Míg bűne a koré… – Chuck Palahniuk Láthatatlan szörnyek című kötetéről

Szerző: Szalay Zoltán
Milyen is az a bizonyos „női szöveg”? Túlérzékeny? Cseppfolyós? Lágy szövetű? Chuck Palahniuk Láthatatlan szörnyek című regénye megírásakor egy teljesen más, egy igazán sokkoló nyelvet választott.

Amennyiben a madáchi „nődefinícióból” indulunk ki, Palahniuk inkább a női „bűnösség” magyarázatát fejti ki bővebben, mivel ez illik a legjobban kíméletlen kultúrkritikájához. Úgy ír meg egy regényt a nőiségről, testiségről, szerelemről és szeretetről, hogy végig azt hangoztatja, mindezen jelenségek hagyományos formái teljesen eltűntek: már a címben megjelenő „szörnyek” szó is erre a morbid alapállásra utal. A regény tökéletes ellentéte a lágy és finom nőiség megjelenítési formáinak: egy szándékosan (mert, jegyezzük meg, a szöveg az abszurd jegyében fogant) visszataszító és gyomorforgató történet tárul elénk, amelynek keménységét oldja ugyan valamelyest az állandóan jelen lévő humor és szélsőséges szarkazmus, még így is szokatlanul meredek meséről van szó azonban. A mese a szépségről, szerelemről és szeretetről szól, csak hát egy kicsit másképp.

Chuck Palahniuk elsősorban a Harcosok klubja révén tett szert jelentős hírnévre, amely regény megfilmesítve is nagy sikert aratott – nem csoda, hogy a Lát-hatatlan szörnyek című, harmadikként megjelent kötete ajánlásában is erre a siker-könyvre hivatkoznak: a fülszöveg a Harcosok klubja „női változataként” jelöli meg a regényt. Holott az magában is megállja a helyét, nem hagy kétséget afelől, hogy az ukrán származású amerikai szerzőnek határozott elképzelései vannak a regényírásról és a körülöttünk lévő világról. A jövő véget ért, a valóság pedig merő illúzió – ez a Palahniuk-féle abszurd világkép alaptézise. A valóság csak kifordított értelemben létezik, a mesterséges a valódi, az eredetiség értelmezhetetlenné válik. S mindez igazán a fogyasztói társadalom árudömpingjében, formakavalkádjában, lélektelenségében és antihumanizmusba torkolló szuperhumanizmusában csúcsosodik ki. Már a szöveg második oldalán szembesülünk az alaptételekkel: „Mindannyian árucikkek vagyunk” (8.) – közli az elbeszélő, Shannon McFarland, néhány oldallal később pedig így jellemzi legjobb barátnője, Evie Cottrell házát: „Legalább száz generációnyira van bármitől, ami eredeti, de ha jobban belegondolunk, ez mindenkire igaz, nem?” (10.) Mindenkire, mondja, összemosva árucikket és embert, hiszen, hangsúlyozza lépten-nyomon a szöveg: a személyiségnek ebben a világban nincs helye. S hogy ki lehet-e törni ebből a nyomorból? Brandy Alexander, az elbeszélő, a „láthatatlan szörny” megváltója és bálványa, egyúttal pedig legnagyobb ellensége állapítja meg a következőket: „És ha bármiféle kiutat találsz a kultúránkból, tuti, hogy az is csap-da. Azzal, hogy megpróbálsz kiszabadulni a csapdából, csak még inkább beleszo-rulsz” (188.). De vajon miféle konkrét víziója van Palahniuknak erről a kultúráról, erről az univerzális csapdáról?
A vízió egy töredékekben elmesélt abszurd, horrorisztikus történeten ke-resztül bontakozik ki. Ha már csapdákról van szó: a palahniuki szerkezet sokban emlékeztet a Joseph Heller-féle módszerre A huszonkettes csapdájából: lineáris cse-lekmény helyett történetdarabkák, összegubancolódott idősíkok, önkényesen váltogatott jelenetek, mint egy kuszán összevágott filmben. Film, reality show, divatmagazin – ez mind a Láthatatlan szörnyek. A szereplők a divatszakma üdvöskéi, akiknek fejében állandóan ott dirigál egy divatfotós, ő diktálja a pózokat, a szavakat, a tetteket. A szöveg egy divatmagazinra akar hasonlítani: ezt pontosan el is magyarázza nekünk az elbeszélő a második fejezet elején (bizony, mondhatjuk, túlmagyarázza magát és a szöveget – ennek az analógiának a felfedezését meghagyhatta volna az olvasó számára). Ugyanakkor azonban halad valamerre a szöveg, bármennyire tekervényes úton is: az első fejezetben felvázolt jelenet a legjobb barátnő, Evie Cottrell házának felgyújtásáról és a gyűlölt és magasztalt bálvány, Brandy Alexander haláláról lassan, de biztosan értelmet nyer. Az első száz oldal után kétely ébredhet az olvasóban, vajon meddig bírja a szerző fenntartani azt a fokozott tempót, amelyet az első fejezettől fogva diktál, vitathatatlan azonban, hogy Palahniuk kiváló érzékkel viszi végig a szöveget, s számtalan csavarral lepi meg az olvasót (még ha némelyik már kissé erőltetettnek és feleslegesnek is tűnik). A fülszöveg meghatározása, miszerint „graffiti-tömörségű, szikár prózá”-ról van szó, részben megállja a helyét, a stílus ugyanis egyértelműen a graffiti-nyelvre hajaz, a szikárságot azonban kétségbe vonnám: Palahniuk sokkal inkább fecsegő, bőven áramló, helyenként kifejezetten túlírt prózát tár elénk. A graffiti-bölcsességek azért állják meg kiválóan a helyüket, mert a szerző végig leplezetlenül mesterkélt nyelven beszél, ezek a „bölcsességek” magát az ürességet kívánják feltárni, jellemezni, körbejárni. S hogy mégsem nevezhető ez a próza nihilistának, azt egyrészt a nagyszerű fekete humor, másrészt a regényvilág egészét átható szeretetéhség biztosítja. Shannon McFarland, a szépséges fiatal modell elveszti a fél arcát, s ezáltal romba dől addigi élete, csak új ismerőse, a titokzatos Brandy Alexander segítségével sikerül talpra állnia. Brandy Alexander, a „királynők királynője” azonban szintén magát keresi, a kitörés lehetőségét, ezért veti alá magát egy nemi átalakító műtétsorozatnak: férfiból nővé akar válni, de csak azért, mert ez a legnagyobb kihívás, amit ki tudott találni magának. Az összevissza kavargó történet, Shannon McFarland és Brandy Alexander története azonban végső soron a családról, a sze-retetről szól, csak éppen egy olyan közegben, ahol ezekhez a magasztos dolgokhoz nagyon kacskaringós út vezet, s tulajdonképpen megvalósíthatatlanok.

