Fónod Zoltán – Emlékezet nélkül nincs művészet… – Köszöntjük a 80 éves Szeberényi Zoltánt

Az irodalom megítélése, helye és szerepe a társadalomban az elmúlt évtizedekben rendkívül ellentmondásossá vált. Nem csak azért, mert egy új irodalmi kánon uralma jelentkezett, hanem azért is, mert elbizonytalanodott az az értékrendszer, amely az irodalmi művek megítélésében támpontot jelentett a kritika számára.

Érvényét veszítette az az esztétikai igény, hogy ideológiai kötődések nélkül a tartalmi és formai tökélyre, illetve a művészi üzenetre figyeljünk, s uralkodóvá vált a „szövegszerűség” és a „világszerűség” szemlélete, amely fogalmilag nehezen meghatározható, s a „bűvészkedés” mellett felmentést ad az üresjáratokra és az olcsó szélhámosságokra is. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, a gond nem az új „modell” megjelenésével van, hanem annak hordalékaival, kizárólagosnak hazudott szemléletével. A veszedelmet  az jelenti, ha az irodalomkritikában és az irodalomtörténetben olyan értékrend, szempontok jutnak kizárólagos helyzetbe, amelyek túlhangsúlyozzák az irodalom autonómiáját és céltalan kalandozásait, s ugyanakkor bagatellizálják azokat az alkotásokat, melyek a nemzet sorsa iránti felelősséggel íródtak, és magas  művészi színvonalat képviselnek.

Néhány évvel ezelőtt Szeberényi Zoltán születésnapja  ürügyén írtuk le ezeket a sorokat, melyek sajnálatos módon azóta sem változtak. Holott  aligha lehet elvitatni azt az igazságot, hogy valóság nélkül egyetlen művész sem él meg, és hogy „emlékezet nélkül nincs művészet”. A posztmodern végnapjait emlegettük, ami persze nem jelenti azt, hogy a „kísértés” ott van, ott  lehet egyes „későn ébredő” íróinknál ma is. Nem vitás, tehetség kérdése, ki, hogyan reagált az elmúlt évek fejleményeire. Egy évtizeddel ezelőtt megnyugvással állapítottuk meg, hogy „posztmodern előkelőségeink” ma már „realista” műveket írnak. Esterházy Péter számára alapvető, meghatározó fontosságú a „történet”, s tájainkon Grendel Lajos „realista” írónak vallja magát ma is, azzal együtt persze, hogy  másként realista, mint Móricz vagy Márai volt a saját korukban.
Kisebbségi irodalmunk 1945 utáni történelmében (minden hiányérzet ellenére!) meghatározó szerepe volt / van az irodalomkritikának. A hetvenes évek végén Koncsol László a „csupasz létezés makacs és kitartó ösztönével, egyszerű szépségével” dicsérte a harmadvirágzás irodalmának évtizedeit. Néhány évvel később egy átfogó tanulmányában (1981-ben) így jellemezte a szlovákiai magyar irodalmat: „Olyan ez az irodalom, mint egy szikár, polifon kórusmű: nem homofónia, nem kiugró, nagy tehetségek magányos szólamai határozzák meg karakterét, hanem fegyelmezett rendben, szólam szólam után, nemzedék nemzedék után mindenki ugynazt a témát imitálja, hol szabadabban, immár harminc esztendeje, a legfőbb mester, a valóság akarata szerint.”
Ezek a „tiszta forrásból” merített szavak az elmúlt évtizedek során módosultak. Érvényét veszítette az az esztétikai igény, hogy ideológiai kötődések nélkül a tartalmi és formai tökélyre, illetve a művészi üzenetre figyeljünk, s egy ideig uralkodóvá vált a „szövegszerűség” szemlélete (a „világszerűség” gyakorlatával szemben), mely nemcsak a „bűvészkedésre” és az üresjáratokra adott módot, hanem az olcsó szélhámosságokra is. Ezzel együtt azt mondhatjuk, az elmúlt fél évszázadban sokszínűvé vált irodalmunk, s a „polifon kórusműből” ma már a kiugró tehetségek sem hiányoznak. Meggyűlt, persze az irodalomkritikának a gondja is, vajon lehet-e, szabad-e a megváltozott irodalmi divatok, kánonok kénye/kedve szerint ítélkezni élőkről és holtakról – s megfeledkezve az irodalom megtartó és fenntartó értékeiről –, kijelölni a „mezsgyehatárokat”, egy új honfoglalás vagy egyfajta  új szellemi „gyarmatosítás” ösztönével?!

