Fónod Zoltán -A magyar sors és a szülőföld hűségese… (2) – Duba Gyula szépprózai munkássága

A jövő egyébként úgy kezdődött, hogy katonai szolgálata letöltése után, 1959 decemberétől a Hét szerkesztője, riportere (a hetilap 1956 karácsonyán indult), ott van a (heti)lapnál Bábi Tibor, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Tőzsér Árpád, majd később Zs. Nagy Lajos is.

„A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat,
se bosszú, se  megbocsátás, se börtön, még csak a feledés  sem.”
(Jorge Luis Borgest)

Csupa költő, és csupa fiatal „fazon”, akik a jövőt kémlelik, és tehetségükkel, eleve elrendelt adottságaikkal keresik a helyüket az irodalomban és a világban. A magyar humor mesterei közül Duba Gyula számára  Karinthy Frigyes munkássága volt az ösztönző és a meghatározó. Néhány év alatt (kortársaival együtt!) kiteljesedik nála is az a szándék, hogy elismert íróként, tollforgatóként ismerje őt meg a szűkebb környezete és a világ.

Duba Gyula nemcsak a magyar sors hűségese, hanem a szülőföld makacs kró-nikása is, ezért mindig úgy érezte, hogy sok még a kötelessége. Hontfüzesgyarmaton született (1930. június 8-án), elemi iskoláit szülőfalujában, a gimnázium alsó tagozatát Léván végezte. A háború, majd a magyarüldözés miatt 1945 és 1950 között nem folytathatta tanulmányait. Az ősök mezsgyéjén haladt, édesapjával (amíg lehetett!) a saját földjükön gazdálkodtak. A társadalmi változások és a falvak sorsát meghatározó szö-vetkezetesítés is szerepet játszott abban, hogy az események „pályamódosításra” kény-szerítették. 1950-ben néhány hónapig segédmunkás a dubnicai Škoda üzemben, 1950–1954-ben aztán a jövőt, a tanulást választotta. A kassai gépészeti szakközép-iskolában tanult, és 1954-ben érettségizett. Főiskolai tanulmányait  (1954–1957-ben) a pozsonyi Szlovák Műszaki Főiskola hallgatójaként gépészmérnöki szakon folytatta. Az az álma azonban, hogy gépészmérnök legyen, hamar „elszállt”. Tanulmányait megszakította, és ez eleve azzal járt, a hadsereg kötelékébe került, hogy teljesítse a kötelező katonai szolgálatát.
A tényleges katonai szolgálat megkezdése előtt azonban  néhány hónapot  újságírással  töltött. Lényegében barátkozik azzal a jövővel, mely (talán az „eleve elrendelés” szerint is) a sorsa és életformája lesz. 1957 februárja és szeptembere között a Szlovák Rádió magyar szerkesztőségének a riportere, majd 1957 és 1959 között  katonaként védi a hazát, melyet üldözött magyarként mindig szülöföldjeként tisztelt. Katonai szolgálatát Prága közelében  (Ruzýò, Prága, Houston u Prahy) teljesítette. Mintha az élet váltságdíjként hozta volna elébe, hogy az Arany Prága vonzásában „engesz-telődjön” azért a gonoszságért, melyet a szomorú sorsot ért magyarságnak meg kellett szenvednie.
Leszerelése után  (1959 decemberétől) a Hét című hetilap szerkesztője, riportere, 1968-tól az Irodalmi Szemle című folyóirat főszerkesztője, 1983-tól a Madách Könyv- és Lapkiadó irodalmi vezetője, majd 1990-től a Szlovák Irodalmi Alap ösztöndíjasa, 1993-tól pedig nyugdíjas lett. Az a típus, akinek minden helyzetben  az alkotás jut az eszébe, így az sem véletlen, hogy műveinek száma  negyven körül mozog. Következésképpen az sem vitás, hogy ma már (kisebbségi) irodalmunk egyik legtermékenyebb, köz-tiszteletben álló írója, alkotója.
Az elismertség és munkája eredményességét jelzik azok a  díjak és kitüntetések, melyeket öt évtized során a magáénak mondhatott. 1983-ban Érdemes Művész címmel tüntették ki. A Madách Imre-díjat (a Szlovák Irodalmi Alap díjáról van szó!) négyszer (1967,1970, 1975, 1983) vehette át. Eredményes munkásságáért kapta a Szlovák Írószövetség Nemzetiségi Díját (1972), és később a Szovákiai Író-szervezetek Társulá-sának Díját (1994) mondhatta a magáénak. Átvehette a Magyar Köztársaság Csillag-rendjét (1990), és a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjét (1990), továbbá a József Attila-díjat (2004), valamint a Posonium Életmű-díjat (2001) és a Szabó Zoltán-díjat (Bp., 2002). Jókora késéssel (2004) kapta meg a József Attila-díjat. Ennél magasabb díj sem itthon, sem a szomszédságban  eddig nem talált  rá. Persze, nem is a díj a fontos, hanem az, hogy munkásságát hogyan őrzi majd az utókor meg a „megmérettetésre” rendelt Idő.
Duba Gyula helye, rangja, elismertsége az egyetemes magyar irodalomban és a kisebbségi magyar irodalmak vonatkozásában (Erdély, Vajdaság, Kárpátalja) is  – az elmúlt évtizedekben – nem adott panaszra okot. Évtizedek peregtek le a homokórán, és jóleső érzéssel tudatosíthatjuk, hogy munkásságát (az esetek többségében) siker-történetként jegyzi az Idő. Tehetségét, írói adottságait dicséri, hogy nem az olcsó közhelyek vagy a helyzetkomikumok dominálnak írásaiban, hanem a gondolatiság. Karinthy Frigyes elvéhez igazodott, aki a „humorban nem ismert tréfát”. Írásait az alkotás felelőssége, s ezzel a művész  kézjegye hitelesítette.
Az sem véletlen, hogy sorkatonaként (egyik prágai kimenője során) jut hozzá a Nagyvilág című (magyarországi) világirodalmi lap egyik számához. Lenyűgözte őt  Hemingway Francis Macomber késői boldogsága című nagyszerű novellája, az a lírai realizmus, mellyel az író a tiszta férfiasságért vívott küzdelmet felvonultatja. A kezdeti siker hosszú időre meghatározta írói tevékenységét. Nem bűn, persze az sem, hogy  pályakezdését (irodalmi műfajként!) a humor  határozta meg. Ez adta később a bátorságot, hogy más műfajokkal is kísérletezzen.
