Keserű József – A kútba néző – Duba Gyulának, nyolcvanadik születésnapjára

„Mélységes mély a múltnak kútja”, szédülni kezd, aki csak belenéz. Ismerős érzés lehet ez mindenki számára, aki már valaha letekintett valamiféle mélységbe. Szívünk hevesebben ver, gyomrunk remeg, ujjperceinkbe pedig beleköltözik az a bizonyos, semmivel össze nem keverhető, nyugtalanítóan bizsergető érzés. Szédülünk a tátongó mélységtől, amely elnyeléssel fenyeget bennünket.

A múltnak kútjába nézvén azonban nem csak a mélység miatt szédülünk, valami más is zavarbaejtően hat ránk. A mélyből hangokat hallunk, a hangfoszlányok pedig apránként kérdésekké állnak össze: mi volt? hogy volt? ki voltam? ez én voltam? ki vagyok most? az vagyok, aki egykoron? Aki e kútba tekint, nagy tétekben játszik: nem kevesebbet kockáztat, mint saját önazonosságának elvesztését. Való igaz, a kockázat nagy (mi van akkor, ha a kút mélyén nem találok rá önmagamra, vagy – ami talán még ennél is rosszabb – rátalálok valakire, egy idegenre, aki állítólag velem azonos, de nem tudok vele mihez kezdeni?), ám a feltételezett nyereség is az. Sze-rencsés esetben felépülhet a híd a két én, az egykori és a mostani között, s az önazonosság újraalkotott (és ezáltal gazdagabbá tett) azonossággá válhat.

De hogyan alkothatjuk újra önmagunkat? Ennek többféle módja lehetséges. A legegyszerűbb talán az, ha elmondunk egy történetet. Persze, nem akármilyen történetet, hanem egy olyat, amelynek mi magunk vagyunk a főhőse. Ez a történet, amely életünk egyes mozzanataiból tevődik össze, nem más, mint az élettörténetünk. A történet egyik alapvető jellemzője – s ez minden történetre érvényes –, hogy sajátos koherenciával rendelkezik, illetve koherenciát teremt; narratív struktúrájának köszönhetően képes arra, hogy a legkülönfélébb dolgokat is egységbe rendezze. Az ember élete heterogén, olykor egymástól teljesen független elemek – események, érzések, vágyak, csalódások stb. – halmaza. Az elbeszélés azonban kapcsolatba hozza egymással ezeket az elszigetelt, vagy annak hitt elemeket. A történetté formált élet immár nem kaotikus egyveleg, hanem rendezett egész, amelyben könnyedén ráismerhetünk a főszereplőre, s azonosulhatunk vele. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a történetmondás – élettörténetünk elbeszélése – visszahat a múltját meg-, illetve újraalkotó elbeszélő én önazonosságára is. A narratív identitás elméletének képviselői szerint énünk egysége az önmagunkról elmondott történet(ek) egységében keresendő.

Ha a múlt nem létezik önmagában (mint ahogy gyakorlatilag semmi sem létezik önmagában), hanem szükségképpen a kútba nézés aktusa által konstituá-lódik, akkor az identitást is joggal tekinthetjük dinamikus konstrukciónak. Az én nem olyasvalaki, aki van, hanem olyasvalaki, aki folyamatosan létrejön és újra-teremtődik. A narratív identitás elmélete azonban természetesen csak az egyik lehetséges megközelítését nyújtja annak a kérdésnek, hogy mi képezi önazonosságunk alapját. Vannak másféle válaszok is. Marcel Proust regényfolyamában az elbeszélő például egészen másképpen azonosul egykori énjével. Idézzük csak fel, mi is tör-ténik a híres madeleine-epizódban (amely egyébként csak egyike a regényfolyamban megjelenő, hasonló jellegű, revelatív eseményeknek). Az elbeszélő – immár felnőtt férfiként – egy nap hazalátogat, s édesanyja egy csésze teával kínálja. A tea mellé véletlenül egy darabka madeleine-t is felszolgálnak (az elbeszélő hangsúlyoz-za, hogy ez egyébként nem volt szokás náluk). Teázás közben különös dolog történik: az elbeszélőt megmagyarázhatatlan örömérzés keríti hatalmába, amelynek nem ismeri az okát. Komoly erőfeszítéseket tesz, hogy megértse, mi zajlik benne, mígnem rádöbben, hogy a rendkívül intenzív (és hangsúlyozottan örömteli) érzést a teába áztatott sütemény íze váltotta ki benne, s hogy ez az íz nem más, mint annak a darabka madeleine-nek az íze, amelyet gyerekkorában egyes napokon nagynénjénél, Combray-ban szokott kóstolgatni. Ez a hirtelen felismerés nem várt ajándékkal jutalmazza meg őt: feltárul előtte az elveszettnek hitt gyerek-kor. S mindez annak köszönhetően, hogy az ízlelés pillanatában (tehát az elbeszélő jelen idejében, a felnőttkorban) hirtelen egy másik idő is megjelent (a gyermekkor ideje), s az elbeszélő ebben a pillanatban (tulajdonképpen az időn-kívüliség pillanatában) átérezte azonosságát azzal a gyermekkel, aki valaha ő volt.

