A kérdésvadász önreflexiója – A 75 éves Tőzsér Árpád köszöntése

Szerző:Német Zoltán
Mottó: „A költő nem felel, a költő kérdez. Kérdezem hát: vajon kiláthatok-e én magamból?”
Poeta doctust köszöntünk, egyet a kiválók közül. Egy évtizedeken át csiszolt szerepet, amely mérték és mérce. Költőt, akinek az életműve figyelemre, igényes-ségre, fegyelemre kényszerít.

Gondolkodót, egy „nagy, szögletes homlok” mögött a titkokat. Saját szabadságunkat köszönthetjük, hogy megdézsmálhatjuk a tőzséri kor-puszt, hogy kedvünkre zsákmányolhatunk műveiből.
Valószínűleg igazat adhatunk Pécsi Györgyinek, Tőzsér Árpád monográfusának, aki azt írja, „egyáltalán nem volt magától értetődő az az út és szerep, amelyet az író a pályája során választott és kiküzdött magának, ellenkezőleg, mintha minden körülmény azt jövendölte volna neki (s nem csak neki), hogy ebből a regionalizmusból nem lehet kikecmeregni, nem lehet lényegesen mássá válni.” Vajon abból az egy kézen megszámlálható, maroknyi íróból, költőből, akik képesek voltak leküzdeni a szlovákiai magyar irodalom regionalizmusát, miért éppen Tőzsér Árpád stratégiája tűnik az egyik legsikeresebbnek? Merthogy többféle útja van a kisebbségi kontextusból való kitörésnek, az nem vitás. De mi volt az a speciálisan tőzséri önreprezentáció, amely nyomán akár szövegeinek poétikai karakterére is következtethetünk?
Valószínűleg az a konok alkotói elhatározás, hogy mindig a nehezebb utat kell választani, hogy nem szabad kihasználni a regionális irodalom szűkebb keretei által adott lehetőségek könnyebbik útját. Mi a jelentése ennek a nehezebb útnak Tőzsér Árpád esetében? A kérdés így valószínűleg rosszul van feltéve, mert az alkotói stratégiák természete éppen az, hogy időről időre önmagunknak kell szegezni kérdéseinket, s azokon a legtöbb esetben módosítanunk szükséges. Vagyis az önmagunknak szegezett kérdések az időben folyton változnak, s mire megvála-szolunk egy kérdést, arra eszmélhetünk, hogy ez a kérdés már teljesen lényegtelen, míg más kérdések itt röpködnek körülöttünk a levegőben, megválaszolatlanul.
Tőzsér Árpád ebből a szempontból kérdésvadász. Kétségbeesett és profi kérdésvadász. Az igazi profi ugyanis kétségbeesett. Vadászik a kérdésekre, a mind nyugtalanítóbbakra, a mind félelmetesebb, mert rejtőzködő kérdésekre. Féltékeny tekintettel lesi kortársait, vajon ki talál több és megválaszolhatatlanabb kérdésre, mint ő. Szellemi értelemben a kérdésvadász nomád, a szövegek leállíthatatlan vándora. A keresztül-kasul átfésült, bejárt szövegerdő gyakran hetekre, hónapokra eltűnő csavargója. Egyetlen fegyvere a nyelv, amelyet készen kapott, ezt a tökéletlen szerkezetet, amelyet egész életében babrálni fog, és amely minden beavatkozásnak keményen ellenáll.
Ha nincs kérdés, akkor meg kell fogni a teljesen magától értetődő, természetesnek érzett dolgokat, lyukat kell fúrni a közepébe, és megtalálni a legapróbb dolgot, ami kételkedésre ad módot. Abból kell kiindulni, hogy semmi sem természetes, ami emberi. Ami csinált, annak trükkje van. Ez a trükk különbözteti meg a természetes dolgoktól. Éppen ezért a készen kapott dolgok felnyitása, hogy a belülről feszítő kérdések a napvilágra kerüljenek, elengedhetetlen feladat és kény-szerűség ahhoz, hogy világunk hamis természetességéből kikerüljünk.
A költészetben hasonló problémákkal szembesül az alkotó. Készen kap nyelvet, formát, módszert, eszközt, verstant, hagyományt. Ezt a hagyományt kellene egy-szerre elfogadni és elutasítani, egyszerre sajáttá írni és átírni, egyszerre belehelyezkedni és kikerülni onnan. Az elfogadásnak és elutasításnak az együttes straté-giáját úgy megvalósítani, hogy az átvihető legyen a hagyományba, de egy hagyo-mányellenes, progresszív éle is legyen.
Tőzsér versei számára az előbbi gondolatmenetek alfája és ómegája az önref-lexió. Még egy olyan szűk hagyományt is, mint amelyet az ötvenes évek tájköltészete jelentett, képes felforgatni a tőzséri önreflexió:
        „Tajti, Óbást. Furcsa falunevek
        adják a Medvesalja-képletet.