A Na, ki vagyok? című kötete  (1965) egyfajta átmenetet jelentett a társadalmi gondok és a szatíra műfajának a kialakításában. „A humorban a szereteté a vezérszó-lam, a szatírában a felháborodásé. A társadalmi érdekeltség a szatíra műfaj kiala-kításában is jelentős szerepet játszott.” Az új kötet (apró bosszúságaival, emberszabású gondjaival) fordulatot jelentett Duba munkásságában. A komikum forrása, az embereket bosszantó hiányosságok ostorozása, a lehetetlenen túli helyzetek megidézése új kihívást jelentett az író számára. A telefonálás kudarca vagy  a facsavar szerzésének gondja és a gázórával elkövetett csalás (sok más téma mellett!) abszurd alapötleteivel, kiváló stílusparódiáival és a „helyzeti energiák” megidézésével (Csodálatos telefon, A facsa-var, Gázdráma) új minőséget jelentettek az író tevékenységében. Duba Gyula Főtárgyalás című írását Görömbei András a „legkitűnőbb szatírának” nevezte, azzal a megjegyzéssel, hogy e kísérletek mögött (Swiftre és Kafkára hivatkozva!) „a világirodalom iszonyú alapötleteire épített remekműveinek közelségét érezhetjük”.18   
Alkotói műhelyének egyik meghatározó tulajdonsága, hogy benne az egyes művek minden témabeli, műfaji vagy formai eltérés mellett egy irányba mutatnak. Mintha valamilyen belső sugallat folytán a valóság számtalan arca közül mindig ugyanazzal fordulna az író felé. A témakör, a stílusjegyek, írói technika, életrajzi mozzanatok stb. lehántható rétege alatt ott rejtőzik a művekben az azonos rendezői elv  és a közös mag: egy  sajátos írói alkat és egyéniség, és egy meghatározó élményvilág összetéveszthetetlen  jegye. Indulását követően viszonylag hamar felismerte a szatirikus és humoros írások jellemzőit és a komikum  jelentkezési formáit. „A nevetés és nevettetés könnyed műfaja mellett – olvashatjuk egyik kritikájában – egyre gyakrabban nyúl az ember- és jellemábrázolás mélyebb, művészi megfogalmazásának igényével áthatott eszközökhöz”, melyek (indulása éveiben!) a tehetséges novellistát és elbeszélőt ígérték.19
A hatvanas évek elejéig szinte kizárólag humoreszkeket, tréfás karcolatokat, szatirikus történeteket, irodalmi karikatúrákat írt. Feltehetően a korabeli prózairodalom  hazai „kurzusa” is (nyakig a sematizmusban!) „önmegtartóztatásra” késztette. A „kuláktéma”, meg az „osztályharc” az ötvenes évek elején/ közepén (a korabeli irodalomban, ­a dilettáns tollforgatók révén gyakran szedte áldozatait!) akarva-akaratlan a leszámolás „műfaja” volt. Duba mértéktartó és tartózkodóan „szemérmes”, különösen az érzelmek és a „vetkőző” számok kérdésében. A pályakezdés  műfajait később is művelte, hűtlen nem lett hozzájuk. Nyilvánvaló volt számára, hogy a humor és a szatíra a jövő útját egyengették számára, azt az utat, amikor novellistaként és  prózaíróként is  helyt  kellett állnia. A becsvágy is dolgozott benne, tudatosítva, hogy nem lelépni, vagy „menekülni” kell az adott közegből, hanem új minőséget produkálni. A nevetés és a nevettetés köny-nyed műfaja mellett egyre gyakrabban keresi az ember- és a jellemábrázolás mélyebb, művészi megfogalmazásának igényeivel alkotott eszközöket, a korhoz és a társadalom-hoz kapcsolódó problémákat. Időben felismerte, hogy a művészetben a komikum azt tükrözi, ami az életben is komikus.
Nyilván, a pályamódosítás szándéka mocorgott benne, amikor (főiskolásként) búcsút mondott a gépészetnek. Ha akarom, élete, megálmodott álmai, vágyai sorában  talán ez volt az első csalódás és törés is, amikor elhatározta, hogy főiskolai tanulmá-nyait abbahagyja. Vélhetően az írónak lenni vágya és álma vigasztalhatta, ez a gondolat már akkor  megmozdulhatott  benne, amikor feladta azt a szándékát, hogy  „mérnök úrként” élje az életét. 1954-től publikált a Fáklya című havilapban, humoreszkjei, karcolatai jelennek meg az Új Szóban is, az egyetlen magyar napilapban. A Fáklya 1955 márciusi-áprilisi száma közölte a Kacagó irodalom című paródiasorozatát pályatársairól, mellyel egyértelműen leadta a névjegyét az irodalomban.
Egyébként a Na, ki vagyok? esetében már változott az „ábra”. Míg a korábbi kö-teteiben a humor és ezzel a féltő szeretet a meghatározó  minőség, az új kötetben az egyén és a társadalom gondjai kerültek előtérbe. A szeretet  vezérszólamát  a szatíra és a kritika meg a felháborodás és a komikum veszi át. A hiányosságok ostorozásával (ritka kivételként) a korábbi köteteiben is találkozhattunk, a bosszantó ostobaságok azonban eddig nem találták a helyüket. Már a Szemez a feleségem megjelenésekor nyilvánvalóvá vált, hogy a „nevetés és nevettetés könnyed műfaja mellett” az ember- és jellemábrázolás mélyebb, művészi megfogalmazásának az igénye is megjelent új köte-tében, és ez óhatatlanul a tehetséges novellistát és elbeszélőt ígérte. Túlzás nélkül mondhatjuk,  prózaíró nemzedékünk egyik legtermékenyebb és tehetséges írója Duba Gyula, a novellák erdején keresztül vágott utat a nemzetiségi lét, közelebbről az 1945 utáni évek eseményei epikus ábrázolásához. A humorista Dubára éppúgy, mint a novellistára illik a megállapítás, hogy életünk izgató, bosszantó kérdéseit tűzi tollvégre, s emberek, jellemek vizsgáznak írásaiban. (Zárójelben újra mondjuk, háromkötetnyi humoreszket írt: A nevető ember, 1959, Szemez a fele-ségem, 1961, Na,  ki vagyok, 1965, és Káderezés a (zseb)Parnasszuson,1979 címmel paródiái jelentek meg.)
A humor és a szatíra „eszközeit” a Csillagtalan égen struccmadár (1963)  című kötet novellái, elbeszélései sem nélkülözték. Jelenlétük erőteljes, és a megvalósult szándék mögött  ott munkált a felismerés,  a „nevettetésben” nem az elegancia, hanem az igazmondás helye és súlya a döntő. A „funkcióváltás” felismerését, jótékony hatását már a korábbi kötete, a Na, ki vagyok? is jelezte. Meg a Tükrök, illetve az Egerek és emberek is (az Irodalmi Szemle és Hét közölte  ezeket az írásait)  a novella irányában való elmozdulást jelezték. Ez a megállapítás érvényes a Delfinek  című kötetére is (1966).
