Grendel Lajos – Négy hét az élet (Regényrészlet)

Pedig Hugót a pacalpörköltözés és a mértéktelen sörvedelés emlékezetes napját követően elnyelte a föld, mint egy illegális osztályharcost a valaha volt – igaz sem volt időkben. Mintha valaki, a hajléktalanokért és csavargókért felelős égi személy, egy osztályvezető angyal, kitörölte volna őt a város lakóinak lajstromából vagy valami titkos, diszkrét feladattal bízta volna meg.

 Persze érdeklődhetett volna felőle a cimboráinál (azok összeverődtek nélküle is a téren, mint dologtalan, kíváncsi varjak), de ennyire azért nem hiányzott neki Hugó.

S akkor tessék! Épp a hazautazása előtti nap végén, amikor a legkevésbé várta. Erősen esteledett már, a hideg szél fergeteges csárdást ropott minden útke-reszteződésben és utcasarkon, és esőt is hozott magával a messzi északról; nem nyári záport, hanem azt a kitartó, nem lankadó, szorgalmas hivatalnokfajtát, amely örömét leli abban, hogy túlórázhat. Sanyi már nagyon várta, hogy hazaérjen, és ágyba bújjon. De akkor, mintha csak egy hevesebb széllökés sodorta volna az útjába, megjelent a színen Hugó, hogy műsorváltozást jelentsen be. Vagyis inkább csak úgy kibontakozott az egyik kapualj árnyékából, mint egy másik, mozgó árnyék. Egyszer csak ott termett előtte, és elállta az útját, alig húsz-harminc méterre Vilma néni házától. „Hát maga mi a nyavalyát keres itt?” Hugó duzzogott, mint egy kisgyerek. „Mért beszél velem ilyen hangon, főnök? Én csak elbúcsúzni jöttem magától.” Jó, jó, ez derék dolog volt, s meg is lágyította vele Sanyi szívét. „Elkísérhetem?” – kérdezte Hugó félénken, de közben már kísérte is.

Hogy Hugó az elbúcsúzás fogalmát némileg másképpen értelmezi, amint az normális emberek között szokás, az Vilma néniék házának kapujához érve derült ki. Itt ugyanis Hugó bizonyos fölöttébb kellemetlen tényekkel szembesítette. A legfőbb tény, az összes többi tény eredője az volt, hogy összeveszett a nővérével, mire föl a nővére kidobta őt, mert igaz ugyan, hogy a nővére egy szentasszony, de itt, a földön, a szentek türelmének is van határa; s hát az a nagy igazság, hogy goromba volt a nővéréhez, s ezért rászolgált a kilakoltatásra. „Nem olyan nagy ügy, nem is az első eset.” Töltötte ő az éjszakát utcán már máskor is. De most „rohadt” hideg van, és az eső is a nyakába csurog. Befogadhatná-e őt erre az egyetlen éjszakára? Hiszen nem vadidegen ember ő már Sanyi előtt. „Jó lenne forró zuhanyt is venni.”
Akkor hát mi legyen? Sanyi arra gondolt, hogy a helyében Vilma néni páros lábbal rúgná seggbe Hugót. Másfelől viszont az sem lehetett vitás, hogy mit tenne Klementina. Ehhez hasonló helyzetekben Klementina a szolidaritás talaján állt, onnan tankkal sem lehetett volna elvonszolni. Vilma néni és Klementina most heves szócsatát vívott benne. Az ütközet csupán néhány pillanatig tartott. S amint azt előre sejteni lehetett, a szív győzelmével végződött az ész felett. „Egye fene! De reggel szedje a sátorfáját jó korán!”
S íme, ez a hála! Hugó kioktatja és baszogatja őt. De nem tudott úgy istenigazából haragudni rá. A friss zuhanytól és dezodortól illatos „természet gyermeke”, hiába is próbálta volna tagadni, egy kicsit a szívéhez nőtt, amióta ott, a téren először megszólította és külföldinek nézte őt. „Tudja, főnök, nem maga a balfácán. Az igazi balfácán én voltam. Elmondok magának valamit. De ne ijedjen meg.” S mivel nem tudta, hogy hol is kezdje, egyenesen a története közepébe vágott. „Én tulajdonképpen egy börtöntöltelék vagyok.” S ezt a mondatot úgy ejtette ki, hogy a hangsúlyt nem a börtöntöltelékre helyezte, amint az várható lett volna, hanem a tulaj-donképpenre, amitől az egész mondat vibrálni és rezegni kezdett, a jelentése mint-egy akaratlanul idézőjelbe került, bár könnyen lehet, hogy éppen ez volt vele Hugó szándéka: kimondani valami nehezen kimondhatót, de rögvest el is venni az élét. Mert ez a tulajdonképpen, ahogy mondta, ahogy megnyomta a szót, sokféleképpen módosíthatta a közlés tartamát. Akár úgy is, hogy „börtönbe csuktak ugyan, de nem biztos, hogy vétkeztem.” Ráadásul valami furfangos, kétértelmű mosoly kísérte a szavait, amit lehetett a maga mentegetéseként is érteni, de bűnbánatnak semmiképpen. Hogy Hugó valóban ravaszkodott-e, vagy tényleg őszinte volt hozzá, azt csak ő tudhatta. „Azt hiszem, valakinek az útjában voltam.”

