Túlélők egymás között – Kérdez a 75 éves Tőzsér Árpád, válaszol a 80 éves Fónod Zoltán

Fónod Zoltán, az Irodalmi Szemle főszerkesztője, irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi oktató ez év októberében betölti nyolcvanadik életévét. Ebből az alkalomból a Madách-Posonium Könyvkiadó Kovács Győző Fónodról írott kismonográfiájával tisztelgett az író-szerkesztő előtt.

A mű záró részéből idézek: „A 2010-ben nyolcvanéves Fónod Zoltán élete tulajdonképpen a szlovákiai magyar irodalom összegzése. Pálya, amely befogja a szlovákiai
magyar irodalom létét, történetét; irodalomtörténészi életmű, amely ennek z irodalomnak az értékeiről szól”. Ehhez a frappáns minősítéshez nemigen lehet mit hozzátenni. Esetleg megkérhetjük magát az írót, hogy egészítse ki a saját szempontjaival, életrajzi adalékaival. Az alábbi közös interjúnkkal ezt tesszük.
(tá)

Azt hiszem, mi, a huszadik század harmincas éveiben születettek vagyunk a század leghitelesebb tanúi és letéteményesei. Akik előttünk éltek, még többnyire a tizenkilencedik század túlélői voltak, akik utánunk születtek, már inkább a hu-szonegyedik századhoz tartoznak, azt készítették elő, abban értek felnőtté. Ma, 2010-ben viszont már mi is túlélők vagyunk, a huszadik század túlélői, de hálistennek még intenzíven éljük a huszonegyedik századot is. Te hogyan élted/éled meg a két századot és a különbségeiket?

