Kulcsár Ferenc – Gyöngyök és göröngyök (1) (Napló)

Auschwitz az én szégyenem is. Ez nem szófordulat, hanem tehetetlenség. Nincs itt mit elhatározni. Hiszen továbbra is a szerint az értékrend szerint élek, amely ott csõdöt mondott, továbbra is, mit tehetnék mást?, annak a kultúrának, civilizációnak vagyok a gyermeke, amely ott elbukott – mondja Esterházy Péter.

Már ötödször olvasom el a fenti szavakat, hogy biztos legyek, jól olvasom-e a szöveget. De mindig ugyanaz. S ez meghökkent, mert az az író mondja ezt, akinek a művei éppen eme tételt cáfolják, s éppen etikai világosságuk által. Esterházy Péter írásai pontosan „tudják”, hogy Auschwitzban nem az értékrend, nem a kultúra mondott csõdöt, nem ezek az abszolút értékek buktak meg, hanem az szülte a botrányt és a szégyent ama lágerben, ami szembefordult az értékrenddel és a kultúrával – a kultúráról leszakadt, a hozzá hűtlenné lett civilizáció: az életellenesség, a szolgalelkűség, a szabadság és a pluralitás elárulása, az intolerancia.

Mert mi történt Auschwitz elõtt és Auschwitzban? Elõször is: mi a kultúra? Az emberi és az isteni világ: az ember szolgálatára alkalmassá tett természet összessége, a megtörtént idõ térben megjelenõ ihlete. Vagyis az, hogy az embernek világa van; ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy, az észlelhetõ dolgok köre az ember esetében nem korlátozódik a biológiai önfenntartás feltételeire, mint az állatnál, vagy az elállatiasodott fajelméletnél: a hírhedt felsõbbrendű faj- és élettérelméletnél.
Mi következik ebbõl?
„Csak” az – de ez minden! –, hogy a huszadik század, de nemcsak õ, mint-egy leföldelve, sõt elföldelve az emberi és isteni szintézisét, egy enélkül elérhetõ Aranykort hazudott, engedve a kultúrát eláruló civilizáció egy szűk körben kialakult ABSZURDUMÁNAK, miszerint az EMBER: FAJ, egy közönséges, fõemlõsöket követõ faj, ami így, ezért – ez a logikája – szintén meghaladandó.
De mi által?
Mivel nincsen más kéznél, hát: a FELSÕBBRENDŰ FAJJAL!

És errõl beszélek én: ez a végzetes szembefordulás értékrenddel és kultúrával, ha úgy tetszik, a föld szellemével, a szabadsággal, tehát végsõ soron Istennel (most tökéletesen mindegy, hogy melyik „istennel”; azzal-e, amely az embert teremtette, vagy azzal, akit az ember teremtett: mindkettõ az értékrend és a kultúra abszolútuma, az értékrend és a kultúra lényege, mozgatója és irányítója). Amikor egyedek és csoportok ezt tagadják, akkor pusztítás van, vak erõk fegyveres ideje: átmeneti és részleges, mert soha nem az Egészet érintõ ellenkultúra, amit az Egész, a Kultúra mindig legyõz. Tehát: csõdöt az intolerancia, az életellenesség, az ellenkultúra mond – igaz, irtózatos árat követelve.
Meg kell pontosan érteni, hogy ha az ember „faj” lenne, már rég kihalt volna mint elszigeteltség által fejlõdõ faj, amelyen túllép egy következõ, alkalmasabb faj.
De hát errõl szó sincsen!
Az ilyen „elméletek” életellenesek, ezért pusztulásra vannak ítélve, méghozzá a FELSÕBBRENDŰ ÉLET okán: minden ember felsõbbrendű élete okán; s ennek megvalósító eszköze csak két dolog lehet: a szabadság és szolidaritás, az egy-ség és a pluralitás.
Esterházy Péter művei ezt „tudják”. Akkor õ, maga az író, miért nem tudja?

* * *
A világ – ez biztos – színtiszta igazság, amely a teremtés terve szerint nem egyéb, mint pillanatonként szétrobbanó összetartás. De meg tudjuk-e mondani mi, emberek, hogy ezt a gigászi növekedést mi tartja össze? Igen, minden bizonnyal. Sõt, már iménti közlésem is válasz: a világ színtisztaigazság-jellegű, ami végsõ soron annyit jelent, hogy a világ szépség – esztétikai és etikai értelemben egyaránt.
És ez a SZÉPSÉG beszél velünk szüntelen.

