Duba Gyula – Önmaga utókora Tőzsér Árpád: Csatavirág. Létdalok)

1 – A mű címe megállít, elbizonytalanít, de az alcím — Létdalok! —  megragad. A cím kérdést tesz fel: Csatavirág –  mi akar ez lenni?, az alcím megnyugtat: a létről van szó! A cím kíváncsivá tesz, az alcím keresést és választ ígér. Amaz rejtélyeket sejtet, emez igazságokkal biztat.

A kötet versei olvasása közben az a közhely jutott eszembe, hogy, mint a legtöbb jó vers, a Tőzsér-szövegek is nehezen értelmezhetők, mégsem értelmetle-nek! A közvetlen logikai értelmezésnek ellenállnak, de bizonyos spirituális befogadásra nyitottak, nem a megértésnek, hanem az érzéki átélésnek adják meg magukat. Önmagukban zártak, de érezzük a személyességük nyitottságát.

Negyven-egynéhány évvel ezelőtt Tőzsér Árpád első két kötete (Mogorva csillag, 1963; Kettős űrben, 1967) okán elemeztem az akkor induló költő líráját, s akkor úgy láttam, hogy Tőzsér „a valóság képleteit keresi”, miközben költészetének „férfiasságában… van… valami komor puritánság és egyszerűség”.  Azóta is sajátos vonásai e költészetnek a keresés és a komor dísztelenség. Érdemes végigkísérni, az évtizedek során hogyan alakult, gazdagodott a pálya, s nem árt azt egységben látni, egy pillanatra sem szem elől téveszteni például a kezdeteket, a talajt, amelyből Tőzsér költészete kinőtt

Annál is inkább, mert a Csatavirágban is visszahalljuk a fél évszázaddal ez-előtti szenvedély szólamait, „a dühös kíváncsiságot, mely keménnyé, érdessé teszi” e hangot, de a jelzés szintjén érezni azokat a folyamatokat is, amelyeknek során a hangvétel és valóságlátás tárgyiassá, töprengővé és elvontan tépelődővé, bölcsel-kedővé, filozofikussá és eszménykeresővé, azaz maivá vált. A kezdeti „képletke-resésben” már benne volt a matematika és tudományosság eleme, az elméletek kíváncsi lendülete, az érzékeltetés mellett a rögzítés, a megállapítás igénye. De a ki-fejezésmód a képi érzékeltetés erejét is megőrizte – Tőzsér költészete hosszú és bonyolult utat bejárva sem szakadt el a gyökérzetétől.
A Csatavirág mintegy betetőzése, szintézise Tőzsér lírájának: formai-stilisz-tikai és gondolati értelemben összefogja és értelmezi a költő egész kötészetét. Ahogy Az ív című vers fogalmaz: mintha e mű nem akarna mást, mint „Áthajlani… A tárgyak fölé villámlást húzva…”.  És még a zárókép is ennek a gondolatnak a folyo-mánya: „Nem a kéz: a kés ível a húsba”. Benne érzem e képben mind a Mogorva csillag érzelmi keménységét, mind a Kettős űrben gondolati nyitottságát.
Tőzsér munkájának a gondolat és a tudatosság a legfőbb, látszólag szinte egye-düli rendezőelve. Mintha itt a természetes érzékiség is alávetné magát az akarat fegyelmének. A megteremtődő világ paradoxmód mégsem rideg, nem konstruált, gondolatelvűsége ellenére is lakható. A szövegek legmélyén valamiféle állandóan jelenlevő, ösztönös belső szenvedély izzik.
A Csatavirág szerkezeti és tartalmi rendjét a fejezetek, cilusok érzékeltetik.
A cikluscímek a témakörökről és lírai tartományokról is tájékoztatnak. A Ti-berius Rodoszon című első ciklus a görög mítoszokból merít, az aktualizált antik ala-kok történetei mintegy az időtlenséget célozzák, a történésekben bizonyos örök voná-sokat, sorsjegyeket sejtetnek. A második fejezet – Csatavirág – a „befejezett múltból” idéz, a személyes emlékezet keres bizonyító anyagot az önkereséshez, hogy az olyan bölcseleti és grammatikai toposzokat, mint a „fogalomlét”, a „befejezett múlt” hitelesítse. A Virágének c. vers pl. azt állítja, hogy „…a növény tudja jól, mi az: lenni.” A sejtelmes Félhomály téli képen című harmadik ciklus a művészet és filozófia felé tekint ki, s az idő – az öregedés – látomásai és a Semmi – Tao –, „a vég kémiája” megidézésével halad a sejtések és a megválaszolatlan kérdések felé („éned két széle a csend és a jaj”, „költő verset csak versről írhat”).  A ciklus Sorok Orpheusznak című darabjában ilyen gondolatképet találunk: „Az ittlét… mintha nagyítót tartasz / a semmi fölé” .  Ezek a versek filozófiai értelemben a transzcendenciával viaskodnak. A negyedik ciklus – Henye verbéna – a gondolatiságot a valósághoz közelíti, mintha az elméleti felismerésekben a gyakorlat keresné gyökérzetét. Az Ekloga című pásztoridill is idő feletti, a Hamletben pedig a dán hős tragédiája válik kortalanná és „személytelenné”. A konkrét elvonttá, mintegy nyelvben létezővé, s ennélfogva általános érvényűvé lesz! A pénz és az én dolgain mereng című vers megalkotja a „pénznyelvtan” fogalmát, a Korunk hőse számára „egyetlen emlék a világ” és a költő „önmaga bölcs utókora”, akinek megsejtett sorsa a „Globális árvaság”.
Joggal vélhetjük, hogy Tőzsér költészetében sajátos, korszerűen új és eredeti lírai erő dolgozik, bonyolult versnyelv válik létminőségekké. Éppen ezért meglepi az olvasót a Függelék (A litotész szeme) című ötödik fejezet. Az itt helyet kapó versszövegek a korábbi transzcendenciák és elvontságok komorságát játékos iróniába, önironikus csipkelődésekbe és kritikusi incselkedésekbe oldják, mintegy elosz-latva a „rajtunk kívül… de általunk” melankóliáját. A görög „litotész” szó jelentése irodalmi értelemben túlzó kicsinyítés (pl. könnyű, mint a pehely), fokozva kicsi-nyítő állítás (pl. nem rossz), a Tőzsér-versben megszemélyesített litotész szeme pedig nem más, mint a költő tekintete. S ennél a tekintetnél kezdődik e szövegek iróniája és önirónia is. Az egyes művek-darabok ugyanis pályatársakról írt, képzelt sírversek és epitáfiumok, költőtípusok karikatúrái, lírába szőtt irodalomtörténeti ref-lexiók, de megértés és kritikus azonosulás van mögöttük. Úgy állítanak másokról valamit, hogy az állításban a tagadás is ott van: maga az állító személye, hisz ő nem állíthatja magáról teljes komolysággal például, hogy „lába közé vett a halál”, ha közben még verset ír.
Ennek az állítva tagadó „más hangnak” az értelmét és lényegét a Finita la commedia című kezdődarabban találjuk: „Csak aki nevet, azonos magával,/ ki komor, az idegen, valaki más”.  A versek hangja ingerkedő és játékos, de nem komolytalan, mosolyuk mélyén az előző ciklusok szemlélődő nyugalmát, tárgyilagosságukat érezzük, a mosoly és ingerkedés nem nyomja el a gondolatot. Ismételjük meg: értés és kritikus azonosulás van mögöttük.
A könyv egésze pedig így lesz teljes: szintézis és betetőzés, tehát – csúcs!
Tőzsér Árpád fél évszázados költői munkájának persze vannak-lehetnek más korszakos csúcsai, értékei is, de a Csatavirág olyan értelemben (is) magaslat, hogy széles látóhatárt nyit visszafelé, az eddig bekalandozott égtájak felé. Ha innen széttekintünk, belátjuk a teljes tőzséri „szellemi birodalmat”, vidékeit, régióit, felfog-hatjuk méreteit, jelentőségét.

