Száraz Pál – Ovi (1)

1 – Megérkeztek végre. Itt kezdődött az ovi.
Magas kerítése volt, egészen magasra felnyúlt a betonalap, és igazán erőlködni kellett, ha az ember fel akart mászni – ott aztán megkapaszkodhatott a vasrácsokban. Csak vigyázni kellett, mert már pattogott le róla a festék, és tisztára befogta mindenki kezét – pirosra. És akkor úgy már ki lehetett nézni, bámulni holmi néniket, bácsikat – mentek erre-arra, és rámosolyogtak közben –, és az egész játszó ovi, a harsogó állatkert a háta mögé került.

Hát hiába, az ember már csak így van ezzel, ha ovis – mert odakint tényleg olyan fura minden.
De most még senki nem volt kint, üres volt az udvar, csak délután jön ide ki mindenki, a kiszökésért pedig sarokba állítanak, és az olyan rossz, mert akkor semmit sem lehet csinálni, csak úgy állni, pedig olyan jó lenne megfordulni, ha mondják az ember nevét és  hívják játszani. Szóval reggel még üres minden (– csak a nap rakja le a pázsitra a kerítés rácsát, és úgy esik mindenre, mintha szőnyeget gurítottak volna végig). De igazából mégsem, mert most olyan éles, durvás, nem olyan mézes, nyafkás (ni, ez rímelt is), mint amilyen szeptemberben van – amikor mindenki jön a nyárról, és egyszerre beszél –, mert még csak nyár eleje van, és a szünetig sokat kell aludni.

Ballagtak, fogta a nagymama kezét, talán magyarázott is neki, de a kövérkés, idős asszonyság fáradtnak látszott – pedig mindig tele van erővel és mozgással, mosolyogva ugrik át bárkit – és csak bólogatott. Betértek a kapu mellett nyíló ajtón. A nagy szárnyas vaskapu most zárva volt, és az azért kellett, hogy autóval is be lehessen menni – ha a bácsik visznek valamit a konyhára; de azt csak ritkán lehet látni, mert akkor ebéd előtt van, és mindenki bent játszik, és az egyiknek olyan vicces bajusza van.
(Beléptek, most már mindkét lábuk az ovi területén volt, belülről voltak a kerítésen, és hirtelen ez a kerítéses dolog bizarrnak hatott. Nem szóltak, hisz az ember csak megy, bandukol lassan és elszántan egyre beljebb, a játékok, mesekönyvek, pöttyös labdák felé, előtte vastag út, kettészeli az udvart.) Fondorlatos kis út, tele gonosz kis kövecsekkel, amin jól elvágódhat az ember, ha összevissza nyargalászik. Mint a múltkor; jól megjárta. Felhasadt a térde tőlük, még vérzett is – de nem sírt, nem bizony, meg tudta állni, és erre határozottan büszke volt – mégsem lehet anyámasszonykatonája). A kicsi Gombolyag futott oda hozzá – aki még kisosztá-lyos, és mindig olyan arin lógatja az alsó ajkát, hogy szinte már a nyál is kicsurran belőle – és hozott neki rá gyógynövényt, olyan hideg és bolyhos tapintású lapulevelet – de ő elhitte, hogy segít, és a fájdalmat is sokkal elviselhetőbbé tette –, pedig arról azt mondják, hogy az embernek azzal kell a seggét kitörölnie, ha más nincs. (Tavaly a Piszkavasnak sikerült erre a használatra alkalmaznia.) Már nem ért volna be a vécéig, becsinálni meg micsoda szégyen lett volna – ráadásul ebben a korban. Így hát leült az udvar egy távoli sarkába, a szilvafák alá, ahol a lapu nő. Fú, hogy mekkora röhögés lehett volna ebből! (De Piszkavas valamilyen titkos erőforrása folytán – mely mintha minduntalan ott buzogna a lába alatt, csak le kellene érte nyúlni – ebből a nyilvánvalóan röhelyes dologból erényt fabrikált.) Mindig is irigyelte ezért, hogy mindig ki tudja magát vágni a hülye helyzetekből (mindent a fonákjára tud fordítani) – az egész kakilós ügyből is olyan méltósággal mászott ki, (mintha valami lovagi próbáról térne meg győztesen) aztán szépen le is aratta az el-ismerést, az óvó nénik rosszallása pedig senkit sem érdekelt. Bár igaz, hogy sokáig  nemigen merészkedett senki arra a tájékra.