A Csillagtalan égen struccmadár  című kötetet a kisebbségi magyar novella jelentős állomásaként értékelte a kritika. Koncsol László A kétlelkű emberek írója című kritikája szerint „Duba egy-egy elbeszélésében szinte pszichológiai tanulmányként e-lemzi a jó és a rossz, a szerelem és a féltés, a józan ész és a romboló indulat, a felelős-ségérzés és nemtörődömség harcát  más-más társadalmi csoportosulásokban és helyze-tekben.” Koncsol László okkal és joggal írta Duba első novelláskönyvéről, hogy  köte-tében fellelhetők „a lélekábrázolás elemei”. Való igaz ugyanis, hogy a kötet néhány darabja „Duba legkiforrottabb, legművészibb írásai”, melyek alapján „körvonalazhat-juk Duba írói programját: megmutatni, milyen lelki, erkölcsi és társadalmi konfliktusokba kényszerül az ember manapság”.20
Erénye a kötetnek, hogy  legjobb novelláiban szinte pszichológiai tanulmányként  vonultatja fel  a jó és a rossz, a szerelem és a féltés, a józan ész és a romboló indulat eseteit, társadalmi gondjait, problémáit. Lélekrajzát, morális gondjait tekintve a Tükrök című novellája az egyik legjobb, megindító erejű alkotása. Egy balesettel indul a történet  s az „igazi nő” jellemzésén, megfogalmazásán keresztül mondja el egy sze-relem  történetét. „A legköltőibb lelkű  nő is bármikor elcserél egy halhatatlan, hideg gondolatot egy múló, de forró ölelésért!”– mondja az új szerelem, minthogy „a nőt a vér szava irányítja, és  nem az agysejtek”. Mint minden szerelemben, Mátrai Zsuzsa és Kádár Zoltán esetében sem „hiánycikk” a „meleg ágyból meleg ágyba” effektusa. Viszont annyi gyengédség, jóra való hajlandóság van az elbeszélésben, hogy szinte hinni sem akarjuk, nem idillbe  fut a történet, hanem  egy tragédiába… A kötet novelláinak  többsége erkölcsi kérdéseket feszeget. A magánjellegű emberi/erkölcsi problémák, lélekrajzok mellett (Tükrök) a társadalmi háttér gondjaival küszködő, pszichológiailag  árnyalt novellák is  többségükben színvonalas alkotások (Csillagtalan égen struccmadár, Idegen szem, Halott a daru alatt, Sírás az udvaron).
Duba sok érdekes elemet tud beépíteni a novellákba, mesélőkészsége  is jó, ese-tenként a záróképek ismétlődései okoznak gondot. A címadó novella (Csillagtalan égen struccmadár) a brutális ösztönök ellenére is erőteljes, történetét tekintve (egy szeren-csétlen szerelem és a lehetetlen családi viszonyok, egy alkoholista férj képtelen ösztö-nei miatt) szinte megindítóan árnyalttá, tartalmas novellává teszik ezt a művet. A kötet történetei akkor is sikeresek, ha novellái nem az idillt keresik, hanem felvállalják a konfliktusokat, vagy  írójuk nyitva hagyja a megoldást.
„Ég a szövetkezeti lóistálló. Óriási lángokkal ég, a rőt lángnyelvek mintha az eget nyaldosnák, messzire látszik a fényük.” Ezekkel a sorokkal indul a kisregény, mely Idegen szem címmel jelent meg a Csillagtalan égen struccmadár című kötetben. A könyv borítóján arra az önmagát vallató  kérdésre, „Miért írsz egyszerre komoly prózát?”rövid  a válasz: „Olyan mélységeit is megismertem az életnek, amelyeket csak komoly prózával lehet érzékeltetni”. A kisregény jellegű „komoly próza” arra vállalkozott, hogy bemutassa egy (a szövetkezetesítéssel bajlódó) falu életét. A kisregény  főhőse  nem lelkesedett a gazdálkodás új „formáiért,” kiderül az is, másfél évig hadakozott a fiaival, gyakorlatilag elűzte őket, elmentek a gyárba dolgozni. Azzal biztatta magát: „Fiaim már nincsenek, de azért a magam gazdája vagyok…” Tíz hektárral kellett megküzdenie, és ez egyre nehezebben ment.
A kényszer vitte őt a szövetkezetbe, de a közös gazdálkodással nem tudott megbarátkozni.. Az  Idegen szem című kisregényben tehát Török Péter gondjait, kínlódásait  ismerhetjük meg. A társadalmi feszültséget  felvállaló, ellentétes gondokat, problémákat felvonultató történet  ellenére is  sajátos írói teljesítmény ez a kisregény.  Még akkor is, ha  az ellenállás mögött egyetlen személy áll, a tízhektáros középparaszt, aki értetlenül  fogadta a társadalmi változásokat. Nem segített  rajta az sem, hogy a szövetkezet  évzáró taggyűlésén az elnök a legjobbak között említette.
A történet ott válik megoldásaiban is szokatlanná, amikor a belső ellenállást egy  szemműtéttel próbálja  árnyalni az író. Azt sugallva, hogy az alakuló új közösség segítségére mindenben és mindenkor számíthat. Török Péter a betegágyán is arra gondol, hogy „küldetést teljesít”, még a predesztináció, az eleve elrendelés tétele is az eszébe jutott. Meglátogatja őt a prágai kórházban Jani fia is (a menyasszonyával). Mindenre kíváncsi, amikor az otthoniakról kérdezi a fiát, a szövetkezetről azonban hallani sem akar. A kórházból elbocsátják, s az első adandó alkalommal, a kocsmában, összekülönböznek a szövetkezet elnökével. Török Péter előbb a megvakulás, majd a „kettős látás” következményeivel  küszködött. A kocsmai veszekedés után pedig az a gondolat kínozza, hogy a megoperált (beültetett!) szem nem az ő szeme. Innentől, különböző hely-zetekben, a „kétfejű” ember (beteges) gondolkodásától nem tud szabadulni.   
Ez okozta azt is, hogy  a segítő szándékú szövetkezeti elnökkel összekülönbö-zött. Az elnök  könnyíteni akart a helyzetén, amikor könnyebb munkát ajánlott fel neki. A cséza  kocsisává  akarta tenni.  Török Péter,  magából kikelve  utasította vissza  a javaslatot. Sorozatos és beteges gyanakvásait látva környezete idegösszeroppanásra gyanakodott, s egy családi perpatvar után  a „romlás gyümölcse” is beérett. „Világosságot  gyújtok, hogy jobban lássatok!”– kiáltotta rettenetes hangon. És miután a szövetkezeti istálló padlásán felgyújtotta  a takarmányt, lemászott a létrán és először a lovait, majd az állatok egy részét  kivezetve, „Két lovával a templompartra ment (…) Az istálló tetején akkor csaptak ki az első lángnyelvek, amikor  felért a dombra.” Végjáték, egyetlen bővített mondatban: „A néma aratók kiabálva futnak az eső elől, Török Pétert két ápoló vezeti sietve az intézet felé…”
Ötletei, témái (sok évtized múltán is) találóak és pontosak. Ahogy találó és pontos Koncsol László megállapítása is, aki (csaknem fél évszázada!) arra az (önvallató) kérdésre, „Mit nyújt ez a kötet olvasóinak?” így  válaszolt: „Egy sor érdekes kísérletet és egynéhány jó novellát. Miért? Mert Dubának minden képesség megadatott, hogy korszerűt és érdekeset nyújtson olvasóinak?”21
A Csillagtalan égen struccmadár című kötet borítólapján olvasható öninterjúban arra a kérdésre: „Miért írsz egyszerre komoly prózát?”, a válasz így hangzott: „olyan mélységeit is megismertem az életnek, amelyeket csak komoly prózával lehet érzékelni”. A hirtelen támadt  vakság, a szemoperáció minden sikere ellenére  (mellyel a meghasonlottságtól akarták az apát megszabadítani)  csupán jelzésértékű volt. Török Péter lelki világa nem tudta elviselni azt az új világot, mely arról akarta  a tízholdas gazdát meggyőzni, hogy a szövetkezetesítés nem az ördögtől való. A vágyak és veszteségek küz-delmében (apa és fia!) végül is alul maradtak. Az események  meghasonlottá teszik, és a fia sem tudta meggyőzni őt  arról, hogy  a „jövő”, egy  jobb világ képében, elérhető közelségbe került.