A huszadik század így utólag már a mosolygósabb felét mutatja felénk. Úgy vagyunk vele, mintha álmodtuk volna az elsülyedt évtizedeket. Azt hiszem, az ínség nemcsak megaláz, hanem valahol, a lét meg a mindennapok kényszerével, meg is edzi a halandót.
Ami engem illet: nem volt, aki előkészítse, megálmodja számomra a jövőt, így maga az élet alakított, esetleg a családom példáját követve alakult a sorsom. Úgy lettem gimnazista, hogy egy jó lelkű református pap 12 évesen (ötödik elemi-ből) elvitt a világ végére, Csurgóra, ún. versenyvizsgára, ami tulajdonképpen felvé-teli volt. Annyira jó lelkű volt, hogy még az utamat is ő fizette. Sikerült a felvételi, felvettek a gimnáziumba, ingyenes tanulóként.
De közbejött a háború. 1944 szeptemberében már reménytelen volt a helyzet. Csallóköz felett  rajokban húztak az amerikai és angolszász bombázók. A rádió jelentéseit hallva (csak a kocsmárosnak lehetett rádiója!) a bátorságom az inamba szállt. Amikor az amcsik és az angol bombázók és vadászgépek megjelentek a látóhatár szélén, én már a szalmakazalban vagy a kert fái között voltam. Eszembe se jutott, hogy másként is próbára tehetik a bátorságomat. 1945 februárjában erre is sor került.14 évesen a nyilasok felajánlottak bennünket (14–18 éves srácokat!) a Führernek, ágyútölteléknek.
Gyalog, vonaton, teherautón „bebarangoltuk” Németországot, s naponta meg-szenvedtünk az életünkért. Menetrendszerűen jöttek az amerikaiak és bombáztak vagy géppuskáztak bennünket. A katonai kiképzésre már nem volt idő. Március végén, egy bombázás során, leléptünk, április elején a földön, köztünk is megjelentek  az amcsik. Tankokon, teherautókon jöttek, a „gyalogos” fogalmát nem ismerték. Aztán következett a fogolytábor. Edződtünk, mint „Ural acélja”! Engem a Csurgón tanult Zrínyi-jelmondat éltetett: Sors bona, nihil aliud! (Jó szerencsét, semmi mást!)
Megúsztuk a bombázásokat meg a fogolytáborokat is. Július végén angol-amerikai és francia vezérkari tisztek jöttek a táborba ellenőrizni az állapotokat. Az öreg katonák a  legfiatalabbakat kiállították a tábor bejáratához. Mivel én voltam a legkisebb, egy angol generális megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Angolul vála-szoltam, hogy „fourteen”. Elképedt a főtiszt, és utasítást adott a francia lágerfűrer-nek, hogy azonnal engedjen szabadon bennünket, 18 éven aluliakat. Ez meg is történt július végén. Két hónapig a Mainz–Frankfurt-i fogolytábor és augsburgi menedékközpont között kóvályogtunk, kerestük, hogy honnan indítanak transzportot hazafelé. Október 10-én Augsburgból indultunk, Salzburg, Bécsújhely, majd végre Ágfalva volt az irány, ahol a 16 évnél fiatalabbak utazási igazolványt kaptak. A többit Kaposvárra vitték, igazoltatásra. Gyalog mentünk Sopronba, majd Szombathelyre és Székesfehérvárra. Itt egy szerelvényre ültünk és Dél-Komáromig utaztunk. Gyalog átmentünk az összetákolt Duna-hídon, majd  személyvonatra szálltunk, és végre hazakerültünk, a Csallóközbe.
Október 17-e, egy szerdai nap így lett nevezetes az életünkben. Az egykorú naplómból idézek: „A Vasút utcában laktunk, az utcában éppen doboltak, sokan voltak kint. Az Édesanyám sírva fogadott. Örültem, hogy végre itthon lehetek”. S tovább: „A Sors is arra tanított: »…az élet küzdelem, / S az ember célja a küzdés maga«. S még néhány mondat: „14 évesen,  III.-os gimnazistaként  megjártam a hadak útját. A hadak elvesztek, helyükbe újak jöttek, ám mi épségben, hihetetlen gyötrelmek és tapasztalatok árán, de – hazakerültünk.” „Szó sem lehetett arról, hogy útra keljek az ősi scholába.” Erre egy év múlva, 1946 októberében került sor. Egy halász vitt át bennünket, hármunkat, halászcsónakon, élféjtájt, fizettségért, Medvénél, a túlpartra.
És három évig nézhettem az eget, hogy merre lehet a Csallóköz, nem volt mód rá még karácsonykor s a nyári szünetben sem, hogy hazajöjjek. 1949-ben sike-rült először, a nyári szűnidőre (négynapos határátlépővel) átlépnem a határt, s két hónap múlva, orvosi engedéllyel visszaballagni, Somogyországba. Könnyű volt azoknak, akik átgázoltak a Garamon vagy az Ipolyon, és már otthon is voltak, én a Dunán nem gázolhattam át. De a tanulmányaimat így is befejeztem. Két magánvizsgával és két felvételivel sikerült behoznom a lemaradást, és így 1950 májusában az osztálytársakkal érettségizhettem. A reáltagozaton végeztem, mivel a humán tagozaton a nyelvek (latin/görög, angol, német) gondot okozhattak volna. A reáltagozaton, sok matikával és fizikával, és heti 4-5 óra angollal „megúsztuk”. Érettségi után két helyen (Pécsett a jogi karon, és Pesten a közgázon) felvételiztem. Mind a két helyen, tandíjmentesen, felvettek. A közgáz mellett döntöttem, elsősorban a távolság miatt. Naiv lélekként azt hittem, nyakunkon a jobb világ! Szeptemberben tudtam meg, hogy a csehszlovák kormány nem engedélyezi a kiutazást. Így maradtam itthon, álláske-resésre fogva magamat. Az elhelyezkedés nem volt gond, mivel tanítóhiány volt, a régiek (iskola híján) az óhazába kényszerültek, számunkra 1949-cel kezdődően új lehetőségek nyíltak. Érettségivel „magasan képzett” tanítók voltunk.
Előbb Bősön, a polgári iskolában tanítottam, majd – két hét múlva – az akkori igazgató (aki földim volt) magatartása miatt  kértem az áthelyezésemet. A Csilizközbe kerültem, Czilizradványon a polgári iskola megbízott igazgatójaként kezdtem az új életemet. Később Nemesócsán és Nagymegyeren tanítóskodtam. Közben ránk szaba-dult a mozgalmi élet, s alig győztük a kultúraművelést, ifjúságszervezést. Nagy idők voltak, mi legalábbis úgy éreztük. És amikor a hadsereg érdeklődni kezdett irántunk, felcseréltük az egyetemi „távtanulást” és tanítást, és rendes hallgatóként, Pozsonyban, a mai Comenius Egyetemen „szakmát” szereztünk, tanári képesítéssel végeztünk. A katonaság után én az újságírás vonzásába kerültem, az Új Szó szerkesztője, majd a kulturális rovat vezetője, később a Madách Kiadó igazgatója lettem. És miután (tíz év múlva!) politikai „megbízhatóságomat” megkérdőjelezték, 1983-tól a Comenius Egye-tem magyar tanszékén folytattam pedagógiai pályámat.
1986-ban, a kandidátusi cím megszerzése után a tanszék vezetője lettem. 1989-től egyetemi docensként és 1998-ban, a tudományok jelöltjeként az egyetemről mentem nyugdíjba. A „jóakaróim” (Pozsonyban és Budapesten!) megfúrták a professzori kinevezésemet, illetve a nagydoktori cím megszerzését. A Bölcsészkar Tudományos Tanácsa 20:1 szavazatarányban támogata kinevezésemet. Az Egyetem Tudományos Tanácsa, egyéves késéssel és négy pozitív opponensi és négy pozitív külföldi szakvélemény, valamint a budapesti ELTE rektorhelyettese és a habilitációs bizottság elnökének a támogatása ellenére 1994. december 12-i ülésén (17 igen, 6 nem és 7 tartózkodás mellett!) elutasította a kinevezésemet.
Nagydoktori munkámat (a változatosság kedvéért!) a Magyar Akadémia Tudományos Tanácsa utasította el. Az okok a mai napig ismeretlenek számomra. Üzenet című monográfiámat (amely a két világháború közötti kisebbségi irodalom történetét dolgozta fel, és 1993-ben a budapesti Akadémiai Kiadó, és ugyanebben az évben a pozsonyi Madách-Posonium jelentette meg) úgy seperték le az asztalról, hogy a  kéziraton nyoma sincs annak, hogy valaki is átnézte volna. Az előállt helyzetben  többször is írásban kértem a TB elnökeit, köztük Glatz Ferenc elnök urat is, hogy tegyék lehetővé a vélemények megismerhetőségét, erre azonban a mai napig nem került sor.
Egyetlen gonosz szándék elég volt ahhoz, hogy (itthon és magyarhonban támogatókat szerezve) megakadályozza a professzori kinevezésemet és a nagydoktori cím megszerzését. Olyannyira, hogy 1989 decembere után egy fiatalokból álló csa-pat (négy-öt hallgató, akik jóformán nem is ismerhettek, mert nem tanítottam őket), az egyik kolléga ármánykodásai alapján a kar dékánját kérték arra, hogy (politikai okokból!) távolítson el a tanszékről. A véletlennek és Slimák dékán úr korrektségé-nek (és kiadóbeli kollégámnak, Grendel Lajosnak) köszönhetően a „söprés” elma-radt. A ’89 előtti magatartásomat érintő kérdésben ez a „korrekt” jelző jelentette számomra a „túlélést”. A gonoszság és az irigység pedig azt jelentette, hogy eseten-ként a „senkik” is fontosak akarnak lenni és lehetnek is.
Úgy van, ahogy mondod, 2010-ben már „túlélők” vagyunk. Következésképpen 1996-tól én az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként (Te pedig a könyvkiadás főatya-mestereként, főszerkesztőjeként) tesszük, amit tennünk kell. Nem foglalkozom azzal, hogy méltányolják-e több évtizedes munkásságomat, és azzal sem, kinek tetszik vagy nem tetszik a fizimiskám. Éljük a magunk életét, beszédes viszonyban vagyunk a Sorsunkkal, és örülünk a folytatásnak, az unokáknak és a tehetségüknek.          
A huszadik század másik fele a nagy remények és az igazságos társadalom építése jegyében telt el. Reményeinkben azonban csalódnunk kellett. Húsz év múltán legfeljebb azt kérdezhetjük, hová lett a tavalyi hó… Nagy a gyanúm, hogy az egyéni önzés és a  társadalmi igazság keresése a pártok szabad prédája lett. Vélhetően (Adytól kölcsönözve!) a „ló kérdez” eseténél tartunk. Napjainkban, sajnos, nem az „akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek” igazsága érvényes, hanem a „hová, s merre, tekintetes úr” állapota vigyorog ránk.

