Proust a lakótelepről (Szászi Zoltán: A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága kötetéről

Könyvről könyvre – Szalay Zoltán írása. – „Marha egy dolog ez az idő!” – horkan fel az elbeszélő Szászi Zoltán prózakötetének 16. oldalán, nem éppen prousti eleganciával. Szászi kötetéhez, persze nem is illik semmiféle sznobos prousti fennköltség, hiszen az „áldott, átkozott” XX. század szülötteinek ajánlja a könyvet, s valóban, annak egész szerkezete, nyelvezete olyan, mint maga a XX. század volt: szertelen, töredékes, drámai, groteszk. Ha mégis a nagy francia mesteren keresztül közelítünk a kötethez, akkor ez itt egy szürke, szocreál, pa-nelproli Proust.

Az elbeszélő, akit Utazó néven ismerhetünk meg, összevissza csatangol az idő-ben; tulajdonképpen nem is ő a szöveg főhőse, hanem az Emlékezet. Az Utazó olykor a személyes emlékezet elbeszélője, máskor a családi emlékezeté, vagy éppen a tágabb környezete emlékezetéé. Olykor egyes szám első személybe csusszan át, kilép a szö-vegtérből, rágyújt, unatkozik. Mégis végig ott van, mélyen a szöveg nyelvében.

Az eddig jobbára költőként számon tartott Szászi Zoltán első prózai próbálkozása egy műfajilag nehezen behatárolható kötetet eredményezett. „Gépesített kisremény” – áll a borítón, afféle alcímként, ami lírai toldalék magához a nagyon hosszú és kissé erőltetett címhez, ám a – valószínűleg egyébként is haszontalan – műfaji megközelítésben nem segít. A szöveg azonban meghatározza magát, legalábbis negatívan: „Végül is ki kell mondani, nincsenek lányok ebben a történetben. Kérdés persze, van-e történet, mert a morzsálódó emlékeket kevés lenne annak beállítani, de mi-vel ez nem regény és szerkezet sincs, csak az ötletszerű sodródásban felbukkanó arcok, sziluettek, nevek, eseménytöredékek, időpontok, örvények, felborult törvények forgása-pergése létezik.” (121.) A gyakori posztmodern elemek ellenére a szöveget inkább mo-dernista hajlamok tartják mozgásban. Elsöprő, csapongó nyelvből építkezik a szerző. Hogy nem létezne semmiféle szerkezet, azt mégsem lehet állítani: a szöveg rövid fejezetecskékre tagolódik, mind külön címmel van ellátva, s elsősorban a számos ismétlés adja meg a szerkezet dinamikáját. Ezek az ismétlések afféle jelszavai is a szerzőnek/elbeszélőnek, mint pl. „Folyamban guruló kavics. Hol van, mikor indul, hol van, ha érkezik. Létezik egyáltalán? Víz visz, súly fog. A kavics? Le se szarja ezt az egész filozofálást, lévén minden gondolkodás nélkül teremtett anyag.” Ami az elbeszélő (vagy a kavics?) szerint filozofálás, valójában inkább költészet: Szászi Zoltán nem tud, és nem is akar elszakadni költői gyökereitől, antiregénye (már ha nevezhető annak egyáltalán) afféle átmenet prózavers és anekdotafüzér között.

