Kulcsár Ferenc -Gyöngyök és göröngyök (4) – Napló

Charles Morgan írja valahol, hogy idősebb életkorban az író, a költő kénytelen visszafordulni életművéhez, hogy elvégezze a „repair and maintenance”, a karbantartás feladatát. Ugyanezt tanácsolja Márai is, aki szerint az életművet tanácsos húszévenként tatarozni, mert ami évtizedek előtt úgy-ahogy jó volt, ma meg-ereszkedett, meglapult. Voltaképpen minden életművet – akinek ez megadatik – kétszer kellene írni: egyszer fiatalon – és másodszor, hatvan után. Ezt tapasztaltam magam is pár héttel ezelőtt, amikor Tőzsér Árpád felkért, hogy állítsam össze válogatott verseimet a Madách-Posonium Kiadó Magyar Antaeus sorozata számára. Negyven év – 1970–2010 – verseiből kellett szemezgetnem. Mit mondjak, vérverej-tékes munka volt. De tanulságos is: néhány versem az elmúlt 40–30–20 év során valóban megeresztett, meglazult – rájuk fért a karbantartás, mint egy öregecskébb autóra: ki kellett cserélni néhány alkatrészt (jelzőt, igét, főnevet) beolajozni néhány csavart (rímet), hogy ne csikorogjon, új tömítőgyűrűket (metaforákat, hasonlatokat) belehelyezni, hogy simábban haladjon az autó (a vers).