Tacitus írta: „Túléltük Tiberiust, Caligulát, Nerót, de közben eltelt az egész életünk”. Mi is elmondhatnánk: Túléltük Benešt, Hitlert, Sztálint, Kádárt, Husákot, de közben eltelt az egész életünk. – Igazunk lenne vajon, ha azt tartanánk, hogy túléltünk, de nem éltünk? Vagy azért a „mi életünk” akkor is a mi életünk volt, fiatalságunk akkor is fiatalság volt, ha diktatúrákban telt el?

Jogos a kérdés, mégis úgy vagyok vele, nincs okunk restellkedni. Seneca írja valahol: „Nem az éveken és napokon múlik, hogy eleget éljünk, hanem a  lelkületünkön.” Mindig sorskérdések között s keresztutakon jártunk, de sohasem hallgattunk, amikor szólni kellett. Irodalom és újságírás kihívásait kerestük, s küszködtünk „sose magunkért, mindig másért…”. Nem cselédei voltunk az eszméknek, hanem keresői a társadalmi igazságosságnak, olyan jobb sors érdekében dolgoztunk, ahol sem emberségünket, sem magyarságunkat nem lehet megkérdőjelezni. Ha megmutatnám Neked azokat a förmedvényeket, amelyekben az 1968-as Új Szó-beli tevékenységemet minősítették, vagy nevetőgörcsöt, vagy hányingert kapnál.
De a Madách Kiadó-beli tevékenységem értékelése sem különb. Olyannyira nem, hogy miután az egykori pártközpont főnöke, Pezlár elvtárs elolvasta, a Csemadok-vezetés tudtára adta, hogy politikai/ideológiai jellegű megbizatást nem adhatnak, ezekben a szférákban nem dolgozhatom többet.
Így történt, hogy „ideológiai alkalmatlanságom miatt” előbb az igazgatói, majd a főszerkesztői funkciómból menesztettek a Madáchból. Jómagam 1978-ban, igazgatói leváltásom idején kértem felmentésemet, mind a két tisztségből. Ebben a kényszerhelyzetben  korrekt volt a Csemadok vezérkara, Sidó Zoltánnal az élen.  Úgy döntöttek, hogy felkérnek a Hét főszerkesztői tisztségére. Ehhez azonban a pártköz-pont jóváhagyása kellett volna. Az elvtársak közölték a Csemadok vezetőivel, semmi sajtó, semmi kultúra, legfeljebb a pedagógia maradhat számomra. Miután a Pedagógiai Kiadó magyar részlegének a vezetését visszautasítottam, a Comenius Tudo-mányegyetemre neveztek ki! Ezt a döntést akár meg is ünnepelhettem volna.
Persze, ez nem csak Pezlárékon múlott. Nyílt titok volt, hogy a „magyar fél”, a politikai elit, figyelemmel kísérte a Kiadó munkáját, s jó véleménnyel volt róla. S köztudott volt az is, hogy a „leminősítésem” mögött a pártközpont egyik káderének az elhelyezése állt.
Az egyetem a béke és a megnyugvás „szigete” volt számomra. Életem legbékésebb, legcsöndesebb időszaka volt az ott töltött idő, munkámat elismerték, és két év múlva, a kandidátusi fokozat megszerzése után tanszékvezető lettem. S hogy mindez lehetséges volt, azt Viliam Plevzának, a párttörténeti intézet igazgatójának kö-szönhettem, aki Pezlár elvtárssal is szembeszállt az érdekemben. Akkoriban az ilyen szilárd és hasznos barátságok biztosították/biztosíthatták a „túlélést”. Meg a gerinc persze. S az állhatatosság, amely az örökös küzdelemben alakult, formálódott. Az Ady-recept szerint: „ne legyen egy percnyi békességünk,/ mert akkor végünk”.

