Zirig Árpád versei

 Egyet­len pi­pacs
        Egy reg­gel, éb­re­dés után,
        meg­fo­gad­tam, hogy át­ér­té­ke­lem
        a kör­nye­ze­tem­ben  tör­tént
        dol­gok­ról al­ko­tott ed­di­gi
        vé­le­mé­nye­met,  és az em­lé­ke­i­met

        is osz­tá­lyo­zom és pol­cok­ra ra­kom,
        de mi­vel nem va­gyok rend­má­ni­ás,
        így na­pon­ta élek a ha­lo­ga­tás
        le­he­tő­sé­gé­vel, mert én ilyen va­gyok.
 
        Volt ba­rá­ta­im­ra gon­dol­tam,
        akik egy­sí­kú­an élik az időt,
        de ma­gam­mal se tud­tam
        na­gyon mit kez­de­ni
        és ez már na­gyon vész­je­les,
        ezért egész nap­ra görcs­be
        rán­dult a gyom­rom, pe­dig
        más­kor ko­ra dél­után­ra
        min­dig na­gyon meg szok­tam éhez­ni.
        Az éte­lek il­la­ta ös­­sze­za­vart,
        mint az el­rom­lott sze­ma­fo­rok
        a zsú­folt bel­vá­ros for­gal­mát.
 
        A le­per­gett hó­nap nél­kü­lem mú­lat­ta
        a nap­ja­it, de a hét vé­gén vi­dék­re utaz­tam
        egy, a gim­ná­zi­um­ban volt osz­tály­tár­sam­hoz,
        aki az­nap épp be­ta­ka­rí­tot­ta a
        ta­ka­ros kis­kert­jé­ből a fok­hagy­mát.
        A ter­jen­gő hó­bor­tos il­lat­tól
        meg­éhez­tem, kol­bászíz szö­kött
        a szám­ba, na­gyo­kat nyel­tem, köz­ben
        ész­re­vet­tem, hogy az ut­ca túl­ol­da­lán
        a szo­mo­rú­fűz bá­na­tos ágai
        ki­búj­tak a sa­ját lomb­juk alól.
        Min­dent be­bo­rí­tott a né­ma nyu­ga­lom
        Az ég rin­gott és do­rom­bolt kar­ja­im­ban,
        mi­köz­ben egy ma­dár da­lolt  va­la­hol.
 
        Egy­re elé­ge­det­le­nebb vol­tam,
        nem mer­tem szem­be­néz­ni  ön­ma­gam­mal,
        megint cél­ta­la­nul kó­bo­rol­tam.
        Né­ha ér­tel­met­le­nül föl­gyor­sí­tot­tam
        a moz­gás­rit­mu­so­mat, pe­dig szen­ve­dé­lyes
        re­gényt sze­ret­tem vol­na ír­ni, de a
        fe­ne­ke­men egy  mé­re­tes, na­gyon
        fáj­dal­mas pat­ta­nás duzzadozott, így
        csak egy mon­da­tot  ve­tet­tem a pa­pír­ra,
        mert ugyanis a re­gény­írás­hoz
        egy jó fe­nék is szük­sé­gel­te­tik,
        ma­gya­ráz­gat­tam a ment­he­tet­lent,
        és köz­ben el­si­lá­nyod­tak az ér­ve­im.
        Úgy áll­tam meg ma­gam előtt,
        mint egy el­fe­lej­tett kér­dés.
 
        Új­ra kezd­tem ol­vas­ni a „Sors­ta­lan­sá­got”,
        de No­bel-díj sem  emelt na­gyot a szín­vo­na­lán,
        csak a szer­zőt sú­lyoz­ta, fé­nyez­te,
        ar­ra  azért elég­nek bi­zo­nyult, hogy rájöj­jek,
        én nem ír­ha­tok ilyen be­pá­colt, nagy­díj­ra
        ké­szült re­gényt, in­kább a szer­zőt
        búj­ta­tom be­le e vers­be,                    
        ha  a  jég­eső a ker­te­met úgy is meg­gya­láz­ta,
        leg­alább le­gyen ne­kem is egy jó ker­té­szem.                                           
        Az agyam­ban egy egész han­gya­boly­nyi
        ré­gi gon­do­lat nyüzs­gött, pe­dig már rég
        le­mond­tam ar­ról, hogy nagy
        dol­gok vég­hez­vi­vő­je le­gyek.    
 
        Út­ja­i­mat, ame­lye­ket a ba­rá­ta­im a ha­la­dás
        vagy a fej­lő­dés irá­nyá­nak szok­tak em­le­get­ni,
        pon­to­san vé­gigcset­let­tem-bot­lot­tam, de
        ma­ra­dan­dót te­rem­te­ni még, né­hány ön­je­lölt
        zse­ni kri­ti­kus sze­rint, nem vol­tam al­kal­mas.
        Per­sze, én pon­to­san tu­dom, hogy ez
        az ál­lí­tás, mint  ahogy az ál­lí­tá­sok
        túl­nyo­mó több­sé­ge, ez is ha­mis, de lát­szó­lag
        bé­kés lé­lek­kel be­le­nyu­god­tam, mint a
        nap­óra mu­ta­tó­ja az est ér­ke­zé­sé­be.
        A gyak­ran meg­is­mét­lő­dő fé­lel­me­i­met lát­ha­tat­lan
        pó­rá­zo­kon el­vi­sel­he­tő ha­tá­ro­kon
        be­lül si­ke­rült tar­ta­nom, mint a négy­lo­vas hin­tót
        haj­tó pa­rá­dés ko­csis­nak a fo­ga­tot,
        ép­pen ezért, ezek után úgy ha­tá­roz­tam,
        hogy még­is nagy dol­go­kat haj­tok vég­re,
        mert ez most egy­re ak­tu­á­li­sabb­nak tű­nik.
 