* * *
„Amikor a nagy uralkodók még itt jártak, nem éltem; de a róluk szóló hagyo-mányt ismerem – írta Kung mester két és fél ezer évvel ezelőtt. – Akkor a világ még mindenkié volt; vezetőnek azt választották, aki arra a legalkalmasabb volt; az igazat mondták és az egyetértést ápolták… Hazugságot, csalást nem ismertek; tolvaj, rabló nem volt. A házakon nem volt kapu, de senki nem surrant be. Ma a világ már nem közös, hanem egyéni tulajdon. Falakat és tornyokat építenek, hogy a városokat biztosítsák… Megjelent a csalás és a hazugság, és megjelent a fegyver. Az államok fölött úrrá lett a zavar.”
Amikor mindezek bekövetkeztek, az emberi történelem belépett az apokalipszis korszakába, s azóta ítélet alatt áll. Mindezt azért idézem, mert a minap egy kitűnő könyvet olvastam, Dorothy Drummond Kié a Szentföld? című munkáját. A könyv fölvázolja a Szentföld (Egyiptom, Libanon, Szíria, Jordánia részeinek s mindenekelőtt Palesztina [Izrael]) történetét, azt a mintegy két és fél ezer évet, amelynek a vége az, ami: vagyis maga a pokol, az apokalipszis, a tudathasadás, a tragédiák sorozata. Hogy értsük, miről van szó, dióhéjban elő kell adnunk a „történetet”:
Minden Ábrahámmal (Ámbrámmal) kezdődött, aki elindulván Úr (Mezo-potámia) városából végül Hebronban (Palesztina) telepedett le, s nemzette Izsákot és Izmaelt. Izsák leszármazottai lettek a zsidók, Izmael leszármazottai az arabok. Aztán Izsák nemzé Jákobot, akinek 12 fia alkotá a 12 törzset, a későbbi Izraelt. Miután Mózes visszahozza az egyiptomi szolgaságból a zsidó népet, elfoglalják Palesztinát, elsősorban Józsué, majd Gedeon, Jefte, Sámson, később Saul, Jonathán, Dávid vezetésével. Dávid fia, Salamon felépíti az első Templomot, melyet majd a kaldeusok – miután elhurcolják a zsidókat Babilóniába – lerombolnak, amint majd a második Templomot is lerombolják – ezúttal a rómaiak, Kr. u. 70-ben, megszüntetve ezáltal Izraelt, és szétszórva a zsidóságot a világ minden tájára. (Hányadszor is?) A lerombolt második Templom helyére Mohamed hívei, az arabok felépítik a Sziklamecsetet: e szent helyen kellett feláldoznia Ábrahámnak Izsákot – az arabok szerint Izmaelt!!! –, s e szent helyről szállt a mennybe Mohamed, Allah prófétája. (Itt fontos megemlíteni, hogy Mohamed kezdetben betegnek hitte magát azon képzelgései miatt, hogy őt Gábriel arkangyal látogatja meg éjjelente, s kényszeríti őt, hogy „írja le”, amit mond neki; később Mohamed belenyugodott, s 23 éven át „látogatta” őt Gábriel, elmondva néki a „szövegeit” – voltaképpen „kijavítva” az Ó- és Újszövetséget, melyet a zsidókkal való együttélés során kitűnően ismert –, s mi-vel Mohamed írástudatlan volt, írástudóknak diktálta le a „látomásokat”. Mindez Mekkában történt, ahonnan „új vallása” miatt Mohamednek Medinába kellett menekülnie, ahol aztán híveinek elrendelte, hogy imájuk során Jeruzsálem felé kell fordulniuk, de miután Izsák és Izmael miatt összeveszett a medinai zsidókkal, új „rendeletet” adott ki: ezután a híveknek ima közben Mekka felé kell fordulniuk – mindmáig.) A második Templom helyén álló Sziklamecset ma is áll Jeruzsálem, következésképp a megalapítandó Palesztina fővárosa csakis Jeruzsálem lehet, mely ma Izrael fővárosa – ezért kell kiirtani az összes zsidót a földről, s mindazokat, akik őket támogatják (lásd. pl. a New York-i kereskedelmi központ elleni apokaliptikus támadást).
Még annyit, hogy az Ábrahám és Izmael által Mekkában felállított Kába-követ (meteoritot) az arabok szerint a végső időkben Jeruzsálembe szállítják, s az arabok – Mohamedet követve – innen mennek a mennybe!!! Ugyanakkor a zsidóknak hitük szerint a lerombolandó arab Sziklamecset helyére fel kell építeniük immár a végső, harmadik Templomot, s majd akkor jön el a Messiásként fellépő Antikrisztus, aki kezdetben elhiteti a zsidókat, de miután megszentségteleníti a harmadik Templomot, eljön az armageddoni csata, a végső véres ütközet. S ezután következik Jézus Krisztus ezeréves királysága.
Kié hát a Szentföld?
A zsidóké-e, akik, miután az egyiptomiak, káldok, perzsák, hellének, rómaiak, germánok s a világ más nemzetei üldözték őket, 1945 után visszaözönölve Palesztinába, 1948-ban kikiáltották Izrael államot?
Vagy az araboké (filiszteusoké-palesztinoké), akik őslakóknak vallják magukat?
A zsidóké-e, akiknek maga a mindenható Isten, Ábrahám, Jákob és Izsák Istene ígérte meg örök lakóhelyül Kánaánt? (Ábrahám lakozik vala Kánaán földén, s az Úr pedig monda néki: „Emeld fel szemeidet és tekints arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Mert mind az egész földet, amelyet látsz, néked adom, és a te magodnak örökre.”) Ezt a Kánaánt kapták hát örök lakóhelyül a zsidók, melynek földjén kívülük nabateusok, rómaiak, görögök, föníciaiak, perzsák, szkíták, egyiptomiak, káldok, örmények, kánoániak, filiszteusok egyaránt laktak?
Kié hát a Szentföld?
Láthattuk a fenti, dióhéjban összefoglalt „történetből”, hogy erre a „pokolra”, erre az „apokalipszisre”, erre a „tudathasadásra” nincs válasz. Legalábbis addig nincs, amíg az ilyen vagy olyan fundamentalizmus eszelősei meghatározó sze-repet játszanak a politikában, de azt is mondhatnánk, a történelemben, a kultúrában, a civilizációban.

* * *
Amikor remekművet olvasunk, szemlélünk vagy hallgatunk, minden esetben mintha kegyelemben részesülnénk vagy felszabadulnánk, ami ugyanaz.
Miért van ez így?
Gondolom, azért, mert a világ egyetlen igazi pontjából fakadnak, a világ egyetlen valóságából, az egyetlen realitásból, abból a mozdíthatatlan, örök pontból, ahol megtörténik a metamorfózis csodája: a bűn kegyelemmé válik, és szabadokká leszünk.
Aki József Attilát olvas, Van Gogh-képet szemlél, Bachot vagy Mozartot hallgat, az azt mondja: igen. Igen, ez a megrendülés a bűn visszavétele, örök hiányunk megszüntetése: szemérmünk visszavétele és meztelenségünk kitüntetése – az Édenbe való visszatalálásunk isteni ígérete. A remekművek ennek az ártatlanságnak a felizzásai, jászolban fekvő ártatlan kisdedek, a teremtés megtestesülései.
Igen, minden remekmű egyszerre szomjúságunk és italunk – isteni szépség.