A huszadik és huszonegyedik század különbségei közé tartozik az emberi életkor felső határának kitolódása is. 2010-ben már nem ritka a 80 éves aktív politikus, tudós, író. Te is közéjük tartozol: 80 évesen, mi több: szinte egyedül szer-keszted az Irodalmi Szemlét. Az általános biológiai trenden túl szerinted mi az aktív hosszú élet titka?

Első helyen az, hogy sohasem féltem a munkától. A 80 év számomra is meglepő, de különösebben nem szoktam a korommal foglalkozni, feleslegesen nem izgatom magamat. Különböző betegségek kerülgetnek ugyan, de a pánikhangulat még megkímélt. Jön, ami jön, amit tudtam, megtettem. S hosszú életem titkai közé tartozik vélhetően az is, hogy több mint fél évszázada sem a dohányzás, sem az alkohol nem kísért.
S hogy mennyire nem félek a munkától, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy még nyolcvanévesen is „van egy álmom”: szeretném megírni az 1945 utáni kisebbségi magyar irodalom történetét. Több „felvezető” tanulmányt írtam már hozzá, néhány portrét is készítettem, ezek valamelyik kötetemben megjelentek. Sőt, Fábry Zoltán életművének az értékelését is „elkövettem”, 1987-ben. A monográfiám megírását akkor az sietette, hogy a politikai környezet meglehetősen „leértékelte” Fábry munkásságát. Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy jöttek az új „fazonok”, s  ezek is az „örökéletet” célozták meg a maguk eszközeivel.
A két világháború közötti kisebbségi magyar irodalom történetét is megírtam. A korszak teljességét sem Csanda, sem Turczel nem célozta meg. Legfeljebb másokon számon kérte. Ott kezdődött az ügy pikantériája, hogy 1984-ben a Madáchnak leadtam a kéziratot, Turczel tanár úr azonban mint lektor keresztbe feküdt. Vagy négy más lektor is javasolta a kiadását (köztük Rudo Chmel is, meg Rácz Olivér, Szeberényi Zoltán és Gály Iván is, ha nem tévedek!), mindhiába. Én azzal a feltétellel adtam át a kiadónak a könyvemet, hogy Turczelnak ne adják ki lektorálásra. Naná, hogy kiadták. A „mérges kis ember” vindikálta magának a jogot, hogy neki azt látnia kell, és a szerkesztőség igazgatóstul, mindenestül a kezére játszott. Nem a pozitív vélemények érdekelték, hanem a gáncs. A kézirat elolvasása után a tanár úr felhívott telefonon, hogy fontos mondanivalója van a számomra. Nos, a mondanivaló lényege az volt, hogy ne foglalkozzam a két háború közötti szlovákiai magyar irodalommal, foglalkozzam a sajtóval, neki az irodalom tárgyában tartalmasabb tanulmányai vannak. Beszélgetésünk azzal kezdődött, hogy megkérdeztem tőle, mit keres nála a kéziratom. Kérte, és kölcsönadták neki, jött a felelet. Jellemző azonban, hogy a Kiadó 1990 után sem mutatott hajlandóságot a könyvem kiadására. Nem akarta zavarni a tanár úr nyugalmát.
A kudarcok és képtelenségek hazai sorozata után 1992-ben elküldtem a kéziratot az Akadémiai Kiadónak. Zöld Ferenc igazgató megértéssel fogadta, s jó szándékának köszönhetően 1993 májusában, az Akadémiai Kiadó ünnepi könyvheti bemutatóján már szerepelt is a kötetem. Pomogáts Bélának, a kötet szuperlektorának a véleménye igazolódott, aki „igen fontos és hasznos munkának tartotta” művemet, azt is hangsúlyozva, hogy a kötet szerzője „úttörő szerepet” vállalt, műve „először foglalja össze a szlovákiai magyar irodalom történetét a két világháború között”. A kötet visszhangja is pozitív volt, többek között az Élet és Irodalom, a Népszabadság és az Irodalmi Szemle foglalkozott vele. Sőt, megszületett a „csoda”, személy szerint Dobos László igazgató döntött úgy, hogy második bővített kiadásban a Madách-Posonium kiadja  a kötetet, igaz, csaknem tíz évvel később!
Örülnék, ha a „kegyelmi idő” még a nyolcvanon túl is tartana egy ideig, szívesen szaporítanám irodalomtörténeteinket. Őszinte örömömre szolgál, hogy A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona (melynek főszerkesztője voltam!) először 1997-ben, majd javított, bővített kiadása 2004-ben megjelent. Itt volna az ideje egy újabb kiadásnak is.
S ezekután újból vissza az eredeti kérdéshez: Mi az aktív hosszú élet titka? Élni és élni hagyni! Persze, nem úgy, ahogy a mondás német eredetijét („leben und leben lassen”) a magyarok szellemesen kiforgatták: „élni és lében hagyni”.