Habár Hugó karrierje a rendszerváltás évében tört ketté, ő a legkevésbé sem nevezhette magát a változások áldozatának, mint Švoòavec igazgató elvtárs, s ki tudja, ma talán már ezredes is lehetne az akkori hadnagyocskából. De nem bánja, mondta, az az ember „meghalt”, s ő jobban érzi magát a bőrében így, „szabad emberként”; így önmagán kívül senki másnak nem tartozik felelősséggel. Abba a városba, ahol ráomlott az égbolt, ahol megnyílt alatta a föld, ahol megindultak ellene a hegyek, ahol egyik napról a másikra „híres” ember lett, átkozottul híres, ahol aztán sokáig emlegették még a nevét, egy évvel korábban vezényelték át Kassáról. Nem nevezte meg ezt a várost, mert hiába múlt el azóta temérdek év, hónap és nap, annak a városnak a nevétől, ha valaki kimondja előtte vagy az újságban olvassa, ma is ugyanúgy borsódzik a háta, mint húsz évvel ezelőtt. Pedig barátságosan fogadták ott. Katonáéknál a barátkozás gyorsabban történik, mint civilek között, a sok közös téma és feladat nagyon hamar összeforraszt. Persze, inkább talán cimboraság ez, semmint mély kapcsolat. Maga a város sem volt Isten háta mögötti hely, bár Kassához képest az ember itt gyakrabban ásítozott, este, ha nem volt épp szolgálatban, korábban lefeküdt, s vasárnap vagy ünnepnapokon a misére hívó harangszónak tekintélye volt, mintha maga a püspök úr rángatta volna a harangkötelet. Boženát a gimnázium melletti illatszerboltban ismerte meg, amikor egyszer betért oda fogpasztát és szappant venni. Szőke, kicsit tömzsi lány volt, nagy kék szemekkel, melyek úgy tudtak cso-dálkozni a világ legbanálisabb, legtriviálisabb dolgai fölött is, mintha valami évtizedes álom vagy hosszú emlékezetkiesés után próbálnák meg újra összerakni a valóság mozaikkockáit. Ettől a naptól kezdve Božena kék szeme mindenhová elkísérte Hugót, s akkor ragyogott csak igazán, amikor Hugó egymagában volt a szolgálati lakásában vagy ügyeletes tisztként a laktanyában. Nem volt már szűz, de a félénkségét sosem tudta egészen levetkőzni. Boženkában azonban „emberére talált”, de ezt nem szó szerint kell venni, inkább humorral, mert azt jelentette, hogy a lány még nála is félénkebb volt. „Amit a férfiaknál mulyaságnak neveznek, azt a nőknél szemérmességnek. Ugyanaz a dolog és mégis mekkora különbség!” Hugó, ha szívtipró Don Juannak nem is, de legalább igazi férfinak érezhette magát Boženka társaságában, katonaként végre bátor katonának, aki szerelméért a legnagyobb áldozatokra is képes lenne, csak hát, sajnos, ebben az álmosító, szélárnyékos városkában hősökre nem volt igazán igény, s a garázdaságra hajlamos egyéneket rövid pórázon tartotta a rendőrség.
