Tőzsér Árpád – A mítoszról (Részletek) – Duba Gyulának

Kedves Barátom,
egyre kevesebb az ember,
akinek azt mondhatom: barátom.
Valami szűkül köröttünk.

Talán a nyelv artériái meszesednek,
s agyunk tátongó pitvaraiba
a tegnapi jelentést ma már csak hiányosan közvetítik.
Reménytelenül állunk
valami sötéten hömpölygő folyam két partján:
nem értjük egymást. –
A szavak sajkái üresen bukdácsolnak parttól partig.

De valóban olyan egyént, erkölcsöt,
értelmet formáló anyag
a nyelv matricája?
Valóban elég lenne az állítmányok és jelzők
elektronjait tisztára csiszolni,
s ember emberhez máris közelebb kerülne?
Nem tudom, csak azt tudom, hogy
elolvastam új regényedet, kedves barátom,
s mint kihez egy gyermekkorában megtanult,
de már elfelejtettnek vélt nyelven szólnak,
ámulva tapasztaltam, hogy minden
szavadat értem.

De mit szemérmeskedjem:
nemcsak hogy értem, hanem
azzal a torokszorító sírással küzdök közben,
amellyel éneklő parasztasszonyok
szavát szoktam hallgatni:
ősanyák üzenetét az idők méhéből,
egykori közös eredetünkről.
Könyveddel új-régi jelrendszert alkottál, kedves barátom.
A paraszt középkor odvából kivartyogó Öregmama,
a munkába beleszakadó Gazda,
az emberbe fehér dühvel kést vágó Labanc Jozsó
s az egykori falu tárgyai, melyek
azóta már múzeumok és városi lakások falait díszítik,
de könyvedben még mozdíthatatlanul helyükön lógnak,
egy nyelv előtti állapot torokhangjai,
egy új-régi nyelvé, melyet nem lehet megtanulni,
mert nem vetülete valaminek,
hanem maga a valami,
anyagtalannak tűnő emlékképeink
súlyos anyaga egy másik létben.
De azt a létet még közösen éltük meg, olyan
közel az erdőhöz, földhöz, fákhoz,
hogy szinte szavak, fogalmak nélkül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem a nyelvvel van hát baj, hanem az élményeinkkel,
azok váltak valahogy privát üggyé.
Eddig csak saját percepcióink voltak ugyanazokról a magánvalókról,
most a saját percepciókhoz már saját magánvalóink is vannak.
A villanyégő saját nap a szobánk egén,
az asztalunkon a ventillátor saját szellő,
a falakon a rámák karámjaiba zárva
saját hegyek és erdők tolongnak, bőgnek.
S az ivókút vízvezeték, mely
nem vezet el senkihez senkit.

De te, barátom, könyvedben megteremtetted számunkra
azt a közeget, amelyben még találkozhatunk: a mítoszt.
Visszavezettél bennünket abba az édeni korba,
amikor élményeinknek még közös tárgyuk volt:
a természet, s benne a közös munka.
Mikor beszéltünk: mintha egy nagy közös eposzt írtunk volna.
Mindenki írta, mert a tárgyat mindenki jól ismerte.
Sőt nem csak ismertük: együtt éltünk vele,
közösségben az erdővel, fákkal, szekérrel, boronával,
s igen, még az állatokkal is: lovakkal, csikókkal, kisborjúkkal.
S mintha mindnyájan a Bölcs tanítványai lettünk volna:
az egyet nem neveztük kettőnek, az egyik dolgot a másikkal fejeztük ki.
Így népesítettük be a csillagos eget Kosokkal, Csikókkal, Szekerekkel,
így lett a falunk fölött komorló hegy Kerekága,
s anyám, ha sovány lányt látott, azt mondta róla:
csizmában is megvakarhatná a bokáját.
Az értelem szikrája nem a szavakból, hanem az összekoccantott
dolgokból pattant elő. Nyelvünk nem a töprengés, hanem a cselekvés nyelve
volt, s mi nem a szavakban, hanem a dolgok mozdulásában találkoztunk.
S te még ezen az ősi nyelven szólsz könyvedben, kedves barátom.
Ősnyelven arról az ősállapotról,
mikor még nem kellett szólnunk, mert már a szó előtt találkoztunk.
Mások a történelmünket írják, te – sajátos nyelveden –
mítoszt teremtettél történelmünkből. Olyan skanzent,
melyben a tárgyak nem a fogalmak szögén,
hanem mintegy saját magukra akasztva függnek.
Az ivókút csövéből, melyet te építettél ablakunk alá,
nem szavak csobognak, hanem emlékek, emlékeink, közös eredetünkről.
E kút körül mindnyájan találkozhatunk, vizéből
meríthetünk, s közben szavak nélkül
mondhatjuk egymásnak: kedves barátom!