Grendel Lahos – Négy hét az élet (2) (Regényrészlet)

13
Akkor most lássuk, hogyan éli túl az ember a saját halálát, persze nem a szó biológiai értelmében, mert akkor ő, Hugó nem ülhetne most itt. Van azonban másféle halál is. Amikor az ember egyik napról a másikra mintha egy ismeretlen téridőben ébredne föl, ahol megszűnik a kapcsolata a valósággal, ahol a személyisége a biológiai vegetálásra redukálódik, ahol egyedül van, „mint az a Robinson, vagy hogyan is hívták a faszit?”  Ott, a pacalpörköltös vendéglőben, hiszen emlékszik rá, főnök, Csu-tora felszólította, hogy beszéljen Dianáról. Hát jó, akkor most Dianáról fog beszélni. Nem lesz könnyű. De ahhoz, hogy Dianáról beszélhessen, Sanyinak előbb meg kellett ismernie az előzményeket. Boženkát, Jankoviè atyát, s azt az egész megátalkodott, bigott és prűd kompániát, amely olyan örömmel fordult hamarosan ellene, ahogy né-mely agresszív akváriumi díszhalak falják föl új társukat.
Tehát ahhoz, hogy Dianáról beszéljen, előbb meg kell világítani az összefüggéseket. Ezek az összefüggések azonban (rengeteget gondolkodott rajtuk a börtönben, aztán már, amikor kiengedték, nem volt értelme), ezek az összefüggések messzire vezetnek, s elvesznek a beláthatatlan messzeségben. Ezek az összefüggések nem vonalszerűek, hanem inkább hálószerűnek nevezné őket. Nem mélységben, hanem szélességben, síkban terjednek ki, mint a pókháló. A történtekért joggal okolhatná Boženkát is, vagy Jankoviè atyát, vagy bárkit, aki a házasság előtti szexuális kapcsolatot a feudalizmus erkölcsi normái felől értelmezi, de az ilyen érvelés, bármennyire megvilágító erejű is, a bíróság előtt nem állná meg a helyét. Még a legfelvilágosultabb, legszabadelvűbb jogrend alapján sem. Így végső soron legfőképpen mégis magát kell okolnia, a saját gyöngeségét és könnyelműségét. Ő nem akarja elhárítani a felelősség rá eső részét.
Hogy ki volt Diana? Az a legtragikomikusabb ebben az ügyben, hogy tulajdonképpen alig ismerte a lányt. Gimnazista volt, még kiskorú. Szép pofija volt, rövidre nyírt barna haja, de úgy egészében véve nem volt egy Sophia Loren. E tekin-tetben, s más tekintetben sem, Boženkának a bokájáig sem ért. Boženka, amióta a presszóban célzásokat tett neki a testi kapcsolatról, tartózkodóbbá vált. Hugónak az volt az érzése, hogy a kapcsolatuk valahogy súlytalanabbá vált, hogy a lány mintha elbizonytalanodott volna érzelmeinek mélységét és tartósságát illetően. Hugó arra is megesküdött volna, hogy Boženka megosztotta kétségeit a szüleivel s talán Jankoviè atyával is. Talán még a tanácsukat is kikérte, s ha igen, nem lehetett kétséges, hogy azok miféle tanácsokkal tömték meg a fejét. Ez nem volt kényszerképzet, ezt nem csak úgy bebeszélte magának. Egy napon aztán elfogyott Hugó türelme. „Ha valami bajod van velem, mondd meg!” S titokban abban reménykedett, hogy Boženka azt mondja majd, dehogyis, semmi bajom veled, szeretlek. Boženka pedig azt mondta: „Szeretlek.” Hugó ma is biztos benne, hogy őszintén mondta. De rögtön ezután mondott valami mást is, ami Hugónak már kevésbé tetszett. „Mégis én azt hiszem, jobban meg kellene ismernünk egymást. Nehogy akkor jöjjenek a bajok, amikor már késő.” Hugó mérget vett volna rá, hogy ez a bölcsesség sem a lány buksi fejéből pattant ki. De nem szólt semmit. A hallgatásával azonban csak lovat adott Boženka parádés segge alá. „Az én apukám és anyukám, mielőtt megházasodtak volna, négy évig jártak jegyben.” S olyan hangon mondta ezt, mintha vádiratot olvasna Hugó fejére. „Azt szeretnéd, ha mi is négy évig…?” „Nem mondom, hogy éppen négy évig, de az olyan egész életre szóló dolgot, mint a házasságkötés, nem szabad elkapkodni.”