* * *
Látjuk, látnunk és tudnunk adatik, hogy az élet egy világnagy misztérium: a teremtés, a bűnbeesés és a kegyelem inkarnációja. Olyan világmindenség méretű dráma, mely itt, a közbülső színpadon, a Földön adatik elő, s amelynek mindany-nyian szereplői és nézői vagyunk egyszerre – egy Időben. S éppen ettől, emiatt, ezáltal olyan infarktus előttien forró, olyan szívszorítóan ellentmondó s olyan ke-gyelemittas katarzisba mélyülő és magasuló egyszerre – minden ember, minden földi lény, minden lélek esetében.

* * *
Van az emberi lényben valami titokzatos, megfoghatatlan „rész”, mely a lélekben az emberi géniusz dalát énekli: ezek a „részek” maguk az EMBERISÉG, az emberiség EMBERSÉGE, melyeknek összessége alkotja az emberiséget s annak emberségét mint közös GONDOLATOT.
Minden ember lélek, melyből több milliárd van egyszerre a földön. Mégis: elegendő két léleknek egymásra találnia, hogy létrejöjjön a múlhatatlanság, egy olyan láthatatlan, de már örökké létező, mert örökké emlékező energia, mely az összes többi élőt is élteti.
Nem tudom, ki mondta: a pillangó egyetlen szárnyverése megmozdítja az egész világmindenséget.

* * *
„Mária Magdolna ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik a fejétől, a másik a lábától. Megszólították: »Asszony, miért sírsz?« »Mert elvitték Uramat – felelte –, s nem tudom, hova tették.« E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, amint ott áll… Jézus ezt mondta neki: »Engedj, még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: fölme-gyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenhez és a ti Istenetekhez.«”
Íme, néhány sor a Szentírásból, a minden titkok titka a földbe esett gabonamagról, a Fiúról, akit az Úr az ő útjának kezdetéül szerzett, s örök időktől fogva felkent, hogy a Golgotán, a túlcsorduló szeretet hegyén a világ megváltójává le-gyen, győzedelmeskedve a halálon.
Immár kétezer éve birkózunk „Istennek eme bolondságával, mely bölcsebb az embernél”, hiszen általa „Isten bolondsággá tette e világ bölcsességét”.
Teológusok, filozófusok, tudósok, írók, költők, zeneszerzők, festők száza-dokon át remekművek ezreiben igyekeztek feltörni a feltámadás és megváltás isteni titkát, Jézus múlhatatlan, örökifjú beszédeit, melyre mintha az örök élet vize harmatozna, ugyanakkor a teremtés szellőjében szárítkozna.
E remekművek sorába tartozik Alonso Cano műve is, a Jézus megjelenik Mária Magdolnának. A háttérben örvénylő kékségen és isteni mindenségen túl megjelenik a festményen az is, ami az emberi szívben rejtve él, a történelem mélyén bujkáló, a sorsunk titkait hordozó „győzelmi” mozzanat: a megtestesült Isten, miután alászállott a holtak országába, majd harmadnapon feltámadt, most Mária Magdolna homlokát érinti kezével, mintegy az „új ember” megteremtését szimbolizálva. A feltámadt Jézusnak ez a mozdulata „végtelen mozdulat”: befogja átmeneti hazánkat, a földet, s igazi és végleges hazánkig, a mindenségig terjed.