Irodalmunk fejlődése az elmúlt évtizedekben azt bizonyította, üdvtanok és „üdvözítő” kánonok nélkül is lehet élni, és korszerű irodalmat teremteni. Persze, az újítás, a revízió, az újragondolás minden nemzedék esetében indokolt és jogos, a kizárólagosságokkal szemben azonban fenntartásaink lehetnek. Egyszerűen azért, mert a különféle irányzatok együttélése a 18–19. századtól természetes velejárója a magyar irodalomnak. Szerencséje irodalmunknak, hogy személyi feltételrendszerében (jobbára) megőrződött a mű- és értékközpontú kritikai szemlélet. Egyfajta állandóságot, megnyugtató következetességet és tárgyilagosságot képvisel ebben a folyamatban a legtermékenyebb irodalomkritikusunk, irodalomtörténészünk, Szeberényi Zoltán munkássága. Egyike azon irodalomtörténészeinknek, akik az irodalomkritikát a napi és időszaki sajtó eltérő lehetőségei között közel fél évszázada gyakorolják. Ha emlékezetem nem csal, az első írása 1960-ban, az Új Ifjúságban jelent meg, Kölcsey Ferenc születési évfordulója alkalmából. Aligha véletlen, hogy jó egy évtizeddel később Győry Dezsőről, az „új arcú magyarok” nagyrabecsült költőjéről írt monográfiája, A vox humana poétája (1972) jelentette számára az igazi kritikusi megmérettetést. Azóta légiónyi írása, tanulmánya „szántotta” tájainkon a magyar irodalmi „televényt”.

A Magyar irodalom Szlovákiában című kétkötetes műve kapcsán (2000, 2001) néhány éve Duba Gyula „irodalmunk legendájaként” emlegette Szeberényit. Okkal, hisz ez a vállalkozás nálunk (minden fenntartás vagy hiányérzet ellenére) az 1945 utáni szlovákiai kisebbségi kortárs magyar irodalom vonatkozásában példa nélküli. Az úttörő szerepet korábban Görömbei András kötete (A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980, Bp.,1982) vállalta, Szeberényi Zoltán lényegében ezt a gyakorlatot folytatta, amikor portréesszékben idézte meg az 1945 utáni több mint fél évszázad kisebbségi magyar irodalmát Szlovákiában. „A közösségen belül Szeberényi jelenségként szemléli az írókat-költőket, és – különösen műve első kötetében – az esztétikai hozadék mellett keresi az alkotóerő nyilvánvaló fellobbanásait, a hitelesség stigmáit, a teremtő véna akár leghalványabb jegyét” – írta művéről Duba Gyula. Bár kötete utószava szerint „nem volt szándékában” irodalomtörténetet írni, ebben a rendhagyó „irodalomtörténetben” lényegében átfogó képét adja irodalmunknak. Azzal együtt, hogy egyes esetekben a „több” jobb lett volna. Ez utóbbi, az esetek egy részében, a maga elmélyültségével, összettebb, szellemileg sokrétűbb, retusálást nem igénylő  képet nyújthatott volna a legújabb irodalom eredményeiről, vagy a céljait diszkréten  „rejtő” szándékairól.
A „harmatos” kritikai szemlélet ellenére elmondhatjuk, Szeberényi Zoltán az 1945 utáni cseh/szlovákiai kisebbségi magyar irodalmi „vonulat” egyik legtájékozottabb ismerője. Nemcsak a kritkusi pálya neheze tette azzá, hanem több évtizedes egyetemi oktatómunkája is. Előzményként említhetném persze megjelent köteteit (Visszhang és reflexió, 1986; Arcok és művek, 1988; továbbá a Duba Gyuláról /1997/, Ozsvald Árpádról /2000/ és Turczel Lajosról /2002/ írt),  kismonográfiáját, valamint lexikonszerzői tevékenységét (A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995, illetve 1918–2004). Mindezek egyértelmű bizonyítékai annak, megbecsült, érdemes és tiszteletre méltó az a tevékenység, melyet Szeberényi Tanár Úr felmutathat.
Egyik kötete (Visszhang és reflexió) recenzálása során, 1987-ben azt írtam: „Munkásságára az az őszinte szolgálat  jellemző, melyet csak azok tudnak ezzel a szerénységgel gyakorolni, akik ösztönzői, támogatói, nem pedig a vámszedői kívánnak lenni egy irodalom fejlődésének.” Ezt a kortársnak/sorstársnak kijáró elismerést minden fenntartás nélkül ma is vállalom, Szeberényi Zoltán (nemzedéktársaival együtt!) a kisebbségi magyar irodalom és szellemiség építését, erősítését tartotta legfőbb feladatának.