S mi, akik a rejtjeles szavak sötétjében meghalljuk olykor e szépség hangját, akkor – tudjuk vagy nem, akarjuk vagy nem – a megszentelõ szeretet hangját halljuk, az inkarnálódott Ige beszél hozzánk, mintegy megragadva és kitépve bennünket a sötétbõl, vagyis az érvénytelenbõl. Semmiképpen nem kell hívõknek lennünk ahhoz, hogy ez megtörténjen velünk, pontosabban a szépnek ebben az esz-tétikai és etikai pillanatában – tudjuk vagy nem, akarjuk vagy nem – mindannyian hívõk vagyunk, mert a világosság kegyelmében részesülünk, ami végsõ soron nem egyéb, mint szeretet, azaz imádkozás.
Kierkegaard, amikor a lét három állapotáról, az esztétikairól, az etikairól és a hitbelirõl beszél, téved, amennyiben e három kategóriát egymásutáninak, egymást meghaladónak tételezi, vagyis a harmadikat, a hitbelit tartja a végsõ, legfelsõbb rendű állapotnak, amihez az esztétikaira és az etikaira immár nincsen szükség. Kierkegaard azért téved, mert e három kategória egyenként nem működik, vagyis elszakítva egymástól érvénytelenek: öncélúak és meddõk; a világ viszont, ezzel ellentétben, célszerű és termékeny, ezért a hármas egységet feltételezi, hogy színtiszta igazság lehessen. Kierkegaard a Félelem és reszketésben – mely mű úgy rögzõdött, úgy „viselkedett” a szellemtörténetben, mintha az esztétikumot és az etikumot teleologikusan egy „szent” pillanatra fel lehetne függeszteni, amikor a gyil-kolás nem bűn, hanem a hit üdve, következésképpen a gyilkolás vak hit (Ábrahám hite), az inkvizíció máglyája, a fasizmus gázkamrája és a sztálinizmus lágerei egygyökerűek: mindegyik gátlástalanul feláldozza a maga Izsákját, az Eszme (hit, fasizmus, kommunizmus) oltárán –, szóval Kiergaard a Félelem és reszketésben végig azon siránkozik, hogy neki nem adatott meg a hit szenvedélye és csodája, hogy õ nem tudja megtenni a harmadik lépést, a legáhítottabbat, a hitbelit, s közben eszébe sem jut, hogy a hit nem szenvedély, de nem is csoda, hanem a szépség és szeretet szintézise, e szintézis örök erejűségébe vetett bizalom. Az ember csak egyet tehet: vár és figyel, örök készenlétben, azaz – tudja vagy nem, akarja vagy nem – imát mond a csönd mélyén, a teremtés küszöbén, hogy személye bezártsága s a teremtés kapuja felnyíljon, s kijusson Isten szabadságába. Ezért amikor Kierkegaard azt mondja, hogy a hit ott kezdõdik, ahol a gondolkodás megszűnik, akkor csak mosolyogni tudunk, hiszen láttuk, hogy az esztétikai, az etikai és a hitbeli hármasság működéséhez a legmagasabb rendű, tehát a legelmélyültebb és legvilágo-sabb gondolkodásra van szükség. Ahogyan Pierre Emmanuel mondja: minden gondolat – erõfeszítése végsõ határán: imádság; csakis így, csakis ezáltal juthatunk el a kiválóságnak egy olyan fokára, amely lényegét az istenibõl eredezteti.

* * *
A mindenség urakkal van tele, de szolgája csak egy van, Isten – mondja valahol Weöres Sándor, a tettenérhetetlen ember, aki fenoménjét úgy vágta a világ arcába, mint vérig sértett urak egykoron „patyolatfehér” kesztyűjüket a vérig sértõ urak arcába…
Mind, akik vagyunk, emberek, vérig sértett urak – épp ezért mindenki mást vérig sértõk – vagyunk: párbajhõsök, pár baj hõsei.
Így kezdjük.
Tudatra ébredésünk: elveszettség, bűn sötétje, gõg. S mivel túl sokan élnek elveszettségben halálukig, idõnként eljön a kegyelem közénk, aki ezt mondja: A mindenség urakkal van tele, de szolgája csak egy van, Isten.
S akinek megadatik ezt a fejenállást, ezt a titokterhes tótágast kimondani, annak megadatik az Út, amelynek gyötrelmes hosszán a botrányból: az úrból szolga lehet – mindenki szolgája, így mindenekfelett Istené.
Weöres Sándor költészete ilyen üzenet, ilyen hatalmasság, ilyen egyszerűség, ilyen kegyelem.