Vagyok, mit érdekelne, legyint a szerző/elbeszélő Petrivel, de közben nagyon is érdekli. Érdekli, kicsoda valójában, és honnan jött. Érdeklik az idő visszhangos alagútjai. Maga is bevallja, nem tudja kiirtani magából azt a fránya romantikát. És a romantika mesélni készteti, hogy aztán a mese kirángassa a romantikából, át egészen a nyers realizmusba és a groteszkbe. Kiváló novellaszerű betétek alkotják a kisregény (már ha nevezhető annak egyáltalán) talán legerősebb, leginkább magával ragadó részeit. Mint például egy mitikus felnőttéválás-történet (Aznap cigánylányokkal álmodott), vagy egy bizarr mese a sírásók vigasztalan hétköznapjairól (Mert ilyen korszak is volt). Aztán sokkal, sokkal messzebb is visszautazhatunk az időben, hogy a legendás „ős” múltjába is bepillantást nyerhessünk, aki a „nagy pocsolya” túloldalán próbált szerencsét annak idején. Ez a történet is elragad bennünket, belesüppedünk nyakig, viszont a nyelv köldökzsinórja összeköt bennünket a jelennel, az Utazóval, az elbeszéléssel magával. A nyelv ugyanis végig egységes, ha létezik ilyen: egységesen szertelen. A szerző nem a rendteremtés szándékával merül el emlékeibe, az emlékek ragadják magával, és az emlékek teremtik meg az elbeszélést s benne az Utazót. Ezek az emlékek pedig a maguk önkényes ritmusában dagadnak, hömpölyögnek, örvénylenek, kavarognak. S ami a lényeg: mindez nem megy az olvashatóság rovására. A regény nyelve sodró, lendületes, s a rövid fejezetekre tagolás is jót tesz az iram fenntarthatóságának. Amikor nagyon ele-mében van a szerző, már-már krúdysan bodorít és színez, őszies mélabúval, hanyag, régi vágású eleganciával.

Miközben hullámzik és tombol a nyelv, mintegy mellesleg betekintést nyerhetünk annak a bizonyos „áldott, átkozott” huszadik századnak vér- és sörzivataros történetébe (lásd még: Fel, fel, ti rabjai a sörnek c. fejezet). S amikor azt mondjuk, történelem alulnézetből, ez alatt a szó szoros értelmében alulnézetet kell érteni, egy, mint az elbeszélő fogalmaz, „lágylaposrészegen” a földön fetrengő elbeszélő perspektívájából. A rendszerváltás például a következőképp néz ki ebből a látószögből: „Utazó pedig érezte, itt valaminek történnie kell. Valami mély nyomot hagyónak. Ha 89 novemberének végén, délelőtt fél tizenegykor van egy hideg, lőporszáraz pezsgő a kocs-mában, az azt jelenti, a rothadó rendszer támasztékaiból ismét kihúztak egyet, s talán a legfontosabbat. Aznap estig még sok csodát megéltek ők így négyesben, mert egészen éjfélig együtt tartott a csapat a nagy eseményre és a kitartó ünneplésre való tekintettel.” (146.)

Van itt tehát némi történelem, és van némi szociográfia, mindez azonban teljesen mellékes, mert úgysem tudhatjuk, hova lyukadunk ki a következő pillanatban, merre sodor bennünket az emlékezés gyönyörűsége és szomorúsága.

A szerkezet lazaságának azonban vannak határai, s a szerző ezeket a határokat helyenként sajnos jócskán áthágja. Meglátásom szerint az ismétlések olykor dagályossá válnak a szövegben, kivált a különösebb funkció nélküliek. Pl. a „Hajnal fantázianévre keresztelt, lókörömszagú, a proletariátus legkedveltebb márkájaként számon tartott, olcsó, de ütősen erős cigaretta” litániája nem annyira erős poén, hogy oldalanként le kellene írni, s talán a kavicsról meg a filozofálásról szóló, fentebb idézett lírai részlet sem érdemelne ennyire kitüntetett figyelmet. Továbbá a bosszantó szerkesztési figyelmetlenségek (pl. szóismétlődések), a mindenütt hemzsegő helyesírási hibák és elütések sokat rontanak az olvasó élményén; még ha egy lezser nyelvezetű, kapkodós prózát olvasunk is, az efféle pontatlanságok zavaróak, amikor el szeretnénk merülni a felejteni nem tudás gyönyörűségébe és szomorúságába. Ha ennek ellenére is sikerül, hát azért, mert ezt a nyughatatlan anyagot egy sajátos és szuggesztív nyelven alkotó költő gyúrta egybe rendhagyó, egyedi ízű prózává.

(Szászi Zoltán: A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága. Gépesített kisremény. Plectrum, Fülek, 2009.)