Intő jelek voltak ezek. Hugó azonban homokba dugta a fejét, „a szerelmes ember az optimista opció híve”, hullámvölgy, gondolta, a szentfazekak telebeszélték a lány fejét mindenféle ósdi baromsággal, Boženka pedig nagyon fiatal még, és hát, mi tagadás, befolyásolható is. Na, majd akkor ő még jobban fogja befolyásolni! A sze-relem, ha igazi szerelem, legyűri a szenteskedőket és a képmutatókat. Áltatta magát, mert az megnyugtatta, s valamiféle törékeny biztonságérzetet nyújtott. De nem sokáig. Egy csúf októberi napon Boženka nem jött el a randevúra. A városka közkedvelt találkahelye az a park volt, amely a belvárostól téglalap alakban nyújtózott el a Vág partjáig. Szemergett az eső, hideg szél fodrozta a csöpp medence sekély, áttetsző vizét, amelynek felszínén, mint miniatűr csónakok, számtalan megsárgult falevél ringott. A park elhagyatottnak látszott, magával volt elfoglalva, mint egy megöregedett, megőszült hajadon, akit már régóta zavar a nyilvánosság. Hugó azonban nem nyugtalankodott. Boženka máskor is késett, megtörtént, hogy húsz percet, fél órát is. A szemerkélő eső elől behúzódott a közeli filagória fedezékébe, amely valamelyest a széltől is védte. A húsz perc eltelt. A fél óra is. Hugó nagylelkűen adott még tíz percet a lánynak. Aztán amikor a tíz perc letelt, újabb tíz percet. Az ezt követő tíz perc lett volna az utolsó. Az utolsó tíz percet magától értetődően követte az utolsó utáni, s az utolsó utáni mögött további tíz percek sorakoztak. Egészen sötétedésig. Akkor már zuhogott az eső, teremtett lélek sem mutatkozott a leszálló estében, még a madarak is mind emigráltak valahová. A hideg szél tetőtől talpig átjárta Hugó testét. De még ennél is inkább az a belülről jövő hideg, amelyet a reményvesztettség áraszt magából. Hogy váratlanul megbetegedett volna? Vagy talán eltiltották tőle? Vagy valami rendkívüli esemény jött közbe, mert hát néha megesik az ilyesmi is? Blabla! Egy katona nézzen szembe férfiasan az igazsággal!