Kapcsolatuk kezdetén Hugó hajlott rá, hogy, mint a szerelembe vakult férfiak többsége, idealizálja szerelmét, mindenféle olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amelyekkel az a valóságban nem rendelkezik, amilyenekkel viszont igen, s azok kedvezőtlen színben tüntették volna fel, azokat igyekezett nem észrevenni. De attól azok még nem múltak el, sőt mindinkább kezelhetetlennek mutatkoztak. Ilyen volt a lány bigott katolicizmusa, ami igen gyökeres hagyománya volt az ország eme fertályának, s ami az okosabb kommunistákat is arra bírta, hogy a lakosság „helyes irányba”, vagyis a hitetlenségbe történő átnevelését az idő malmaira bízzák. Hugót hitbéli dolgok korábban sosem foglalkoztatták. Édes mindegy volt neki, hogy vallásos-e valaki vagy pedig ateista, hogy Isten trónol-e a világmindenség kupoláján, vagy nincs ott se Isten, se trón, csak egy rakás sötét semmi. Egy katonatisztnek nem az a dolga, hogy beleártsa magát olyan ügyekbe, amelyekben papok és tudósok sem tudnak zöld ágra vergődni. Annál is kevésbé, mert ha történetesen Isten mégis van, teljességgel alkal-matlan a sorkatonai szolgálatra.
Boženka azonban egészen másképpen gondolkodott ezekről a dolgokról. Nem-csak misére járt rendszeresen, hanem más időpontokban is be-betért az elhanyagolt, már-már omladozó templomba, hogy elbeszélgessen Istennel vagy kikérje tanácsát. Hogy miről? Akármiről! Nemcsak nagy dolgokban, hanem apróbbakban is. Például, hogy milyen mosóport használjon, mert amit most használ, arra allergiás. A Jóisten pedig sugall valamit. Mert a Jóisten a mosóporok, az illatszerek, a nullás liszt vagy a bőrkeményedés dolgában is ugyanolyan tájékozott, mint a világegyetem ügyes-bajos dolgaiban. És Boženka nehezen értette meg, hogy Hugó nem kísérheti el őt ezekre az audienciákra, mert ha valaki meglátná őt és beárulná a feletteseinél, úgy kipenderítenék a hadseregből, mint az ágy alá hugyozó macskát a szobából. Erre föl Boženka azzal zsarolta, hogy bár Hugó a legnagyobb áldozatokra is képes lenne érte, de úgy látszik, hogy csak a legnagyobbakra, mert a kisebbektől visszariad. Hugó hosszadalmasan magyarázgatta neki, hogy az áldozatokat, így az önfeláldozást is, mindig az ésszerűség határain belül kell mérlegelni.

A helyzet akkor fordult először válságosra, amikor Hugó egy szép, arra éppen alkalmasnak látszó, romantikus, holdfényes estén előhozakodott nősülési szándékával. Boženka előbb kitérő választ adott, majd a boldogító igen kimondását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy arra oltár előtt kerüljön sor, Isten és a jóságos Jankoviè atya színe előtt. Hugót mintha darázs szúrta volna meg. De azért tudott uralkodni magán. „Ezen még gondolkodnom kell” – mondta végül. Korábbi viselkedése alapján a lány joggal hihette, hogy sumákol, pedig az igazság, amit nem akart Boženka orrára kötni, a nagy igazság az volt, hogy időt akart nyerni. Ezúttal valóban fontolóra akarta venni, hogy esetleg mégis vállalhatná a templomi esküvővel járó botrányt és annak rá nézve összes súlyos következményét. A legenyhébb formája a megtorlásnak az lett volna, hogy áthelyezik valamilyen jelentéktelen alakulathoz egy Isten háta mögötti porfészekbe, ahol a madár sem jár. De végződhetne a dolog rosszabbul is, úgy, hogy leszerelik, s politikailag megbízhatatlannak nyilvánítják. „A szerelmes ember, ugyebár, beszámíthatatlan” – dünnyögte Hugó, és huncutul megvillant a tekintete. „Ha akkor tudtam volna, hogy a rezsimnek már meg vannak számlálva a napjai, másképpen alakulhatott volna az életem. Ha belegondolok ebbe, még ma is majd az eszemet veszítem.”