A világ: tudatlanság. A világ: analfabetizmus. A világ: megíratlanság. Ezért kell világgá mondani világunkat: a tudatra ébredés sötétje utáni öntudatra ébredés világosságát – a felismerést, hogy a megíratlan világot meg kell írni szabad szolgálatunk által. Igen, közölnünk kell tényünket a világgal, azt a tényt, hogy szaba-dokká lettünk, s közeledünk a valóság felé: énekelünk, hogy a világnak legyen éneke, beszélünk, hogy a világnak legyen szava, amellyel megszólítja a valóságot, az egyetlen valóságot: Istent.
Weöres Sándor tudja, hogy az embernek egyetlen esélye van: az, ha emberré válik, s az marad mindhalálig, mert az ember munkája csak így használható mindenkor: ha cipõt szegel, ha fát ültet, ha verset ír. Igen, a nagyság álmából ki kell bújni, hogy valamennyi dicsõség fogadja ásításunkat, mert nagy és dicsõ csak egy van, a valóság, aki Isten.
Csak kevesen mondták ki olyan világosan, mint Weöres Sándor, hogy az ember az legyen, aki, vagyis ne harsogja túl Istenét, de ne is rettegjen hallgatagon elõtte, hanem szólítsa meg kinyújtózás és zsugorodás nélkül: a mérettelen Istennek teremtésével közös ütemben.
Istenem, a Te szemeddel nézem – az én szememmel – ó hogy ezt adod nekem!
Végül hívjuk ide, a megszólított és megszólaló világ lámpafényébe õt, aki talán a legszebbet – mert az igazat, így a valóságosat – mondta Weöres Sándorról, a leginkább félreértett költõrõl. Pilinszky János mondta:
Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyerekek, sõt a csecse-mõk hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtõjével idõtlenül és fáradhatatlanul.

* * *
Az ember ki van nyitva, mint Isten könyve, s éppúgy örökre becsukhatatlan, mint emez. Most, hogy mindez átjárja lelkem, Pünkösd havának pénteki délutánja íródik, s miközben benne és általa íródom én is, azon tűnõdöm, amit Weöres Sándor kapcsán fogalmaztam meg, hogy tudniillik a világot meg kell írni. De ha megkérdem magamtól, vajon nincs-e megírva a világ, elbizonytalanodom.
Miért?
Egyrészt, mert bizonyos, hogy megvan írva, másrészt viszont ez a „megírtság” is egyre íródik tovább. Mégpedig az idõ által, s ha jól sejtem, egyben a tér által is: e két táguló tudat által.
Hogy mit értek, mit értsünk Isten könyvén? A teremtett világegyetemet, azt a hatalmas remekművet, a Léleknek azt a káprázatát, amit az ember évezredek óta olvas, maga is hatalmas kultúrákat teremtve eme olvasás kegyébõl. S bármily meghökkentõ, ezáltal az ember „írása” csak álom; s éppúgy az a festészet is, a zeneszerzés is, az építészet is, de még a gondolkodásunk is csak álom, mert nem mi gondolkodunk, hanem bennünket gondol a Teremtõ: az õ megvalósuló álma vagyunk. Tudom, hogy elsõ hallásra ez az õrület mint feloldhatatlan, ezért megsemmisítõ paradoxon tornyosul elibénk. De valójában nem az!
Hanem mi?
Az az ember által felismert pillanat, fordulópont, a létezésnek az a tűhegye, hogy Isten nélkül nem lehet megmozdulni. De hát az embernek erre nincs is szüksége. Amire szüksége van, azt már megtette: felismerte e mindennél fontosabb „jelet” a világban – idegszálai csápjaival érintkezésbe került az Abszolútummal, s ez az az ÖRÖK, ami megnyugvást hoz az ember számára.
Gondoljunk Karamazov Aljosára, aki bár meggyalázott és kifosztott holtakban gyökérzik, de gyökérzik, s ezért lombot is hajt törvényszerűen: az õ gyásza nem gyász, illetve nem úgy gyász, mint testvéréé, Iváné; mert Aljosa úgy virraszt, hogy közben vigasztal, méghozzá mindent megtartó önfeledtséggel. Úgy is mondhatnánk, hogy – mintegy szimbolikusan – õ viszi tovább az életet, mert hisz egy értékben, amit tud és megvalósít, helyesebben megvalósítani törekszik. Õ az, aki Ember, az a legemberibb ember, aki vakon ír szókat és gyémántot csiszol a mélyben.
Még ezt kell megkérdeznünk: be van-e fejezve a teremtés? S azt feleljük: olyan mértékben igen, amilyen mértékben nincs errõl tudásunk. S ez nem tűszúrás az agyba, hiszen az ember tudatlanságánál csak a tudása határtalanabb. Szolgáljon vigaszul, hogy e két határtalanság közül az utóbbi a határtalanabb. S ez azt sejteti velünk, hogy egyszer teljes lesz errõl is a tudásunk.
Addig is: ki vagyunk nyitva, mint Isten könyve.
És olvasunk – szakadatlanul; lehet, hogy egyszer teljesen eláraszt bennünket eme olvasás gyönyörűsége, s akkor – helyreállíttatunk: megvalósulunk.
És akkor majd valóban mi írunk: porba és vizek hátára, mert mi leszünk az Írás.