2
Ezerkilencszázötvennyolcban a Fiatal Szlovákiai Magyar Költők antológiája bizonyos értelemben lírai „forradalmat” jelentett. Fiatalos életérzést, friss szemléle-tet, személyes hangot hozott az addig meglehetősen sematikus szlovákiai magyar költészetbe. A versenyelv, a forma és stílus még a hagyományokhoz (is) igazodik, ezen belül jelennek meg – érzésvillanások és eredeti képek, szimbólumkísérletek alakjában – az egyéni jegyek. A Tőzsér-versek ezeken túl még valamivel kitűnnek: a következetes gondolatiság fegyelmével.
Ez az erő korán megérinti a költőt, érzései élők, ám visszafogottak lesznek tőle, érzékenysége, szenvedése nem jajongó, szenvedélye nem tomboló. Ekkor még leginkább a tájban fogja föl a létet, lírája a környezetben él. Hegyek és erdők, híres csárdák és csordakutak, növények és fák s egyszerű emberek keltik fel figyelmét. Költői szemléletének természetét és verscsináló módszereit rövid verseiben, egyet-len jelenségre összpontosított négysorosaiban érhetjük tetten leginkább. A kavarogva mozgó valóságot rendszerint egyetlen elvont képbe tömöríti, s ettől az elvont képtől maga a „valóság” is gondolattá válik. S ez később is költészete jellemző vonása marad. Első kötetei okán írtam költészetéről: „Egyéniségének egyetlen gyógyíthatatlan és emésztő szenvedély a jellemzője: mindennek tudni akarja a lényegét és az okát. S ez a dühös kíváncsiság keménnyé, érdessé és tárgyilagossá teszi a hangját. Verseit olvasva az az érzésem, hogy a költő egyetlen pontba és egyetlen másodpercbe sűrítve szeretné látni s így megérteni a világot, a létet, az életet. (»Hallom a világot egyetlen percként«, A perc.) Felfogni tömören és tökéletesen. Minden apró részletre érvényesen; először megérteni, aztán kifejezni. Többet nem akar – de kevesebbet sem.”
Az ötvenes évek végén még „alig” költő, s már szűknek érzi irodalmunk terét, ez is alapvonása lesz, tágabb láthatárra vágyik! Már akkor látni, hogy a vers az életeleme. A szlovák költészet ún. „nagyszombati iskolája” érdekli, Válek, Fel-dek, Stacho és mások, majd a cseh modernek költészete. A hatvanas évek elején le-fordítja a lengyel Rózewicz Kartoteka című groteszk egyfelvonásosát, később az ugyancsak lengyel Zbigniew Herbert lírája köti le. Él benne a szellem elemi szom-júsága, nyugtalansága, mely azonban nem a kísérletezés irányába viszi, hanem a tájékozódás, a megismerés felé taszítja. Mintha tudatosan készülne valamire, valami akkori magánál jóval nagyobbra! Egyre növekvő körökben, mind tágabb irodalmi valóságban él, s az ekkor kreált „irodalom valósága” kategóriában elméletileg is képes summázni ezt a táguló szellemi valóságot. Mintegy a Fábry-féle Valóságirodalom kifejezés ellenpárját akarja ezzel a fogalommal megteremteni, de nemsokára az esztétikáját is kidolgozza új kategóriájának. Az utána következő fiatal költőnemzedék antológiája (Egyszemű éjszaka címmel) Tőzsér válogatásában és előszavával jelenik meg (1970-ben), s még abban az évben megjelenik a költő új kötete is, egy tanulmánygyűjtemény, amelynek címe természetesen  Az irodalom valósága.
Az antológia versei hangvételükben és tárgyias szemléletükben a válogató kézjegyét viselik magukon. Ő írja a gyűjtemény bevezető tanulmányát is: forma-érzékeny és irodalomközpontú, európai tájékozottságú nemzedéket avat költővé! De a saját műve is olyan szellemi tájékozottságról és esztétikai újszerűségről tanúskodik, amely mai szemmel olvasva szinte meghökkentő. A klasszikus és élő európai irodalom és szellem nagy nevei mellett a szomszédos országok költé-szetének alkotóit találjuk benne, ezen felül – szinte filoszi alapossággal megírva – a magyar líra sok egyéniségének portréját, a Tűztánc antológiától a Tiszta szigo-rúság költőiig. Meglepő az avatottsága, a biztonsága, amellyel az élő irodalmak okán egyetemes, történeti értelemben is fontos esztétikai megállapításokat tesz. Poete doctusi és filozopteri hitelességet érzünk a dolgozataiban! Tanúságként elég az akkori írásai címeit idéznünk: Gondolat és kép, A lírai vallomás hogyanja, A költészet egyetemességről, A költészet céljáról s végül: A homokóra nyakában, mely utóbbi gondolati képben Tőzsér a közép-európaiság fogalmát igyekszik érzékeltetni, megnevezni. Ezen írásának az illusztrációs és bizonyító anyagát Vladimír Holan, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső, Zbigniew Herbert és Vasco Popa lírájából válogatja.