A nőiségen és a töredékességen kívül a regény harmadik alapvető hívószava a test. Ez is azonban kissé másként vétetik górcső alá, mint azt megszokhattuk: hogy miféle viszonyt alakít ki a testhez a Láthatatlan szörnyek, a legpontosabban talán a következő idézettel szemléltethető: „Ezek a vaginák tíz- és húszezer dollár közötti összegbe kerülnek, és jobbak, mint az igaziak, és Brandy állandóan körbeadja a prospektusokat” (66.). A „királynők királynőjének” testén igazából semmi sem eredeti, de tulajdonképpen az összes többi szereplő teste sem több szemfényvesztésnél: a nemi szerepek ördögi kavalkádjában vagyunk. Az elbeszélő szülei nem bírják elfogadni fiuk homoszexualitását, csak miután egy nemi betegség áldozata lesz (legalábbis ők így tudják), bánják meg viselkedésüket, hogy lelkiismeret-furdalásuk a felvilágosultság és tolerancia embertelen félreértelmezésébe torkolljon. Lányukkal semmi másról nem beszélnek, csak a szexualitás legszélsőségesebb formáiról (mint pl. az „ökölszex” és a „sátánnektár”), hogy demonstrálják nyíltságukat, és hogy biztosítsák magukat és környezetüket arról, nem esnek még egy-szer abba a hibába, mint a fiuk esetében. Palahniuk fekete humora ezekben a fejezetekben éri el csúcspontját.

A test Palahniuk figurái számára kezelhetetlen valami – nincs viszonyuk a saját testükhöz. Rengeteg különféle kortárs szövegben és műben jelenik meg ez az elem, az utóbbi évek egyik legmegrázóbb regénye ebben a témában a fiatal japán írónő, Kanehara Hitomi Pirszinget a kígyónak című kisregénye volt, de fölöttébb kézenfekvő megemlíteni Bret Easton Ellist is, aki szintén előszeretettel merül alá a kiüresedett fogyasztói társadalom pokoli bugyraiba. Palahniukhoz hasonlóan a kifutók hőseit szerepelteti BEE is Glamoráma című nagyregényében, meg kell azonban hagyni, hogy Palahniuk sok tekintetben felülmúlja őt – a valóban szikár, pattogós ellisi nyelvből hiányzik az a frivolság és frappáns történetszövés, ami a Palahniuk-szöveg helyenkénti esetlegességeit is semlegesíti.

A linearitást mellőző szerkezet, illetve a kiábrándult, fekete humorral telített hang egyfolytában azt sugallja: a történet véget ért, mielőtt elkezdődött volna, a jövő nem létezik. A lényeg azonban, hogy Chuck Palahniuk valóban lenyűgöző formakészséggel, sziporkázó szellemességgel (még ha ennek a fogalomnak akár pejoratív jelentést is tulajdoníthatnánk) bontja ki ezt a felzaklató szöveget, magával ragadó regényt alkotva, amely formabontó, de mégis szabályos, s jól egyensúlyoz a giccshatáron. Ahogy nincs eredeti test, csak mesterkélt emberi alkotás, úgy a szöveg is unos-untalan bizonygatja magáról megalkotottságát: nehogy egy pillanatig is kétségeink legyenek, ez a könyv is csak egy árucikk, része a csapda kijátszhatatlan szövevényének.
(Chuck Palahniuk: Láthatatlan szörnyek. Fordította Totth Benedek. Cartaphilus, Budapest, 2009.)