Mi ahhoz az egyre fogyatkozó idősebb nemzedékhez tartozunk, amely még teljes egészében átélte a kommunista totalitarizmus negyven évét. Én ez alatt sokféle embert ismertem, de így visszatekintve alapvető típust csak hármat tudok köztük megkülönböztetni. A tömegre a mimikri, az egyfajta állandósult csendes skizofrénia volt a jellemző: kifelé a megkívánt lelkesedést mutatták, befelé szkeptikusak voltak, tudták, hogy körülöttük minden hazugságra épül, de beletörődtek a megváltoztathatatlannak hitt realitásokba. A másik csoportot a funkcionáriusok, a rendszer haszonélvezői alkották. Ezek között sok volt a cinikus szerencse-lovag, de a zömüket a középszerűek tették ki, akiknek egyetlen tehetségük a szürkék hadából kiemelkedők gleichschaltolása, „lefejezése” volt: mindenkit saját magukhoz akartak alakítani. S végül ott volt az ellenzék, akik merték vállalni a szembenállással járó kellemetlenségeket, akár az egzisztenciális ellehetetlenülést is, de ezek  Szlovákiában sohasem alkottak látható csoportokat, csak egyes emberekről lehetett tudni, hogy szemben állnak a hatalommal, s a tömeg ezekre érdekes módon nem megbecsüléssel, hanem inkább a különcöknek kijáró csodálkozással, s jó, ha nem szánakozással nézett. Téged nem tudnálak a nevezett csoportok egyikébe sem besorolni. Ahogy elmondtad, hosszú ideig az Új Szóban szerkesztősködtél, később a Madách Kiadó igazgatója, majd a pozsonyi egyetem magyar tanszékének a vezetője voltál, tehát a rendszer évtizedei alatt szinte végig vezető beosztásokban tevékenykedtél, de senkit olyan nyíltan és keményen (sokszor szinte durván) nem hallottam beszélni a feletteseivel, a különböző szintű pártfunkcionáriusokkal, mint Téged. A legtöbb ún. ellenzéki óvatos duhaj volt: csak a hatalom háta mögött bírált és ágált, Te, amennyire tudom, mindig egyenesen, szemben nyilvánítottál ellenvéleményeket, s nem akárkikkel vitatkozva, s ráadásul nemegyszer eredményes is volt a küzdelmed, például Te harcoltad és építetted ki a Madách Kiadó Mihály-kapu utcai székházát, Neked köszönhetően került el a kiadó azokból az egykori nyomorúságos Duna-parti fabarakkokból, amelyeket a ma ott páváskodó üvegpaloták helyén már el sem tudunk képzelni. Mi volt a recepted? Hogyan lehetett a pártállamban párttagként ugyan, de egyenes derékkal talpon maradni?