Első novelláskötete „általános meglepetést és kedvező kritikai visszhangot keltett”. Görömbei András szerint a Csillagtalan égen struccmadár c. kötet „a csehszlovákiai magyar novella jelentős állomása. Újító kísérletei – főként az idősíkok összemosása, az asszociációs jellemábrázolás – figyelemre méltó törekvések.”22 Karol Tomiš is az „újító” kísérleteket, főként „az idősíkok összemosását és az asszociációs  jellemábrázolást” tartja számon. „Ízes beszédű, kitűnő, tömör elbeszélő, eleven légkört és környe-zetet tud kialakítani. Jól bánik a modern alkotás eszközeivel, amelyeket helyenként – úgy tűnik – olykor sablonszerűen ismétel.” A sablonszerűség  főként a novellák szer-kezetére vonatkozik.23
A Delfinek (1966) című kötet novelláinak értéke, színvonala elmaradt  a Csillagtalan égen struccmadárétól. „Több írás a novella és a riport határán áll, riportsze-rűvé teszi a jelzésszerű cselekményváz… Inkább jó témák ezek a történetek, nem pedig művészien kidolgozott  írások (…) Igényük szerint  is kevesebbet vállalnak ezek a karcolat jellegű novellák”– írta a kötetről  Görömbei András. Ezt a gondolatot erősítette meg Bábi Tibor  kritikája is: „Kezdetben  ő volt a mi nevető és nevettető emberünk. Nem rivaldafényben, hanem a stoplámpák tiltó, mindent elmerevítő fényében mutatta fel kétségbeesett  Bajazzo-arcát. Száraz, csörgő, fanyar nevetés volt a humora (…)  abszurd humor, csakhogy fölötte Karinthy-ízű. Sejtettük, hogy az erőszakoltságát nem lehet tovább folytatni, bár meg volt a maga létjogosultsága, mert a hazai viszonyok torz tükre volt (…) Éreztük, hogy sokkal többre  hivatott tehetség (…) A bohóc  levetette álarcát, s józan nappali fényben mutatja föl most már igazi önmagát”24
A  kötet legjobb novellájaként értékelte a kritika a Valaki kopogott az ablakon című  írását. Morvai  szerkesztő jellemét, lelki mélységeit ismerhetjük meg, az emberi lélek hibátlan mélységeit tárja elénk az író. Menyasszonya falun él, három éve eljegyezte, az esküvőt azonban halogatja. Határozatlansága mellett feltehetően anyagi gondjai is közrejátszottak ebben, ezt azonban csak a sugallatok színtjén jelzi az író. Bonyolítja  mindennapjait, hogy egy este csinos, fiatal nőt talál a lakásán. Egy  neves zeneszerző lányát, aki összeveszett mostoha anyjával, és szállást kért két éjszakára.  Morvainak megtetszik a csinos vendég, másnap azonban jelentkezik Morvai meny-asszonya, így kelletlenül ugyan, de megoldja a számára drámainak érzett helyzetet.
Az író számára a két típus között vergődő Morvai jellemrajzának a bemutatása a fontos. Czine Mihály szerint  a kialakult konfliktus  a móriczi szépasszony és a boldog asszony közt vívódó főhős  leleplezését és a furcsa helyzet felmutatását vállalta az író. Nem véletlen persze az sem, hogy a – móriczi példázat mintájára! – a novellák gyakran visszatérő alakja Morvai szerkesztő úr, akit (visszafogottságával, bizonytalan helyzetfel-ismeréseivel!) akár az író alteregójaként is elképzelhetünk. (Feltehetően ez a „roko-nítás” is közrejátszott abban, hogy az egyre gyakrabban főhőssé kreált Morvai keresztnevét sem ismerjük.)  És szerepe lehetett  abban is, hogy a szlovákiai magyar novellákban a cselekménybonyolítás jobbára erőteljes. Ezt a lehetőséget Duba jellemekre koncentráló írói szándékában is felismerhetjük. Egyik kortársa és kritikusa szerint „Nemzedékek, életfelfogások, életérzések ütközőpontjai ezek az írások, átszőve őszinte lírai vallomásokkal”25. Vélhetően a Szabadesés című regény hősének egy-egy jel-lemvonása is alakul, formálódik, csiszolódik az említett „előzmények” hatására.
Nem érdektelen megjegyeznünk, hogy prózairodalmunkban  1963 a „nagy felfutás” esztendeje volt. „A hatvanas évek elején Rácz Olivér, Dobos László és Duba Gyula volt a szemléletváltás és a korszerűség úttörője. A kisebbségi magyar irodalom nemcsak témáiban újult meg, hanem módszereiben, eszközeiben is.” Ezt erősítette az a jelenség is, hogy Duba Gyula kötete (Csillagtalan égen struccmadár) ugyanabban az évben jelent meg, mint Dobos László (Messze voltak a csillagok) vagy Rácz Olivér  (Megtudtam, hogy élsz című) regénye. Egyértelművé vált, hogy 1963 korszakhatárt jelentett a kisebbségi magyar irodalomban: „a lelkesedésből és lelkendezésből, a sematizmus hínárjából kivezető utat a szépprózában”. Következésképpen a „teljes élet tükröződésének a szándékaként” 1963-tól  jeleztük azt a korszakhatárt (…),  amikor „… irodalmunk eljutott arra a pontra, ahol megértő  atyai gesztusok, didaktikus ráhatások vagy a szegény rokonnak kijáró legyezgetések, vállveregetések nélkül is képes bizonyítani erejét, életrevalóságát”. Az epikai teljesség helyett az idősíkok változása, a regényszerkezet átalakulása és az írói szándék erőteljesebb megjelenítése jelentette a mást, a változást. A „derékhad” írói – akárcsak Magyarországon – nálunk  is hatha-tósan hozzájárultak  a magyar valóság feltárásához és a történelmi tudat alakításához, immár a prózairodalom korszerű eszközeivel.26
Ekkor jelennek meg Duba Gyula első elbeszélései (Csillagtalan égen struccmadár), Dobos László első regénye (Messze voltak a csillagok) és Rácz Olivér könyve (Megtudtam, hogy élsz). Néhány évvel később Duba Gyula Szabadesés (1969) című regényében új hőstípussal találkozhatott az olvasó, a faluról a városba került értelmiségivel, aki szülőföldjén idegenné vált, a városi élet sodrásában pedig gyökértelenné. Morvai az író alteregója, akárcsak később Nagybene Péter az Örvénylő idő (1982) című regényében. A regény narrátora a múlt századi realizmus gyakorlata szerint mindent tud a világról, krónikása és „megvallója” az időnek. S akárcsak Nagybene, az író is szakít a paraszti sorssal, s az értelmiségi pályán indul el egy nem látható jövő felé.
