Fónod Zoltán – Per tangentem / Mellesleg

Hónapok óta nyílt titok, az Irodalmi Szemle szerkesztése kérdésében különböző találgatások keltek lábra. „Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” – tartja  a közmondás, és ha az  Óceánon túlról is ilyen szelek fújnak, akkor okkal és joggal a „valami van!” esetére gyanakodhatunk.

Obama számára az ellenpárt megerősödése a riasztó, a mi esetünkben a személyi változás, a „ki, kicsoda” volt sokáig a rejtély.
Helyzetemnél, „foglalkozási ártalmaimnál” fogva nemegyszer kerültem abba a helyzetbe, hogy tenni kellett  az 1958-ban engedélyezett  folyóirat megmaradása érdekében. Az első krízis 1972-ben jelentkezett, amikor a Szlovák Írószövetség felmondta a szerződést. Sziszifuszi munkával, a Madách Kiadó igazgatójaként, sikerült elérni, hogy a párt és a miniszteriális szervek rábólintsanak a tulajdonosváltásra. A rendszerváltás után a Kiadó felszámolása következett. 1994 áprilisától a Madách-Posonium jegyeztette be a folyóiratot,      a kiadás joga azonban formálisan a Szlovákiai Magyar Írók Társaságáé maradt. Anyagi gondok miatt 1995 nyarán szünetelt a folyóirat kiadása. A szlovák kormány ugyanis megvonta a támogatást a magyar időszaki sajtótól (ez okozta már korábban a Hét és a Nap megszűnését is).
Hosszas vita után a Magyar Írók Társasága 1996. márciusi közgyűlése lemondott a lapgazda formális szerepéről. Mint a Társaság elnöke magam is támogattam ezt a döntést, remélve a folyóirat mihamarabbi kiadását. A támogatás hiánya miatt azonban az új lapgazda 1996 júniusa és novembere között arra kényszerült, hogy a folyóirat kiadását szüneteltesse. Dobos László, a kiadó igazgatója, 1996 októberében döntött a korábban kiírt főszerkesztői pályázat sorsáról.  Egyszemélyes szerkesztőként, főszerkesztői minőségben (1998-ig         a Comenius Egyetem BTK Magyar Tanszékének oktatójaként, docenseként!) vettem át a folyóirat szerkesztését, és végzem a mai napig. Nem restellem leírni, hogy a lapszerkesztésben (a tartalmi kérdések vonatkozásában) a minőség és          a tartalmi sokoldalúság szándéka egyaránt jelen van.       
Elmenőben mit mondhatnék: éveken át (azaz 14 év és két hónap) sziszifuszi munkát követelt a folyóirat (egyszemélyes!) szerkesztése. Őszintén örülök annak, hogy megkülönböztetett figyelmet fordítottam a fiatal költő- és prózaírójelöltek ösztönzésére, munkájuk megjelentetésére. És talán az sem vétek, hogy néhányan az irodalomkritika területén is megállták a helyüket. Nem mellékes, persze számomra az sem, hogy az „ára” ennek az egyszemélyes szerkesztésnek az lett, hogy a magam dolgaival, az új korszak  kutatásával és értékelésével lényegében lemaradtam. Az 1945 utáni kisebbségi magyar irodalomtörténet megírásának szándékáról azonban (lásd a nyomvonalakat: Számvetés, 2003, Szellemi őrjárat, 2006; Vonzásterek, 2007) nem mondtam le. Remélni szeretném, lesz még maradék időm arra, hogy terveimet (a két világháború közötti kisebbségi irodalomtörténet folytatásaként, mely Üzenet címmel, 1993-ban a budapesti Akadémiai Kiadó kiadásában jelent meg) valóra váltsam.
Őszintén kívánom, hogy az  Irodalmi Szemle a jövőben se mondjon le        a fiatal tehetségek támogatásáról, őrizze meg „állóképességét”, és méltó versenytárs legyen a három irodalmi lap helyzetében is. A szervezeti élet terén      a „betyárbecsületet” védje, az önző és akarnok gesztusok helyett. Legyen sikeres  a jövőben is, hisz tehetségek nélkül, az irodalom, vagy a művészet ápolása nélkül a jövőnk is megkérdőjelezhető. Mert: „Az a legény, aki állja, nem aki bánja…”
Jó szelet a vitorlákba!