Nem titok, hogy születésemnél fogva (kellő mértéktartással!) a baloldali eszmeiséggel szimpatizáltam. A szegénység hozta számomra azt emberközelbe. Apám a Monarchia csendőraltisztjeként a „zűrök” szintjén élte meg az  „ideológiát”. Anyám viszont, szolgálóként, a tüntetők „kultúrája” szerint igazolta vissza az egykor látottakat. Anyámtól hallottam először „A nem lesz a tőke úr mi rajtunk” mozgalmi éneket. Vallásos volt, és a protenstások gyakorlata szerint nem kirekesztő, hanem elfogadó magatartással viszonyult a más eszmeiségűekhez, a társadalmi igazság értéke és mértéke szerint. Soha, semmilyen párt tagjai nem voltak. (Amikor engem és társaimat – 14 évesen – 1945-ben a nyilasok Németországba hurcoltak, apámnak felajánlották, ha belép a nyilaspártba, otthon maradhat a fia. Menj csak, fiam! – mondta nekem. A tisztessége nem engedte, hogy ilyen „üzletet” kössön!)
Jómagam gimnazistaként, ifjúsági vezetőként, mozgalmi emberként találkoztam az ideológiával.  A népi írók persze megelőzték nálam a baloldali eszmeiséget. Ők eleve a „kiválasztottjaim” közé tartoztak. Magyar szakos tanárunk volt a „közvetítő”, aki Karácsony Sándor, Németh László, Szabó Dezső és mindenek felett Ady Endre munkásságát sulykolta belénk. És ez az értékrend számomra az 1948-as baloldali fordulat után sem változott. A népi írók eszemisége és az új ideológia mérsékletre tanított. A gimnázium tanulójaként előbb az iskola ifjúsági szer-vezetének a titkára, majd három képzési forma (a gimnázium, a tanítóképző és a gazdasági iskola) városi titkára lettem, de ha az ún. osztályidegen diáktársainktól, grófi és dzsentri sarjaktól kellett megválnunk, sohasem voltam képes az igen/igen, nem/nem kizárólagosság etikáját érvényesíteni.
Ez a magatartási forma érvényesült számomra a pártállamban is. Amikor katonai szolgálatom letöltése után, 1960-ban az Új Szóba kerültem, azzal kezdtem rovatvezetői munkámat, hogy közöltem a főszerkesztővel (egy „ősbolsival”!), akkor vállalom a tisztséget, ha megszünteti a közlési tilalmat azokkal szemben, akiket az ’56-os magyarországi eseményekkel való azonosulásuk miatt  (Rácz Olivér, Török Elemér, Mács József és mások) kitiltott a lapból. A meglepetés erejével hatott kollégáimra a feltétel elfogadása, mivel a főszerkesztő ebben a kérdésben minden korábbi javaslatot elutasított.    
Dobos László miniszteri tisztségből való felmentését követően, 1972-ben, ismét felkértek a Madách Kiadó igazgatói tisztségének a betöltésére. Azzal a feltétellel vállaltam, hogy biztosítottak, diktátumok nélkül végezhetem a munkámat. Egy hónap múlva beszélgetésre hívott a pártközpont ideológiai osztályának vezetője, és közölte velem, hogy Dobosnak (aki miniszteri leváltása után újra a korábbi munkahelyén, azaz a Madáchban kezdett dolgozni) távoznia kell a kiadóból. Reagálásom egyértelmű volt: piszkos munkát, kidobó szerepet nem vállalok. Egy hét múlva Pezlár elvtárs, a mindenható ideológiai titkár fogadott, s jelezte, ragaszkodik a döntéshez. A kemény vita során közöltem vele, visszautasítom azt a módszert, ahogy visszaélnek a politikai helyzet adta lehetőségeikkel. Végül visszakozott a párt főideológusa, és néhány éven át békén hagyták a kiadót. 1978-ban azonban elérkezettnek látták az időt, hogy (mivel kettős tisztséget viseltem) előbb az igazgatói tisztségből, majd a  főszerkesztői beosztásomból is felmentsenek. Váltásra és távozásra 1983-ban került sor. Ekkor kerültem aztán a Comenius Tudományegyetem magyar tanszékére, de erről már volt szó.
Hogy mi volt a receptem? Untam a buta és gátlástalan  embereket. És nehezen tűrtem a hatalmi önkényt. Érdekes a megjegyzésed, hogy hogyan lehetett a pártállamban párttagként ugyan, de egyenes derékkal talpon maradni? Meredek vitáim, kemény jelzőim során néha magam is „elszabadultnak” találtam a válaszaimat, melyekre  esetenként figyelmeztettek is, hogy taktikusabban kellene viselkednem. Úgy voltam azonban vele, mint a kálvinista énekben, hogy „térj magadhoz, drága Sion!” Miért én legyek tapinatos, ha a funkcionáriusok a hatalomtól megré-szegülve móresre szeretnének tanítani.
Aligha véletlen, hogy Dobos leváltása után, a második Madách-korszakom (1972-től) úgy kezdődött, felháborítónak tartottam a kiadó elhelyzését, a Duna parti ócska fabarakkokban. A város vezetőségétől (főpolgármesterétől!) kezdve Colotka miniszterelnökig  mindenkivel leveleztem az áthelyezésünk érdekében. Jólesett, hogy Martinák főpolgármester és Colotka miniszterelnök megértéssel kezelte az ügyet, sőt, a város pártvezetősége is mellénk állt, és így a fabarakkokból bevonulhattunk a város közepébe, a Tatran székházába. A szervezőknek lakókat kellett átköltöztetniük, hogy nekünk helyet csinálhassnak. A lakók között egy színésznő is volt, aki az Irodalmi Szemle későbbi helyét az istennek sem akarta átadni. Kitartással itt sikerre vittem az akaratunkat.
Miroslav Válek költő, kulturális miniszter mindig megértő nagyvonalúsággal kezelte a Madáchot. Nem véletlen, hogy a vezetés kérdésében számolt azzal is,  nehogy a mindenre kész csahosok kerüljenek a kiadó élére. Azt is tudta, hogy jó barátját, Dobos Lászlót nem kell tőlem féltenie, s hogy amíg én vezetem az intéz-ményt, addig Dobosnak sem lesz bántódása. Megértő jóindulattal  fogadott mindig Viliam Plevza is, akit pedagógusként az ötvenes években az ifjúsági szövetség járási vezetőségéből ismertem. Együtt vitáztunk, bölcselkedtünk a CSISZ járási vezetőségében Nagymegyeren. Meg hát azok a vezető beosztású kollégák, akiket az egyetemről ismertem, is bölcs, okos jó szándékú emberek voltak.   

Ismeretségeidet, kapcsolataidat rendszerint nemcsak az általad vezetett intézmények és intézetek, tehát a köz érdekében, a napi gyakorlatban hasznosítottad, hanem úgy is, hogy az általad ismert személyiségekkel interjúkat készítettél. Kik voltak azok a jeles vagy kevésbé jeles, de akkor fontos emberek, akikkel így sikerült találkoznod és interjúkat készítened?