A következő napokban Hugó sokat emésztette magát. A lány a nyár végén töltötte be huszadik évét, s a születésnapi ünnepségre meghívta Hugót is, hogy bemutassa szüleinek és népes rokonságának, úgy is, mint jövendőbelijét. Hugó vegyes érzésekkel tett eleget a meghívásnak, és a fogadtatás bizonyos fokig igazolta is rossz előérzeteit. Boženka szülei kedves emberek voltak, a rokonság, a lány két idősebb fivére, idősebb nővére és az összes pereputtyuk nemkülönben, Hugónak mégis az volt az érzése, hogy azok minden szavát, mozdulatát, minden szemrebbenését éberen figyelik, s majd ha egymás között maradnak, részletesen megtárgyalják. Leginkább mégis a „jóságos” Jankoviè atya jelenléte feszélyezte őt. Jankoviè atya családtagként forgolódott a körükben, s szemlátomást támadhatatlan tekintéllyel bírt. Házasságról, esküvőről nem esett szó, Hugó mégsem tudott szabadulni a gyanútól, hogy Jankoviè atya jelenléte afféle üzenet is számára ebben a vonatkozásban. Feltűnt neki továbbá az is, hogy a politikai témákat kerülték, noha tudták, hogy nem párttag. Egyedül Boženka tett úgy, mintha nem venné észre a Hugót övező bizalmatlanságot. Önfeledt volt, vidám, talán túlzottan is szertelen, s még apjának a szúrós pillantása sem szegte kedvét, amikor Hugó ölébe ült, és megsimogatta az arcát.
Uzsonnához a kertben terítettek meg, a napos oldalon, hogy a szúnyogok támadásaitól védve legyenek, a napfény ellen pedig két sárga-piros csíkos ernyőt fe-szítettek az asztalok fölé. Hugót Boženka mellé ültették. Poharak koccantak, fény-képezőgépek kattogtak. Először és utoljára készültek közös fotók róluk, melyeket Hugó a mai napig megőrzött, míg Boženka bizonyára réges-rég a szemétkosárba hajította vagy elégette azokat. De akkor semmi jele nem volt még, hogy nemsokára minden másképpen történik majd, s ennek a vidám születésnapi idillnek az emléke is megecetesedik. Láthatatlan, de annál szorgalmasabb kezek dolgoztak már azon, hogy egyszer s mindenkorra észre térítsék az ábrándokba szédült Hugót és a még nála is gyermetegebb párját. Hugó nem sejtette, hogy ez nemcsak az első, hanem egyben az utolsó látogatása is ennél a háznál. (Ehhez a ponthoz érve Hugó elbeszélése szaggatottabbá vált, mintha nehezen találnák benne az emlékek a megfelelő szavakat. Sanyi jól ismerte a léleknek az effajta egyensúlyvesztéseit. Hugó úgy lendítette túl magát a kritikus pillanaton, hogy egy hajtásra kiitta borát a pohárból, amelyet pedig csak az előbb töltött tele.)
Később, amikor Boženka félrevonult az egyik fivére kislányával labdázni, Jankoviè atya telepedett le a megüresedett székre, és barátságosan kifaggatta Hugót a katonaélet hétköznapjairól, aztán a gyerekkoráról, aztán a származásáról, végül mindenféle csip-csup dolgokról, amiknek Hugó semmi jelentőséget nem tulajdonított, de az atya mégis olyan érdeklődéssel hallgatta, mintha államtitkokról beszélne. Hugó kezdte kapiskálni, honnan ered ennek a jelentéktelennek látszó vidéki plébánosnak a tekintélye. Jankoviè atya nemcsak a teológiában, a történelemben és a művészetekben volt jártas, hanem pszichológusnak sem volt utolsó. Úgy tudott a szellemi fölényével bánni, hogy közben nem alázta meg Hugót, hanem inkább magához emelte képzeletbeli trónusára, mintha azt sugallná, hogy a szellemi gazdagság nem csupán néhány ember kiváltsága, hanem azt bárki birtokba veheti, ha akarja. Megbocsátotta Hugó tudatlanságát, mert azt fiatalságának és helytelen neveltetésének a számlájára írta. Majd a famíliáról kezdett beszélni, melynek épp a vendégszeretetét élvezték. „Történelmi” családnak nevezte, mely nemesi gyökereit a messzi múltba ereszti, s amely a múlt században, de a mostaninak az első felében is számos önfeláldozó hazafit adott a nemzetnek. Majd felsorolt néhány nevet a híresebb ősök közül. Ezekről Hugó most hallott először. De Jankoviè atya újfent szemet hunyt a tudatlansága fölött, másfelől viszont nem győzte hangsúlyozni, mekkora megtiszteltetés egy ilyen családba benősülni.

