Csáky Károly – Czobor László (1850–1942) a pomológus, a közélet jeles alakja s a „históriaíró“

2010-12 Posted 2010.12.08. | by admin

„Hontinak lenni tisztesség,
Hontot szolgálni dicsőség!“

Gyerk község monográfiájában, illetve annak Iskola című fejezetében írják, hogy 1838-ban ide jött kántortanítónak Czibulya János, aki később egyúttal jegyző, azaz nótárius is volt. Majd Ipolyságon, aztán Pápán és Esztergomban lett adópénztárnok. „Nyugdíjazásakor »hazajött« Gyerkre”, s földbirtokosként halt meg ugyanitt 1893-ban. (Tipary, 2006:136) Egy másik helytörténeti írásban arról olvashatunk, hogy a falu „temetőjének közepén ráccsal körülvett hármas síremlék található. Az akácbokrokkal, kórókkal benőtt sírkövekről egy kis gazirtás után leolvasható, hogy ott nyugszik nemespanni Czibulya János (1816–1893), nemespanni Czobor László (1850. IX. 16. – 1942. V. 11. ) s neje Czehner Anna, valamint dr. Czobor Vilmos vámosladányi plébános”. (Kiss, 1992:20)

Nos, ama bizonyos Czibulya Jánosnak volt a fia a megye jeles szülötte, Czi-bulya László, aki később nevét Czoborra változtatta, s mint Hont vármegye alpispánja, 1899. október 10-én nemesi címet kapott a Nemespanni előnévvel együtt. Sírhelyét mára már kitisztították a gyerki temetőben, jómagam pedig Honti arcképcsarnok című kötetemben rajzoltam róla kisportrét. (Csáky, 1998:104–106) Megemlítettem akkor, hogy a gyerki oskolamester Selmecbányán és Esztergomban taníttatta gyermekét, aki később az egyetem jogi karát látogatta Pesten és Bécsben. Rövid közjegy-zői gyakorlat után 25 éves korában visszakerült Hontba, ahol tiszteletbeli aljegyző, majd a Bozóki járás főszolgabírója lett. Bozókon született Mária és Miklós nevű gyermeke is. 1882-től 1894-ig a Hont megyéhez csatolt Korponán volt a járás főembere. Másik két gyermeke, Lajos és Margit is itt született. 1894-ben a megye főjegy-zője, 1896-ban pedig alispánja lett. 1906-ban országgyűlési képviselővé választották, s Pestre került. Itt később aktívan tevékenykedett az Országos Magyar Kertészeti Egyesületben, melynek alelnöke, illetve elnöke is volt. Gyerk szülötte Budapesten hunyt el 1942-ben. A kerepesi temetőben búcsúztatták őt el, majd szülőfalujában helyezték örök nyugalomra. (Csáky, 1998:105; Kertészeti Szemle, 1942:92) Eme száraznak tűnő életrajzi adatok után lássuk a kiváló ember konkrét cselekedeteit, alkotásait s az ezekkel is kapcsolatos publikációs tevékenységét, írói ambícióit.
A pomológus és a közigazgatás szakembere

Czobor Lászlót a Magyar Életrajzi Lexikon elsősorban mezőgazdasági szak-emberként tartja számon. Kiemeli, hogy „1906-ban belépett az Országos Magyar Kertészeti Egyesületbe, itt rövidesen alelnök, 1919–1932 között az Egyesület elnöke. Az intenzív, belterjes földművelés szószólója. A magyar kertészet, különösen a gyümölcstermesztés érdekében fontos irányító és szervező munkát fejtett ki.” (Kenyeres, 1967:327) A föld és természet iránti szeretetet már korán magába szívta Czobor, akárcsak a fák, növények iránti érdeklődését. Igaz, nem mezőgazdászatot tanult, de mindig földközelben maradt, érzékeny volt a földművelő parasztok élete iránt, s ezért végzett tisztviselői munkája mellett egyféle felvilágosító és életmódjobbító tevékenységet is. A Hontvármegyei Gazdasági Egyesület működteté-sében gyümölcsészeti szakemberként vett részt. 1879-ben egy csábrági majálison alapította meg a Bozóki Járás Gyümölcstermesztő Egyletét. 1884-ben a megye északi részében kertészkedők kis egyesületét Felsőhontmegyei Gyümölcsfatenyésztő Egyletté alakította.
A fent említett egyletről később maga Czobor is megemlékezett Pomológia című írásában, melyben az alábbikat olvassuk: „Ez az egylet két lelkes férfiunak köszönheti létét és felvirágoztatását: Orosházy Péter szuhányi ev. tanítónak és Raphanides Sámuel cserii ev. lelkésznek, kiknek pomológiai tudásuk bőséges tár-házából táplálkozva, munkához láttunk, hogy fáradságot nem ismerő szorgalommal alapját rakjuk le a nép vagyoni jólétének.