Megszállottja voltam az interjú műfajának. Természetesen nem az „ismeret-ségeim” számát akartam szaporítani az interjúimmal, hanem a vélemények sokfélesége izgatott. Első interjúalanyaimat itthon és Erdélyben „szereztem”. 1968 májusában Vladimír Mináècsal készítettem beszélgetést A nemzet nagyságát igazságossága méri címmel. Az Új Szó 1968. június 1-jei számában A szlovákoknak  és a magyaroknak a megértés útját kell keresniük címmel dr. Gustáv Husák mi-niszterelnök-helyettessel beszélgettem. Laco Novomeský is készséggel teljesítette kérésemet, és az Írószövetség kertjében vagy kétórányit beszélgettünk. Szigorú beszélgetőtárs volt, magnót látni sem akart. Ceruza és papír! És, persze pontos kér-dések. Kb. 18 oldalnyi lett a megszerkesztett szöveg. Néhány nap múlva a lakására vittem a beszélgetésünk anyagát, magyar nyelven természetesen. A nagy szlovák költő ugyanis Budapesten született, s jól beszélt magyarul. Minimális volt az észre-vétele. Izgatott a téma nemcsak a költőt ért (korábbi!) elmarasztaló „vádak” miatt, amelyek szerint ő sem tudta az 1945 utáni magyarellenes politikai galádságokat „semlegesíteni”, hanem az általában vett magyar–szlovák kapcsolatok miatt is. A nép nem lehet vétkes… címmel jelent meg a beszélgetésünk szövege az Új Szóban l968. július 14-én. Készítettem interjúkat ezenkívül Veres Péterrel Pozsonyban, Méliusz Józseffel Bukaresten, Fábry Zoltánnal Stószon, Rákos Péterrel Prágában, Pomogáts Bélával Budapesten, s Szervátius Jenővel és fiával, Tiborral Kolozs-várott. A politikáról az említett szlovák politikusokon kívül Dobos Lászlóval és Szabó Rezsővel cseréltem eszmét, az irodalomról Veled, Grendel Lajossal, Duba Gyulával, Alabán Ferenccel, Gál Sándorral, Cselényi Lászlóval, Szeberényi Zoltánnal, Koncsol Lászlóval, Erdélyi Gézával, Szigeti Lászlóval, Albert Sándorral, Monoszlóy Dezsővel, Duray Miklósal, Németh Zoltánnal.

Azt hozzávetőlegesen tudom (főleg a saját életem alakulásából), hogyan lesz valakiből költő vagy prózaíró. Te, végzettséged, hivatásod, munkahelyeid sze-rint irodalomtörténész voltál s vagy (ismeretségünk egyetemista korunkból, az ötvenes évekből való): hogyan lesz valakiből szlovákiai magyar irodalom-történész? Mi vezetett el a szlovákiai magyar irodalom történetének tanulmányo-zásához és tudományos feldolgozásához?

Gimnazista koromban, Csurgón, magyar szakos tanárom jóvoltából Adyval ébredtünk és Adyval feküdtünk. Kivételezett helyük volt a tananyagunkban a népi íróknak,  Karácsony Sándor, Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond vitték el a babért. De akkor még nem foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, olvastam, mert tetszett, amit olvastam, és kész. Egyetemi tanulmányaim befejezését követően jelentkezett nálam az az igény, hogy olvasmányaimat rendszerbe is foglaljam. Mikor lapszerkesztő lettem, az írás és a körülmények késztetettek arra, hogy értsem, mikor, mi a fontos. Az egyetemi tanulmámyaimat záró szakdolgozatom témája Ady Endre szimbolizmusa volt. Akkor kényszerültem először rá, hogy az irodalmat struktúráiban dolgozzam föl.   
Valahol itt kezdődött az irodalomtörténet iránti vonzalmam, és folytatódott azt követően, hogy a Madách Kiadóból 1983-ban „politikai okokból” véglegesen eltávolítottak. Egyetemi oktatóként napi munkám lett az irodalomtörténet. Először egy Fábry-monográfiát (Megmozdult világban, 1987) tettem le a tanszék asztalára, majd  Üzenet címmel (Bp., 1993) a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom történetét feldolgozó könyvemet jelentettem meg.

Mint irodalomtörténész hogyan látod a mai szlovákiai magyar irodalmat, megítélésed szerint lesz-e belőle valós, ható hagyomány vagy ez a periódus is megmarad puszta irodalomtörténeti kuriózumnak, mint ahogy az a két háború közötti szakasszal történt?

