelelően süt,
elő is rukkolok velük. Én már lassan
hetven éve itt lakom hazátlanul,
de a titkosított jeleket már ismerem.
Piros rózsák ágyásai között
fehér szelek imádkoznak,
zöld suhanás borzolja a kalászokat.
A tájra szétterítem a vonatfüttyöt,
egyetlen pipacsként kóválygok
megtaposott, elrabolt vidéken.
Délután Mahdiában
A napfény füzérei közt
csilingelő utcák,
lepkeszárnyú kék
redőnyök.
Gyűlnek a képek,
cipelem magammal,
mint szatócsinas az
összecsavart szőnyeget.
Ásítozó üzletekből
utánam szólnak.
Szememben márvány.
Elvirágzik és kong
a nap, mint egy réztányér…
egy mosollyal fizetek.
Az árus érti, de
nem hajlandó.
Egyre hangosabb
mondatokat
küld utánam.
Az idő rohan hangtalanul.
helyén van minden
a kimondott szavak
csak szavak
fontosabbak a szemek
a lobogó tűztekintetek
melyek elbástyázzák
vagy föltárják a
bűneinket
nem mindegy hogy hova
mikor érkezünk meg
láttam a bánat zord arcát
arcát a szenvedésnek
próbált sorsú férfiak
mint a kövek
mélyén a víznek
hallgatnak
tavak tenyerén
meg messzi tengereken
születik meg a fény
szememben kábán
pislákoló reménnyel
üzenek a napnak
helyén van minden
régi szerelmek…
illata a kenyérnek
szemek hártyáján a képek
mint megtért vándorok
éjszaka hazatérnek
csillagokkal az ég
békésen ring
utcalámpák fényénél
egy öngyilkos lepke
elvirágzott teste kering