Mindegy, hogy hőseit hogyan hívják, mögöttük mindig az író, annak tapasztalata, élménye, megszenvedett igazsága áll. Nagyepikai regényei (Ívnak a csukák, 1977, Örvénylő idő, 1982, Aszály, 1989) a Nagybene család életén keresztül a változó, felbomló paraszti világot idézik szemünk elé, a szlovákiai magyar falu történetét dolgozzák fel, Garam menti, füzesnyéki kiadásban. A sorsváltozás a Nagybene Péterek drámája is. Nagybene Péter édesapja a falu első gazdája, a régi paraszti világ képviselője. A föld szeretetében élt egész életen át, a történelem változásai azonban megalázzák, megrendítik. Halálával egy életforma száll a sírba, az író azonban igaz krónikásként áll mellette, mert az ő kötelessége – a számadás! A Vajúdó parasztvilág (1974) is úgy szakadt ki belőle, mintha nem is búcsúzni  kellene ettől a régi, megszokott életformától, hanem csak leltárt készíteni róla.
Évekkel  korábban egyik „vallatója” (a fiatalon elhunyt Dusza István) egy beszélgetés során megkérdezte tőle: „A balzaci hagyományokra épülő  regénytípust …alkalmasnak látja az ellentmondásokkal terhelt, folyamataiban sokszor bonyolult és kiismerhetetlen ezredfordulós világ ábrázolására?” Duba Gyula pontos látleletet adott. „Ami az ezredforduló világirodalmának prózáját illeti, abban egyre inkább elveszti vezető helyét ez a regénytípus. A modern prózának egyik jellemzője a mítosz, mint alkotóelem… Erre már nem nagyon alkalmas a nagyrealista regény.” E felismerésével ellentétben (melyet 1983-ban fogalmazott meg!) a későbbiekben is kitartott a korábbi módszere mellett.  Egyszerűen azért, mert a „nagyepikai módszert” tartotta alkalmasnak arra, hogy „irodalmunkba bevigyük azokat az elsődleges dolgokat, amelyek egye-diségünket képviselik… prózát írni nemcsak kritériumok és elvárások kérdése, hanem képességeké, a tehetségé is. Prózánk keresi azokat a jegyeket, amelyek sajátosan a mienk”– érvelt az író egy (a Nő szerkesztőségében rendezett) „kerekasztal”-beszélgetés során.27
Erre az új hullámra jellemző, hogy az eseményregény helyét (melyet az elbe-szélés, a leírás, a cselekmény megkülönböztetett szerepe és a hangsúlyozott társadalmi mondanivaló jellemzett) átveszi a problémakereső regény. Ez utóbbi már nem törekszik epikai teljességre, nem akarja, hogy hősei  cselekvése áttekinthető, logikus, összefüggő legyen. Az életszerűséget nem egynemű közegben, hanem „idegen” elemek (fikciók, elmélkedések) segítségével kívánja  érzékeltetni. Az író tehát céljainak megfelelően  alakítja át a regényszerkezetet, mely csapongóbb, rapszódikusabb lesz, s az idősíkok  változtatásával, cserélgetésével változik a nézőpont is. Ez a kísérlet (az ábrázolás helyett!) már véleményt akar mondani az emberről, a környezetről, a világról, mindarról, ami az írói szándékkal szervesen vagy áttételesen összefügg. A kisebbségi magyar irodalom nemcsak témáiban újult meg, hanem módszerében, eszközeiben is”28  
Duba  Gyula (ahogy erre már korábban is utaltunk!) úgy vált regényíróvá, hogy előzőleg a kisebb epikai műfajok tűzkeresztségén esett át. Novellái csúcsteljesítmé-nyének az Ugrás a semmibe (1971) című kötetét, illetve elbeszéléseinek válogatott gyűjteményét, Az angyal vagy madárijesztő?-t (1975) mondhatjuk. Szabadesés című regényét (1969) „saját anyagból gyúrja”, egy faluról származó magyar értelmiségi városba kerülése kapcsán fejti ki nemzedéke életérzését, problémáit. A „kulcsregénynek” számító műben jól sikerült korrajzzal találkozunk, a nemzetiségi  sorsproblémák azonban inkább csak háttérként szerepelnek, a fő hangsúly a regényhős kalandjaira esik. Duba visszatérő novellatémáinak ismert főhőse, Morvai, itt is „egyik életéből a másikba utazik”. Görömbei András találóan  írja, „A Szabadesés (1969) Duba Gyula eszméinek és írásművészetének első nagy összegezése” Idézi az író szavait: „Minden író csak  olyan világot tud »teremteni« írásaiban, amilyet ma-gában hord.29” A társadalmi és pszichés okok „meghatározzák Morvai szabadesését, a motíváció természetes láncolata szinte sorsot, elkerülhetetlen pályát ad a hősnek”.
Görömbei András elemzésében megoldódik a „ki, kicsoda” rejtélye is, amikor a „többre vágyó és többre érdemes” személyben „a csehszlovákiai magyar élet tipikus alakját” élményeit, világképét elemezve „Duba Gyula nemzedékének élet-útját” látja. Következésképpen a regény „Az író nagy számvetése (…)  önmagával és generációjával”, jórészt ezért ismerünk a „mű világában lépten-nyomon önéletrajzi elemekre”. Morvai „cikázó emlékei” is a „szlovákiai magyarság legmegrendítőbb élményeit idézik, a háborút, majd az utána következő jogfosztottságot”, vagy „a játékos, megszépülő gyer-meki múltat”.  