* * *
Egyre pontosabban és világosabban tudom, hogy az ember mélyén forró, eredendõ egyszerűség és egyszeriség munkál, a világ feltétlen és végsõ meghódítása érdekében.
Elrendelésszerűen.
S mivel így van, mi, emberek, akarjuk vagy nem, ihletettek és áldottak vagyunk a hódításra, s a létnek nincs, nem lehet gyönyörűbb metamorfózisa, mint az, hogy e roppant hódításunk által végül valamennyien meghódíttatunk.
Ki élõ ne érezné meg legalább egyszer önmaga legmélyén az egységet? Ha másként nem, legalább azáltal, hogy a bűnben egyek vagyunk. Vagy az esendõségben. S végül a halálban.
Aki nem hisz, még õ is.
S õ is, aki hisz.
De nem rettenetes-e, hogy az embernek, az emberiségnek a bűnben kell eggyé lennie?
Egyáltalán mi a bűn?
Szinte bizonyos, hogy a bűn valami rajtunk kívüli idegenségbõl, valami világban meglévõbõl, valami eredendõbõl testálódik reánk. De miért? Vajon nem azért-e, hogy megismerése által kegyelmet nyerjünk a hódításra s a meghódíttatásra? S ilyen értelemben az emberivé váló halálra?
Ne beszéljünk a hitrõl, hanem az emberrõl.
Jézus, a embernek Fia, egy volt a többi ember között, viselve e neki aján-dékozott gyönyörű nevet; élt, tanult, tanított, szeretett: beleégetve a Tízparancsolat etikáját a Hegyi beszédben kigyújtott lángba, emberivé tette a hitet, gyönyörűséges igává és könnyű teherré, minden ember számára, aki megfáradt és megterheltetett; hogy ezáltal megtisztulhasson és újjászülethessen.
És lám, úgy él ez az Ember az emberben, már kétezer éve, mintha minden emberi nyomorúsága és szenvedése ellenére valami hiányozna belõle. S ez a valami: éppen a bűn. De micsoda képtelenség ez: egyetlen ember, aki bűn nélküli! Õ lenne vajon a minden hódító ember között az a hódító, aki az összes többit is meghódítja – éppen, mert bűntelen? Õ lenne a világ minden bűnét fókuszába gyűjtõ kegyelem? A logika szerint igen. S a keresztény hit szerint ugyanúgy.
Amikor remekművet olvasunk, hallgatunk vagy szemlélünk, minden esetben mintha kegyelemben részesülnénk. Mintha a remekművek csak a jézusi logika sze-rint működnének.
Vajon miért van ez így?
Gondolom azért, mert ugyanazt teszik, amit Jézus tett: a világ egyetlen igazi pontjából fakadnak, a világ egyetlen valóságából, az egyetlen realitásból, abból a mozdíthatatlan, örök pontból, ahol megtörténik a metamorfózis csodája: a bűn ke-gyelemmé válik, s meghódíttatunk.

Aki József Attilát olvas, Van Gogh-képet szemlél, Bachot vagy Mozartot hallgat, az azt mondja: igen. Igen, ez a megrendülés a bűn visszavétele, örök hiányunk megszüntetése: szemérmünk visszavétele és meztelenségünk kitüntetése – az Édenbe való visszatalálásunk isteni ígérete: a remekművek ennek az ártatlanságnak a felizzásai – jászolban fekvõ ártatlan kisdedek, a teremtés megtestesülései. Igen, minden remekmű egyszerre szomjúságunk és italunk – isteni szépség.
S ilyen értelemben a Szép- ség: a bűn metamorfózisa, ke-gyelemmé válása; méghozzá a világ fordulópontján, az egyetlen reális ponton, a szenvedõ lelket látóvá tévõ ponton: s bármily meglepõ, a logika ide vezet bennünket – ez a fókusz maga Jézus, a teremtés Igéje; ez az a megtalált pont, amely által kimozdíthatjuk helyérõl a világot, helyesebben működésbe hozhatjuk, hogy igaz legyen, s ezáltal valósággá váljék: isteni valósággá.