Egy beszélgetés során, küzdelmeit, s olvasmányélményeit sorolva úgy fogalmazott: „Kemény, fárasztó, de gyönyörű, s főként tanulságos munka volt.” Életművének sok-oldalúságát, jelentőségét demonstrálja az a kötet is , mely a Madách-Posonium Kiadó Magyar Antaeus Könyvek sorozatában jelent meg a közelmúltban.
Több mint egy évtizede lehet már annak, amikor – a „hetvenkedése” kezdetén – egy beszélgetésünk során azt mondta: „Dagad a keblem – gondolom a kortársaimé is –, hogy a Hold-járó nemzedék tagja lehetek. A huszadik század legnagyobb hord-erejű tettét elsőként végrehajtó Apolló-11 utasai mindhárman 1930-ban születtek.” Boldog ember, aki még az Apolló űrutasait is számon tartja – gondoltam akkor! És  az jutott  eszem-be, hogy – ez idő tájt és azóta is –  nemzedéktársaival együtt, Tőzsér Árpád értelmezésében – Noék voltak az Ararát tetején… Vigasztaló lehet az is, melyet koszorús költőnk egy évtizede  így fogalmazott meg: „Az özönvíz utáni Ararát ugyan meglehetősen huzatos hely, teteje nem valami kellemes-kényelmes íróasztal, de van egy semmihez sem hasonlítható előnye: rajta/mellette csücsülve minden irányba rendkívül messzire lehet látni”. Hogy van-e idő a csücsülésre, az persze azóta is  kérdés, esetenként vitatható, vi-szont őszinte örömünkre szolgál,  Szeberényi Tanár Úr munkássága azóta is, az irodalmi tudat „pályáját” szemléli és az irodalomkritika erényeit gazdagítja tájainkon.
Azzal együtt, hogy nem  kis gondja irodalmi életünknek és az irodalomtörténet-írásnak, hogy jobbára ma is hiányoznak az írómonográfiák. A „valami van” (rajkini kijelentését) vagy az irodalmi tudat zavarait az elmúlt évekhez hasonlóan csak fokozza, hogy  a kisebbségi irodalom  helyét, helyzetét, létjogosultságát  és vele együtt a kisebbségi irodalomtörténet-írás értelmét is sokan megkérdőjelezik. Egyáltalán, a „kisebbségi” irodalmak tájakhoz, többségi nemzetekhez kényszerűen igazodó adottságait/körülményeit vitatják.. Mintha  a különböző népek, nemzetek európai uniós tagsága valamit is „igazított” volna  a Trianon által kiagyalt történelmi helyzeten. Ezzel együtt és ezek ellenére jelentős eseménye volt  irodalmunknak, hogy  az ezredforduló éveiben megjelent Szeberényi Zoltán (kisebbségi magyar) irodalomtörténete, mely viszonylag átfogó képet adott irodalmunk évtizedeiről.

A „hiánylistán” igazított az is, hogy 1997-ben („fennállása” óta először!) megjelent az irodalmi lexikon (1918–1995), majd  néhány évvel később, javított, bővített formában (2004-ben) A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona  (1918 – 2004). Őszinte örömünkre szolgált, hogy  munkatársként Szeberényi Zoltán is részt vett a szerkesztés munkájában, erősítve azt a szándékot, hogy a kiadvány tárgyilagos képet nyújtson a  kisebbségi magyar irodalomról.  Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, a „jobbító” idő okkal és joggal veti fel a sikeres pályát „befutott” lexikon újabb kiadását. Nem csak azért, hogy képet adjon irodalmunk gazdagodásáról, hanem azért is, hogy az  új nemzedék munkássága is jelezze azt a „többletet”, mely  fontossá tette  irodalmi életünket. Felmutatva per-sze azt is, mellyel a korábbi nemzedékek munkássága gazdagította  irodalmi életünket, növelte annak rangját, erényeit egyaránt.
Nagyzolás nélkül idézhetjük ma is Halász Gábor Ortega munkásságával kapcsolatban 1944-ben  leírt sorait: „Európát a gondolkodói tették egységessé. Bármilyen megosztott volt hatalomban, versengésben, gyűlölködésben, néhány tiszta lélek üzent egymásnak, és az eszmék körülabroncsolták a széthulló bordákat… maroknyi csoport óvta az európai szellemet, egyszerűen azzal, hogy közös problémáik voltak s közös vívódásaik. Bármilyen távoli csillagra függesztették tekintetüket, a földet védték meg a lábuk alatt.”
Együttérző tisztelettel, szerettel és nagyrabecsüléssel végül azt mondhatjuk, öröm számunkra Szeberényi Zoltán munkássága, beleértve az 1945 utáni kisebbségi magyar irodalom kétkötetes munkáját is. És csak ismételni tudom az ünnepeltről 1987 februárjában írt  soraimat: „A nemzetiségi irodalom létezésének személyi feltételrendszerében egyfajta állandóságot, megnyugtató következetességet és tárgyilagosságot jelentett számunkra Szeberényi Zoltán  munkássága.” Őszintén kívánjuk, hogy az ünnepelt munkája az elkövetkező években is gyümölcsöző legyen. A  jobb Sors és elviselhető egészsége segítse őt abban, hogy gyarapítsa, gazdagítsa  azt az életművet, melyet szorgos, szi-szifuszi munkával végzett és végez ma is.