Proust példája is bizonyítja, hogy emlékezés és önazonosság szorosan összefüggenek, olyannyira, hogy még akár azt is állíthatnánk, az előbbi az utóbbinak elengedhetetlen feltétele. Van itt azonban még egy fontos összetevő, amiről nem volna szabad megfeledkezni. Valami ott lapul még a kút mélyén, s ez nem más, mint a felejtés. A szédülést nem csak a mélység okozhatja, s nem is csupán a nyugtalanító kérdések. A felejtésbe is bele lehet szédülni. A felejtésre általában mint valamiféle szükségszerű rosszra gondolunk, olyan mozzanatként kezeljük, amelyhez gyakran a kellemetlenség, a zavar, a szégyen stb. érzései kapcsolódnak. Elfelej-tettünk magunkkal vinni valamit, elfelejtettünk teljesíteni egy ígéretet, elfelejtettük egy régi ismerősünk nevét…, ezek a tapasztalatok mind-mind nagyon kellemetlenül érintenek bennünket. Ez igaz, és talán éppen azért, mert olyannyira nyilvánvaló, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a felejtésnek van pozitív oldala is. Amikor az ars memoriae megalkotója, Szimonidész egyszer megkérdezte a neves államférfit, Themisztoklészt, hogy szeretne-e ő is jártasságot szerezni az emlékezés művészetében, Themisztoklész állítólag azt felelte: Inkább felejteni taníts meg! E ki-jelentés értelmén elgondolkodva beláthatjuk, hogy létezhetnek helyzetek, amikor a felejtés üdvösebb az emlékezésnél. Ha például valamilyen kellemetlenség ér bennünket, gyakran azt gondoljuk, hogy jobb lenne ezt elfelejteni. De utalhatunk a madeleine-epizódra is: vajon rátalálhatott volna Proust regényének narrátora az elveszett időre, s ezzel együtt önmagára, ha időközben nem felejtette volna el gyermekkorának eseményeit?