Hogy több százezer gyümölcsfa került a nép birtokába ingyen, hogy a várme-gye legészakibb és legelhagyottabb vidékének népe megvagyonosodott, hogy a járás sivár képe a kiültetett fáktól megszépült, azt jórészt mind ennek a két apostolnak köszönhetjük, kiknek buzgó munkatársai a községek tanítói voltak. Ők voltak azok, kiknek tanácsára hallgatva, a nyilvános táncot csak azon község ifjúságának engedélyeztem, mely szorgalmasan végezte dolgát a községi faiskolában is.“ (Czobor, 1927:32–33) Eme buzgólkodásnak köszönhető, hogy rövid időn belül egy egyleti és huszonöt községi faiskola létesült, melyek „ontották a gyümölcsfák százezreit sok évig. Azok az ekhós szekerek, miket a gyümölcsérés idején Budapesten a Hu-nyadi, Rákóczi és Tisza Kálmán téren, a Duna-parton (naponta 50–60-at) sorjábant állni láttunk, mind Korponáról és annak vidékéről kerültek oda.
Ennek az egyesületnek működése a csehek bejövetele óta szünetel, de a pomológia iránti szeretet ott él a lakósság szívében.“ (Czobor, 1927:33)
Több írásában is érinti Czobor a pomológiát. A Honti históriákban a perencsfalvi evangélikus tanítót, Bodnár Mihályt említi, a tipikus pedagógus alakot, „aki azonban két generációt nemcsak a betűvetésre tanított meg, hanem a gyümölcsészet-re is. Mikor kitavaszodott, kosárkával a karján végigbolyongta a határt és jó faj-tákkal szorgalmasan beojtogatta a vad gyűmölcsfákat. Azt sem tudta, hogy kivel tesz jót, hisz jutalmat érte senkitől sem várt.“(1927:91–92)
Egy másik helyen a híres ropogós csalli cseresznye történetét írja le, többek közt így: „A csalli cseresznye kicsiben a világ piaci cikke lett, mely hódító útjában Londonig is eljutott. Keménysége miatt szállítóképes lett, útközben össze nem zúzódott. Sajátsága az volt, hogy ezt a keménységét csak a csalli határban tartotta meg. A szomszéd községekben termett cseresznye puhább és ennek következtében szállításra alkalmatlanná vált. Bereczki Máté, a magyar pomológia úttörője és apostola is megállapította ezt, mikor a csalli cseresznyeoltványa, melyet tőlem kapott, termőre fordult. Ezt a cseresznyét a helyi evangélikus lelkész hozta magával Német-országból.“ (1927:73)
A pomológiával komolyan foglalkozó közéleti ember írt néhány szakcikket a Honti Gazda című közlönybe is. Egyesek kordokumentum értékűnek nevezik ama írását, melyből az alábbi részlet való: „Tudja, érzi azt a megye minden lakója – legyen az a Pomona istenasszonyának felkenve avagy laicus –, hogy Budapest közelsége, s kitűnő talaji és égalji viszonyok, megyénket a gyűmölcstermelés dolgában az ország legelső vármegyéi közé sorolják. Rajtunk múlik, használjuk fel páratlan szerencsés viszonyainkat a magunk javára; tegyük megyénket hazánkban a gyümölcsészet zászlóvivőjévé; mutassuk meg, hogy a megyénk felső-vidékén árbócz magasságot elért vad cseresznyefák, s a századokat élt, még most ép vadkörte s egyéb gyümölcsfák látása, meggyőződéssé érlelte bennünk, hogy megyénk gyümőlcsészetét a jelen nagyon elhanyagolt állapotában hagyni nem szabad, miért is azt, a viszonyok által kijelölt előkelő helyre emelni tűztük komoly czélul. Ezen czélt csakis a községi faiskolák által érhetjük el.“ (1883/3.6.p.)
Szívügyének tartotta a régió gazdasági fellendítését alispánként is. 1901-ben írja egyik alispáni jelentésében az alábbiakat: „Közgazdasági téren figyelemre méltó jelenségekkel találkozunk ebben a félévben is, melyek a földmivelésügyi kormány czél-tudatos tevékenységéről tanuskodnak.
Földmivelődésügyi minister úr a kopár területeknek 1900. év folyamán önként teljesített befásításokért 2788 korona állami segélyt osztott ki 52 községnek./…/
Ujabban 140,000 drb amerikai szőlővesszőt és 10,000 drb szőlőojtványt aján-dékozott földmivelésügyi minister ur vármegyénk szegényebb sorsu szőlőbirotkosainak, s annak elosztását gazdasági egyesületünkre bízta.
Földmivelésügyi minister ur gondossága nyilatkozik még abban is, hogy Paláston hatheti gazdasági tanfolyam tartását elősegítette, melyet Székely Jenő gazd. tanár vezetése mellett Obert Kálmán ottani tanító előadásaival közérdeklődést keltve, dicséretes eredménnyel megtartott.” (Hont vármegye Hivatalos Köz-lönye, 1901. 10. sz)
Halálakor a Kertészeti Szemle nekrológjában így írnak róla: „Mint az egész Hontban legszegényebb járás teljhatalmú feje, hivatalos tevékenysége mellett, az egyházi ügyek, az iskoláztatás, közegészségügy, az út, a közlekedés, a közrend javítása mellett időt szakít arra is, hogy1879 nyarán megalapítsa a bozóki járási gyümölcsfatenyésztő egyesületet. Az egyesület magalapításával a járás életében új korszak kezdődik: növekszik a gyülcsfaállomány, fokozódik a gyümölcsáldás s a felesleg – eljutva a főváros piacaira is – megalapozza a honti gyümölcs jóhírét.“ Majd hangsúlyozzák a továbbiakban, hogy közéleti munkája „szorosan egybekap-csolódott a magyar kertészet és különösen gyümölcstermesztésünk fejlesztésével“, s Czobor nagy hévvel munkálkodik „a legsúlyosabb időben is a magyar kertészet és a haza boldogulásán“. ( 1942/6. sz. 92.p.)