Mármint a szilvafák alá. Pedig jó volt ott játszani. Órákig el lehetett ott garázdálkodni. Balra voltak az úttól; megnézte őket, ahogy mentek mellette. Mindig árnyék volt alattuk, és ez megmentett a nyári tűző naptól, ráadásul némelyikre fel is lehetett mászni – persze, csak ha nem figyeltek az óvó nénik –, azokra, amelyek lejjebb kezdnek elágazni. Különben is, a fára mászás a legpompásabb szórakozás, olyannyira – hisz az ember mindent felülről láthat –, hogy tiszta lelkes lesz tőle mindenki, mert örül, hogy sikerült, meghogy milyen jó ott fenn. Ráadásul, ha jól csináljuk, észre sem veszik az embert, mert a felnőttek mind totál gyagyák, és eszük-be sem jut felnézni csak úgy.
Az úthoz a másik félen – jobbról – egy járdácska kapcsolódott, kőlapokkal kirakva. Törpetuják szegélyezték. Teljesen érthetetlen, mi a fenének ide külön járda, hi-szen minden kölök százfele fut – járdán akarják őket gyalogoltatni, vagy mi, na mind-egy. És nemcsak a járdát szegélyezték itt törpetuják, hanem az oldal kerítését is – de hát akkor mért csak az egyik oldalt? (Ó, mindenható logika! az, hát ez az, hát ez az, ami itt nincs, ami nincs, és nem is szabad keresni, „de hát kérem, ez óvoda”. Tehát a járda végében igen különös alakzat terebélyesedett masszívan, merőn bele a levegőbe.) Vasakból, vagyis csövekből volt összeszerkesztve – olyan volt, mint amit a hírekben látni lehet, mikor kezdődik, az az izé, no – blóguszra hasonlított. De az olyan jó-ó ringispír volt ám. Bele kellett mászni azokon a lyukakon – amik szélén a csövek illeszkedtek, mert voltak benne ülőkék – aztán már csak kellett keríteni valakit, aki meghajt. Csak nagyon szédítős volt, pláne ha kihajolt az ember, hanyattvetette a fejét, és bámulta, hogyan forognak körülötte  a dolgok fejjel lefelé.

    Azután a homokozó következett, de azt nem szerette túlságosan; jó, nem azt mondom, azért elvolt, ha valaki – persze mindig a lányok – homoktortát sütni hívta. Meg volt ott többféle mászóka (de azzal nem érdemes vacillálni,) mert az béna és kisgyerekeknek való és értelmetlen, mert azontúl, hogy lehet rá mászni (ez pedig egyátalán nem nehéz vagy bonyolult), semmi normálisat nem lehet vele kezdeni. A csúszda már izgalmasabb volt, onnét legalább nagyot lehetett rúgni csúszáskor abba a haszontalan homokba. Csak télen volt tök béna, mert akkor az ember ruhája tiszta víz lett – „hanemtiszta vidvissza, majdaszamár megissza” – és tapadt, nem beszélve arról, hogy olyan volt, mintha bepisilt volna –, juj de zizi. Hanem egy-szer úgy történt – elég csúnyán történt, nem szeretett rá visszaemlékezni – hogy az az undok Piszkavas az Ollóval – de még az amúgy barátságos, jó szándékú (hisz sokszor szoktak együtt lenni) –, Partvissal beszorították őt a csúszda alá. Meg akarták verni. Épp csak az utolsó pillanatban sikerült megpattannia – nem tehet róla, tényleg nem, és meg nem értheti miért, miért, miért –, félt az erőszaktól. Nem is a fájdalomtól, de azok az eltorzult arcok, meg még ráadásul a Partvis is! Gondoljunk másra, szép dolgokra kell gondolni – gondolta babonás félelemmel, mert elhitte, mi történik, ha falra festik az ördögöt. Természetesen nem szólt otthon, mert mit is gondolna az apja – beszarinak mondaná, azzal a zavarbaejtő nézésével, és azt hinné, nem tudja megvédeni magát, de mi van ha tényleg, ha tényleg… szép dolgokra, jusson eszembe szép dolog, jusson, jusson.