És az ezt követő szombaton elment a diszkóba. Ez a diszkó még a tavasszal nyílt meg egy korábban raktárként szolgáló hodályban, nem messze a vasútállomástól, félórányi gyalogútra Hugó szolgálati lakásától, számára mégis egy másik planétán. Mindenesetre Hugó előbb „informálódott”, hogy mit is kell egy diszkóban csinálni, és hogyan kell ott viselkedni. Informátora egy még nála is fiatalabb tiszttársa volt, egy tejfölösszájú hadnagy (a neve nem fontos), aki imádta a diszkózenét és a rángatódzós modern táncokat meg a mindenféle majomparádét és kielégüléspótlékot, amit az ilyen igénytelen kikapcsolódás a kamaszoknak kínált. Boženka azóta sem jelentkezett, nem üzent, nem adott hírt magáról, Hugónak pedig a büszkesége nem engedte, hogy ha már egyszer ez a helyzet, Mohamedként ő menjen el a hegyhez. Pedig közben éjjel-nappal marcangolta a bánat. Ez így nem mehet sokáig, mondta barátja, a fiatal hadnagy, akit már régebben a bizalmába fogadott, és akit most beavatott a titkába. Ez így nem mehet tovább, Hugónak levegőváltozásra van szüksége, más környezetre és más emberek társaságára. Boženka hűtlenségét vagy árulását, nevezzük, ahogy tetszik, mielőbb ki kell hevernie, a lányok már csak ilyenek, hol adakozók, hol meg hamisak, sosem szabad készpénznek venni, amit mondanak vagy ígérnek. Vigyázni kell velük. Hugó belátta, hogy barátja okoskodásában van valami igazság. Néha ki kell, sőt muszáj kirúgni a hámból. A diszkóban az a jó, hogy az ott kötött ismeretségek nem köteleznek semmire.
„Meg kell, hogy mondjam, az első órában szarul éreztem magam.” A hangya-bolyra emlékeztető nyüzsgés, a lárma, a kék, sárga, vörös, lila fények idegesítő villogása, a fülsiketítő zene, a kellemetlen szagok – mindez olyan erővel csapta arcul Hugót, hogy ha nincs ott a barátja, azon nyomban távozik. Csak miatta nem futamodott meg – ha már egyszer engedett az unszolásának, csak becsületből is maradnia kellett. Legalább egy darabig. A „bennszülöttek” eleinte békén hagyták, ha észrevették is, nem foglalkoztak vele, mígnem a barátja, nyilván merő jó szándéktól vezérelve, össze nem ismertette egy szőrmókkal meg annak a barátnőjével, s a barátnő az ő barátnőjével, az meg a barátjával, s a sok barát és barátnő további barátokkal és barátnőkkel, köztük a Diana nevű csajjal is, és Hugót a forgatag hamarosan magával sodorta. Meg a szőrmók is magával ragadta a bárpulthoz. Egyszer, kétszer, többször. „Berúgtam. Segg részeg lettem.” Odajött egy haver, a sok havernak valamelyik haverja, aki Dianát táncoltatta, és azt mondta: „Én téged ismerlek. Te jársz azzal a bögyös Bözsivel. Láttalak benneteket párszor.” A bögyös Bözsi hallatán a lányok vihogni kezdtek, közéjük kellett volna csördíteni; kiderült, hogy Boženka a szőrmók osztálytársa volt a gimnáziumban, „sosem volt egy nagy szám”, és a többiek is csípős megjegyzéseket tettek Boženkára, ami fájt is Hugónak, meg nem is, mert a lelke mélyén azt kívánta, csak jól alázzák meg a lányt, megérdemli, amiért ilyen csúful bánik vele. „Nem árt vigyázni a bögyös Bözsivel” – mondta valaki. Hugó pedig nem kelt Boženka védelmére, hanem minden fullánkos megjegyzésükre engedelmesen rábólintott, mint aki roppantul hálás, hogy felnyitották a szemét. De azért fájt is neki, amiket mondtak. Hadnagy barátja éjfél előtt elindult haza, s őt is kapacitálta, „so-kat ittál, még baj lesz belőle”, de Hugó nem hallgatott rá. (Ezt is ezerszer megbánta azóta.) Addig nem akart elmenni, amíg értésükre nem adja a „haveroknak”, hogy Boženka alapjában véve rendes lány, az az egyedüli hibája, hogy a szülei meg egy pap befolyása alatt áll, s majd minden megváltozik, ha ő ettől a befolyástól meg-szabadítja. De abban a rettenetes zajban, üvöltő zenében és hangzavarban senki sem volt kíváncsi a véleményére.
Éjfél után a szőrmók meghívta a haverjait a lakására. „Ha akarsz, gyere velünk te is” – mondta Hugónak.