A megye életét fellendítő alispán

Czobor egy évtizedes alispáni tevékenysége sem maradt nyom nélkül. Mint már az 1900-as Honti Naptárban írták méltatói: „Egyike azon keveseknek, akik egész életüket a vármegyének szentelték. Kora fiatalsága óta a megyét szolgálta, s a közel negyedszázados közéleti működése eredményekben, sikerekben gazdag.“ (Pongrácz, 1900:9) Ha konkrétumokat említünk, elég csak a női háziipar fellendítésére, vagy vasútépítői tevékenységére gondolnunk. „Megyénk felvidékének szegény népére – olvassuk ugyancsak az említett Honti Naptárban – nagy jótéte-mény a Czobor által meghonosított női háziipar, a mely legujabban nagy fejlődésnek indult, s ízléses kiállítású cikkei a fővárosi piac házi iparának kelendő árui közé tartoznak.
Érdemei közül még csak a korponai vasut megteremtésére utalunk, a mellyel kiváló nagy szolgálatot tett vármegyéjének anyagi és kulturai haladása körül.” (Pongrácz, 1900:9)
A női háziiparral s a honti néprajzi muzeológiával is összefügg Czobor ama tevékenysége, melyet a Hontvármegyei Történelmi Kiállítással kapcsolatban végzett. A nagy tárlat előtt az alispán már megrendezett Ipolyságon egy színvonalas kézimunka-kiállítást. Bemutatta Bozók vidéke háziiparának és csipkeveré-sének termékeit, mintegy 107 darab értékes és szebbnél szebb népművészeti alko-tást. Ezt megelőzően Czibulya (Czobor) László egy cikket is publikált a helyi sajtó-ban, melyben többek közt így jellemezte a vidék népművészetét: „Vármegyénk Bozók vidékének népe – hogy mindennapi kenyerét megkeresse, házi iparcikkek készítésével foglalkozik emberemlékezet óta.
Teknyőt, tálat, kanalat vájt fából, – vásznat sző, – csipkét ver és vászonra díszt hímez olyan tökéletességgel, miszerint utóbb nevezett házi iparával külföldön is feltünést keltett.” (Honti Lapok, 1898. I. 11. 1.)
A vármegyeház kistermében Czobor által bemutatott tárgyakat meg is vásá-rolhatta a közönség, mivelhogy „ezen iparág felkarolása vármegyei közérdeket képezett”. A bemutatót a helyi sajtóban is méltatták, kiemelve, hogy Czibulya Lász-ló alispán felhívása „a felsőtótvidéki kézimunka kiállítás ügyében szép visszhangra talált hölgyvilágunknál“, s a látogatók elismerően szóltak a bemutatott népművé-szeti termékekről, melyek „ügyes, csinos volta szinte meglepő”. Megtekintette a ki-állíátást maga Ráth Károly múzeumi szakember is, aki „értekezett az alispánnal ama módozatok felett, melyek lehetővé teszik, hogy az ipari és kereskedelmi múzeumban állíttassanak ki ezentúl a tárgyak, s azok értékesítését maga a múzeum még külföldön is közvetítse“. (Honti Lapok, 1898/3. 3.p.)
A megyei történelmi kiállítást 1898. aug. 26-án az alispán zárta be, s az azt követő összejövetelen vetődött fel először hivatalosan a Honti Múzeum alapításának gondolata is. Czibulya (Czobor) László akkor így fogalmazott többek közt beszédében: „Pongrácz Elemér lelkesedése hozta létre kiállításunkat, meg fogja ő építeni közreműködésünkkel a Múzeum alapjait is, egyelőre azon tárgyakból, miket egyes kiállítók visszahagyni és a múzeum gyarapítására szánni kegyesek lesznek”. (Honti Lapok, 1898. VIII. 30. 1.p.)
Fontos helytörténeti adatokat tartalmaznak, a régi vármegye közigazgatási képét hitelesítik Czobor alispáni beszámolói is. A Hontvármegye Hivatalos Köz-lönyének 1901/21. számában közzétett referátumát így kezdi: „Azóta, hogy a vár-megye közönségének bizalmából az alispáni tisztet viselem, czélul kitüztem, s törekvéseim egyik tárgyát képezte folyton Hontvármegye területén egy távbeszélő hálózat létesítése; mely tervemhez szükségelt előmunkálatokat teljesítvén, immár kész tervezettel léphetek a vármegye közönsége elé.
Nemcsak a közigazgatás érdeke, – rendeletek és jelentések minél gyorsabban és részletesebb módon történhető kicserélése, – hanem a közönség kényelme és az uj kor vívmányaiban való részesedése is képezik e czélom indító okait.”