* * *
Írni – gyöngeségünk jele: megváltottságunk fel nem ismerése, személyes kudarcunk.
Ugyanakkor írni – szilárdságunk jele is: megváltottságunk felismerése, s ennek kitüntetése az írás által.
Az ember, így az író útja is: út a hűtlenségből a hűségbe, a szeretetlenségből a szeretetbe, az élet pereméről az élet szívébe, ahol az igazságosság békéje lakozik.
Mezítelenül érkezünk a világba, és mezítelenül távozunk belőle; e két mezítelenség között az író drámája az írás: tolmácsolása önnön válságainak, annak, amit e válságok nyomán megtapasztalt a létről.
Mit is tehetnénk: írunk, hogy megszüntessük az írást.
Hogy végül Írássá legyünk.

* * *
Az ember nem a környezetére nyitott, mégcsak nem is egyszerűen a térbeli végtelenre, hanem a jövőre, a jövő végtelenségére.
Valaki a Gondolat édes és mostoha terhét tette az emberre, mely által, mint örök tűzzel, bevilágíthat a jövőbe. S ez a jövő, mely az ember mélyén egy nálánál végtelenül nagyobb valóságként jelenik meg, úgy ragadja az embert maga felé, mint rovart az éjjeli lámpafény.
S ez menti meg.
Ez teszi látóvá: az a mindenség. Ez a mindenhatóság. Ez a Mindenható.

* * *
Gondolkodom, tehát leszek.

* * *
Mi történt 1989. november 17-én? Bohumil Hrabalt parafrazálva: az égből vertikális üzenet gombolyodott lefelé, s megérkezve Prága Óvárosi terére, megtörtént az érintés csodája – Husz János szoborszívéből fuvolahang szállt Prága fölé, olyan egyszeri és rejtélyes fuvolahang, melynek ihletésében az író öntudatlanul – és tőle merőben szokatlan szellemben – azt suttogta: Hiszem, hogy dolgaid vezérlése ismét visszatér a kezedbe, ó, nép.
Mi is történt hát ezen a napon?
Franz Kafka Prágájának angyala az üzenet megragadó erejénél fogva megfordult, hogy végre szemtől szembe álljon a mögötte álló Istennel, s így ezentúl pozi-tív képeket fessen az életről és a létről. Hogy most már örökre lássuk, amit nem látunk.

* * *
Valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk – mondja Pilinszky János.

* * *
Min mosolyog Thomas Mann, ez az író, ez az ember, aki érezhetően mind-annyiunknál többet tud „valamiről”? Mi, emberek, akik önmagunk létének természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos tartályai vagyunk, mit tudhatunk – éppen emiatt – a létről? Mit kezdhetünk a szörnyű emberi paradoxonnal, azzal a tökéletesen megmérhetetlennel, akik voltunk és leszünk, ha egyszer se a múltunknak, se a jövőnknek nincs határa?
Igaz, sejtünk valamit, de ehhez már az kell, hogy rátegyük kezünket a transz-cendencia láthatatlan kapujának kilincsére, mi több, résnyire meg is kell nyitnunk, hogy az emberi múlt, az emberi idő feneketlenségéből fuvallat érintse arcunkat. S ezt dadogjuk, talán: ó, embertelenül nagy emberi idő, a mélyeden megfoghatatlan és elgondolhatatlan szellemet érzünk és remélünk, Valakit, aki mellé odarendeltetett az ember, hogy általa és vele éljen; minden, ami a szellem világában évezredek óta végbemegy, erre vall. És amikor nincs így, amikor az emberi nem elveszti közös emlékezetét, felüti fejét a bűn, s mintegy megistenül: ő az éjszaka, a történelmi kataklizmák istene.
Talán.
Talán, mert a jónak a jele olykor átvérzi a történelem szövetét, Valakinek a feje újra és újra felbukkan a vérből és a húsból, és tanít bennünket. Szintézist teremt, szintézisekből lépcsőket, hogy mehessünk, előre és felfelé.
Talán. Nem tudom.
És mit tud Thomas Mann? Min mosolyog? Vagy nem is ő mosolyog, hanem az az időn és téren áttengerző kimeríthetetlenség, ami regényeit „megisteníti”? Elképzelhető, hogy a remekműveknek van egy rejtett, mosolygó arcuk is? Annak dacára, hogy a mosoly mögött ott van az ember halálosan biztos bukása?
Nem tudom. Talán.