    Eszébe is jutott – amint meglátta a homokozón túl, a magas betonkerítés tövében a derékig érő sárguló, szikkadt füvet – hogy milyen jó volt szöcskészni ott tegnap. Jó nagyok meg barnák és zöldek már, megcsillannak a fényben, ahogy ugranak. Még így is nehéz őket elkapni, pedig úgy tikkaszt már a nap – hiszen most még csak reggel van, de már foga van a napsugárnak. Mindenki megfeledkezett – és végre a csajok sem fárasztották őt a papásmamásdival (igazán bosszantóak tudnak lenni olykor) – és egészen az ovi legtávolabbi sarkáig kalandozott, és ott, ott, végre, igen, meglátta a csodát, amit annyit lesett, és amit csak a kiválasztottak láthatnak. Egy idős házaspár lakott a szomszédban. A néne (csak így hívták) sokszor mákos tekercset meg almás pitét kínált a kerítésen keresztül a gyerekeknek. Igazán kedvesnek találta őket, bár sokan – természetesen főleg lányok – féltek tőle, mert azt híresztelték, hogy boszorkány „mert olyan szürke a haja, és sokszor sepreget azzal a hatalmas seprűvel, amivel éjjel repked, és elrepül hozzád is, berepül az ablakon, és…” – ki tudja, meddig folytatták volna, ha le nem állítja őket. De ő szerette ezeket a szürke, mosolygós szemeket, meg a kedvességét, és egyszer odasúgott neki a néne: „olyan okos tekinteted van, mint a dédpapádnak volt”. (Ettől kezdve a bizalom kölcsönös összehallgatásának fonala kötötte össze őket.) El sem tudta képzelni, miért mondja ezt, azt meg pláne nem, hogy honnét tudja. Ő csak ilyen régi barna fotón látta a dédit, mert az felment a mennybe, mikor ő még nagyon kicsi volt (már csak egy dédije maradt). Lehet, hogy mindentudó, vagy lehet, hogy tényleg boszorkány, csak jó, és halottakkal beszélget, ki tudja. De ez mind nem lényeges, mert tegnap délután nem látta sem az anyót, sem az apót, de látta, végre látta… a pávát. Mivel volt két pávájuk az öregeknek – és mindenki mindig azt leste – de csak nagyon ritkán láthatták, mert a pávákat a ház meg a kerítés mindig takarta. De ő látta (annyi elvesztegetett óra, tétlen nap után) – egyszer csak úgy felbukkant, ráadásul a szebbik, az a tarkabarka, csak úgy ragyogott a napban, sőt türülűzött is. De azután nem mondta el senkinek mégsem. (Biztosan kivívta volna vele a maga tiszteletét – de nem.) Megtartotta magában – meg aztán mind odarohant volna, azok meg megijednek, ráadásul akkor mindenki látta volna, az meg aztán már úgy nem lett volna érdekes. (Nem, ez az ő titka.)

Most is hajladoztak a fűszálak, buj-buj-zöldágozott köztük (ez a meg-megjelenő, emelkedő és süllyedő libegés. Hüledezve emelkedett fel időnként a mező, ezektől az izgő-mozgó fénydarabkáktól, ahogy damilon huzigálták fentről az idegesen megremegő faágak.) Főleg az a hatalmas diófa a szöcskészhely szélén, az út mentén (épp most értek be az árnyékába). Az meg arról volt híres – illetőleg nem az, hanem a tör-zse mellett felejtett szurkoshordó (mert nem tudni, mióta volt ott felejtve, egész pici kora óta emlékezett rá, mióta idekerült) –, hogy ott volt a fáról leszedett ronda szőrhernyók kivégző és temetkezési helye. A szurok nyáron felolvadt, belekerültek a hernyók, rá egy marok homok, hogy biztos legyen a sorsuk. Meg az is milyen bulis volt, hogy a lányokat lehetett vele ijesztgetni! ha csak megláttak egy hernyót, sikítozva rebbent szét mind, ahány csak volt, mint a riadt kis verebek. És ma is lehetett hallani ezt a kicsit ijesztő hangot, mintha egy öreg ajtó nyílna nyikorogva – mint a dédinél. És hiába bámulja az ember az ajtókat, mind be van csukva, ráadásul fentről, az égből jön. De igazából nem az égből, hanem a fáról. Már nem kérdezte meg, mi az, mert tudta jól, hogy a harkály, ő a fák doktora, és nagyon hasznos, mert meggyógyítja a fákat, és kieszi belőlük azokat a hideg és meztelen, és csúnya és káros nyíveket, és ezért ő a fák doktora. (Biztos fáj neki, de meggyógyul. Én is járok doktor bácsihoz, ha beteg va-gyok, pedig nem jó ott, mert nekem nyomja a hideg hallgatóját – szerintem hűtőben tartja – és azért nem jó. De nem bőgök, mert mi vagyok én, kisbaba? Ugyanúgy nem jó a fának sem, de aztán örül, mert meggyógyul – magyarázta a kis Szaloncukornak, aki elég helyes kiscsaj volt, de mindig nehezen értette meg a dolgokat, és akkor is mamlaszt vágott azzal a cuki pofikájával.)