Egy másik jelentésben arról számol be, hogy a vármegye érvényben lévő sza-bályrendeleteit „gróf Wilczek Frigyes tb. Főjegyző gondosan egybegyűjtötte; miket könyv alakban” Czobor kinyomtatott, és az előállítási áron „áruba bocsájtotta”. (Hontvármegye Hivatalos Közlönye, 1901/27)
Szomorúan konstatálja viszont ugyanebben a jelentésében, hogy „A vasut körében uj intézkedés nem történt. A bozóki megállónál váróhelyiség épül. (Az Ipolyság-Korpona közti vasúti szakaszról van szó. – Cs. K. megj.) Laszkáry Gyula előmunkálati engedélye a balassagyarmat – kékkő – felsőfehérkuti vasutra 1902. év május 15.-ig meghosszabbíttatott.
A németi–selmeczbányai tervezett vasut építése a pénz piacz kedvezőtlen alakulása következtében bizonytalan időre eltolatott, sőt minden valószínűség sze-rint végleg elejtetett.” (Ezek a vonalak sajnos, a mai napig nem épültek meg. – Cs. K. megj.)
Majd ismét örömmel állapítja meg beszámolójában, hogy „A szőlők ujra alakítása, a nagy költség mellett is szépen megindult vármegyénkben”. Odafigyelt Czobor a közegészségügyre is. Mint írta, a főorvossal Rimaszombatban járt, s részt vett egy „tanácskozmányban, melynek tárgyát a bába ügy fejlesztése képezte. A czédulás bábák intézményén fog a tervezett bábaképző intézet javítani, – ha létesül, hol az egyedül tótul tudó bábák is kiképzést fognak nyerhetni“. Büszkén ír az akkor igen magas színvonalú ipolysági közkórházról is: „Kórházunk teljes kiépítése szeptemberben befejezést nyert, és a vízvezeték, nemkülönben a gázvilágítás létesítése által a modern berendezésű kórházak sorába lépett.” Az ápolt betegek létszámának emelkedésére szerinte „befolyást gyakorol az a bizalom is, mellyel a szenvedő emberiség a kórház orvosait, különösen pedig annak megteremtőjét, dr. Kovács Sebestény Endrét részesíti”.

Az országgyűlési képviselő és interpellációi

Czobor László 1906-ban lett a Magyar Országgyűlés Alkotmánypárti kép-viselője. Nevét természetesen az egykori Almanachban is jegyzik, így összegezve tevékenységét: „Része van a hontmegyei helyiérdekű vasút megteremtésében is. Elnöke és alelnöke számos társulatnak, többek között az FMKE-nek, az országos kertészeti egylet gyűmölcsészeti szakosztályának, a Hontmegyei Múzeumnak és Sportklubnak. Korpona szab. kir. város díszpolgára. A parlamentnek a korponai ke-rület mandátumával most tagja elsőízben.” (Magyar Országgyűlési Almanach, 291–292.www.ogyk.hu/e-konyvt/mpgy/alma/a1906)
Czoborról mint képviselőről megemlékeztek a Kertészeti Szemle nek-rológjában is. Ezt írták róla: „Tíz évet tölt a megye élén. Képességei számára azonban még itt sem bizonyul elég tágasnak a tér, s így az ország érdekei 1906-ban Hontból, az édes otthonból elszólítva, mint a korponai, majd a selmecbányai ke-rület képviselőjét, a magyar országgyűlés tagjai közé sorozzák. Tisztségét 1918-ig, az összeomlásig meg is tartotta.” (1942/6. 92.p.)
A Honti Naptrában Czobor László távozása címmel közöltek rövid méltatást amikor képviselő lett. Ebben olvassuk a következőket: „Czobor Lászlót, várme-gyénk szeretett alispánját, a ki elfáradt Hont adminisztrációjának vezetésében, – Korpona nem hagyja pihenni, de képviseletében felküldte a parlamentbe, hogy ott nagy tehetségeinek tágabb teret találjon.
Nagy a kitüntetés Czobor Lászlóra, nagy az öröm Korponára, és mindez mégis önző szomorúság Hontvármegyére nézve, a mely nem tudott tőle eléggé elbucsuzni.” (1907:64–65)
Czobor képviselőként is hasznára vált szőlöföldjének s az országnak. Ebbéli tevékenységéről az Országgyűlési Naplókból, az itt közzétett felszólalásaiból ér-tesülhetünk. Az 1906. október 19-én tartott, 45. országos ülésen, melyen jelen volt töb-bek közt Wekerle Sándor, Kossuth Ferenc, gr. Andrássy Gyula, gr. Apponyi Albert, gr. Zichy Aladár és Jekelfalussy Lajos, bemutatták a miniszterelnöknek a II. Rá-kóczi Ferenc és bujdosó társai hanvainak hazahozatala alkalmából tartandó ünnepségekkel kapcsolatos átiratát. Ebből megtudhatjuk, hogy az országos ünnepség október 27-én Orsován vette kezdetét, ahol a Törökországból hazahozott hamvakat átvették a Thaly Kálmán vezetésével Konstantinápolyba küldött bizottságtól. Örömmel és büszkén konstatálhatjuk, hogy az országgyűlés által megbízott ama társaságnak, amely a hamvakat Orsovától „egészen az örök nyugalomratétel helyéig” (azaz Kassáig – Cs. K. megj.) elkísérte, Zichy Jenőn, Leszkay Gyulán és Csernoch Jánoson kívül tagja volt Czobor László is.