* * *
Mennyivel „egyszerűbb” Pilinszky János mosolya!
Igen, az ő Isten felé forduló mosolya sokkal „érthetőbb”, hisz Isten ke-gyelméből az emberi drámát, az éhségünk és rettegésünk gyúrta, égig érő véres gúlát, egymásfölfalatásunkat mindenek prédája helyett mindenek táplálékává tehetjük.
Pilinszky mosolya a mindentudás mosolya, és a semmit sem tudásé, ami ugyanaz: a bizonyosság végtelen alázata inkarnálódik lényében. A látás világosságának és a vakság semmiből-teremtésének egygyökeréből hajtanak ki versei. Vagy ahogy ő mondja: a dadogás az alfája s az ékesszólás az ómegája. Ő persze minden dicsérő szót elhárítana, hiszen ha lenne is számukra mosolya, dicséret ezért egyedül Istent illeti, mert Ő az, aki ír, s nekünk nincs egyéb feladatunk, mint boldogságtól tágra nyílt és zokogástól lezárult szemmel szemlélnünk és befogadnunk az Ő porba és vizek hátára írt jó hírét, a tékozló fiút visszaváró atyai ház öröktől fogva megterített asztalát.
Így értem én Pilinszky János tragikusan boldog egyetlen mondatát.

* * *
Nem szabadulhatok egy gondolattól, pontosabban egy képsortól: Marian Minarovièot látom, amint szemébe hulló hajjal, kezében jegyzettömbbel és ceruzával futkos a színházban – a nézőtéren, a dobogón, beles a függönyök mögé, az öltözőkbe, a színházi társalgókba, és közben – talán mert az ördöggel cimborál – amit lát, az megjelenik a kezében szorongatott rajzpapírokon. Vadászik? Skalpokat gyűjt? Trófeákat? Mit akarhat? Gazdagodni vagy gazdagítani?
Majd asztalunkra teszi a kész munkákat: ilyennek látom az embert, a színház emberét – amikor színészkedik, amikor maszkíroz, amikor fáradt vagy kiborult, amikor magasra néz, megrendülés és megrendítés közben, amikor tanul, tanítani készül és tanít. Így táncol, így hegedül, így mosolyog. Ekképp borong és töpreng. Ilyen – is – a színház: perpetuum mobile. Csöndes parázslás, de nagy láng is, mosoly, de hahota is, nevetés, sírás, halk beszéd, kiáltás, tangó, keringő, de csárdás is, forrás, mely indít patakokat, de nőhet folyammá is.
Mozdulatok a papíron, de valami módon – talán ez Marian rajzainak a titka – nyitottak, kitártak: engedik, sőt sürgetik a képzeletet, hogy játsszon vélük. Ezt a kölcsönös viszonyt a vonalak dinamikája, zeneiségének sokfélesége segíti. Érezni a művész nehéz helyzetét: pillanatok alatt lélektanilag, formailag és tartalmilag igaz művet kell készítenie – tehát mégsem ördöngösség, sokkal inkább magas fokú összpontosítás gyümölcsei e munkák.
A művész elénk tette a rajzokat: nem hieroglifák. Kitáruló, élő világ. És mert igaz és szép, hát szeretetreméltó is: lépjünk be. Ritka élmény, ritka esemény: bebocsáttatik a néző a színházkulisszák mögé – rendezhet, tanulhat, szerepelhet. Láthatja az arcokat belülről.
S talán gazdagabb lesz egy csodával, amelyet a művész – nem három napra! – megteremt és közvetít: a szeretet csodájával.

* * *
2010. június 2. „Meg akarjuk mutatni Komárom képviselőinek, hogy nem fogják nekünk megszabni, mit tehetünk egy szlovák városban.” Ezeket a törvénysértő szavakat a szlovák kormány tagja, Ján Slota préselte ki magából, arra utalva, hogy engedély nélkül is Trianon-emlékoszlopot helyeznek el Komáromban. Istenem, milyen szánalmas ez a kiüresedett, tartalmatlan és jövőtlen, tébolyodott „hazafiság”! Milyen primitív provokáció! De én hiszem, hogy a szlovák nép is megfordul egyszer, és szemtől szembe találva magát Istennel, pozitív képeket kezd „festeni” életről és méltóságról. Ahogyan Bohumil Hrabal „suttogta” 1989. novemberében: „Hiszem, hogy dolgaid vezérlése ismét visszatér a kezedbe, ó, nép.”