        Álom­ké­pek vég­te­len­je úgy ne­he­zült rám,
        mint a Kár­pá­tok lej­tő­i­re a lel­kek bús bá­na­ta.
        Fel­hő bo­rí­tot­ta be az ar­com, ami­kor
        ko­csim­mal ott­hon­ról a nagy­vá­ros fe­lé ha­lad­tam.
        Csont­ja­im kö­zött fúj­ni kez­dett a szél.
        Eszem­be ju­tot­tak az el­múlt éj­sza­ka látomásai…
        A meg­bí­za­tás, ame­lyet egy ősz öreg­től kap­tam,
        aki ezer­száz éves­nek val­lot­ta ma­gát, meg­ér­tet­tem.
        A vá­ros­ban ért nyel­vi meg­alá­zás után
         rá­jöt­tem, hogy a meg­bí­zóm­mal vál­tott szó  nél­kül
         is szót tu­dok ér­te­ni. Az éle­tem ér­tel­mé­re
         rá­ta­lál­tam. Most már tu­dom, meg fo­gom
         szer­vez­ni a  Csal­ló­kö­zi Ma­gyar Köz­tár­sa­sá­got
        Éb­ren is ál­mo­dom, pe­dig az if­jú­sá­gom már
         kó­vály­gó meg­rog­­gyant lép­te­im­be me­ne­kült.
 
        Sok min­den még za­va­ros, ren­de­zet­len
        de csak­is egy nyi­tott álom­ala­ku­lat jö­het
        szá­mí­tás­ba, amely­hez ké­sőbb csat­la­koz­hat­na
         pél­dá­ul Mátyusföld, Pa­lóc­föld, Gömörország,
         Ungvidék, Kár­pát­al­ja, Er­dély  és Dél­vi­dék is,
        de ha a ma­ra­dék or­szág is csat­la­koz­ni sze­ret­ne,
         ar­ról bi­zo­nyo­san nép­sza­va­zást kel­le­ne tar­ta­nunk.
        Most úgy ér­zem, hogy nincs egy tet­ves lyuk sem,
        amit őszin­tén ha­zám­nak vall­hat­nék.
        Hol­nap ne­ki­lá­tok a prog­ram­pont­ja­im pon­tos
        ki­dol­go­zá­sá­nak. El­ké­szí­tem a la­kos­ság­hoz in­té­zen­dő
        röp­ira­ta­i­mat (dek­ré­tu­ma­i­mat), s ha szit­­tya
        ked­vem tá­mad és ha a Na­pom is meg­fe­le­lő­en süt,
        elő is ruk­ko­lok ve­lük.  Én már las­san
        het­ven éve itt la­kom ha­zát­la­nul,
        de a tit­ko­sí­tott je­le­ket már is­me­rem.
 
        Pi­ros ró­zsák ágyásai kö­zött
        fe­hér sze­lek imád­koz­nak,
        zöld su­ha­nás bor­zol­ja a ka­lá­szo­kat.
        A táj­ra szét­te­rí­tem a vo­nat­füt­­työt,
        egyet­len pi­pacs­ként  kó­vály­gok
        meg­ta­po­sott, el­ra­bolt vi­dé­ken.       

Dél­után  Mahdiában

        A nap­fény fü­zé­rei közt
        csi­lin­ge­lő ut­cák,
        lep­ke­szár­nyú kék
        re­dő­nyök.
        Gyűl­nek a ké­pek,
        ci­pe­lem ma­gam­mal,
        mint sza­tócs­inas az
        ös­­sze­csa­vart sző­nye­get.
        Ásí­to­zó üz­le­tek­ből
        utá­nam szól­nak.
        Sze­mem­ben már­vány.
        El­vi­rág­zik és kong
        a nap, mint egy réztányér…
        egy mo­sol­­lyal fi­ze­tek.
        Az árus ér­ti, de
        nem haj­lan­dó.
        Egy­re han­go­sabb
        mon­da­to­kat
        küld utá­nam.

        Az idő ro­han hang­ta­la­nul.
        he­lyén van min­den
        a ki­mon­dott sza­vak
        csak sza­vak
        fon­to­sab­bak a sze­mek
        a lo­bo­gó tűz­te­kin­te­tek
        me­lyek el­bás­tyáz­zák
        vagy föl­tár­ják a
        bű­ne­in­ket
        nem mind­egy hogy ho­va
        mi­kor ér­ke­zünk meg
 
        lát­tam a bá­nat zord ar­cát
        ar­cát a szen­ve­dés­nek
        pró­bált sor­sú fér­fi­ak
        mint a kö­vek
        mé­lyén a víz­nek
        hall­gat­nak
        ta­vak te­nye­rén
        meg mes­­szi ten­ge­re­ken
        szü­le­tik meg a fény
        sze­mem­ben ká­bán
        pis­lá­ko­ló re­mén­­nyel
        üze­nek a nap­nak
 
        he­lyén van min­den
        ré­gi szerelmek…
        il­la­ta a ke­nyér­nek
        sze­mek hár­tyá­ján a ké­pek
        mint meg­tért ván­do­rok
        éj­sza­ka ha­za­tér­nek
        csil­la­gok­kal az ég
        bé­ké­sen ring
        ut­ca­lám­pák fé­nyé­nél
        egy ön­gyil­kos lep­ke
        el­vi­rág­zott tes­te ke­ring