A múlt mélységes kútja egyszerre az emlékezés és a felejtés kútja (e kettő aligha képzelhető el egymás nélkül), ugyanakkor pedig az önazonosság lelőhelye is. Igaz, hogy aki belenéz, az a beleszédülést kockáztatja, de csakis e kockázat révén nyerheti el (nyerheti vissza) önmagát.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy e kérdések immár évtizedek óta hangsúlyos módon (s talán egyre hangsúlyosabban) jelen vannak Duba Gyula elbeszélő prózájában. A szerző a maga sajátos eszközeivel már jó ideje az emlékezés és az önazonosság titkait kutatja, s ez a központi témája legutóbbi könyvének is (Valami elmúlt. Erni gyermekkora. Madách-Posonium, Pozsony, 2008). A mű – műfaját tekintve szociografikus elemekben bővelkedő regényes önéletrajz – szorosan illeszkedik a szerző hasonló tematikájú műveinek sorába. Látványos elmozdulást a korábbi művekhez képest nem tapasztalhatunk. Az egyes szám harmadik személyű mindenttudó elbeszélő sorra idézi fel a főhős, Erni gyermekkorának egyes eseményeit, miközben újraalkotja emlékezetében az egykor volt, mára azonban letűnt Garam menti paraszti világot. Közben pedig szinte törvénysze-rűen szembesül az emlékezés fontosságának kérdésével: „Amikor emlékezünk, az időfolyam mintha nemcsak előre, hanem visszafelé is folyna, egykori képeit felvillantva mintegy újratermeli önmagát, megidézve szellemét visszatér és megfog, kérdéseket tesz fel, melyekre nem ad feleletet, megbűvöl és elbizonytalanít. Arra késztet, hogy mérlegeljük súlyát és keressük értelmét, de gyakran csúfondárosan, már-már nyelvet öltve sugallja, hogy nincs is értelme, rejtőzik előlünk, valószínűleg a mélyére nem hatolhatunk, és minél jobban távolodik, annál inkább értelmetlenné válhat. De a súlyát mégis érezzük! Varázsos ereje lehet, megragad és fogva tart.” (144.) Az elbeszélő felismeri az emlékezés kettős természetét: az emlékezés törékeny, hiszen nem őriz meg mindent, s az elveszett dolgok értelmét hiába kutatjuk; másrészt  az emlékezésnek súlya van, ez rejti létezésünk alapját.

Az emlékezés szelektál, ugyanakkor megőriz. De mi alapján dönti el, hogy mi az, aminek megkegyelmez? A mű egyik érdekessége, hogy erre a kérdésre nem ad egyértelmű választ. A könyv első harmadában körvonalazódik ugyan egyfajta értelmezés, ez azonban a későbbiek során jelentős mértékben átalakul. Figyeljük meg a második rész első és második fejezetének zárlatát: „Később Erni nem mindenre emlékezett, számos részlet a mélyben szunnyadt benne, de az a pillanat tisztán és erősen megmaradt, amikor a fekete kagylóból egy ismeretlen hang szólt hozzá nagy messziről, és ő megkérdezte a nagyoktól: ki beszél?!” (69.) „…ez a jelenet valahol nagyon sokáig megmarad benne, szinte előtte, mintha abban a pillanatban látná, és talán megőrzi majd egész életében…” (80.) A két részlet egyaránt hangsúlyozza a tartósság és a megőrzés mozzanatát. Bár nem cáfolja a felejtés jelentőségét, mégis amellett foglal állást, hogy bizonyos mozzanatok megmaradnak és rögzülnek az emlékezetben. E szerint a felfogás szerint az emlékezet képes arra, hogy képeket őrizzen meg a múltból és tárolja azokat. Az emlékezet itt úgy jelenik meg, mint egy tárház, vagy még inkább, mint egy (családi) fotóalbum (hiszen emlékképekről van szó), amely biztonságban megőrzi a múlt eseményeit, s amelyet elég fellapozni ahhoz, hogy a halottnak hitt múlt újra életre keljen.
Ez az egyszerű (mondhatni naiv) emlékezetfelfogás azonban a továbbiakban jelentős mértékben bonyolódik. A változást jelzi, hogy egyre nagyobb szót kér a felejtés: „Az emlékezet elfelejti a konkrét tapasztalatokat, kiesnek a képből, eltemetik az egymás után következő nemzedékek, s az idő hordaléka, de a lényegük beépül a sejtekbe, az ideggócokba, talán a génekbe is, alapja már nincs, csak az anyagszerűsége.” (98.) A felejtés tovább végzi romboló munkáját, s ennek a rombolásnak a családi fotóalbum is áldozatául esik. Végül nem marad fenn hiteles, iden-tikus emlékkép a múltból. Ami fennmarad, az csupán egy láthatatlan, mégis anyag-szerű valami, ami egyfajta párlatként vagy lényegként beépül a szervezetbe és to-vább öröklődik. Olyannyira megfoghatatlan, hogy nehezen tudnánk a hagyomány-nyal azonosítani. Valami másról van szó, talán a közösségi emlékezet által őrzött élettapasztalatokról.