Hazai létünkről, irodalmunk sajátosságáról szólva és elnevezésünket illetően akkor a „csehszlovákiai magyar irodalom” fogalmát helyesli. „A csehszlovákiaiság egy kicsit program is, a szlovákiaiság csak helyzeti adottságunk kifejezője. Ha »cseh-szlovákiaiak« vagyunk, akkor vállaljuk azt az önkritikai és kritikai szellemiséget (Čapeket, Hašeket, Šaldát), amely a csehszlovák demokrácia permanenciájának a titka, vállaljuk helyzeti adottságunkat is, a szlovák környezetet, vállaljuk magunkat, a hagyományainkat s nem utolsósorban vállaljuk azt a hatást (és hatóterü-letet), amit Magyarország jelenthet számunkra. Röviden: vállaljuk a Pest-Pozsony-Prága »háromszöget«”.
Létszemlélete akkor még a „valóság” megélésének az irodalmi-szellemi lehetőségén nyugszik. De a gondolatiság már ekkor elemi ösztöne, zsigeri tulajdonsága, részben tapasztalati, másrészt alkati adottsága. Amikor a hatvanas évek elején egy bizonyos „szemlélet ellen” vitát indított, igazából nemcsak a sémák és közhelyek uralma ellen emelt hangot, sokkal inkább a hiteles lírai fogalmak és ő-szinte költői érzések jogukba való visszahelyezését szorgalmazta. S amikor az Egy-szemű éjszaka költőit felkarolja, az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként hivatalból is foglalkozott verseikkel, a „személytelenségre” figyel fel verseikben, az újszerű „csendre” szövegeikben, s etalonként Tolnai Ottó „csendjét” sejti mögöttük. Az antológia címéről pedig így ír: „Egyszerre fejez ki hitet és nihilt, reményt és reménytelenséget, magányt és közösség utáni vágyat. Az utána következő versek az »éjszakát«, egyfajta társadalmi gyökerű magány (és pesszimizmus), az egyetlen »szemet« pedig a költészet jelképévé emelik. S abban a magányérzetben és költészetbe vetett hitben: egységesek.” Más írásában azonban, korábban, elégedetlen volt velük: „Ezek a fiatalok nem ismerik Eliot, Éluárd, Saint-John Perse, Holan vagy akár Nemes Nagy Ágnes »hallgató« költészetét, vagy csak nem hat rájuk?…Mintha a fia-talok megnyugtató elméleti tájékozottsága nem párosulna kellőképpen gazdag és változatos versélménnyel.”
    Gondolati hitelességgel ekkor Tőzsér személyében összegződik az akkori időkre jellemző szellemi reneszánsz és világra nyitottság, amely tartósan befolyásolta irodalmuk útkeresését. Ekkor írja költőnk – 1969-ben — egyedülálló verstani tanulmányát, A lírai vallomás hogyanját (Ozsvald, Zs.Nagy és Gál Sándor munkái okán), melyben a „személytelenséget” kutatja a költészetben. Ez a dolgozat később Az irodalom valósága című kötet tengelye, legsúlyosabb opusa lett. Nem véletlen, hogy a kötetet elmarasztalóan bíráló, pártos elfogultságú Bábi Tibor éppen ezt az írást tűzte tolla hegyére. Magam Esztétikai gondolkodás – paradoxonokkal címen, elemző esszével szóltam hozzá a témához, így vélekedve: „Tőzsér Árpád autentikus gondolkodó és végletekbe gyakran a gondolati sémáktól való viszolygása és… küzdelme »a teljesség kimondhatatlanságával« viszi. Úgy vélem, erre vonatkozóan biztosítéknak fogadhatjuk el azt az egyre inkább stabilizálódó dialektikus egyen-súlyt, melyben Tőzsér »ellentétei« megvalósulnak, s amelyben a világot újrafogalmazni akaró költő nagy összefüggéseket és távlatokat biztosít a közíró napi problémáinak, ugyanakkor, amikor a néptribun szolgálatkényszere a valóság közelébe kényszeríti a megfoghatatlannal kacérkodó esztétát.”