Sorrendben az első regénye, a Szabadesés (1969) megjelenésekor derült ki az is, hogy novellái túlnyomó része előkészület, afféle ujjgyakorlat volt egy közösségi érvé-nyű önéletrajzi körkép, egy hatalmas arányú panoráma megrajzolásához, amely a Garam menti parasztság múltját és jelenét, a fennmaradásért folytatott küzdelmeit villantja fel egy jól működő emlékezet, egy tudatosan megélt élet tükrében. Alkotói műhelyének egyik meghatározó tulajdonsága, hogy benne az egyes művek minden témabeli, műfaji vagy formai eltérés mellett (és ellenére!) egy irányba mutatnak. A témakör, a stílusjegyek, írói technika, életrajzi mozzanatok stb. lehántható rétege alatt ott rejtőzik a művekben az azonos rendezői elv és a közös mag: egy írói alkat és egyéniség, egy meghatározó élményvilág összetéveszthetetlen jegye. Görömbei András szerint: „Az író nagy számvetése ez önmagával és generációjával, ezért ismerünk a mű világában lép-ten-nyomon önéletrajzi elemekre. Egy nemzedék helykeresésének és keserű önigazolásának könyve a Szabadesés”.30
Duba Gyula munkásságáról szólva  nem mellékes, persze az sem, hogy a magyar-országi kritika, az Ugrás a semmibe esetében a cseh irodalomhoz való eleven kötődést is felvetette. A „távoliabbak közül elsősorban Hašek és néha Kafka alkotói szelleméhez, az újabbak közül Páral nálunk is jól ismert regényének, a Vihar a lombikban-nak” a (sőt: Hrabal) hatását véli felfedezni a kritikus. Nem hallgatják el azt sem, hogy „a kötet gerincét adó írások (Futunk a boldogság után, Magánélet képekkel, A harmadik helyezett, Forró nyarak) kemények, gondolatmozgatók, cselekvésre késztetők”.31  
Aligha fér kétség ahhoz, hogy a regény „hagyományos felépítésű társadalmi regény. Erre  a hagyományos szerkezetre kerül rá a remekül megkomponált tartalom” – írta a kötetről Mészáros László. Bár a regény főhőse újságíró, író, tehát „lényegében művészember… a regény mégsem igazi intellektuális regény”, függetlenül attól, hogy hazai vonatkozásban a regény hősét „a magyar intellektüel őstípusaként” kezelhetjük. Elismerően szól a kritikus a mellékszereplőkről, a „hús és vér emberekről”, akik „egyéniségként” állnak elénk. A mellékszereplők jelentőségét abban látja, hogy tulajdonképpen „csak egyetlen hőse van a regénynek: Morvai”.  És bár a regény hősét, Morvai újságírót, a kritikus „szkrizofén hősként” kezeli, várja a folytatást, azzal az igénnyel, hogy „a szabadesés vége egy új kezdet kezdete, és ne a vég kezdete legyen.”32
Kérdések kérdése persze az is, hogy az új hőstípust hogyan érintette az a körülmény, hogy a „faluról városba kerülő értelmiségi …  a szülőföldjén idegenné vált, a városi élet sodrásában pedig gyökértelenné”. Morvai az író alteregója, akárcsak később Nagybene Péter az Örvénylő idő (1982) című regényben. A regény narrátora a múlt századi realizmus gyakorlata szerint mindent tud a világról, krónikása és „megvallója” az időnek.(…) Mindegy, hogy hőseit hogyan hívják, mögöttük mindig az író, annak tapasztalata, élménye, megszenvedett igazsága áll.” Felesleges, persze az okokat keresni, az írói szintézis építéséről van szó. És mivel  alkotója a világból nem tud kitör-ni, marad a Babits Mihály által vállalt „képlet”: „nem tudok más, csak magamnak hőse lenni”. A regény erényei ellenére a  „nemzedéki szintézis“ kialakításának a ténye, a gondosan „előregyártott” mellékszereplőkkel (Zsuzsa a maga szépségével, vagy Török Ilo-na „esettségével”), akiknek akkor is nehéz a sorsuk, ha „kegyeltjei” az írónak. A Sza-badesés erényei – hiányosságai ellenére – az írói tehetség szempontjából nem mellékes. A tét (minden időben) azon áll vagy bukik, a mindenkori „hős” meri-e vállalni  a harcot, vagy  inkább „elszenvedi” a történelmet. Van-e mersze, hogy „megvallója” legyen az Időnek, és a sorsváltozások idején is valami „emberit és magyart” művelni, vagy csak „krónikása” tud lenni a kornak. Jogosak a kérdések azért is, hisz a Nagybene Péterek drámája is (Vajúdó parasztvilág) úgy szakadt ki az íróból, mintha „nem is búcsúzni kellene ettől a régi, megszokott életformától,  hanem csak leltárt készíteni róla”.
Tóbiás Áron Duba Gyulával készült beszélgetése szerint ez a regény „A paraszti életformából az értelmiségi sorba” kerülő  fiatalember „csapongásainak, vívódásainak tör-ténete”. „Saját magamat akartam megérteni és elemezni. Ezért nyúltam vissza a gyer-mekkoromat jelentő parasztvilágba, szülőfalum másfél évszázados múltjába. Ezért eredeztettem a gyökereket családom hagyományaiba, egy magyar nemzetiségi falu elmúlt évtizedeinek eseményeibe.” Falu és város találkozásánál, keresztúton áll a Sza-badesés gyarló hőse. Ráillik a szlovákiai magyar értelmiség „faludetermináltsága”, amit a költő Tőzsér Árpád így fogalmazott meg: „Ez a falu itt a múltam / egyszerre valóság s emlék / csúcsaimmal belőle kinyúltam / ösztöneimmel nem még”.33   
A családi modellből építkező regény  (A vajúdó parasztvilágból ismerős miliő-vel) az apákkal való együttérzés, érzelmi-erkölcsi azonosulás jegyében fogant, s érzékletesen állítja elénk ezt a paraszti figurát. Nem törekszik arra, hogy modern eszközökkel nyúljon a témához, inkább bensőleg akar azonosulni alakjaival, hősei sorsával, szenvedésével, sőt kényszerű megbékéléseikkel is. Mert a (csöndes) krónikás tisztében az író azt is érzékelteti, hogy a lépéskényszer vitte előre a későbbi fejlődést, s hovatovább a Nagybene Istvánok is kénytelen-kelletlen beletörődtek sorsukba. Hősei tiszteletet ébresztő szereplők, akiknél a sérelmekre és a lelki görcsökre  nem a „ki va-gyiság”, hanem az idő hozta meg a gyógyírt. Duba azonban nem a nosztalgia kísértéseivel nyúlt a témához, hisz ez valóban anakronizmus lenne, hanem a krónikás elmélyült felelősségével. Együttérző tisztelettel avatja múlttá ezeket az éveket, a megnyugvó emberek beletörődő, fokozatosan oldódó lelki görcseivel együtt. Nyilvánvaló az is, hogy a mai (modern) paraszti élet az ötvenes évek küzdelmeiből nőtt ki, s az új törek-véseket azok verejtéke is öntözte, akik olyan nehezen tudtak megválni egykori önmaguktól.
Ebbe a faluképbe magától értetődően beletartoznak azok az etnikai változások is, melyek a lakosságcsere kényszerével közvetlenül is érintették a dél-szlovákiai falvakat. Az idegenkedés és a szembenállás feloldásához is évek kellettek, s nem véletlen, hogy a fiatalok udvarolgatásai s a vegyes házasságok, s az emberi kapcsolatok rendeződése győzi le végül is az ellenségeskedéseket. Duba nem enged a csá-bításnak Nagybene Péter alakja megrajzolásakor sem. A faluból, a paraszti létből kitörni kívánó fiatal sorsa kiváló alkalom volna arra, hogy felfogásában a felvilágosult, nagyratörő ifjút mutassa be, aki a regényben felvállalja az agitátor szerepét, sőt az apa-fiú konfliktussal új helyzetet is teremt. Duba azonban ellenáll a kísértésnek. A leendő tanító alakjában a tanulni vágyó, ám a falu változásaira az apja sorsán keresztül tekintő fiatal alakja bontakozik ki  előttünk: ahogy az apa kényszerű felismeréseiben is ott munkál a fia jövőjéért aggódó és azt segíteni akaró szándék.  Hitelesebbnek érzem ezt a képet így, mint papírmasé ellenkezőjét. Hitelesebbnek  azért is, hisz a vér nem válik vízzé… Nyilvánvaló, persze az is, hogy abban az időben másfajta erők is ott voltak a faluközösség sorsának alakításában. És itt nemcsak az erőszakos helyi, vagy járási  funkcionáriusokra gondolok, akikre – úgy, ahogy Duba körüljárja – valóban inkább a kényszer, mint a meggyőzés volt a jellemző.