Figyeljünk fel a kettős elmozdulásra! Először is arra, hogy a tudatos cselekvés szintjéről visszaléptünk egy tudatelőttes szintre, s ez azt a lényeges felismerést vonja maga után, hogy az emlékezés nem csupán tudatos (Proust azt mondaná: volontaire – szándékos vagy akaratlagos) tevékenységként gondolható el, hanem bizonyos események és történések nem tudatos továbbéléseként is. Csak-hogy a továbbélés közege már nem a tudat lesz, hanem a test. Úgy vélem, a fenti idézetben szereplő ’anyagszerűség’ kifejezés a testre is vonatkoztatható, amely a maga materialitásában őrzi, illetve közvetíti a múltat. Az eltűnt idő narrátorának fel-ismerése köszön vissza abban a gondolatban, miszerint testünk hűen őrzi annak a múltnak a nyomait, amelyet emlékezetünknek sosem lett volna szabad elfelejtenie. Sőt, nemcsak őrzi, hanem a legváratlanabb pillanatokban (egy-egy véletlenszerű benyomásnak köszönhetően) képes felszínre hozni azokat. Ebben az elgondolásban a múlt és a jelen között már nem a történet és nem is a szándékos visszaemlékezés közvetít, hanem az emlékező eleven teste.

A másik fontos elmozdulást a közösségi emlékezet fogalmának megjelenése jelenti. Duba Gyula regényalakjaira érvényes (s ez alól Erni sem kivétel), hogy mélyen beágyazódnak annak a kollektívának az összefüggésrendszerébe, amelyben felnőniük adatott. A közösség erőteljesen formálja személyiségüket. A kollektív emlékezet fogalmát természetesen nem úgy kell elgondolnunk, mint ami magába olvasztja, és ezzel meg is szünteti az egyéni emlékezetet és identitást. Ellenkezőleg, a közösségi emlékezet nagy mértékben hozzájárul a személyes identitás kialakításához. Teszi ezt oly módon, hogy olyan mintákat szolgáltat az egyén számára, amelyekkel az azonosulni tud. A Valami elmúlt narrátora nem mulasztja el hangsúlyozni ennek jelentőségét. Újra és újra ráirányítja a figyelmet arra, hogy a jelenbeli én önazonosságának megalapozásában döntő szerep jut a gyermekkorban elsajátított minták feldolgozásának és továbbélésének.

E minták közvetítésében ismét fontossá válik az elbeszélés tevékenysége. Ezúttal azonban már nem olyan történetek elbeszéléséről van szó, amelyeknek mi magunk vagyunk a főszereplői, hanem olyanokról, amelyek másokról szólnak. A közösség tagjai folyamatosan történeteket mesélnek egymásnak. Ezek célja nem is annyira a szórakoztatás, mint inkább egy olyan tudásfajta átadása, amely kizárólag történetek révén képes hagyományozódni. Ilyen például Varró Margit és Balla Lajos szerelmének története, amely közvetlenül ugyan nincs befolyással a főhős sorsára, viszont jelentős mértékben meghatározza gondolkodásmódját és értékrendjét. A történetben felszínre bukkanó emberi értékek és a belőle kinövő tanulság ugyanúgy beépül az éntudatába és a világképébe, mint a ténylegesen megélt tapasztalatok. Az önazonosság kialakításának a másokról elmondott történetek is szerves részét képezik. Az ilyen történetekben egy közösség értékrendje nyilvánul meg, s ez az értékrend valóságos törvénnyé válik a főhős számára.