3
Az Érintések (1972) című, nem egészen egy ívnyi verskötet (címlapján egy Joan Miro rajzzal) szintén új esztétikai eszményt hoz irodalmunkba: a személytelenséget mint költői magatartást. Az érzéseket, a hangulatot és szenvedélyt az elvontság, a gondolati elmélyülés felé közelíti. Lírai hőse nem a valóságtól menekül, hanem a transzcendenciák felé tekint.
A költő korábbi képalkotó ereje a látvány vagy a közvetlen élmény során egy-egy tájelemet vagy helyzeti élményt néhány soros költői képpé alakított, az Érintések „tárgyverseinek” képalkotásban, paradox módon, a fogalom lesz a strukturáló erő. Már nem a közvetlen látvány vagy élmény, hanem a látvány vagy élmény szülte gondolat a vers anyaga, s rejtvényszerű absztrakció az eredménye. A vers az érzést is hordozza még, ám lírája egyre bonyolultabb: elvontan érzéki. Mintha a lét legmélyebb jelzéseit keresné a költő. Valamiféle rejtett, szellemi-gondolati tartományt, az „örök teret” (Csallóköz). Olyan formát, amely a bensőt megszüntetve őrzi meg, azaz teszi külsővé! Amelyben a költő egyre tágabb „akciórádiuszú” énje, sajátos személytelen személyessége is magára találhat!
Tőzsér a formának mindig is nagy jelentőséget tulajdonít. Korai négysorosaiban még mintegy tapasztalati, érzéki a személyesség, az élmény vagy látvány közvetlen érzéseket kelt benne. Az Érintések rövid versei már általánosak, gondolatiak, elvontak, mintegy a „személytelen személyesség” megtestesítői. Ily módon – Eliot szerint – a költő „magánfájdalma” egyetemessé válhat.
Ennek nyomait, persze már korai műveiben, például a Kettős űrben két ciklusában, a Vita az emlékezettel és a Választható halálban is észlelhetjük. Az érzékelés ezen bonyolult módja alkati tulajdonsága Tőzsérnek. Szubjektivizmusa önmagára összpontosul, a dolgok súlyát magán méri le: egyéniségének akár szimbóluma lehetne a „választható halál” kifejezés! Szégyen című versében (s még mindig a Kettős űrben c. kötetben lapozunk!) korabeli betegségéről, lelki bajairól szól döbbenetesen, „hiába lépek / nem koppan léptem”, majd: „lefekszem, s morgom/ meggyötört állatként/ szégyenem, gondom.” Alighanem itt, ezekben a képekben kezdődik nála az „én kizárólagossága”, amely arra készteti, hogy benső énjéhez mérve, önmagán átszűrve, elgondolva és átérezve ítélje meg a külső jelenségeket. Így lesznek a közügyek is vizsgálódása „magánügyei”.
A „személytelen személyesség” hozadéka az is, hogy mintha kevés volna számára a való világ! A kisebbségi lét meg egyenesen szűk kelepce, amelyben a költő légszomjat érez. Kitörési lehetőség csak egy irányban, a mítoszok irányában kínálkozik. Már a Kettős űrben  verseibe súlyosan benyomulnak az egyetemes kultúrjegyek. Mitikus alakok élednek meg, a költő kérdez s nem felel. Miért nem felel?! A töprengések gyötrelmesek, mert megválaszolhatatlanok: „Hol a nyelv amely / úgy ég mint húsunk / hol a szem amely / szavak nélkül lát – s hol az értelem / mely csillagfémként /más értelmet érint s új csillaggá for”(Ars poetica). Ez már a filozófia, a gondolat erősödő vonzása, olyan korai szín, amely az Érintésekben kezd majd kikristályosodni.
Értelmét pedig jellemzően a Genezis (1979) címet viselő, s újabb fordulópontot képviselő kötetben nyeri el. Ebben találkozik először nagy erővel és maradandó poetikai hitellel az emlék a tapasztalással, itt néz szembe a személyes, a történelmi és a kozmikus múlt a jelennel.
A Genezis Tőzsér legszebb könyve. S nemcsak a grafikai megoldásait illetően (a borítóján  a kortárs Albin Brunovský döbbenetes erejű teremtésvíziója látható), hanem az irodalmi-poétikai értékeit tekintve is az. A Genezis a „Legszebb”  –  más, elemző értékelésre most nem vállalkoznék. Az érzékelő emlékezés mellett, mintegy testvéri közösségben ott munkál a könyv teljes anyagában a valóságfelettit kutató elme, a gondolat. Míg a kötet Gömörről, a szülőföldről írt Gyalog egy vers határában című esszével kezdődik, az Európé monológja c. versben pl. már azt olvassuk, hogy: „Part nincs Távoli üregekből / kompresszorként süvít a bóra / Ott terülök el valahol messze / én a megnevezetlen Európa”. Irodalmunk kezdeti, első két évtizedének szűk valóságában, szegényes kisebbségi téridőnkben leghamarabb Tőzsér (és Cselényi) érik és gondolják el poétikailag is hitelesen Európát. A találkozás fontos és értékteremtő aktus, szerény adottságok és szenvedélyes vágyak szembesülése, benne az erőt adó múlt és célokat kínáló jövő távlatos harmóniája, irodalmi lehetőségeink és becsvágyunk kiteljesedése.
A Genezis szövegeiben – esszékben, versekben – megvan a hangulat és ítélet egyensúlya, az érzéki kép és az elvont gondolat teljessége, a szemlélődés és intuíció harmóniája. A prózaszövegek költőiek és a versek gondolatisága életes. A „papír partján” vers születik, s az „őszi természet” maga a tömény gondolat. A költő va-lóságlátása Szülőföldtől – szülőföldig ér, vannak „fejezetei” „egy kisebbségtör-ténelemből” és „változatai” az „Anya-fiú motívumra”. Felfigyeltető a könyv Nyelvtáj című fejezete – a mára elkötelezettséggé, szinte credóvá emelt nyelv-központúság kezdetei ezek, jelezve, hogy Tőzsér ennek a csíráit, gyökérzetét és életerőit is Gömörország nyelvtáji élményében, a népi kultúra – nyelvjárás, népdal, mondavilág – történetiségében, sajátos palócvilágában találja meg.
A Genezisről annak idején esszét írtam, a címe: A költő-esztéta Tőzsér Árpád. Így látom benne őt: „Eddigi életműve a nemzetiségi költőnek önmaga kiteljesedéséért küzdő drámai példája. Egyediségében nem modell, hanem olyan példa, amely tanulságaival bevilágítja közös utunkat, erőt ad és kétkedésre késztet, az azonosulás vágyát kelti bennünk, de ugyanakkor az ellenkezés mezőire taszít. Szuve-renitásában utánozhatatlan és ismételhetetlen, mert az alkotói öntörvényűség jegyében létezik. Egyéni módon szellemi világerőket testesít meg. Ezért nemcsak tanulságokat kínál, hanem hasonlóan megszenvedett szellemi törekvésekre ösztönöz, ellenkezésre késztető példáival is gazdagít, mert komoly és nemes gondolati küzdelemben kényszerülünk cáfolni azokat. De mindenek előtt elfogadásának a kényszere szuggesztív, mert mélyen érezzük benne, hogy egész költői lényében, gondolkodói attitűdjében, düheiben és szorongásában, ostorcsapás-ítéleteiben és elvont képei ködében Gömörország vágyai, nemzetiségi életünk életerői vívják dühödten elszánt és már-már kétségbeesett makacs harcukat az egyetemes emberi érvényességért, a világnyitottságig való felemelkedésért, és ez a küzdelem meg-rendítően szimbolizálja nemzetiségi valóságunk életerőinek legnemesebb emberi becsvágyát, alkotóerőinek létre és kiterjedésre való törekvését.”