* * *
2010. június 4. Trianon – Nemzeti Összetartozás Emléknapja. Gróf Apponyi Albert 1920-ban, a Trianon-palotában franciául, angolul és olaszul mondta el föld-rajzi és néprajzi érvekre épített, Magyarország igazságát védő beszédét, tudniillik azt, hogy „az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami birkanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá; ennek a nagy eszmének a nevében követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, melyeket tőlünk most elszakítani akarnak, s mi alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi lesz is az”. Mintha a falnak beszélt volna. A magyar békeküldöttséget – fölrúgva minden diplomáciai szokásjogot – fogolyként kezelték, egyrészt vérig alázva tagjait, másrészt megakadályozva, hogy Bethlen Istvánék a sajtó nyilvánosságához forduljanak érveikkel – így a francia minisztériumnak adták le igazságot kérő irataikat, melyeket ott olvasatlanul a szemétkosárba dobtak. Az ilyen elutasító, rideg, ellenséges, pökhendi és gőgös nagyhatalmi magatartás ellenére is alá kellett írni a „békefeltételeket”, mert ha nem írják alá, még gyalázatosabb dolgok történtek volna, valami olyasmi, amit az ördöggel cimboráló Beneš akart, hogy Magyarországból csak Pest és vidéke maradjon. A magyar kormány csak egyet tehetett – és azt meg is tette! –: kinyilvánította a világnak, hogy nem a sátáni (főleg cseh és román) praktikáknak és hazugságoknak, hanem a főleg történelmi és gazdasági-stratégiai kritériumokra hivatkozó, nyers erőszaknak kénytelen engedni; mégpedig úgy nyilvánította ki, hogy 1920. június 4-én a dokumentumokat „két jelentéktelen, hatalom és hivatal nélküli személy írta alá, akik sem előtte, sem utána nem játszottak szerepet a magyar történelemben”. Egyikük, Benárd Ágoston az aláíráshoz használt tollszárat utána utálattal eldobta, hogy e nyomorúságos, otromba és ostoba, többek között Közép-Európa Hitler, majd Sztálin általi leigázásának s további 20. századi tragédiáknak az ereklyéje végleg megsemmisüljön.
Lloyd George brit miniszterelnök még 1920. március 20-án (!) kelt Fontainebleau-i Memorandumában is ezt nyilatkozta: „Sosem lesz béke Délkelet-Eu-rópában, ha minden most létrejövő kisállam határain belül jelentős magyar népesség marad. Ezért a béke irányadó elve az legyen, hogy amennyire emberileg csak lehetséges, a különböző népek tartozzanak az anyaországhoz. Ennek az emberi szempontnak elsőbbséget kell élveznie a stratégiai, gazdasági vagy köz-lekedési megfontolásokkal szemben.” Pár nappal később még hozzátette: „Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint a barmokkal. Nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, románoknak vagy a szerbeknek, ha a nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk.” Mindhiába. A szlovákok „ragaszkodtak” hozzánk, magyarokhoz, így történhetett meg például, hogy az akkor 122 000 magyar, 3000 német és 500 (!!!) szlovák lakost számláló Csallóközt Csehszlovákiához csatolták. Az elmúlt 90 év alatt aztán kiderült, hogy a szlovákok nem a Csallóköz magyarjaihoz, hanem magához a Csallóköz gazdagságához ragaszkodtak. Ezért történt meg 1945 után a magyarok ki- és áttelepítése, és szlovákok betelepítése a Csallóköz városaiba, Dunaszerdahelyre, Somorjára, Nagymegyerre, Gútára. Ez a történelmi igazság a „ragaszkodásról”.
Még annyit: Wilson amerikai elnök a béketárgyalások előtt azt mondta, hogy a szerződéseknek igazságosaknak, a népek önrendelkezési jogát tiszteletben tartóknak (!!!) kell lenniük, de végül az amerikai küldöttség idő előtt kivonult a „béketárgyalásokról”: hozzájárulva minden békétlenség forrásának megszületésé-hez, a trianoni békéhez.