A törvény azonban nemcsak a történetekben hagyományozódik tovább, hanem a társadalmi érintkezés egyéb formáiban, a köszönésben és a gesztusokban is. „A belépő Jó napot! köszön, most is öregmama válaszol rá: Isten hozta! Az időtlen idők óta ismételt, elcsépeltnek tűnő, mégis maradandó szövegben, a sab-lonos közjátékban a törvény alapjaira lelünk, mely törvény szerint a falu népe él.” (20–21.) A törvény ismerete és a hozzá való alkalmazkodás alapvető fontosságú a közösség tagjai számára, hiszen a törvény figyelmen kívül hagyása a közösségből való kirekesztést vonhatja maga után. A törvény megszabja a helyes magatartást az egyén számára, hiszen az egyén csak a közösségen belül nyerheti el létjogosultságát: „Nem tud Erni arról a régi világról, később majd megismerkedik emlékével, amikor szüksége lesz rá, ha felnő és tevékeny része lesz a falu férfitársadalmának, amikor tudata a közös gyarmati emlékezet részévé válik, akkor majd tudnia kell rég múlt eseményekről és egykori dolgokról (…). Ismernie kell a múltat, hogy részt vehessen a társasági beszélgetésekben, s talán a falu dolgainak az intézésében is, sok mindenről tudnia kell, ami régen történt, hogy megértse a történetek és adomák értelmét, a rejtett célzások és utalások jelentőségét, a komikus vagy tragikus esetek valódi súlyát és belső összefüggéseit, egészében tehát tudnia kell, amit egy érett és becsülni való fiatalembernek ismernie kell.” (8.) A törvény elfogadása magától értetődő, akárcsak a nappalok és az éjszakák váltakozása. Nem kell rajtuk gondol-kodni, hiszen évszázadok alatt csiszolódtak olyanná, amilyenek: „…alávetjük magunkat törvényeiknek, de értelmüket nem keressük. Erni sem keresi semminek az értelmét, teszi a dolgát. Tudomásul veszi, hogy egyszerre fény van körülötte, bár este van és nemsokára éjszaka, a lámpafény a tanulás idejét hozta, meg valamiféle kötetlenségét, nem kell részt vennie semmiben, figyel és önmaga lehet.” (130.) E sorok között azonban már ott bujkál a kérdés, hogy a régi világ megszűnése vajon nem vonja-e maga után a törvény elfelejtését. Végső soron kételkedő és gondolkodó magatartásával Erni maga is azon ügyködik (persze öntudatlanul), hogy megkérdőjelezze s végül megsemmisítse (vagy legalábbis a maga számára érvénytelenné te-gye) az ősöktől öröklött törvényt. A regény zárlata azt sugallja, hogy a közösség ugyan meghatározó volt Erni számára, az ő életútja azonban máshová vezet.

Mint a fentiekben is láthattuk, az emlékezet mindig közvetítőkre van utalva: az elbeszélésre, a testre stb. Felfigyelhettünk továbbá arra is, hogy az emlékezés és az identitáskeresés (identitásteremtés) kulturálisan meghatározott folyamatok. Végezetül pedig arra is rá kell mutatnunk, hogy az emlékezés és az önazonosság kérdését a technikai médiumok is jelentős mértékben befolyásolják. Korábban már esett szó arról, hogy az elbeszélő bizonyos szöveghelyeken az emlékezetet valami-féle családi fotóalbumként gondolja el. Nem véletlen, hogy az emlékezetnek ez a később kritikus módon továbbgondolt koncepciója egyik esetben sem függetlenít-hető attól a ténytől, hogy az elbeszélő fényképek nézegetése során jut el az emlékezet ilyesfajta felfogásához. Ehhez hasonlít az az eset, amikor filmként eleveníti fel a múlt egyik eseményét. Az újabb technikai médium megjelenése és közvetítőként való szerepeltetése ugyancsak nem véletlen, hiszen kiderül, hogy a főhős pontosan azért gondolja el az eseményeket filmszerűen, mert hatással volt rá a mozi képi valósága. „A híres lakodalom képe anyja elmondása után úgy maradt meg emlékezetében, mintha egy tragikus és látomásos film lett volna az emberi sorsszerűségről. (…) Később a lévai moziban látott ilyen filmeket, maga is filmnek képzelte el a történetet…” (25.) E szövegrész arról tanúskodik, hogy személyes identitásunk megalkotásában és ezzel összefüggésben múltunk újrateremtésében nemcsak kulturális tényezők játszanak szerepet (származás, közösségi emlékezet, hagyományok, történetek), hanem olyan technikai médiumok is, mint a fénykép, a film, s nem utolsósorban a könyv.
Termékeny éveket, az alkotómunka örömét és jó egészséget kívánunk az ünnepeltnek!