4
Az emlékezést mint formaképző módszert a mítosz vezette be a tőzséri versvilágba. Tőzsér Árpád Örvénylő időkben címen 1983-ban (lásd a Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról  c. 1989-es kötetben!) gondolatgazdag szabad verset írt – az Irodalmi Szemle közölte először – hasonló című regényem okán, munkáját nekem ajánlotta: „Barátom, könyveidben megteremtetted számunkra azt a közeget,/ amelyben még találkozhatunk: a mítoszt.” Felelőtlen, zavaros kor lehetett, a verskompozíció igazi értelmét, jelentőségét akkor nem is ismertem fel. Elismerésként jól esett, de mélységét nem éreztem meg. Ma újra olvasva úgy látom, hogy mind személyességében, mind gondolatiságában korfordulót jelez. Tőzsér munkásságában mindenképp! Addigi költészete múltidézését, emlékező jellegét itt egyetlen fogalomba, a mítosz sejtelmes kategóriájába sűrítette, s az új tartalmi minőséggel mintegy új, korszerű formák felé tört-vágott ösvényt. A korábbi rövidebb, kötött versformákat szabadon hömpölygő szövegfolyamok, verssorokba tördelt mondatok folyamatossága váltja fel. Erre nyilván a lírikus felismeréseknek, a bőségesen áradó gondolatiságnak van szüksége. Mintha kiszakadt volna a korábbi idők kötött formába fegyelmezett gondolati burka, s tartalma a világot készülne elönteni. A nyelvi tömörség fegyelme helyébe az intuíció szabad szárnyalása lép. Nem előzmények híján való metamorfózis ez!
A szerzőnek a Genezist követő műve, a Szavak barlangjában (1980) c. tanulmányokat, esszéket, kritikai írásokat tartalmazó gyűjteménye a szerző új tájé-kozódását jelzi. Az Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) versei pedig már az új versformát és születő hősüket, Mittel urat vetítik előre. De a Régi költők, mai tanulságok (1984) című irodalomtörténeti tanulmánykötete is új elméleti alapozásra, gondolati gazdagodásra utal, mintegy módszertani korszerűsödést jelez. A gondol-kodó a líraelméletéhez keres előzményeket. Az életében történt változások, melyekre most nem térek ki, nemcsak sorsát, hanem irodalmi érdeklődését és szel-lemi „nyomozásait” (Mészöly) is formálják. Érik benne a nyelv- és formaközpontúság, mint magatartás! De mélyül gondolkodása is. Kötete bevezetőjében érdekes és fontos megállapítást tesz. „Miért van az, hogy a cseh irodalomban például hiába keresnénk a Petőfi–Ady–József Attila hármasnak megfelelő, magányos óriásokat? S úgy vélem, az okot nem az irodalmunkban, hanem irodalomtörténészeink szemléletében kell keresnünk. Nem kevesebb a nagy írónk, mint a cseheknek, de míg a cseh irodalomtörténészek egy sokszínű, egyéniségekben gazdag irodalmat prezentálnak – sokféle egyenlőt, sokféle egyformán nagyot –, addig mi, bűnös öncson-kítással, többnyire a külföld előtt is csak a kiemelkedő nagy szellemeinkben mutatkozunk meg, s nem irodalmunk, szellemiségünk folyamatosságában.” A kötet tanulmányai – Szenci Molnár Albert, Amade László és Baróti Szabó Dávid költészetéről – amellett, hogy felföldi régiónk klasszikusairól, tehát mintegy évszázadok előtti történelmi elődeinkről szólnak, tudományos frissességük mellett stílusukkal is kitűnnek: esszéisztikus elméletiségük, az intuícióra épülő. a gondolatot a líraiság felé közelítő érzékiségük mintha a költő alakuló versszemléletét és szövegnyelvezetét előlegeznék meg. Olyan tudatformát ígérnek, amely az elvontság friss nyelvén munkálkodik és sajátos versformát készül magának alakítani.
A Történetek Mittel úrról…: képlékeny formavilág, szövegkísérletek, ke-resés. A versszövegekben hiányok és csendek, szakadások és tépések, mitikus jegyek és történelmi alakok költözködnek ide-oda. Meg formai különösségek, szó- és mondatcsonkok, lábnyom-szövegrészek és tépett szöveglapok. A központi eszme, a gondolat szolgálatában megnyúlnak a szövegek, a tömör szimbólum metaforává terjeszkedik, minden tágul, hogy értelme plasztikusabb legyen. A lírai ábrázoló és formateremtő készség szabadon nyújtózkodik világi anyaga felé. Mittel úr a bazini „elmegyógyintézetből” gombázni indul a környező erdőkbe és a kanti „magánvalóra” lel, a költészet „természetéről” egy Borges-novella és egy kucsma sugall váratlan dolgokat. Öntörvényű versvalóság születik, amelyben a figyelem egyre inkább „a végső kérdések metafizikája” felé terelődik. A cél: a jelenségek mögé pillantani, a dolgok mélyére látni, megsejteni a végső értelmet, megragadni a lényeget, felfedni, fénybe állítani valamit, aminek a létét biztosra vehetjük, mert rejtélyes módon érzékeljük is, csak mégsem tudunk róla semmit! A transzcendencia bűvölete lebegi be ezeket a szövegkreációkat. A szükségszerű metafizika vonzása. Melyhez érzésem szerint az is hozzájárul, hogy hátterében azon észrevétel állhatott, Tőzsér lírájának permanens metamorfózisát eredményezve, hogy a költészet hagyományos energiái, formaerői kimerülni látszottak. De azt is megérezhette a költő, hogy a racionalitás hitele is megrendült, a modern élet és globális világrend mély-ségeiben, ökonómiai bugyraiban talán több az irracionálitás és transzcendencia, mint hinnénk! A felület látható felszíne alatt visszataszító titkok nyüzsögnek, s a „végső kérdések” megválaszolása bonyolultabb, mint bármikor azelőtt. S a gor-diuszi csomóhoz Mittel úr kell, aki egyrészt a költő lénye, sorsszerű jegyeivel, a valósághoz való kötődésével és testi-lelki bajaival, másrészt viszont éppenhogy mindenki más, aki nem ő. Végsősoron olyan, ideaként mozgó szellemalak, abszt-rakt metalény ez a Között úr, aki, posztmodern faljáróként, a modern transzcendenciák falain át közlekedik ide-oda. Minden bizonnyal szűkebb régiónk lakója, egyér-telműen kelet-közép-európai vonásokat visel, hozzánk kötik emlékei és gondjai, ám más körülmények között, valamiféle elvont valóságban mozog, mintha tettei sajátos metavilágban történnének, s ő alig értelmezhető ködökben bolyongana. „Feltalálja a vers nélküli verset”, szolipszizmusa a szubjektivizmus legvégletesebb fajtája, melyben szinte már világ sincsen, csak személyes érzékelés, metafizikus közérzet.