Gyakran kardoskodott Czobor a Hont megyei vasutak fejlesztése, tökéletesítése mellett is a parlamentben. Az 1907. nov. 9-iki ülésen így interpellált: „T. ház! Interpellácziómmal magam részéről egyéb czélt elérni nem kívántam, mint azt, hogy a t. kereskedelemügyi kormány figyelmét felhívjam azokra az anomáliákra és türhetetlen állapotokra, a melyek Hont vármegyében a vasuti közlekedés tekintetében fennállnak. A vármegye közönsége többször folyamodott ezek szanálása végett, mindannyiszor sikertelenül, és ez késztetett arra, hogy a t. kereskedelemügyi miniszter urhoz annak idején interpellációt intézzek.” Czobornak nagy harcot kellett vívnia azért, hogy a Párkány–Ipolyság–Balassagyarmat közti vasút menetrendje némileg javuljon, a közlekedés korszerűsödjön. Itt csupán annyit jegyzünk meg, hogy a vasúti állapotok a térségben azóta csak rosszabbodtak, mind a menetrend, mind a pálya tekintetében.
Köztudott, hogy a XX. század elején a híres Selmecbányai Erdészeti és Bányászati Akadémia léte forgott kockán. Czobor egyenesen a miniszterelnöknél interpellált, többek közt azért, hogy az intézményt megmentse, illetve azt műegyetemmé alakíttassa át. A képviselő a fennálló problémák okait abban látta, hogy a bányászati fakultást a pénzügyminisztérium, az erdészetit pedig a földművelésügyi minisztérium fennhatásága alá rendelték. Probléma volt az is, hogy az akadémia tanárait alacsonyabb fizetési osztályba sorolták, mint az egyetemi oktatókat. Továbbá nehezményezte Czobor azt is, hogy a város fejlődése nem haladt a korral. Az akadémia maradása mellett Czobor egyebek közt egy 1900-ban keletkezett memorandummal érvelt: „Selmeczbánya városa, amelyben az akadémia van, régi idők óta egy kisebb tudományos központot képvisel a felsővidéken, s értelmi s műveltségi szinvonala ennek következtében jóval magasabb, mint sok más nagyobb vidéki városé, amelyek közül tudomásunk szerint egy sem bir azokkal a föltételekkel, amelyek őt Selmeczbányával szemben egy ily műszaki főiskola befogadására inkább kvalifikálnák.” (Országgyűlési Napló, 1918:414) Czobornak kedves városa volt Selmecbánya, melyről máshol és többször is megemlékezett, publikált. Mendehhez még mi is visszatérünk.

A Honti históriák szerzője

1927-ben jelent meg Budapesten Czobor László Honti históiák című kötete. Munkáját az írásunk elején idézett sorokkal indítja, majd a könyv rövid történeteit „böngék”-nek nevezve kívánja azokat „kévébe kötve presentálni”, s szeretett szülővármegyéje közönségének átadni. Művecskéje egyféle színes, olvasmányos tablója a régiónak. Valamennyi rövidebb-hosszabb írása mögött sok-sok apró epizód, megélt esemény áll. Vannak köztük érdekes portrék és jellemrajzok, találó tájábrázolások, szólásmagyarázatok, néprajzi vonatkozások, helytörténeti érdekességek, nyelvi-vallási sajátosságokat felvillantó sorok. Nehéz lenne a kötet műfajiságát meghatározni, mert nincs is annak egyféle műfaja. Karcolatok, jegy-zetek, epizódok, anekdoták, visszaemlékezések érdekes keveréke e mű.
Czobor szerényen így vall munkájáról a könyv elején: „Én csak epizódokat, apró történetkéket, jellemrajzokat fogok papírra vetni az igazi honti állapotok megrajzolásával, azon módon, ahogy azok valójában megtörténtek, és ahogy én azokat gyenge tehetségem szerint papírra vetni tudom.“ Majd néhány sorral odébb így folytatja: „Hátha valamelyik históriaíró majdan hasznát fogja venni az én íráosmnak is! Ez esetben fáradozásom nem volt hiábavaló./…/ Most, hogy a tria-noni béke minket, hontiakat, szép vármegyénk kilenc-tizedrészétől megfosztott, ugy érzem, hogy minden jó hontinak kötelessége menteni azt, ami a romokból még megmenthető.” (1927:5) Azt hiszem, ebben fogalmazódik meg a munka lényege, erkölcsi értéke. Czobor kis kötetét nem mellőzheti az, aki Hont történetét kutatja, aki a XIX. század végi, XX. század eleji sokszínű tájra és soknemzetiségű várme-gyére akar rálátni.