(A reggel élt és uralkodott. Újra szóba elegyedtek – miután a mama láthatóan felélénkült – végül rámosolygott.) Ő meg erre megrázta magát, mint egy kiskakas (aki a baromfiudvar urának hiszi magát), és szaladni kezdett, kapj el!-t kiáltva hátra a mamájának. Vidáman, ész nélkül rohant, (egyenesen az épület felé, elhaladt az apró kioszk mellett – félig a szilvafák árnyékolták), amit egyszerűen csak „A kuny-hó”-nak neveztek, és túl kicsi volt, nem fértek be sokan, ezért általában várni kellett a sorra kerülésre. Elhaladt a biciklitartó mellett, amire a konyha ajtaja nyílt, és bekanyarodott az épület mellett.

(Nem lehett hallani, mi válthatta ki az események ily sziporkázását, mit mond-hattak egymásnak. Ez az alámerülés mindenféle kívülálló számára érthetetlen, teljesen követhetetlen a léleknek eme alámerülése, így hát kénytelenek vagyunk beérni a tó csillogó felszínével, de meg kell, igen, minden bizonnyal meg kell próbálni belenézni, látni a burjánzó hínárt, a zavaros aljat, ahonnét minduntalan föltünedezik, fölbugyog az élet. Mert ebben a pár szóban benne volt valami cinkosság, egy belső poén, aminek mindketten ismerik a jelentését, mindketten, de csak ketten.  És ha e szövetségesek el is válnak néha, akkor is értenek egymáshoz. Mint akik a kapuban találkoznak – az egyik megy el hazulról, a másik pedig érkezik; mégis egy helyen laknak) –, most jöhetne a „mi az?”, mint a találós kérdéseknél.
Már csak odabenn érte utol.

***
a legkisebb fiú ment csak ment egyre rendíthetetlenül hegyeken völgyeken által hamuba sült pogácsáját már mind megette és biz ám szívesen leheveredett volna a nagy erdőben, de azért csak folytatta útját mert a célja a titokzatos királykis -asszony meglelése és megismerése volt egyszer csak egy hatalmas nagy rézhíd elé ért és a túlparton láss csudát meglelte a rézerdőt bemegy a rézerdőbe hát ott minden rézből volt rézfákon rézlevelek alattuk rézvirágok

2
És addigra már levetette a cipőjét, és berakta a kisszekrénybe. A kacsa volt a jele. Ezt ő maga választotta, mert hogy is akarhatott volna mást, mint a habokon ringó vadkacsát – sohasem cserélné föl holmi idétlen piros esernyőre, cseresznyére vagy pöttyös labdára.

Mutogatott fel a faliújságra, oda voltak felrakva mind a kisügyes kezek alkotásai. Meg akarta mutatni a mamának, hogy milyet is tud ő. Igen, mert az övé sokkal különb, nincsenek rajta görbe fejű emberek meg más efféle krikszkrakszok. Mostanában mindig rajzolt egy fát a papír szélére, alulra füvet, felülre eget (kergetőző felhőkkel), középre repülő fecskét (mert azt tudott a legjobban), ami ráadásul épp egy legyet készül bekapni –, nagyon büszke volt magára. Igaz, ő nem rajzolt figurákat, mint a többiek (és mindenképpen be kell, hogy vallja, nem is igazán tud), de ezen nincs mit szégyenleni – akikkel ellentétben ő legalább nem rajzol ha egyszer nem tud. Különben is, az embernek mindig a legjobbat kell kihoznia magából, sőt! ő, azokkal szemben nemcsak rajzolni, de festeni is tud. (Bár a festőkarrierje  érdekesen indult, de az már rég volt.) No jó, elmondom (hiszen tényleg nincs mit szégyenleni rajta, biztosan mindenki így kezdi): először a zöld tetszett meg neki. Olyan élénk volt, megbűvölte, ahogy forgatta benne az ecsetjét. Hát még amikor a papírra került! Csak úgy forgatta rajta, figyelte a festékréteg változását, a zöld fakódását és mélyülését, és változott, és változott zöldre a fehér lap, ő meg egyre praszmatolt, teljes önkívületben. Csak az anyja térítette észhez. „Mit festesz ?” – kérdezte. (Ekkor látta csak teljes egészében a zöld foltot, mely időközben oválissá alakult.) De hát hogyan tudott volna válaszolni, olyan hülyéket tudnak néha kérdezni – ő csak úgy fest. Felnőttek. Hogy fa lesz-e, érdeklődött az anyja, merthogy az bizonyára lomb. (Hát igen, végül is a forma ideális) na jó, legyen akkor fa. És nekifogott kimosni az ecsetet, hogy a barnába márthassa.
Szép fa volt, kövér, szikár – és zöld; mint a fa az udvaron.
(Befejezés a következő számban)