Ez a „személyesség” azonban – sajátos módon – az elsődleges valóságban, az anyagi létben keresi okát és minőségét.
A Mittelszolipszizmus 1994–1972 (1995) című kötetben közben megtörtént a rendszerváltás, a költő ehhez is eredeti módszert választ: az egyes opusok meg-írásának dátuma szerint a versek a jelenből visszafelé haladnak a múltba! Mintha önmaguk gyökérzetét keresnék az időben! Tőzsér maga mögé néz, és a múlt létformáiban Mittel urat, a saját legújabb alakváltozatát keresi, nyomait kutatja, s az olvasó is szereplője lehet azoknak az időknek, amelyekben az új minőség még csak sejtésként van jelen, és csak fokozatosan alakul ki.
Ilyenfajta „kísértetjárás” már Tőzsér előző könyvében – a Történetekben… – is volt, s ezt a furcsa létállapotot leginkább talán az emlékezés könnyed kalandjának vagy méginkább „léttelen létnek” (à la „vers nélküli vers”) nevezhetnénk. A „reinkarnáció” a Mittelszolipszizmus című versben – alcíme: Bevezetés Mittel úr emlékeibe – mintegy családi eposszá válik. Mintha a mítosz sajátos válfaja „tör-ténne itt meg”: a történet mint a ténnyé vált Idő, amely tkp. az időtlenséget szolgálja. Teremtő küzdelem ez az Idővel, a mítoszelemek megújulása, a versnyelv sajátos metamorfózisa különös archaizmusok kíséretében, a gondolat légiessé válása és a sejtés, mely a titokba mélyed, „vers nélküli vers”. De nem játék, annál sokkal tragikusabb! Mert közben „önmaga ágára húzva leng a költő, / s elfú a szél /két árva talpa alatt”. Tőzsér „vers nélküli versei” olyan felismerést sugallnak, hogy a világ (valóság) az emberen kívül van, de léte az emberben történik meg! Külső jegyei: kőlegelő, pszichoanalízis, a végső kérdések metafizikája, léttelenség, lét nélküli tudat, a homokóra nyaka mint léttér. Mittel úr lelke pedig úgy „leng” ide-oda, múltból jelenbe, jelenből múltba, tárgyakból emberekbe, mint a spiritisztáké. S mintha körülötte semmi se lenne azonos önmagával, minden valami másra utal, „volt és leendő létezésekre”, s mindez döbbenetesen érzékelteti, hogy a költő úgy szembesül a világgal, úgy akarja mélységében megismerni a külső valóságot, megérinteni annak lényegét, hogy közben folyton önmaga démonaival (is) viaskodik.
Első látásra e versek prózának tűnhetnek fel, de olvasva azonnal megérezzük azt az emelkedettséget, amely minden versélmény alapja, érezzük a lírai ritmust és érzéki harmóniát, a célzatosság fegyelmét, melyek a szabad versnek is jellemzői. S a szövegekben emellett mintha az emberiség egyetemes történelmi és kultúrtudata, a szellem végtelensége élne, az a heideggeri világidő, amely ugyanakkor valóban valamiféle „eksztatikus-horizontális szerkezettel rendelkezik” (vö. Lét és idő), amelyben közeggé lesznek az ismeretek, időtlenné válnak a tények, minden mindennek előzménye és következménye lehet, minden mindennel összefügg.

