Dobos László és Fónod Zoltán köszöntése

Szerző: Gyurkovits Róza
Köszönetféle Dobos Lászlónak
Nagy évjárat az 1930-as. Több jeles irodalmárral, művésszel ajándékozta meg közösségünket, s néha a napok is egymásra tolódnak. Ünnep ünnep hátán. Emberek, akik úgy alkottak, hogy egy közösségben, egy közösséggel, egy közösségért éltek. Dobos László a mai nap ünnepeltje.

Nyolc évtizednyi élet, benne a szlovákiai magyar népcsoport története, minden megélt, de le nem zárt kínjával-bajával együtt. Az örök reménykedéssel, hogy sorsunk jobbra fordul. Mert Dobos László emberi, művészi létének fókuszpontja volt a közösség. Benne nőtt, benne élt, osztozott a sorsában, jogban, jogfosztottság-ban. Kényszerű teszthalálában és reményteli feltámadásában. Ki tudja, hányszor! Annak a nemzedéknek a tagja, amely még tudta: vagy együtt maradunk meg, vagy külön-külön múlunk, tűnünk el az időben, s ezért kötelességének érezte, hogy a saját részét mindig hozzátegye a közös egészhez.
Magyar közösségünk szinte minden újrakezdésének részese volt. Az ötvenes években indult, közösséget szervezett, politizált, írt, lapot indított, értünk perelt, küszködött. Egészen a miniszterségig vitte, aminek az árát is megfizette: húsz évet feketelistán töltött. Hogy ez a némaság milyen művészi alkotásaitól fosztott meg minket – és őt magát is –, arra választ már aligha kapunk. Számba csak azt veheti az irodalomtudomány, ami megszületett. Nekünk, egyszerű embereknek azonban lehet más a látásunk. Napjaink individualista kora nézheti értetlenül Dobos László életútját, miközben az idő, az adott jelen kihívásairól maga is szívesen beszél, mi, laikusok azonban az Embert és Magyart is láthatjuk, köszönthetjük benne. Azt a szívós kitartást, mellyel mindig odatette saját ajándékait közös asztalunkra, mellyel mindig beállt a sorba, s nem adta fel a reményt, írással, szervezéssel, tettel, politikai cselekvéssel is megmaradásunkat szolgálta.
Milyen különös – vagy törvényszerű? –: neve, személye még mindig összeköt bennünket. Közösségünk legtöbb tagjának még mindig nem kell megmagyarázni, kicsoda is Dobos László. Kitüntetéseinél, díjainál fontosabb üzenet ez. Üzenet neki és önmagunknak is.
Isten éltesse és tartsa még közöttünk! Szükség van rá, hogy el ne felejtsük egészen: kik vagyunk, honnan jövünk, s hogyan maradhatunk meg – magyarnak, jó és rossz időkben is.
Dobos László Királyhelmecen született 1930. október 28-án Dobos László és Berta Etel gyermekeként. A királyhelmeci elemi és polgári iskola elvégzése után, 1945-1949 között a sárospataki tanítóképző diákja volt. 1951–1955 között a pozso-nyi Pedagógiai Főiskola hallgatója magyar–történelem–polgári nevelés szakon. 1950–1951 között Királyhelmecen tanított. 1955–1960 között a pozsonyi Pedagógiai Főiskola tanársegédje. 1956–1958-ban a Szlovákiai Írószövetség magyar szekciójának titkáraként meghatározó szerepet vállal az Irodalmi Szemle létrehozá-sában. 1958–1968 között az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként dolgozott. 1967– 1968 között a Tatran Kiadó Magyar Üzemének a vezetője. 1968–1971 között a Csemadok elnöke. 1969. január 1-jétől 1970. április 28-áig, leváltásáig a Szlovák Szocialista Köztársaság tárca nélküli minisztere, 1970–1972 között a Madách Könyvkiadó igazgatója, 1972–1989 között a műszaki, képzőművészeti és gyártási részleg vezetője, 1990. január 1-jétől ismét igazgatója, 1994-től a Madách-Posonium Kft. ügyvezető igazgatója. 1989-től a Csemadok tiszteletbeli elnöke. 1989–1991 között a Magyarok Világszövetségének társelnöke, 1992–1996 között pedig a Kárpát-medence képviseletében alelnöke, 1996–2000 között régióelnöke volt. 1990–1994 között az Együttélés politikai mozgalom jelöltjeként nemzetgyűlési képviselő. 1954-ben házasságot kötött Halász Évával. Két gyermekük született; Éva (1955) és László (1958).
Művei: Messze voltak a csillagok (regény, 1963), Földönfutók (regény, 1967), Egy szál ingben (regény, 1976), Hólepedő (regény, 1979), Gondok könyve (esszék, 1982), Sodrásban (regény, 1984), Engedelmével (elbeszélések, 1987), A kis viking (gyermekregény, 1991), Az idő mélységéből (elbeszélések, 1994), Igazságaink (2000), Teremtő küzdelem (2000)