Hugó a következő napokban telve volt a kerti ünnepség még friss emlékeivel. Különösen Jankoviè atya szózata borzolta az idegeit. Rosszkedvű volt, ingerlékeny, s szolgálat közben is el-elkalandoztak a gondolatai. Kezdte más perspektívából látni a jövőjét. Kedélyének megváltozása nem kerülte el Boženka figyelmét sem. Hugó bevallotta, hogy mély benyomást tett rá Boženka családi háttere, különösképpen pedig Jankoviè atya személyisége. Boženka ebből arra a téves következtetésre jutott, hogy a kapcsolatuk most már minden eddiginél szorosabb kötelékbe fonódik. Hugó viszont hallgatott arról, ami a legjobban bántotta, és ami az önbecsülését kezdte ki. Mert az nem lehetett többé kétséges a számára, hogy Boženka családja mitugrász senkinek, hívatlan idegennek, kellemetlen betolakodónak tekinti, akit sem a hivatása, sem a szellemi képességei, sem a családi háttere nem tesznek alkalmassá arra, hogy befogadják maguk közé. Választhatott: vagy kitépi a lányt a családja hálójából, vagy megpróbál maximálisan alkalmazkodni hozzájuk, hogy aztán megtűrt családtagként úgy boldoguljon, ahogy és amilyen irányban a családi klikk megengedi neki. Az első út járhatatlannak tűnt, a másik ugyan járhatónak, de elfogadhatatlannak. Megfordult a fejében, nem is egyszer, hogy megbeszélhetné a dilemmáját Boženkával, de mindannyiszor meghátrált. Attól félt, a lány úgy sem értené, hogy mi nyomja a lelkét, vagy ami ennél is rosszabb, félreértené a mondanivalóját. Boženka rajongva szerette a szüleit, Jankoviè atya minden szava szentírás volt a számára, a világ dolgai fölött pedig a romantikus lelkek rózsaszín túlfűtöttségével és a születése pillanata óta kényeztetett gyermek felületességével ítélkezett.
Azt túlzás lenne állítani, hogy a mozi volt az otthonuk, de Hugó se előtte, se azóta nem koptatta annyiszor mozitermek székeit, mint abban az egy esztendőben, amikor Boženkának csapta a szelet. Szolgálati lakására nem vihette föl a lányt, mert másnap mindenki erről pletykált volna a városban, és a hírbe hozott Boženka ezt a szégyent nem bocsátotta volna meg neki. A mozi viszont legitim találkahely volt, elég nyilvános ahhoz, hogy ne lehessen átlépni az illedelmes viselkedésnek bizonyos határait, viszont az íratlan közmegegyezés nem tiltotta, hogy a moziterem homályában egymáshoz bújhassanak vagy csókolóddzanak. A mozinak egy régi, meglehetősen lepattant egyemeletes épület adott otthont, mindjárt a plébánia szomszédságában, amitől Boženka gyakran vélte lelki szemei előtt látni Jankoviè atya arcát és fürkésző tekintetét. A ház már tegnap előtt megérett a felújításra, de a város kasz-szájából minden évben másra kellett a pénz, s abból amúgy is évről évre kevesebb volt. A mozi ritkán telt meg, a moziba járás akkortájt ment ki, úgy látszik, végleg a divatból. Hugó a filmek többségét unalmasnak találta, Boženka azonban mindenevő volt, a melodrámákon könnyezett, a vígjátékokat végigkacagta, a krimiket Hugóhoz bújva, szívszorongva végigizgulta, a komolyabb filmek pedig elgondolkodtatták. A filmkészítők és forgalmazóik olyannak álmodhatták meg az ideális nézőt, mint ő.
Azt a bizonyos, csak tizennyolc éven felülieknek engedélyezett filmet, amely elindította a lavinát, valamikor az ősz elején vetítették, s a következő napon felsőbb utasításra már le is vették a műsorról. Olasz film volt, vagy talán francia, hogy miről szólt, arra Hugó nem emlékezett már, filmdráma volt, az biztos, tele brutális jelenetekkel és olyan képsorokkal, amelyek a pornográfia határát súrolták. A testi sze-relemről Boženka hallott vagy olvasott már egyet-mást, s talán a képzelete is megmozdult néha ebbe az irányba, de a valóságban most látott először „olyat”, s amit látott – két pucér test rángását egy szénakazal tövében a holdfény kékes megvilá-gításában –, oly mértékben feldúlta, hogy egész testében reszketett, s vele reszketett még a szék is. A jelenet sokkoló hatását fokozta, hogy a rendező mindenféle elő-készítés vagy felvezetés nélkül vágta be két nappali jelenet közé, így az villámcsa-pásként érte a nézőt, még a tapasztaltabbat is, nemhogy az élet nyersebb dolgaiban teljesen tapasztalatlan Boženka-féle finom teremtéseket. Ráadásul a jelenet nélkülözte a romantika cukormázát is. „Kefélés volt az a javából! Gyengédség és mélyebb érzelmek nélküli. Gimnasztikára csupaszított üzekedés. Nem csoda, hogy any-nyira kiborította Boženkát!” Hugóra viszont az összefonódó meztelen testek látványa ellenkező hatást tett, s ettől nemcsak a félénkségét veszítette el, hanem az eszét is. Vakmerő tettre ragadtatta magát. Megfogta a lány térdét, s tenyerét lassacskán fölfelé csúsztatta combjának ívén. Boženka nem tiltakozott, s ettől Hugó vérszemet kapott. Amíg aztán a másodperc következő törtrészében nem hasított éles fájdalom a kézfejébe. Boženka olyan erővel csípett belé, hogy feljajdult. Megdöbbenés, harag és keserűség szikráit szórta tekintetével, s Hugó megesküdött volna rá, hogy Jankoviè atya szelleme költözött Boženka bordái közé, ő csiholta a szikrákat, az ő tántoríthatatlan erényessége érvényesítette akaratát a természet törvényei fölött, melyek azt írták volna elő, hogy Boženka viszonozza a testi érintést. Nagy harag kezdett felgyülemleni Hugóban.