De ez a véletlenszerűnek tűnő csapongás, kaotikus kavargás és bizonytalanság valamilyen módon mégis a logikus tudat és fegyelmezett gondolat szomszédságában, pontosabban annak keretein belül történik. A költő legsajátabb belügyeként! Mintha olyan falakat döngetne, melyek talán sosem nyílnak, mert nem nyílhatnak meg, de a bejutási kísérlet már eredmény.

E versbéli paradox tudatosságot a költő tanulmányköteteiben szemlélhetjük konkrétságában! Az Escorial Közép-Európában (1992) és a Pozsonyi páholy (1994) darabjai: irodalmi esszék, tanulmányok, kultúrpublicisztika és helyzetképek bizonyítják működőképességét. Sok színt s még több gondolatot találunk ezekben az írásokban, a vers mibenlétének alapos ismeretét, széles körű tájékozottságot, avatott és hiteles gondolkodást. Mintha alkati kettősség kísérné a költőt: a lírai intuíció nyitott szabadsága és a gondolat logikai fegyelme!

S ez az ambivalencia a prózaverseiben is megjelenik, sőt talán éppen ez jelenti e versek egyik fő hajtóerejét: a szövegek rendjét és lírai ritmusát váratlan abszt-rakt képek, transzcendens gondolatszikrák és metafizikai elemek, abszurd gondolattársítások és spirituális különösség borzolják. S az elméleti munkákban fordított sorrendben: a Szent Antal disznaja (2008) című „naplók naplójában” például az áttekinthető gondolatrendszerekben a bazini „pszichoanalízis” konkrét formája bukkan fel, később pedig, a személyes sors tragikus híradásaként, az anyagcsere drámai zavarai. A lélek démonai mellé testiek szegődnek, hogy folyamatosan éberen tartsák a fiziológiai lét esetlegességeit, az anyag nyomorúságát, s egyben kiköveteljék mindennek az emberi esendőségnek a méltóságot.

Ismerjük be: ez a tragikus látás kevés lehetőséget ad a játékosságra, de növeli a szabadságot, az idő tiszteletére tanít és történetiséget parancsol! Minden mítosz mögött ez áll: a mitikus hősök az Idő titkaival küzdenek. Ennek okán támadnak fel a történelmi alakok és élnek mai életet a Tőzsér-versekben is, ezért nyernek aktuális értelmet és jellemeznek közvetve mai igazságokat. A költő mai gondolatai éltetik őket, démonai mozgatják a szálakat, melyeken lógnak időtlenül, övé a színpad, a figurák az ő rendezésében mozognak.

Én személy szerint valamiféle elemi elégedetlenséget érzek e mögött a mítosz – színház – mögött. Nyugtalanságot, s kételkedést a „való világ” lényegének a megközelíthetőségében, kételyt a vers lehetőségei iránt és a szellem erejében, pontosabban a formák megbízhatóságában, és kétségbeesett törekvést a kimondhatatlan elgondolására, a spirituális tények kimondására. Egykor az „irodalom valóságának” megragadási kísérletével kezdődött ez az elégedetlenség, nyugtalanság és szkepszis. Aztán a transzcendens „tények” fogalmivá tételének, az anyagtalan és megfoghatatlan megfogásának kísérletével folytatódott. S mindkét kísérletnek a lázadás, az ellenállás a (testi) anyaggal szemben, a szellemi minőség védelmében volt a mélyén. A versek tettek voltak a magánvaló állandóságáért. Filozófia mint vers, s vers mint filozófia! Így jelenik meg a Leviticus (1997) c. kötet verseiben Parsifal, Ophélia és Azazél, Mózes ószövetségi harmadik könyvének – a Leviticusnak – monumentumai „anakronisztikus triolettekben” Orbán Ottónak ajánlva, beesetlenkedik a költő Cinna, majd a „jalousionisták” és Kappus kapitány. Mindnyájuk lényében a költő munkálkodik, hogy szenvedélyesen vagy makacs eltökéltséggel keresse magát az emberiség létének végtelen egyidejűségben, világidejében!

5
A költő Escorial Közép-Európában című könyvéről  annak idején A bölcselet csábítása címen írtam esszét, a címmel arra utalva, hogy Tőzsér Árpádot már akkoriban is mindinkább a filozófia vonzotta. A bölcselet lassan a gondolkodásának, de költői munkájának is tudatosan vállalt iránya lett.

És Tőzsér mintha azóta is a gondolatok líráját – amely távolról sem pusztán csak gondolati költészet –, az alkotó gondolkodás költészetét munkálná.

Erre a — szinte új poetikai minőséget képviselő — költészetformára a legjobb példa a 2005-ben megjelent Faustus Prágában című, a recepció által „drámai költeményként” jegyzett műve. Az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy maga a költő műfajilag nem minősíti művét, az alcímben csak ennyi áll (biztosan nem véletlenül): Molnár Albert prágai megkísértésének dialógokba és jambusokba szedett története. Ez a fajta költészet nem egyszerűen „csak” lírizált gondolatokkal teli, tehát klasszikus gondolati költészet, hanem magának az elvont gondolatnak az a foka, az a hevülete, amely már maga líra, maga költészet. A fogalmat nem könnyű elgondolni, inkább érezni lehet, intuítíve megélni! Ez a versképző gyakorlat olyan fogalmakat s képeket eredményez és működtet, mint „a nem létező tárgy tanulmányozása”, a „lét nélküli tudat” vagy „vers nélküli vers”.

Az említett írásomban a „lét nélküli tudat” fogalmát viszont részben problematikusnak véltem: „A fogalom – ha jól értem – olyan intellektuális szárnyalást jelent, amelyben az elvonatkoztatás szinte már eltépte vagy jócskán meglazította az észt az élet realitásaihoz kötő köldökzsinórt. Csakhogy a mi közép-európai létünk súlyos teher,  nem kedvez a transzcendens szárnyalásnak, s ebben a környezetben a tudat abszolút szabadulásvágya (kísérlete) könnyen talmi, látszólagos lehet.”

Azóta eltelt fél emberöltő és megjelent a Csatavirág, alcíme: Létdalok. Tőzsér „titkai” itt mintegy rögzülnek, tömör formát nyernek és kirajzolódnak, kitapinthatók. Hátterükben ilyen felismerések és tények állnak: megrendült az érzé-kelhető valóság hitelességébe vetett bizalmunk; kétes a látható jelenségek megbízhatósága, értelme; a kockázatok és az esetlegességek foka megnőtt; ismereteink megrendültek; az események egyidejűsége átláthatatlan; s végül: a költő immár nem a „valóságot” vizsgálja, kevésbé a konkrétumokra figyel, sokkal inkább nyelvbéli lecsapódásuk, a tények és események művészi vagy történeti nyoma érdekli. Tőzsér is inkább a kultúrát faggatja, az irodalmat érzi megbízhatóbb „való-ságnak” mintsem a napi tapasztalatokat. Irodalmi tájékozottsága közismerten nagy, s nem rejti véka alá azt a megggyőződését sem, hogy a költő immár nem a nyelv által, hanem közvetlenül a nyelvből, annak öntörvényű anyagából alkotja versét!