Ez a mű tette valószínűvé azt a felismerést, hogy Duba Gyula  több műfajú, de egységes szemléletű író. Alkotói műhelyének egyik meghatározó tulajdonsága, hogy benne az egyes művek minden témabeli, műfaji vagy formai eltérés mellett és ellenére egy irányba mutatnak. Mintha valamilyen belső sugallat folytán a valóság számtalan arca közül mindig ugyanazzal  fordulna az író felé. A témakör, a stílusjegyek, írói technika, életrajzi mozzanatok stb. lehántható rétege alatt ott rejtőzik a művekben az azonos rendezői elv és közös mag: egy írói alkat és egyéniség, egy meghatározó élményvilág összetéveszthetetlen  jellege.
Vitán felüli, hogy a faluélmény, a paraszti identitás tudatosítása, a faluközösség, a paraszti életforma és tapasztalati hagyomány élményforráskénti kiaknázása szülte életművének, a Vajúdó parasztvilág című regényének ezeket a minőségi jegyeit is. Az ösztönzők között (aligha véletlenül!)  ott találjuk a kortárs magyar irodalom egyik remekét, Illyés Gyula harmincas években írt halhatatlan művét, a Puszták népe (1936) című alkotását.  Nem vitás, Duba Gyula  regényes szociográfiája  a lelke legmélyéről felszakadt vallomás. Ez a vallomás az egykori és fokozatosan, többnyire kívülről erőszakoltan átalakuló faluról szól, az általa  hihetetlenül jól  ismert világ felidézésével, melyet a gyermek- és ifjúkori emlékek révén  tudott  költőivé színezetten megjeleníteni. A  Vajúdó parasztvilág  című szociográfiai művével Duba új csapáson indult irodalmunkban. A parasztvilág változásairól adott hiteles, élménygazdag  képet. Úgy szakad ki belőle, mintha nem is búcsúzni kellene ettől a régi, megszokott életformától, hanem csak leltárt  készíteni róla.  
Az Ívnak a csukák (1977)  című művében a történelem forgószelében hánykolódó szlovákiai magyar parasztember sorsáról beszél. Egyén és történelem bonyolult összefüggéseit nyomozza kötetében. Realista regényként, irodalmunk értékes alkotásaként te-kintünk a kötetre. Örvénylő idő (1982) című regénye az önmagát kereső író jellegzetes alkotása. Élményei, emlékei, Füzesnyék élete, a Negybene család és a falu problémái ele-venednek meg ebben a regényben. Egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Garam menti szülőföldje két trilógia megírására késztette. A sor elején,  persze ott a kezdet: a Vajúdó parasztvilág regényes szociográfiája, 1974-ben. Ez lesz az ihletője, meg a felnevelő táj, a faluélmény és a paraszti életforma az Ívnak a csukák című regényének, majd az Örvénylő idő című kötetének is. A befejezésre azonban két évtizedet kellett várni. A Halódó paraszt-világ (2001) megjelenése lezárta az emlékezést. Az emlékfolyam másik (trilógiává neme-sedő) ága az a családregény, melynek kezdőfejezetét ugyancsak a szülőföld élménye, emléke adta. Itt az Aszály (1989) című műve az emlékezés és egy új történelem kezdete. Ezt követte az Álmodtak tengert két kötete (I. köt. 1993; II. köt. 1995), és  a zárókötet, az évez-red elején megjelent Téli áradás (2002) című, melyben a szerző napjainkig  írta a történelmet.
A macska fél az üvegtől (1985) című regényében szakított a falutémával. Cselekménye fővárosi környezetben játszódik, hősei városi polgárok vagy bizonytalan elemek. Egy magyar értelmiségi házaspár drámája áll a regény középpontjában, paraszti és polgári szemlélet ütközik össze a regényben, s válnak az elidegenedés hordozóivá. Férfi szereplője a konfliktusok elkerülése és a lelki béke kedvéért inkább megalkuszik, a felesége viszont erőszakos természet, szenvedélyesebb és indulatosabb, így nem „gyöngyélet” az együttélés. A feleség akkor döbbent rá magatartása tarthatalanságára, amikor a férje) önhibáján kívül elütött egy figyelmetlen gyalogos fiatalembert. A tárgyalás gyötrelmei során döbbennek rá, hogy hány oldala lehet az igazságnak.
Nem jártam még Duba Gyula szülőfalujában, de a Vajúdó parasztvilágból tudom, hogy a Temetődombról minden égtáj felé messzire látni, s derűs időben körös-körül tiszta és felhőtlen a láthatár. A széles  látóhatár bőven ad lehetőséget az írónak arra, hogy születő regényeiben ne csak a Garam mentén tekintsen szét, hanem a kisebbségi magyarság problémáit is láttassa. A történelem azon időszakaiban is, amikor a láthatár távolról sem felhőtlen, sőt a drámai konfliktusok sora s a bennük való emberi helytállás szabta meg a jövendőt is. Ilyen regénynek érzem az Örvénylő időt is (1982), melyben a háborút követő nehéz évek utáni útkeresést, kibontakozást idézi elénk az író. Jóformán a dél-szlovákiai magyarság történelme is benne van a regényben. Az a már félmúltnak számító időszak, ami elszánásokon, kudarcokon, megpróbáltatásokon és kálváriákon keresztül vezetett az élet, a lét tágasabb térségeire.
Az ötvenes évek küzdelmes paraszti élete vonul el előttünk a regényben, tükröt tartva elénk s haladást sürgető közösségi törekvéseink és egyéni érdekeink naponta ismétlődő konfliktusai elé. Ebben a – sokszor türelmetlen – küzdelemben a paraszti sors osztályrésze volt az élet új útjainak keresése éppúgy, mint az ősihez, a régihez ragaszkodó paraszti makacsság, mely nem egyszer csak úgy tudott az újhoz szegődni, ha a kikerülhetetlen változást kísérő adminisztratív módszerek késztették (kényszerítették) erre. Ez utóbbi szinte természetes velejárója minden újnak, sose voltnak, mely – távlatait tekintve – az ember, a község érdekeit szolgálja, a születés pillanataiban azonban nem mentes a túlzásoktól, az emberi tragédiákat okozó, forradalmiságnak hazudott filiszterségtől, kétarcúságtól, sőt a féligazságoktól sem. Elkerülhetők ezek a buktatók, emberi tragédiák, mondjuk ma már egyértelműen a megszívlelt tanulságot. Mégpedig akkor, ha a hatalom a meggyőzést, az ösztönzést választja, s a vonzó példák erejével egyengeti az útját az újnak. Az ötvenes évek kor-szelleme azonban nyersebb, önzőbb, ki-számíthatalanabb volt. A közéletben közelebbinek éreztük az erőszakot, mint az őszinte emberi szót. Nem a bizalom, hanem a bizalmatlanság vált életünk részévé.
Az írónak egy élete van, s ebbe még  „belefér” az is, hogy egy-egy író egy életen át szinte ugyanazt a művet írja. A művek egymásutánja ellenére is az az ember áll előttünk, aki nem tud menekülni társadalmi-történelmi adottságaitól, körülményeitől,  emberi kapcsolataitól. Duba Gyula is azon írók közé tartozik, akik nem tudnak (nem is akarnak) lemondani arról, hogy az életet, a megélt valóságot felmutassák az olvasóknak, és a valós élet koordinátái szerint azt természetesnek érezzék. Ezzel magyaráz-ható, hogy az Ívnak a csukák és az Örvénylő idő hősének, Nagybene Istvánnak a sorsá-ban éppúgy saját sorsát látja, mint a Szabadesés (vagy novellái) Morvaijának alakjában.
