Nyelv, járás, ártalom (Szalay Zoltán prózájáról)
Szerző: Mizser Attila – Szalay Zoltánról tudhatunk valamit, Szalay Zoltánról nem sejthetünk semmit. Egyes források szerint ’85-ben született, más források ezt ’86-ra teszik. De az tény, hogy Dunaszerdahelyen látja meg a napvilágot ebben a köztes évben, a középfokú tanulmányait már Pozsonyban végzi, és ugyanitt kezdi felsőfokú vizsgálódásait a Comenius Egyetem jogi karán.
Feltehetőleg műhelymunkája, az ártatlanság vélelmének kiderítése (amennyiben első, Ártatlanság című, 2006-ban a Madách-Posonium Kiadónál megjelent elbeszélés-gyűjteményére gondolunk) már ekkor, itt elkezdődik, elkezdődött. Az első kötet Szalay Zoltán esetében azonban nem csak a saját hang megtalálása, a prózapoétikai eszközök egyedi alkalmazása szempontjából vet fel kérdéseket: filológiailag nem mellékes, hogy a szerző kéziratában, kézirattárában, dokumentációjában a Nyelvjárás című regény (Madách-Posonium, 2007) megelőzte időrendileg a novelláskötetet, úgy is fogalmazhatunk, hogy a szerző ártatlanságát nem az azonos című kötettel veszítette el. Az első megszólalás(oka)t pedig elismerés követi: Szalay Zoltán a Katedra folyóirat novellapályázatának első díjazottja, 2007-ben pedig megkapja a Posonium elsőkötetes szer-zői díját. Írásait neves lapok közlik, többek között az Irodalmi Szemle, a Kalligram és a Magyar Napló.
Szalay Zoltán írásművészetének sajátosságai kibonthatóak, meghatározhatóak a 2007-es könyv címéhez kapcsolódó konnotációk alapján. A nyelvjárás kifejezés Szalay mindkét kötetében egészen meglepő perspektívákkal hozható a szavak, illetve a szöve-gek szintjén helyzetbe: nála a nyelvjárás nem pusztán mint egy területi alapú nyelvváltozat definiálódik, itt az areális nyelvi színterek sokkal inkább egyfajta megélt, megírt alkalmazásáról van szó, a nyelv terepének szemléletes/szemléltető bejárásáról, bebarangolásásáról. A Szalay-prózának sajátja a nyelvi regiszterek átlépése, a nyelvi fragmentumok sok „bóklászást”, a nyelvállapotok aprólékos feltárását igénylő összegyűjtése, és az így szerzett nyelvi lom leleményes újraöntése, remixelése. Kiváló érzékkel zár és nyit meg szövegtereket, tudja, ismeri a távolság értékét: a Szalay-szövegbe való belépés és kilépés rendszerint ezt a tapasztalatot jelzi olvasója számára, a szerző ugyanis mestere a remek kezdő és záró mondatok alkalmazásának (pl. „Aznap történt, hogy nem tudtam eldönteni, szerelmes vagyok-e a pincérnőbe, vagy csak az időjárás-változás miatt érzem ilyen furcsán magam.” Vagy: „kövér csend töltötte be a vastag falak közötti nagy teret, méltóságteljes, úrhatnám csend, a templom legállandóbb, leggyakoribb törzsvendége”). Itt is a nyelv bejárásának nagyszerű ismerete munkálkodik, ugyanakkor bizonyos szövegek felépítésében kisebb hangsúlyt szentel ennek a dramaturgiának, amely véleményem szerint sokat „visszavon” a próza erejéből, hatásából.
A cselekmények helyszíne jól felismerhetően a Csallóköz, Szalay a tulajdonképpeni csallóközi létmódot, életformát (ha van) képes egy eddig ismeretlen szűrőn ke-resztül bemutatni. A helyszínek konkrét említése nélkül is jól érezhető, hogy valamiképp minden elem, történet, párhuzam innen indul, invokálódik, táplálkozik, és egészen egyedi módon lesz megfogalmazva. Nóvum számomra a humor olyan természetes jelenléte is, amely nem visszatetsző, nem öngerjesztő, hanem sokkal inkább autentikusnak hat, és egy, a kortársi megszólalásokhoz kevéssé kapcsolható, megszakadt hagyomány újraértésének, folytatásának tekinthető. Szalay Zoltán szövegeire talán a metabolé retorikai gondolatalakzata jellemző a leginkább, azaz olyan nyelvi megoldások, szövegszervező stratégiák karakterizálják, amelyek a szöveg nyelvi anyagában változtatást, fordulatot jelentenek. A metabolé Szalaynál minden nyelvi szinten, a szókap-csolatokban, a szintaktikában, a stílusban, a ritmusban és a cselekményben egyaránt jelentkezik, és ennek az írástechnikának a kifinomult alkalmazása a sajátja mind az Ártatlanság, mind pedig a Nyelvjárás című köteteknek.
Szalay Zoltán újabb írásai azonban a fentebb említett prózapoétikai eljárásokat, ha nem is törlik el, de legalábbis karakteresen módosítva alkalmazzák. Az újabb szövegeire, elbeszéléseire (többek között a rövidesen megjelenő kéziratbéliekre főleg) a fokozottabb rétegzettség jellemző, a cselekmény szempontjából ez árnyaltabb szer-kesztésmódot, az elbeszélésmód tekintetében pedig a reflexivitás-önreflexivitás gazdagabb és hangsúlyosabb, ám cseppet sem „tolakodó” jelenléteként definiálható. A történet többrétűsége borgesi eljárásokat idéz, azonban a Szalayra jellemző nyelvi megoldások változatlanul sajátjai maradnak az írásoknak, sőt, a retorikai és poétikai ele-mek variábilis alkalmazása, a választott kereteken belül rendelkezésre álló lehetőségek szélesebb körű kiaknázása is jellemzi az új irányt, amely ennél a prózánál érzékelhető. A fentebbiek alapján kétségtelen, hogy Szalay Zoltán esetében olyan pályakezdő szer-zővel van dolgunk, aki indulásakor, az egyediség és sajátos hang megtalálása mellett is többféle hagyomány és regiszter autentikus megszólaltatására képes, és mindenképp izgalmas kérdés, következő kötete milyen kérdésekre ad majd választ.
Akik olvasták, tudják, akik olvassák, sejtik, aki majdan teszik ezt, meggyőződhetnek róla. Az Ártatlanság záró elbeszélése így végződik: „meghaltam és a jövőmet illetően nem voltak biztatóak a kilátások”.
Szalay Zoltánról tudhatunk valamit, Szalay Zoltánról nem sejthetünk semmit…
———————
* Elhangzott március 3-án, a Magyar Írószövetség, „Csikófogat” c. rendezvény-sorozatán