Innentől kezdve szakadozni kezdett az emlékek folyama. A képek között hézagok vannak, mondta Hugó, a hézagokban pedig sötétség, mintha a Jóisten lekap-csolta volna a villanyt a világegyetemben, s az összes csillag kihunyt volna egy-egy pillanatra. Arra azonban tisztán emlékszik, hogy csillagos éjszaka volt, és nagyon fényesen ragyogtak a csillagok. Aztán hirtelen fekete lett az égbolt. Persze az is lehet, hogy ezekre a pillanatokra ő veszítette el a látását. Meg nagyon hideg is volt. „Néha még mostanában is érzem azt az akkori hideget.” Aztán meg… hogy is mondja… másfelé mentek. Hugó akkor már jól kiismerte magát a városban, de nem ismerte minden szegletét. A vasútállomáson túli városrészt, ott, a hegyoldalban nem volt eddig alkalma becserkészni. Nem tetszett neki a menetirány. Tudja ő, hogy ez butaság, hogy nem a menetiránnyal volt baj, hanem valójában vele. A baj a fejében volt, ahol forró, gőzölgő tóvá terebélyesedett a sok diszkóban benyakalt szesz. Ám a hatodik érzéke nem tompult el. Igen, már ott, a hegyoldalban kaptatva, határozottan az volt az érzése, hogy a dolgok rossz irányban haladnak. A megérzés! Ó igen, ott tanulta meg, hogy a megérzésekre, bizony, oda kell figyelni. Megtehette volna, hogy nem megy tovább. De amikor komolyabban fontolóra vette, hogy visszafordul, késő volt már. Nagyon való-színű, hogy visszafelé, egymagában, eltévedt volna. De ha vissza is talál a vasútállomásra, amíg onnan hazakecmereg, kitavaszodik. Volt már alkalma megtapasztalni, hogy az elfogyasztott szeszek mennyiségével egyenes arányban növekszik meg a térbeli távolság, s amikor valaki olyan hótt részegre issza le magát, mint azon az estén ő, annak a szomszéd falu is Vlagyivosztok mellett van.
Az éjszakai túra megpróbáltatásai egy panelházban értek véget. Arra megint csak élénken emlékszik, hogy egy nem éppen tágas szobában zsúfolódtak össze, a szőrmók gitározott és énekelt, a többiek bagóztak vagy hánytak, s egy üveg járt kézről kézre, benne valami undorító lötty, talán ánizspálinka; a szőrmók hangja néha kisiklott, s volt ott egy másik, sima képű fiú is, aki egyszer csak se szó, se beszéd, levette a nadrágját, mondván, úgy érzi, mindjárt kigyullad a combja. Aztán egy himlőhelyes lány, aki abban a minutában, amikor beléptek a lakásba, lefeküdt a szőnyeg-re és elaludt. Aztán még egy lány, a szőrmók kedvese, szintén a delírium szomszédságában, s persze Diana, aki elzavarta a fiúját, mert a diszkóban összevesztek, s most valami csasztuskával provokálta Hugót, amit magyarra úgy lehetne lefordítani, hogy „katona bácsi, hopp, hopp, hopp…” Hugó úgy is mondhatná, hogy az ánizspálinka mellett ez volt az utolsó csepp a pohárban.