Az Örvénylő idő-ben nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy megírja egy Garam menti falucska, Füzesnyék legújabb kori történelmének néhány esztendejét. A regényidő szerint a magyarság helyzete szempontjából kulcsfontosságú időszakról, az 1948 februárját követő évekről van szó. Azokról az esztendőkről, amikor az erőszak, az ostoba türelmetlenség jellemezte a szövetkezetesítést, és  azt a  társadalmi életünkben  kikerülhetetlen és legfontosabb teendőként kezelték. A regény íve mintegy két évtizedet ölel át, lényegében tehát azt az időszakot is, amikor a sérelmekről, egyoldalúságokról őszintén, kertelés nélkül tudtunk  már beszélni, megidézve azokat az éveket is, melyek-ről a hivatalos politika sokáig csak üres szólamokat fogalmazott meg. Duba Gyula regé-nyének egyik erénye, hogy megfontoltan igaz képet nyújt az ábrázolt korról anélkül, hogy elhallgatná a történelem (a falu történelmének) színét és visszáját. A sérelmeket és túlkapásokat viszont nem fokozza váddá, inkább amolyan fájdalmas közjátékok ezek, melyeket nagyobb sze-rencsével (és politikai tapintattal) el is kerülhettünk volna.33
„Az Örvénylő idő szerves folytatása az Ívnak a csukák című regénynek: a  színhely és a szereplők többsége azonos – írta a kötetről Csanda Sándor. – Mégis lényegesen jobbnak tartjuk az előzőnél, mert annak kamaszhősei  részben még kívül élnek a felnőttek világán, s így sorsuk kevésbé tipikus az egész társadalom szempontjából.” Nem mellékes, persze Csanda Sándornak az a megállapítása sem, hogy „A szlovákiai ma-gyar irodalomban oly sokáig uralkodó sematikus társadalomszemléletet Duba teljesen mellőzi, a regénynek nemcsak főhőse egy középparaszt, hanem aspektusában is benne van a jogtalanul bántott »jó gazda« apológiája.34  
Cselekményét tekintve korábbi regényét, az Ívnak a csukák (1977) történetét folytatja, s aligha lehetett kétségünk, hogy a történet előbb-utóbb trilógiává teljesedik. Duba hagyományos módszerekkel, a realista próza eszközeivel dolgozik. Ilyen szempontból lehet a regényt hagyományosnak, régimódinak is mondani, azt azonban aligha lehet tőle elvitatni, hogy méltósággal hömpölygő történeteiben a csehszlovákiai ma-gyarság olyan korszaka tükröződik, mely a hazára találás után az emberi helytállást is jelentette. Még akkor is, ha a regényhősök korábbi katartikus sorsuk drámai folytatásának érzik későbbi életüket. Ebben nemcsak a beszolgáltatási kötelezettségek terhe nehezedett rájuk, hanem akkor még az a nyomasztó érzés is, hogy a szövetkezetesítéssel búcsút mondanak  régi életüknek, mert a közösségi élet új alapjait rakják le. Egymást sorjázzák azok a regényei, melyek a paraszti sors küzdelmeit tárják elénk (Örvénylő idő, 1982)
Duba Gyula szépírói munkásságának  meghatározó jegye az élményközelség, élet és irodalom egymást segítő igyekezete, szándéka. Úgy vált kortársai közül a kisebbségi, illetve az egyetemes magyar irodalom megbecsült képviselőjévé, hogy  élményeivel és az irodalom eszközeivel az önismeret és  az európai életérzést  segítette. A valóság és erkölcs megtartó erejét, hitelét  követte, annak árán is, hogy  a korszerű irodalmi igényekkel szemben, ha nem is elutasító, de  tartózkodóan „szemérmes”. Tíz évvel ezelőtt (a hetvenéves szülinap alkalmából), egy beszélgetés során, az angol lord nyugalmával így fogalmazta meg sorsszerű kötődését a szépirodalomhoz „A regény arra való, hogy megmutassa és költőivé emelje az emberi sorsot…”
Bölcs filozófia, és ez ellen még tiltakozni sem lehet…
(Folytatjuk)

Jegyzetek

18 Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom  1945–1980. Bp., 1982. 272–273.
19 Fónod Zoltán: A humor(ista) dicsérete. In Vallató idő. 1980. 136.
20 Koncsol László: A kétlelkű emberek írója. Irodalmi Szemle, 1964. (4.) 261.
21 Uő: uo., 263.
22 Görömbei András: i.m. 278. o.
23 Tomiš, Karol: Mennyiségből a minőségbe – ez a  fejlődés útja. Irodalmi Szemle, 1964. 56.
24 Görömbei András: i.m. 279.; Bábi Tibor: Kézfogások (Duba Gyula: Delfinek), Új Szó, 1967. márc. 29. 6.
25 Vö: Czine Mihály: Móricz Zsigmond. Bp. 1968. 127.; Ozsvald Árpád: Delfinek. Irodalmi  Szemle, 1967. 360.
26 Fónod Zoltán: In A csehszlovákiai magyar próza egy esztendeje. Vallató idő. Po. 1980. 68–69.; 
Gyorsmérleg. A csehszlovákiai magyar irodalom évtizedei. In Körvonalak. Po., 1982. 99, 103.; Uő: Számvetés. Po., 2003. 144.; Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában  (1945–1999. I. köt. 248–249.
27 Duba Gyula Kifejezni a kort, Új Szó, 1983. május 7. (6. o.); Fónod Zoltán: Kőtábláink. Po., 1990. 148. o.; Uő: Körvonalak. 103.; Görömbei András, i. m. 283.
28 Turczel Lajos: Duba Gyula, a humorista. In Portrék és fejlődésképek. Po., 1977. 90. Magány és hűség (elb.) Hét, 1959. júl. 19. 34–35; Ancsi és Jancsi (elb.), Irodalmi Szemle, 1960. 3. sz. 328­– 349.
29 Duba Gyula: Híd önmagunkban. Irodalmi Szemle, 1964. 353.
30 Görömbei András: i. m. 284.
31 Szigethy Gábor: Józan leltár (Duba Gyula: Ugrás a semmibe). Új Szó, 1972. febr. 18. (6. o.)
32 Mészáros László: Vallomás egy könyvről (Duba Gyula: Szabadesés) Vasárnapi Új Szó, 1970. okt. 15. (9. o); Fónod Zoltán: Múlt és önismeret. (A történelem forgószelében, Duba Gyula Örvénylő idő című regényéről.) Vasárnapi Új Szó, 1983. márc. 11. Uő: Népszabadság, 1983. márc. 18.
33 Koncsol László: Értékek szembesítője. (Duba Gyula novellái). Alföld, 1976.  (35. o.)
34 Csanda Sándor: Örvénylő idő. Hét, 1982. nov. 27. (15. o.)