Az eredmény? Többek között az, hogy a 90. évforduló alkalmából primitív provokációknak lehetünk tanúi: a szlovák államelnök melegen és hálával méltatja az embertelen, családok tízezreit szétszakító, Szlovákia magyar nemzetiségű polgárainak nemzeti tudatát máig frusztráló trianoni diktátumot, cinkostársai meg Trianon-emlékoszlopot avatnak törvénytelenül Komáromban, melynek felirata köszönetet mond a nagyhatalmaknak „a világtörténelem egyik legkíméletlenebb”, lelketlen és irgalmatlan államközi szerződéséért, Trianonért – kinyilvánítva, hogy egy hangyányi empátia sem szorult beléjük.
Az ilyen ostoba tetteknek semmi értelmük: ma már éppen ezek a buta megnyilvánulások jelentik Trianon tragédiáját. Gašparoviè, Fico, Slota és társai talán már soha nem fogják megérteni, hogy a magyaroknak, szlovákoknak és más közép-európai népeknek közös a múltjuk és a jövőjük, ezért jóindulatú, felszabadult és nagyvonalú kölcsönösségre kell törekedniük, empátiával viseltetni egymás iránt. Amíg nincs meg ez a kölcsönösség, amíg a szlovák fél a kettős állampolgárságról szóló magyar törvényt a Fidesz Nagy-Magyarországhoz való visszatérésként értelmezi, és Szlovákia miniszterelnöke tudatosan – és ez a fő bűne! – hazugságokat beszél („Értékek közötti konfliktus alakult ki a mély antifasiszta hagyományokkal rendelkező Szlovákia és a szélsőséges ország [Magyarország] között, amely exportálja a barna pestist. Eltűri-e Európa ezt a történelmi revizionizmust?”), szóval amíg ilyen korlátolt hülyeségek hangzanak el – mintha Szlovákia nem rendelkezne „mély fasiszta hagyományokkal”, sőt meghosszabbítva a második világháborút, még 1945–1947 között is fasiszta volt! –, szóval amíg naponta ilyen szánalmas balgaságot hallunk kormányszinten, esély sincs sem a megbékélésre, sem a kisebbségek jogainak tiszteletben tartására; ezért, amint Sólyom László fogalmazott: „Magyarországnak használni kell a nemzetközi jog minden eszközét a kisebbségek védelmében”. S még hozzátette: „Magyarország elvégezte az önvizsgálatot, és empátiával viseltet partnerei iránt, ezért nyugodtan nézhetünk a szemükbe, ragaszkodhatunk jogainkhoz és képviselhetjük álláspontunkat, amely befogadó és pozitív.”
Magyarországot 1920-ban nagyhatalmi szándék és a kis nemzetek mohósága osztotta fel – durván és méltánytalanul, mert etnikai alapon történhetett volna kíméletesebben és méltányosabban is. „Ám ennek ma már semmi jelentősége nincs – mondja Ablonczy Balázs. – Trianont ma már nem lehet leverni senkin. Meg miért is kéne? Jogok kellenek, iskolák, művelt fők, biogazdálkodás, és gondosan karban tartott, méltányos emlékezet.”
Mélységesen egyetértek. Mert ha így nézünk Trianonra, akkor a szlovák fél ügyünket, a szlovákiai magyarok ügyét nem egy „történelmi visszavágó második félidejének tekinti majd, hanem annak, ami: kisebbségi, emberi jogi kérdésnek, a méltányosság, a tisztesség és az emberi méltóság kérdésének”.

* * *
2010. június 8. Trianont ma már nem lehet leverni senkin. Meg miért is kéne? Jogok (…) kellenek – idéztem négy napja Ablonczy Balázs történészt. Így igaz. De hol vannak a jogok? Hétköznapi sovinizmus vesz körül bennünket, nemzeti türelmetlenség. Pedig: Magyarország is, Szlovákia is európai uniós ország és társak a NATO-ban. És ez lehet a reményünk. Meg az, hogy négy nap múlva választások lesznek Szlovákiában, mely hitem szerint a buta békétlenkedőkbe belefojtja a szót, megszüntetve a kizárólagosságot s elhozva a kitáruló ablakokon át a tiszta, friss, egészséges levegőt.