        Gyermekkoromból ismert csontozat,
        most rakok rá húst: friss kalandokat.”
A vers nem a „friss kalandok” említésétől lesz friss ma, ötven évvel később is, hanem a táj matematikai-fizikai képletként való szemlélésének lehetőségétől, valamint a gyerek- és felnőttkor antropomorf biológiai képrendszerétől: a gyerek-kor/a lét csontozatként, a felnőttkor/a nyelv izomként, húsként elképzelt közös lényként jelenik meg, amely egyúttal újraértelmezi a képlet jelentését is.
Hasonló önreflexiót figyelhetünk meg egy másfajta hagyományban, a böl-cseleti líra kontextusában is:
        „A csillagidő percnyi kéjt szült,
        véges létet végtelen.
        Űrt dajkál most, s alteregója
        hasonlóan: az értelem.”    
A viszonyrendszerek bonyolult játéka nyomán kopírozódik egymásra a véges lét, az űr és az értelem, amelynek egyaránt a végtelen a kihordója, felnevelője. Így az értelem önreflexiója az emberi tudat határáig tágítja vizsgálódási területét, kap-csolódva a filozófiai költészet hagyományához, de az azonosítások játékával el is bizonytalanítja annak érvényességét.
Néhány évvel vagy talán évtizeddel később már egy egészen más verstípusban és hagyományban lépteti működésbe az önreflexió alakzatát Tőzsér. Tanulmány egy Bosch-képhez című prózaversének utolsó soraiban a természetességet felülíró szabály és mesterség teremt ön- és létértelmező viszonyrendszert:
        „Nem tudni, milyen napkitörések
        töltötték fel e nap kormos üstjeit
        bájoló elektrolittal,
        csak azt tudjuk – e kép tanúsága szerint –,
        hogy Johannes Kleeberget,
        a bruggei vásárra igyekvő házalót is
        ezen a napon dobják ki egy fogadónak
        álcázott örömtanyáról. Hátára veszi
        kosarát a fityegő fakanállal,
        lukas kalapját leporolja, botját kezébe fogja,
        s indul Bruggéba. Azzal a gyönyörű
        ambivalens mozdulattal lép
        a kapu felé, amelyre a festő tanította.
        Húzza maga után a lábára festett fekélyt.”
A képleírás, azaz ekphrasis jelensége a Hieronymus Bosch-kép nyomán fel-idézett események kapcsán már eleve önreflexív viszonyt alakít ki a versben. Ezt az állapotot az idézet utolsó két sora az önreflexió tudatosításával és tematizálásával afféle metaönreflexióvá tágítja (jó szó, az internet keresője szerint eddig egyszer írták le magyarul, ez lenne tehát a második alkalom), amely tükörjátékok bonyolult terepévé avatja a Bosch-képet „tükröző” verset. A képen tükrözött Johannes Kleeberg a képet tükröző Tőzsér-versben jelenik meg, amely egy valóságos Kleeberg-történetet tükröz a Bosch-kép alapján, de úgy, hogy reagál Kleeberg Bosch-kép általi tükrözésére, illetve a valóságos Kleebergnek a valóságos Bosch által és a Kleebergről készült festménye által megjelenített performatív jellegű tükörképére – amelyet a Tőzsér-vers tükörképében láthatunk mi, olvasók. Nos, ennyire egyszerű vagy csupán ennyire összetett a Tőzsér-féle önreflexió, illetve metaönreflexió.
Eddigi utolsó kötetében, a Csatavirág címet viselő kötetben közölt Színbor című vers hasonlóan összetett helyzetet alakít ki a szöveg jelentéseinek önreflexív viszonyba kényszerítésétől:
        „Törkölyön mezítláb tapos a jelentés,
        keríti a képet két kör: a prés s a kád. –
        Szőlőprés – emléke maga a teremtés,
        sajtolja a fürtöt, zúzza az éjszakát.”
Ebben az esetben az is megbonyolítja az önreflexiót, hogy elemei nem azonos szinten találhatók: tárgy, ember és fogalom kerül egymást értelmező helyzetbe egy eseménysor keretein belül. Ráadásul a vers első strófájában a „meta-emlékezet” szó is szerepel, vagyis a szöveg előrevetíti saját önreflexióját is – amint az ebben a versszakban is tetten érhető a „jelentés” szó aktivitásában.
 Summa summárum: a „költészet költészete” mint poétikai stratégia Tőzsér koncepciójában összekapcsolódott a hagyomány elfogadásának és egyúttal destrukciójának együttes megjelenésével. Ez az elv tette képessé szövegeit, hogy túlmutassanak a megidézett hagyományokon, s hogy egyúttal sajátos esztétikai vándorlásként, keresésként, vadászatként jelenjenek meg. Mindez visszahat a szerzői önreprezentáció lehetőségeire is: a szöveg megírja az életrajzi szerzőt, aki önálló élet-re kel…