És most jön a legfontosabb, mondta Hugó, a legfontosabb, amiről mégis a legkevesebbet tudja, s azt is másodkézből. Amire emlékszik, az édes kevés. Ránci-gálják föl a letolt nadrágját, kapálódzik, hátracsavarják és megbilincselik a kezét, az egyik zsaru ordítva káromkodik, egy másik kitartóan pofozza, de nem durván, nyil-ván azért, hogy magához térítse, Diana az összegyűrt ágyterítőn kuporog és sírdogál, a szőrmók gesztikulálva, felindultan magyaráz valamit, amiből ő egy mukkot sem ért, a szoba szédületes sebességgel forog körülötte, mintha ringlispílen ülne, a himlőhelyes csaj is ébren van már, a zsaruk kivezetik a lakásból, letuszkolják a lépcsőkön, belökik egy autóba, ő még mindig nincs teljesen az eszénél, azt hiszi, el akarják rabolni, a teste ólomnehéz, amikor újra magához tér, még mindig zúg a feje, mint a hajókürt, deszkapriccsen fekszik, nem tart sokáig, hogy rájöjjön, valahol valami cellába zárták be, az egész egy rémálom. Köd lehet a városban, attól olyan tejfehér a ki-csi, rácsos ablak üvegtáblája, a nadrágja lucskos, hát igen, maga alá vizelt, még ez is…! Az agya csak lassan tisztul ki, mintha egyenként s hosszabb időközökben gyújtanák fel benne az égőket. A szeme szúr, viszket, mintha homok ment volna bele.
A kép majd csak napok, hetek múlva áll össze, a különféle, gyakran egymásnak is ellentmondó tanúvallomásokból. Közben, amíg őt lakat alatt tartották, kitört a forradalom és megbukott a rezsim, aminek az égadta világon semmi köze nem lehetett volna az ő ügyéhez, ámde volt! Boženka apja egyik napról a másikra „nagy ember” lett, s a szavai sokat nyomtak a latban. És ez az ember, ez az átkozott gazember, nagyon betett neki. Perverz alaknak és deviánsnak nevezte, aki nemcsak hogy elcsavarta az ártatlan, naiv leányának a fejét, hanem unos-untalan tisztességtelen ajánlatokkal ostromolta, s csak Boženka óvatosságán és éberségén múlott, hogy nem erőszakolta meg. Boženka viszont rendesen viselkedett, noha, mondta, mélyen elítéli, amit Hugó azzal a szegény gimnazista lánnyal tett, de biztos benne, hogy azt nem előre megfontoltan cselekedte, hanem mert részeg volt, és elveszítette az önuralmát. Valaha szerette Hugót, de most már csak sajnálja, mert Hugó jobb sorsra érdemes fiú, s biztosan százszor megbánta már, amit tett.
A védelem stratégiája az volt, hogy nem bizonyítható egyértelműen, erőszak történt-e. A szőrmók sima képű barátja úgy emlékezett, hogy Diana vonult be előbb a hálószobába, s félreérthetetlen jelzéseket adott Hugónak, hogy kövesse. Diana fölháborodottan tagadta, hogy így lett volna, mondván, a szőrmók barátja is alaposan el volt ázva, olyan részeg volt, hogy nem láthatott semmit, legföljebb ha fehér egereket. A szőrmók és a barátnője nem tudta se megerősíteni, se cáfolni egyik nézetet sem, mivel ők észre sem vették, hogy Diana és Hugó nincs már köztük. A himlőhelyes lány pedig, arcát a szőnyegbe fúrva, mélyen aludt, így tanúként nem vehették hasznát. Illetve, valamennyire mégis. Nem szívelhette Dianát, mert rövid vallomásában elejtett néhány komisz szót róla. Ha Diana, úgymond, valóban becsalta Hugót a hálószobába, akkor ilyet nem először tett, mert imádja magába bolondítani a férfiakat, és aztán, amikor azok begerjednek, pofára ejteni őket.
