Hedonista irodalmi kalauz – Cserna-Szabó András Mérgezett hajtűk című kötetéről

Könyvről könyvre
Lehet-e az irodalomtörténetből irodalmat csinálni? Ez a fő tétje Cserna-Sza-bó András Mérgezett hajtűk című rendhagyó kötetének, amely negyvenkét szövegben (jobb híján írunk szöveget, épp a műfaj meghatározása a legkeményebb dió ugyanis ebben az esetben) mondja újra a magyar és a világirodalom ismert és kevésbé ismert meséit. Talán épp a mese megjelölés illik a legjobban ezekre a szöve-gekre, Cserna-Szabó ugyanis nem szándékozik mást tenni, mint mesélni; ahogy a fülszöveg megjegyzi, fittyet hány mindennek, amiről „az elméleti művekre jel-lemző teszetoszaság, körbetáncikálás és hablaty” juthat az eszünkbe. Az irodalom-történetet a gyakorlatba akarja átültetni, s mindeközben igazából saját szubjektív kánonját vázolja fel előttünk.
Ami a Mérgezett hajtűket valóban egyedivé teszi, nem más, minthogy Cserna-Szabó nem hajlandó megválni hamisítatlan novellista stílusjegyeitől: most is, ebben a kötetben is leginkább novellákat ír, nem érdekli, hogy kedvenc zsánerét egy, sőt több más, helyenként gyökeresen eltérő műfajjal keresztezi. Olyannyira nem leplezi ezt a műveletet, hogy egész passzusokat emel át változatlanul legutóbbi novelláskötetéből (más vélemények szerint: regényéből), a Pusziboltból (lásd az Arild Andersenről szóló sztorit vagy az Edgar Allen Poe haláláról szóló eszmefuttatást): ezek az epizódok azonban minden feltűnés nélkül simulnak bele a Mérgezett hajtűk kisesszéibe/meséibe/novelláiba is. Ha cinikusok akarnánk lenni (akárcsak helyenként Cserna-Szabó), felvethetnénk, hogy talán a Puszibolt című kötet kirobbanó sikere hozta az ötletet, hogy bizonyos részletek onnan ide kerüljenek át, oka-fogyottá teszi azonban az ez irányú elmélkedést a két kötet közötti feltűnő összhang, ami a szerző egyedi stílusának, összetéveszthetetlen nyelvkezelésének és határozott világ- és irodalomszemléletének tudható be. Magyarán: a Mérgezett haj-tűk bravúrosan viszi tovább azt a stílust, nyelvet és világnézetet, ami már a korábbi Cserna-Szabó-írásokban, így a szerző számára a valódi hírnevet biztosító s őt egy csapásra (még ha nem is kényeztette el maradéktalanul a kritika) a legelismertebb kortársak közé emelő Puszibolt című kötetben fellelhető volt. Bravúrosan viszi tovább, írtuk, mégsem lehetünk teljesen elégedettek a Mérgezett hajtűkkel: s talán éppen azért sem, mert a Puszibolt után valami valóban újszerűre számítottunk, ez a kötet azonban jobbára megismétli a novellafüzérben megírtakat, eltekintve attól, hogy ezúttal egy bolondos kisváros lakói helyett irodalmi nagyságok különcködéseiről olvashatunk.
Első pillantásra, első felütésre azt mondhatjuk, a kötet egyik legfőbb erénye az üdesége: Cserna-Szabó néhány oldalas röpke írásokban skicceli fel egy-egy te-kintélyes íróóriás vagy éppen elfeledett ködlovag arcképét, valamit kiemel, elmélázik rajta, aztán félredobja, hogy teljesen mást kapjon fel. Vicceskedő nyitásokat vérkomoly filozófiai emelkedettség követ, vagy épp fordítva, szabályos irodalomtörténeti megállapítások után őrületes novella-ámokfutás bontakozik ki előttünk. Cserna-Szabó soha nem egy száraz életművet mutat be vagy egy művet elemez végig pontról pontra (bár kétségkívül megtehetné, a felkészültsége megvan hozzá), hanem egy-egy életmű vagy kiemelkedő alkotás fényében beszél méregről, bánatról, sértettségről, művészetről meg persze a két legeslegfőbb témáról: sze-relemről és öngyilkosságról. Ha Kundera szerint a regénynek egy sokfogásos va-csorára kell hasonlítania, akkor Cserna-Szabó szerint maga az irodalom egy végtelen étkezés (hiszen, nem mellesleg, Cserna-Szabó személyében jelentős gasztrozófust is tisztelhetünk, amiről a kötet számos írása tanúskodik). Élvezetszövegek ezek, a szerző legfőbb célkitűzése, hogy az irodalom, amit csinál, végig tocsogjon az élvezetben. Nem csoda hát, hogy Krúdy mottója nyitja a könyvet, s őrá hivatkozik a legtöbbször a szerző, őrá, illetve azokra a századfordulós ködlovagkora, akik él(vez)etszemlélete a legközelebb áll hozzá. Erre az élvezetközpontúságra a legmegfelelőbb eszköz a novella, amely viszonylagos szabályosságában („Pontosan nem tudom, mi a novella, de az biztos, hogy valami klasszikus forma, amiben van némi rend, nyitás és zárás, csúcspont és késleltetés és csattanó” – 90.) is kitűnően formázható a szerző, a téma és a nyelv kénye-kedve szerint. (Hogy a novella meny-nyire Cserna-Szabó szívügye, kiválóan illusztrálja ez a Tömörkényről szóló írásban olvasható mondat: „Érdekes ez a magyar élet: ahogy a nagyregények érája után a novella lett a hangsúlyosabb műfaj, abban a pillanatban vesztette el rangját is.” – 69)
Cserna-Szabó másik kitüntetett szerzője Hamvas Béla – ez elsőre meg-hökkentőnek tűnhet, hiszen a cserna-szabói és a hamvasi stílust mintha fényévek választanák el egymástól. Cserna-Szabó azonban nem riad vissza a Hamvas Béla-i életmű progresszív értelmezésétől, már a Pusziboltban is jelöletlen Hamvas-idézeteket találunk, amelyeket a Mérgezett hajtűkben újra felfedezhetünk. Fel is fedezzük, mert a hamvasi szöveg minduntalan kilóg a cserna-szabóiból, olyannyira, hogy az olvasó zavarodottan pisloghat: most akkor mit kezdjen ezzel az egésszel? Az emelkedett hamvasi gondolatok és a cinizmussal jócskán telített, vulgáris és szarkasztikus cserna-szabói „szöveglecsó” enyhén szólva is furcsa egy-veleget alkotnak. Úgy látszik azonban, a szerző képtelen féken tartani Hamvas iránti imádatát, s a róla szóló szövegben meglehetősen kenetteljessé válik.
