Tőzsér Árpád versei

Nő, dupla Axel előtt
    Ébredezem Éles fényként jár át a felismerés: nem érdekem
    a felkelés Az idegenségem emitt is bizonyos s amott is az lenne
    Kortalan hímringyók könyökölnek baluszteres mellvédeken

    Valami csoportképen vagyok Jégpályán? Valaki hátulról fogja
    két könyökemet mintha emelne talán egy dupla Axel előtt
    A fogott nő sohasem tudja kinek a foglya

    Emelnek s nem tudom alulról ki támaszt s meg sem ütközöm:
    maga a pörgés ami kitámaszt az emelésív szeleteihez rendelt
    térpontok A férfinak csak az ellendarabjaihoz van közöm

Gőz a víz fölött

    A sosem látott nagybátyám Amerikában megért
    a fogalom-létre, lebeg áttetszően, tökéletes absztrakció.
    Egy, a tízes években készült, elsárgult fényképről ismerem:

    a fején keménykalap, áll féllábbal talán a bostoni gőzhajó
    feljáróján, másik lába a Ferenc József-i etikett-monarchiában,
    ő maga a kettő között, gőz a víz fölött, lebeg. Habozik.

    Felszálljon? Fogja a palló korlátját lazán. Végül elindul.
    Cseppet sem tántorog, csak mint aki a hajót vizsgálja:
    elég erős-e? Száz évvel Fulton után vagyunk.

Finita la commedia

        Csak aki nevet, azonos magával,
        ki komor, az idegen, valaki más,
        a derülőre minden grimasza rávall,
        a zord: önfaragott kép, csinált imázs.
        Az utolsó jelenet: a rendező felfut
        a színpadra, s csak áll. (A troglodita
        Ádám súg neki: Hahaha!) Nem jut
        eszébe semmi, csak ez: Finita…

        Keveset nevetsz te is, zárva
        egód. Add ki magad, ne félj!
        Bár a Jehova víg hahotája
        sem volna már itt szerep-esély.

Szótlanul

        Jön még tavasz, ha már végső a tél? –
        kérdi az agg a zord isteneket.
        Csönd van, kojtol a csent hasáb s alél,
        Althaia hiába ügyeskedett.
        Születésünk s végünk hiteltelen,
        hisz egyikre sem emlékezhetünk.
        Tavasz és tél (a tünékeny jelen
        e két vége) kétes semmibe csüng.

        Ha Aeolus tömlőiből a szél
        kisüvít, s le-lehasad egy sor ág,
        s nem a (széthullt) szimmetria s gyökér
        mítosza tartja már a koronát:
        csak az ősz biztos, a hulló levél,
        az ön-kékjükbe bukó íriszek,
        fű, fa, mi él, minden hitelben él,
        elfárad a faj, s hulltával fizet. –

Ajánlás
        Sűrű hanga között magas haraszt,
        idei levél holt avarra hull. –
        A vég előtt a szó írott malaszt.