Ezt persze nem így mondta, nem ilyen irodalmias nyelven, hanem jóval szi-kárabban. „Kezdtem fölbaszódni.” Így mondta. De akárhogy mondta is (Sanyi csak azért fogalmazta magában át, mert Klementina nem szenvedhette az obszcén be-szédet, s Klementina szellemét itt érezte most maga mellett), nos, mondta, ahogy mondta, az a lényeget nem érintette. A lényeg pedig az volt, hogy Hugót felizgatta a film néhány, pikánsnak csak eufemisztikusan nevezhető jelenete. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a moziból távozva, s mindenféle körültekintést meg jámbor célozgatást félretéve, azon melegében felvigye a lakására Boženkát, s ott végre megza-bolázhatatlan szenvedéllyel a magáévá tegye, egyszer s mindenkorra kiűzve a lányból Jankoviè atya ártó szellemét. Nyilvánvaló volt azonban, hogy erre most alkal-matlanabb időpontot keresve sem találhatott volna. Boženka ugyan már nem resz-ketett, de még mindig a film testet-lelket paralizáló hatása alatt állt.

Bár későre járt, most Boženkának sem volt ellenére, hogy megigyanak egy pohár üdítőt a városka egyetlen éjfélig nyitva tartó presszójában. A rosszhírű, verekedős „apacsok” által látogatott kávéház, mely szintén éjfélig tartott nyitva, szóba sem jöhetett. Most, hogy Sanyiban hálás hallgatóra talált, s mélyre merült a „múlt kútjába”, Hugó beismerte, hogy ostobábban nem is viselkedhetett volna akkor, s csak mentségére mondja, hogy akkorra már sok keserűség gyülemlett föl benne, s elege volt az önmegtartóztatásból is. „Elhatároztam, lesz,  ami lesz, szarvánál ragadom meg a bikát.” Az egyik sarokasztalhoz ültek le, tisztes távolságban a bárpulttól, a pincérek hallótávolságán kívül. „Nos, Boženka, lehet, hogy ez a film csúnya volt, de ilyen az élet.” Boženka fölkapta a fejét, s a tekintete is kitisztult végre. „Az élet nem ilyen” – szögezte le kategorikusan. „Hanem milyen?” Boženka megnémult, de nem tanácstalanságában vagy zavarában, hanem vádlón, mint aki nagyon is jól ismeri a helyes választ, s meg van rökönyödve azon, hogy Hugó úgy tesz, mintha rokonszenvezne a film durva figuráival. Sőt, Hugó még rá is tett egy lapáttal. „Nem ismeri igazán az éle-tet az, aki nem ismeri a testi szerelem szépségét.” Boženka szemét elfutotta a könny. „Ugye, te most csak tréfálsz?” Hugónak hevesen vert a szíve, jobbnak látta, ha visz-szavonulót fúj, mielőtt valamit végleg elrontana. „Hát persze hogy csak tréfálok” – mondta elfúló hangon, s nem valami nagy meggyőződéssel. Boženka pedig ettől szárnyakat kapott. „A testi szerelem arra való, hogy utódokat hozzunk a világra. Más esetben csak bepiszkol.” Hugó leforrázva bólogatott.

„Nincs kiábrándítóbb dolog annál, mint amikor rádöbbensz, hogy a lány, aki-be fülig szerelmes vagy, végeredményben egy buta liba.”