Czobor könyvéből írásunkban már idéztünk eddig is fontos adatokat, hivatkozásokat. Mielőtt azt részletesebben is bemutatnánk, lássuk a Hontvármegye utolsó közgyűlése című írását, amely természetszerűleg a kötet legvégére került. Tudvalévő, hogy Hont vármegye törvényhatósági bizottsága – a Nógráddal való egye-sítés előtt – 1923. december 14-én tartotta utolsó közgyűlését Nagymaroson. Az egykori alispán ezen így szónokolt: „Mindenemet Hontvármegyének köszönhetem. Ott születtem, ott nevelkedtem, ott laktam, a közéletbe ott kapcsolódtam bele, ott volt részem a közönség elismeréseiből, abban a mértékben, minővel tiszttársaim közül csak kevesen dicsekedhetnek. Vesztével mindenemet elvesztettem, a boldog viszontlátásba való hitemet is.” Czobor elmondta azt is, hogy az akkori rendelettel „Hontvármegye ezeréves önállósága szüntettetett meg”. S mint az idézett cikkben tovább olvassuk: Hontnak „Előbb a csehek vágták le a kezét és a lábát; de a lelkét meghagyták. Csonkák maradtunk, de önállóak. Aztán jött a magyar és ezt az önállóságunkat is megszüntette. /…/ Mink öregek azonban, kik Honbtvármegyét fénykorában ragyogni láttuk, annak emlőin felnőttünk, és kik azt valljuk, hogy hontinak lenni tisztesség, Hontot szolgálni dicsőség, szívünkbe zárjuk emlékét; és ha közeledik a vég és felettünk is megkondul a lélekharang, akkor is áhitattal és fiui ke-gyelettel fogunk gondolni reá, mint gyermek az édesanyjára, mint az elmult szebb, jobb, boldogabb idők koronatanujára.” (1927:111)
Értékes szeletei a Czobor-könyvnek ama fejezetek, amelyekben a táj, egy-egy kisrégió ellevenedik meg előttünk. Elsőként talán a szülőfalut, Gyerket említ-hetnénk a maga Kócsárokjával, a szőlőtermő Nagyhegyével vagy a Nagyberekkel egyetemben. Ott futkározik valahol a kis Czibulya gyerek is a gyerki Balla Pistikkel, Okos Petikkel és más legénykékkel együtt; várják Tóth Máté tiszttartó uram engedélyét a szürethez, hogy aztán eljöjjön majd számukra a böngézés aranyideje is. Aztán hirtelen a Bozóki járásban találja magát főszolgabíróként földink. Elmondva azt is, hogy amikor ide került, csak három kilométer kiépített utat talált, annyira elmaradott volt ez a táj. „Vasutja nem volt, és a nép csenevész szilván kívül egyéb gyümölcsfával nem rendlekezett. Elhagyatott vidék képét mutatta a járás, népe is kulturálatlan, szegény volt; falujából csak aratáskor mozdult ki, akkor is munkába állt a vármegye bővebben termő déli vidékén, hogy verejtékes munkájával ott a télire való kenyerét megkeresse.” (1927:47) Azt is elmondja viszont kritikusan, hogy amikor a vasútépítéshez akartak fogni, „A tájékozatlanság és rosszakarat, amit a közönség ebben tanusított, valóban elszomorító volt. Az egyik a fuvarját féltette tőle, némelyek a vasut füstjétől féltették a termésüket…”. Ám, mint a továbbiakban írja, még Majthényi főispán is ellenezte a vasút építését: „a szocialisták országútjának stigmatizálta azt, és féltette tőlük a vármegye nyugalmát”. (1927:48)
Szeretett városáról, Selmecbányáról is sokat olvashatunk könyvében. A fő-iskolával kapcsolatos véleményét már idéztük a fentiekben. A Selmecbánya elmagyarosodása című írásában érdekes és tanulságos, ugyanakkor egymásnak ellentmondó részletekkel is találkozhatunk. Czobor feltételezhető szlovák (Czibulya) származása ellenére is szívesen és gyakran bizonygatja, hogy Selmecbánya magyar mivoltához nem fér kétség. Pedig az általa írt sorok nem erre engednek következtetni. „Selmecbánya – olassuk egy helyütt – ujabban a felvidék legmagyarabb városa lett. Mikor én 1860-ban kisdiáknak Selmecre kerültem, ott talán csak három család vallotta magát magyarnak. A gimnáziumban parallel magyarul és németül tanítottak. És mégis bámulatos volt az a hódítás és haladás, mit a magyar érzés a selmeci polgárok körében tett.”(1927:79) Olyan ez, mintha a dél-szlovákiai magyar városok elszlovákosodásáról áradozna ma valaki. Egy másik munkájában – Selmec hatvan év előtt – elmondja, hogy az 1860-as években Selmecen a magyar szó még idegen volt. S ahogy írásában olvassuk: „Az uritársaságban német szó járta akkor. Engem is német szóra adtak fel Selmecre iskolába. Tótul az utca népe beszélt, meg a diákság – játékai közben.