A Mérgezett hajtűk szerzőjének ugyanakkor problematikus lenne felróni időnkénti elragadtatottságát: a könyv annyira (és bevallottan, felvállaltan, sőt, mint mindjárt látni fogjuk, demonstratívan) szubjektív, hogy a távolságtartást („teszetoszaságot”) hiba lenne számon kérni rajta. Ahogy Cserna-Szabó egy interjúban elmondta, szubjektív olvasónaplót szeretett volna írni, amibe nyilván túlnyomórészt olyan írók (illetve más művészek, mint Frida Kahlo vagy Jimi Hendrix) kerülhettek, akiket mestereinek tekint. Afféle műhelynaplóként is felfogható tehát a kötet, betekintés egy vérbeli novellista irodalmi tépelődéseibe. Mi sem mutatja ezt pontosabban, mint a Boccaccióról szóló szöveg utolsó előtti bekezdésének következő mondata: „Mi, novellisták tulajdonképpen nem teszünk egyebet hat és fél évszázada, minthogy nagyítóval nézzük a port, morzsák után kutatunk, azt keressük, mit hagyott a jó Giovanni nekünk, amit még megírhatnánk” (206.).
„Mikroirodalomtörténetet” ígér a fülszöveg, többnyire frappáns, olvasmányos, izgalmas írásokat kapunk a könyvben, a jófejeskedés azonban sok helyütt kifejezetten fárasztó. Az a fajta lezser hányavetiség, ami a Puszibolt groteszk no-velláiban fergeteges erővel hatott (bár ott is maradtak jócskán üresjáratok, s a vé-gére ellaposodik a könyv), itt helyenként a felszínesség érzetét kelti: a szerző olyannyira távol akarja tartani magát az „elméleti teszetoszaságtól”, hogy üres közhelyek sorolásába bonyolódik, illetve harmatgyenge vicceket dob be. Az írók keresztnéven szólítása, az erőltetett (talán „posztmoderneskedő” szándékú?) parafrázisok („Lesz még csend vagy hó vagy halál?” – 150., „Ez száz évnél is sokkal hosszabb magány” – 155. stb.), funkciótlan vulgarizmusok (a Hunyadyról szóló írás címe Kiszarni a szívet) erősen megingatják az olvasó rokonszenvét és a könyv hitelességét. Az olykor elejtett tételszerű megállapítások, a hamvasi idill megidézése (pl. a Tótágas a trónuson c. szöveg végén) azt teszik semmissé, ami pedig a legeredetibb és leg-szerethetőbb vonása a Cserna-Szabó-írásoknak: a gyilkos, teljességgel ki-számíthatatlan humort, a szöveg elképesztő cikázását, a fantázia kimeríthetetlenségét. Néha nem ártana visszavenni a harsányságból, mert hiába igaz, hogy „íróembernek meg egyenesen szakmai kötelessége a pináról (és persze a faszról) való beszéd” (210.), azért a szöveg nem lesz egy csapásra jó attól, ha telezsúfoljuk pinával, fasszal, szarral, gecivel. Ez a kamaszos dac sokat ront (például) az egyébként nagyszerű, hiteles humorú (bár többnyire közhelyes gondolatokkal operáló) Aki lop, nem szop. A pináról című szöveg minőségén. Mintha a szerző helyenként csak ezzel a keresetlen harsánysággal tudná kompenzálni, hogy nem tud sok újat hozzátenni a szerzői életművek értelmezéséhez; meg kell hagyni ugyanis, a vérbő prózát megkapjuk, de inkább ügyes bűvésztrükkökről beszélhetünk, mintsem korszakos értelmezői bravúrokról. Persze a szerző célja nyilván nem más, mint hogy prózaírói arzenálját villantsa fel újra előttünk, egy őrült irodalmi vágtában, hiszen „az élet ott kezdődik, amikor nem tudod, mi lesz” (121.).
(Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk. Magvető, Budapest, 2009.)

Szalay Zoltán