A mai Tőzsér tehát az anyagon túli, az érzékfeletti minőségek, a transzcendencia bűvöletében él! S az anyagi valóság, furcsa módon nem akadályozza ebben, inkább támogatja! Mert mit tudunk ma az ún. valóságról? Ismereteink kaotikusak. Az információk dömpingje, az anyagiasság és ökonómiai összefüggések térnyerése devalválja értékrendünket és elhomályosítja létünk valós koordinátáit. S ebben az új térben a költészet erőtlennek, a líra hiteltelennek tűnik fel, már nem képes mérni a „mindenséget”, s a költő nem is akarja vele mérni magát! Csak illusztrál vagy kommentál, a vers mozgósító képességei a minimumra zsugorodtak. S az információs óceán mindentudástól harsogó zúgásában elmagányosodik a lélek, s az „anyagi valóság” kontrasztként csak aláhúzza, meghangsúlyozza ezt a magányt.

Ez az újszerű magány eddig ismeretlen érzés, korábban kevésbé elgondolható lelkiállapot, egy-két évtizede erősödik körülöttünk és bennünk. S mintha még a tudomány döbbenetes eredményei sem növelnék a tisztánlátás esélyeit és oszlatnák a metafizikai homályt! Inkább tanácstalanságot keltenek. Az összefüggések áttekintésére és megértésére igyekvő tudatban bizonytalanságot, káoszt okoznak. Mintha ez a tehetetlenség a hitetlenség vagy új hitek – hiedelmek – kovászát dagasztaná.

De a kozmoszba készülődő ember jövő kalandjait is nehéz, szinte lehetetlen elgondolni. Csak hinni lehet bennük! Kénytelenek vagyunk olyan fogalmakban gondolkodni, olyan szavakkal „játszani”, melyek pontos tartalmát nem ismerjük! A szív nem érzi meg és a lélek nem éli meg valóságként őket. Az emberiség kozmikus patthelyzete ez!
A Vezérmotívumok (Finnegan halála, 2001.) című versében Tőzsér így látja mindezt: „Új cél és új Én kellene! Valami, / ami globálisan is oké. / Valami új mahayana, / de nem a barbároké!” A mahayana a Buddha Három Testét  (az Abszolút Valóságot, a Buddhát mint világszellemet és kisugárzását, az Embert) vallja. A költő Léggyökerek (2006) című kötete hasonló nyomokon jár: a gyökér általában a földbe kapaszkodik, abból nyer erőt, Tőzsér gyökerei újabban, mint a léggyökér, a teljességet: a földet, az eget s az embert tapogatják.

A Csatavirágban mindez, a feloldandó ellentmondások, a paradoxon és „fogalom-lét” filozófiája az önkeresés eszközévé lesz, nyelvi anyaggá és stílusképző erővé válik. De nem lehet a Csatavirágot úgy olvasni, hogy közben a Finnegan halálára és a Szent Antal disznajára (is) ne gondoljon az olvasó.

Mint mondtam, Tőzsér a vers „túdora”, benne él, annak állandó tanulmányo-zója és értője! (Lásd: Tanulmányok költőportrékhoz, 2004.) Gyakran maximalistának véltük, pedig számára ez így „természetes”. Fél évszázad során tekintélyes szellemi „birodalmat” alkotott meg ily módon. S mintha a költő magányosan uralná birodalmát, és sasként körözne felette. S olyan érzésem is van, hogy bizonyos tájelemeket (gyerekkor, fiatalság, család és Gömörország) onnan, a magasból még pontosabban lát: egyre gyakrabban emlékezik. Nem feltűnően, nem kihívóan, inkább szinte szemérmesen, mint akinek a nemzet, a haza, a nép s a szülőföld maga a lét, amit nem is kell külön néven nevezni! Ehhez társul Közép-Európa, s benne a Kárpát-medencei magyar nyelvi térség. A Létdalok erről is szólnak. Törvénysze-rűen lép színre Mittel úr, előbb fogalomként, később emlékként, majd az Utószó pokoljárásokhozban Mittel Ármin prágai poétaként (aki az avantgárd Forbáth Imreként azonosítható), s a „mogorva csillag” árnya és a költő anyjának emléke meg Finnegan Timót „hórihorgas alakja”, és további árnyak, jelek és helyek az életút köveiről.

A Csatavirágban olvasom: „Volt hangok egy lesz hangszeren”, majd ezt: „Előtte más tett, utána más én.” Késői számadásos versek ezek, de nem Arany János-i „őszikék”, nem elégia van bennük, hanem szembeszegülés, érzés a hangulatuk s gondolat a lényegük. Eszme, mely érzéki, s nincs kifejtve, nem lehet elgondolni, csak megsejteni, valóban a nyelvben él. Olyan jövőt tapogatnak a versek, amely megismerhetetlen, s kockázatos is! Tartalmukat súlyos metafizikai lepel takarja, stílusuk ettől bonyolult, benső világuk pedig rejtélyesen gazdag, s titkokat rejt, mint a mítoszok. Nyelvi ritkaságok és történelmi rögök koccannak össze bennük, gondolatszikrák és tényszilánkok villannak, idegenségek és archaizmusok járják be a sorokat, a népi képek szunnyadozni látszanak. A szövegek formai tökély és lírai hangulat szövetei. Újszerűen kemények, bár néha tehetetlennek látszanak. Gyakran arról is vallanak, hogy az esendő anyag mint szégyeníti meg a szellemet!
A Korunk Hősének már csak  „emlék a világ”,  s „ő immár önmaga bölcs utókora”.