Aki közénk diáknak felkerült, tótul, németül rendre jól megtanult. A polgárság németül beszélt, de – magyar ruhát viselt. Kachelmann, Pankaldy, Podhragyay, Schiller és sokan mások, most is előttem állanak rámáscsizmás, atillás viseletükben. Mert a polgárság magyar hazafisága példás volt már akkor is.”(1927:81) Az akadémia kapcsán elmondottakból is megszívlelendő következtetéseket vonhatunk le, ám a lényegről, a tényekről sosem szabad megfeledkeznünk: „Az akadémia tanítási nyelve akkor még a német volt, hiszen a magyar könyvek egy része még a hetvenes évek közepén is hiányzott. Jegyzetekből és német tankönyvekből tanult az ifjúság. Tanáraink nagyrésze idegenből szakadt mihozzánk; jórészük aoznban – szolgáljon dicséretükre! – később teljesen hozzásimult az uj érához.” (1927:81-82)
Dicséri Czobor a selmeci polgárságot is. Mint írja: „A polgárság zömét a ke-reskedők és iparosok alkották akkor is. Számuk tekintélyes volt. Ez a nagy szám azt mutatja, hogy jól ment a dolguk. Ezt egyébként ki is érdemelték, mert üzleti berendezésük általában szolid és reális volt. – A honorácior-osztály zöme a bevándorolt beamterekből került ki. Irányító befolyást a közügyekre azonban a polgárság gyakorolt.” Ezeket a polgárokat magyaroknak tartotta Czobor, ami elsősorban haza iránti hűségükben és külsőségükben (öltözet) nyilvánult meg. De nézzük csak, milyen előkelőségeket sorol fel! A vaskereskedők közt a Schaller családot, az aranymű-vesek közt a Trautner, Kuszi, Bohus, Szládek nevűeket, a rőfösöknél Gaitnert, Helmreichet, Kolbenhayert, Ertlt és Lisztet említi. A híres Fajnor und Neffe fűszer-kereskedés később Vankovitsé lett, de árulták a fűszert a Zelenka, Lukács, Sommer, Dimák, Priviczky, Cerva, Adamovszky, Aschner és a Plank nevűek is. Híres könyv-kereskedők és nyomdászok voltak a Joergesek. A mészárosmesterséget a Finkák, Podhragyayak, Száderek, Sailerek és a Hillerek űzték. A szűcsöt Knaskónak, a ke-rékgyártókat Hozseknak és Grillusznak hívták. A pékipart a Baumerth, Greguss, Oszwald családok vitték. Pischlék tímármesterséggel foglalkoztak; Kabina szappanos volt, Bránszky és Waltersrdorfer könyvet kötött; a Fizély-család lakatos-munkát végzett, Ochstendung üveget árult; Ekkensperger és Párvy kalapot készített, Schmidt rézöntő, Hovorka kalapos, Itmler takács, Bernhardt harangöntő volt. S akkor még sok-sok selmeci mestert és polgárt nem soroltunk fel.
Írt Czobor a zömmel szlovákul beszélő hevérekről is, s elmondja, „Speciális életviszonyaikból táplálkozott a kedélyviláguk is. A földalatti munka és a pálin-kaivás degenerálta őket testileg, sokakat szellemileg is.” De halottaikat parádésan eltemették, mint Czobor írja: „A bányászénál meghatóbb és külső megniylvánulásaiban szebb temetést nem láttam.” A hevérség, mely grubenrokkban járt és bőrkö-tényt viselt, „szerette a parádét a templomban is. A német és a tót templomban ünnepi mise alatt, hat-hat viaszfáklyavivő bányász vonult be cifra bányászöltözetben, és helyet foglalt a templom hajójában az ájtatos közönség sorai közt. Egyikben hó-fehér ruhában, térdnadrágban, csattos cipőben, a másik – tót templomban – zöld kalpag, fehér blúz, piros nadrágban, csizmában és mindkét helyen hátul börkötény-nyel jelentek meg… /…/ Csodálatos, hogy ezt a nemzeti színben játszó ruhát valamikor megtürte az abszolut-kormány is.” (1927:69–70) Hát ez is Selmecbánya valós képéhez tartozott! Csak ezeket is ismerve lehet a helytörténet kutatójának valamiféle következtetést levonnia a tönténések alakulásából.
Czobor könyve néhány értékes néprajzi adatot is tartalmaz. Olvashatunk például abban a szlovák vidékeken tartott egyhetes lakodalmakról, a szitnyalehotaiak jogszokásáról: a bíró által kiküldött kőkockáról, amely engedelmességre intette azt, aki megkapta. De szó esik a falvak közti ellentétek ilyen-olyan okairól, a sorozás előtt álló szlovák legények ujjcsonkításáról, az egykézésről, a dacsólami mogyorószüret megkezdésének szokásairól stb.