Fónod Zoltán 80 éves

Tanár Úr, az irodalomtörténész, író, lapszerkesztő nyolcvanéves lett. Hihetetlen és bámulatos: ma is az Irodalmi Szemle főszerkesztője, s bár néha kesernyésen fanyarul fogalmaz, az 1945 utáni felvidéki magyar irodalom történetén dolgozik. Adja a sors, hogy befejezze, s hogy asztalunkra tegye! Adjon hozzá Fó-nod tanár úrnak egészséget, munkabírást, további termő éveket!
Különlétünk jeles tanúja Fónod Zoltán is. Életén átgázolt magyar közösségünk története, történelme, magán mérhette, milyen „csehszlováknak” lenni, s azt is még, milyen „szlováknak”, de mindig magyarnak maradni. Mélyről indult, s konok, kitartó küzdelemmel ért magasra. Azon ritka emberek egyike ma is, akik nem felejtették el, milyen a küszködés, a harc azért, hogy a tehetség, az ész kiteljesedhessen, és ma is tudják: szólni, perelni kell a mai kirekesztők, kirekesztések ellen is.
Sors bona, nihil aliud! (Jó szerencsét, semmi mást!) – idézte nemrég egy beszélgetésben a Csurgón megtanult szállóigét, s úgy tűnhet, a jó szerencse is mellé szegődött, de azért csupán egy kacskaringós, embert próbáló úton kísérte végig. Az érettségiig amolyan illegelitásfélében jutott el, azután tanított, tanult, majd újságot szerkesztetett, irodalmat, ifjúságot szervezett… Igazi közösségi hőskor volt ez, komolyan: a jogfosztottság, a tiltott magyar szó kora után kisebbségünk – az egyéni különbözőségek ellenére – közösségi önmagát élte meg. Aki akkor csatasorba állt, a közösségért is dolgozott. Fónod Zoltánról sokan mondták, neki az élet napos oldala jutott a borúsabb csehszlovák időkben is, ám hozzá kell tennünk: a maga megpróbáltatása mindenkinek kijutott. A Madách Könyvkiadó igazgatói székéből furcsamód helyezték át a Comenius Egyetemre tanárnak, ahol nem fogadta kitörő öröm. Emberi szívóssága, kitartása, következetessége – és tudása – azonban itt is eredményessé tette. Akiket tanított, akikkel irodalomról, irodalomtörténeti kérdésekről vitázott, akkor is elismerték, ha nem értettek egyet vele. Munkássága – s nem csak a szakmai, a közírói is – tekintélyt parancsoló.
Ha Tanár Úr most haragszik vagy perel, s nincs elragadtatva attól a húsz évtől, melyet legutóbb magunk mögött hagytunk, tudása, tapasztalata birtokában teszi. Értékrendje készteti, hogy lázadjon az önzés, a tehetségtelenség basáskodása ellen, hogy ne „divathullámokat” lovagoljon meg, hanem arról beszéljen, amiről mások inkább hallgatnak.
Időnként – mégha ehhez jeles napokra van is szükség – kell nekünk, a kilencven éve önmagunkat formáló-vesztő közösségünknek szembesülni olyan tényekkel, melyekkel csak történetünket-történelmünket megélt szellemi napszámosaink tudnak szembesíteni bennünket.
Tanár Úr, köszönjük, hogy emlékeztet erre bennünket.

(Felvidék Ma)