„Beszéljenek hát a tények! – mondta ünnepélyesen Hugó. – Már ha tudnak. Mert itt a tények sem beszélnek egyértelműen.” Diana visítozására elsőként a szőrmók rontott be a hálószobába, s vallomásában aprólékos részletességgel számolt be mindarról, amit látott. Azt látta, hogy Diana bugyiban ül az ágy szélén, s teljesen magánkívül van. Hugó hason fekve az ágyon, a nadrágja és a gatyája letolva, a keze meg a lába kalimpál, s egyetlen mondatot ismételget önkívületben, körbe-körbe: „Megöllek, te ringyó!” A szőrmók barátnője pedig rögvest telefonált a rendőrségre. Nem kellett volna. De bizonyára bepánikolt, szegény. Pedig el lehetett volna rendezni a dolgot másképpen is, egymás között, amikorra kijózanodtak. Hugó ügyvédje megtette, amit tehetett. „Benne volt, vagy nem volt benne?” Senki sem látta, hogy benne lett volna, de ez nem jelenti azt, hogy előtte nem volt benne. Diana szerint „majdnem” benne volt már, sőt lehet, hogy rövid ideig, talán egy-két másodpercig benne volt, s Hugó csak akkor hátrált meg, amikor ő segítségért kiáltott. Az igaz, hogy nem Hugó tépte le a ruháját, ő kezdett vetkőzni, mert nagyon fáradt volt, és aludni akart egy keveset. És akkor még egyedül volt a szobában. Nagyon megrémült, amikor Hugó rányitotta az ajtót. Hugó semmi kétséget sem hagyott a szándéka felől. Előbb valami értelmetlen szöveget hablatyolt, aztán lökhajtásos sebességgel megoldotta a nadrágját és előhúzta a, nevezzük így, szerszámát. Nyilvánvalóan nem avégett, hogy a szoba közepére vizeljen. Mert az már a szerszáma „fenyegető állásából” látszott, hogy mit akar. Akinek akárcsak minimális tapasztalata vagy elméleti tájékozottsága van szexuálpszichológiai és szexuálfiziológiai téren, érvelt Hugó ügyvédje, az nem kételkedhet benne, hogy Diana hazudik, mint a vízfolyás. A részegségnek az öntudat küszöbi stádiumában az a bizonyos, Diana által szerszámnak nevezett izomköteg, melyet tudományosan hímvesszőnek is szokás nevezni, úgy megbénul, hogy elektrosokkokkal sem lehetséges föltámasztani. Így tehát olyan használatra , amilyenről a sértett fél beszél, teljességgel alkalmatlan. Bevezetni oda pedig, puhaságának következtében, a máskor legkeményebb, nevezzük így: szerszámú indián törzsfőnök sem lenne képes, még hatványozott ráolvasások hatására sem. Nem kizárt, hogy védence, akinek a beszámíthatatlanságához abban a pillanatban nem férhetett kétség, valóban könnyíteni akart magán, csak eltévesztette az ajtót. A bíróság azonban, szakorvosi véleményekre hivatkozva, arra az álláspontra helyezkedett, hogy némely kivételes esetekben igenis lehetséges még ilyen állapotban is előidézni a merevedést, s ahhoz nem kell feltétlenül indián törzsfőnöknek lenni. Mindezeket a körülményeket mérlegelve, teljesen irreleváns a védelemnek az az érve, hogy mivel nem bizonyítható, hogy az a, nevezzük így: dolog benne volt-e ott, ahol törvényes kapcsolatokban és a két fél kölcsönös beleegyezésével olykor benne szokott lenni, mivel a tettenérés előtt is benne lehetett már, s ha a további benne-levés a sértett bátor fellépésének köszönhetően meghiúsult is, a behatolás szándéka egyértelműen megállapítható.
„És egyértelműen megállapították. Úgy ám! Becsuktak, na! Aztán most gondoljon rólam, amit akar. Gondolja azt, hogy csak kitaláltam az egészet. Nem muszáj elhinnie egy szavamat sem. Megszoktam már… De mondok én magának valamit… Zavaros idők voltak akkor. Szerintem valakiknek az érdekében állt, hogy besározzák a hadsereget. Amikor kimondták az ítéletet, hát az nekem olyan volt, mint egy halálos ítélet. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, ennek az ítéletnek köszönhetem, hogy szabad ember lettem.”