Érdekesek és tanulságosak Czobor portréi is. Bolgár Endrét, a csalomjai születésű alispánt úgy jellemzi, mint akit sokan szerettek egyéni nagy kvalitásaiért, de csak kevesen kedvelték nyíltságáért, mert „Híjjával volt ő azoknak a tulajdonságoknak, mikkel olcsó népszerűségre szert tenni lehet. /…/ Gyűlölte a kétszínűséget és azt kérlelhetetlenül ostorozta is. Körében nem tűrte a léha embereket és üldözte őket a maró gúny fegyverével.” (1927:7–8)
Majthényi László főispánról elmondja, hogy a szabadságharc alatt ugyan nem a magyar ügyet szolgálta, de „biztosi minőségében több honfitársán segített” Majd így folytatja Czobor: „Majthényi, mint vendégszerető háziúr és társalgó, a legkedvesebb emberek egyike volt, kikkel az életben találkoztam. László napján Leszenyén, később Lukanényén számos tisztelője sereglett össze a háziúr ünneplésére.” (1927:10)
A megye különleges emberéről, Totovits Kálmán Szentsír-lovagról is meg-emlékezik, aki „a vármegye házi zsidaja és a mindekori fő- és alispánok legkész-ségesebb híve” volt. „Emellett azonban a hiúságig önérzetes volt és buzgó katolikus, pedig az édesanyja szerb hitű volt. Vallási buzgalma jutalmául a Szentsír lovagja lett, mely fantasztikus uniformissal járt. Urnapján, mikor a fekete keresztes hófehér köpönyeget magáraöltötve sarkantyús lovagi csizmában, spádéval az oldalán a baldachin után az utcán végig lépkedett, az asszonyok torkán akadt az énekszó a nagy csodálattól.” (1927:29–30)
A szlovák Andrej Kmeről ellentmondásos dolgokat ír Czobor. Elismeri eré-nyeit és nagy tudását, ugyanakkor sajnálkozik, hogy megmaradt szlováknak: „A fentnevezettek holtig megmaradtak tótoknak, kiket akkor pánszlávoknak neveztünk. Kár értük, mert Kme igen értékes ember volt, botanikus, külföldön is jó hírnévnek örvendett, aki Haynald érsekkel, mint neves botanikussal is sürü érintkezést tartott fenn.” (1927:40)
Lényeges dolgokat mond el viszont Rudnay Béla főispánról, akivel kapcsolatban – mint írja – „Kitünt még az is, hogy a munkában jópéldával jár elöl, hogy érti a mesterségét; és végül még kitudódott az is, hogy elegendő energiával is rendlekezik ahhoz, hogy a közigazgatást a politika hullámveréseitől megóvja. Mind-ezek ujdonság ingerével hatottak reánk, akik szokva voltunk ahhoz, hogy az utkaparók politikai pedigréjét is megnéztük, mielőtt őket a szolgálatba felfogadtuk.
De való igaz az is, hogy Ipolyságtól nem volt elragadtatva. Kifogásolta a higiénáját, okolta a várost azért, hogy elmaradt, nincsen kanalizálva, nincsen járdája, nincsen fürdője. Selmecre gravitál a vármegyeházával, ha Ipolyság nem lép a haladás utjára.” (1927:40–41) Lám milyen megszívlelendő sorok ezek a mai városvezetők számára is!
Idézhetnénk még hosszan a jellemzéseket s egyebeket is Czobor könyvéből. Az akkor létező felvidéki kultúregyesületet, az FMKE-t bemutatva arról si tudomást szerezhetünk például, hogy Czobort is elragadta olyankor a politikusi hév, a századvégi nacionalista hullám fuvallata. Ez a magyar kultúra felvidéki terjesztésének, a magyar nyelvoktatás szlovák falvakbani szorgalmazásának túlzott buzgólkodása körül nyilvánult meg elsősorban. Mindezt leszámítva azonban Czobor nem volt a szlovák nép ellensége, sőt annak felemelkedését szorgalmazta, különösen a XIX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Jól ismerte megyéjét, s könyve így a maga szerénységében is érdekes kordokumentum, tanulságos olvasmány.

Irodalom

Czibulya László: Kézimunka kiállítás. Honti Lapok, 1898. I. 11. (IV. évf. 2. sz.) 1. p.
Czobor László: Készítsünk szilárd kerítést a faiskoláknak. Honti Gazda, 1883. I. évf. 2–3. sz. 6. p.
Czobor László: Honti histórák. Budapest, 1927. 111 p.
Czobor László /Nemespanni/: Hatvan évvel ezelőtt. In: Selmeczbányaiak évkönyve. Budapest, 1936. 78–80.p.
Czobor László cikkei a Honti históriákból az ipolysági A Hét-ben (1930.jan.18.; 1931. IV, 4., V. 9.)
Czobor László parlamenti beszédei, interpellációi. Országgyűlés Napló 1906–1918. évi köte-tei. Budapest
Czobor László alispáni jelentései. Hontvármegye Hivatalos Közlönye. Az 1901. év számai
Czobor Béla: A honti történelmi kiállítás. Honti Lapok, 1898. okt. 11. (IV. évf. 41. sz.) 1–4.p.
Czobor Béla: Három kiállítás. Magyar Iparművészet, 1898. szept. 8. (I, évf.) 342–346. p.
Csáky Károly: Czobor László. In: Uő: Honti arcképcsarnok. Dunaszerdahely, 1998. 104– 106.p.
Csáky Károly: Néprajzi gyűjtések és a néprajzi muzeológia kezdetei Hontban. In: Uő: Nép-rajzkutatások, kutatók és gyűjtemények Hontban. Dunaszerdahely, 2007. 75–104.p.
( – ): Czobor László. Kertészeti Szemle, 1942/6. 92. p.
( – ): Czobor László ünneplése. A Hét, 1931. II. 14.
( – ): Czobor László. Magyar Országgyűlési Almanach 1906–1911. Budapest
Kenyeres Ágnes, főszerk.: Magyar Életrajzi Lexikon A–K. Czobor László. 337.p. Budapest, 1967
Kiss László: Tüskebokrok Czobor László sírjánál. A Hét, 1992/19. 20. p.
Magyar Kázmér: Avatóbeszéd Czobor László portréjának leleplezésén. A Hét, 1931. II. 14.
Pongrácz Elemér, szerk.: Honti Naptár 1900. Ipolyság (Czobor László. 9–10. p.)
Pongrácz Elemér, szerk.: Honti Naptár 1907. Ipolyság (Czobor László távozása. 64–65.p.)
Tipary László: Gyerk község az Ipoly mellett. Gyerk. 2006.