Ma reménykeltőbb a helyzet, mint a két háború között volt! Sok az olyan tehetséges írónk, költőnk, kritikusunk, akiknek van viszonyuk az egyetemes magyar irodalomhoz is. Az ő világuk szellősebb, átjárhatóbb, mint az elődöké volt. Számukra már nem a provincia, hanem a „nagyvilág” a kihívás, s ez még akkor is így van, ha sokszor csak úgy ugorják meg a mércét, hogy súrolják a lécet.
Öröm látni, olvasni azokat a tehetséges fiatalokat, akikben ott dolgozik a „szeretném magam megmutatni” vágya, reménye, s vágyaikhoz, reményeikhez kellő tehetségük, felkészültségük is van. Nagy tisztelettel figyelem, olvasom Németh Zoltán, Csehy Zoltán, Polgár Anikó, N. Tóth Anikó, Bárczi Zsófia, Popély Árpád,  Simon Attila, H. Nagy Péter, Vida Gergely munkáit, és persze a korábbi nemzedék, Hizsnyai Zoltán, Z. Németh István, Hogya György, Kövesdi Károly, Lanstyák István, Hudák Katalin, Öllős Edit írásait. Biztatók Szunyog Zsuzsa, Szalay Adrianna, Kozsár Zsuzsa  kísérletei, munkái. S az elmúlt hetekben, hónapokban kellemes meglepetéssel fogadtam az Irodalmi Szemlében a sokáig hallgató Mészáros László újrajelentkezését, prózáját.
Nem kérdezted, de hadd mondjam el viszont azt is, hogy nagy szomorúsággal látom, milyen mostohán kezeli egyetlen napilapunk, az Új Szó, a hazai magyar irodalmat.  Kritika nincs benne (vagy csak nagyon kevés), próza vagy líra alig.
Nehezen szenvedem/viselem el azt a gyakorlatot is, ahogy bizonyos körök kisajátították a Szlovákiai Magyar Írók Társaságát. Néhány éve már, hogy az Írók Társasága lényegében az egyik dunaszerdahelyi kiadó „fiókszervezeteként” műkö-dik. Lényegében a szervezeti szabályzat megsértésével. Az elnöki tisztséget (a korábbi két év helyett!) három évre módosították, feltehetően egyharmados részvétellel, a szabályzatban kijelölt (50 % + 1 fő!) helyett. Módosították a szervezeti sza-bályzatnak az elnöki tisztségre vonatkozó cikkelyeit: a kétszeri megválasztás he-lyett most akár már az örökkévalóságot is meg lehet célozni az elnöki székben. És amit még ennél is nehezebben lehet elviselni: 1989 után rendszerré vált, hogy ha-vonta előadásokat szervezett a Társaság, Pozsonyban, az írók székházában, mely-nek a mi szervezetünk is a „társtulajdonosa”. Rendezvényeink rendkívül népsze-rűek voltak különösen az egyetemisták körében. Lassan tíz éve, hogy magyar szakos egyetemistáink színét sem látják íróknak.
Mellesleg az 1990-ben elfogadott szervezeti szabályzat szerint „a Társaság legfelsőbb szerve a közgyűlés, melyet évente legalább egyszer össze kell hívni”. Döntéshozatalra képes, „ha a tagságnak legalább a fele jelen van”. Hány ember lehet vajon jelen a közgyűléseken, ha azokat nem Pozsonyban, de még csak nem is Dunaszerdahelyen, hanem a Simon-Judai vásár idején, Párkányban tartják.
Így nézünk mi ki, 2010-ben, húsz évvel a rendszerváltás után. Nem akarom feltenni a kérdést, hogy akkor miért hadakoztunk a szervezet önállóságáért?!

Ha jól számoltam, a mai napig tizenöt önálló köteted (tanulmánygyűj-temények, irodalomtörténeti szintézisek) jelent meg (a számos általad szerkesztett antológiát, a Fábry-összes tizenkét kötetét, s az alapmű fontosságú A cseh/szlo-vákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004-et most nem számítom), s most készül a tizenhatodik könyved, a 80. születésnapodra megjelenő Sorskérdések, ke-resztutak címmel. Mi hiányzik  még az életműből, hogy kerek legyen? Min dolgozol most?

Kérdésedre csak reményeimet és kételyeimet mondhatom el. Az 1918–1945 közötti csehszlovákiai magyar irodalom történetét feldolgozó Üzenet után, ahogy azt már elmondtam, szeretném még megírni az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom történetét is. Az elmúlt évtizedekben több tanulmányban, kritikában foglalkoztam jelenkori íróink munkásságával, kisebbségi irodalmunk helyzetével, egyetemi oktatóként is ez volt a kutatásaim egyik területe, így hát már nem egészen kezdőként veselkednék neki a témának.
A kételyeim viszont onnan erednek, hogy – amint már erről is szóltam – az Üzenet kiadása körüli hercehurcák kicsit elbizonytalanítottak: milyen fogadtatásra találna az újabb kori irodalomtörténetem? Nem érzem a „kollektív” akaratot és igényt egy ilyen kötet megjelentetésére.

Mikor 2000-ben, a hatvanötödik születésnapomon egy terjedelmes interjút készítettél velem, azzal zártam a beszélgetésünket, hogy a 80. születésnapodon én készítek majd Veled interjút. Akkor valószínűleg egyikünk sem igen hitt benne, hogy erre valóban sor kerül majd, hogy még 2010-ben is lesz időnk, erőnk és kedvünk „kérdezz-felelek”-et játszani, s íme, lőn! Megérted a nyolcvan évet (s én is, sajnos, a hetvenötöt!), s adja isten, hogy még a nyolcvanötödik és kilencvenedik születésnapodon is legyen alkalmunk játszani.
Addig is, és még nagyon sokáig, isten éltessen, erőben, egészségben!

Pozsony, 2010. szeptember 16.