Kulcsár Ferenc – Gyöngyök és göröngyök (7) – (Napló)

A teremtés éppúgy kimondhatatlan, mint a gyermekkor. Ma is, és immár mindörökké, némán állok életemnek eme titka előtt. Némán és – megrendülten, mert e kimondhatatlan, mozdulatlan égbolt, mint óceán mélyén kagyló a gyöngyöt, úgy öleli szavakon túli, halhatatlan csendjébe a teremtés s egyben gyermekkorom örök sugarú fényét.
S most, mintegy alászállva a dráma mélyére, fájdalmas-boldogan keresem a szavakat, melyek bebocsátást nyerhetnek e mozdulatlan égbolt forró centrumába, a kagyló sötétjébe ágyazott gyöngy fényéhez – a kimondhatatlan gyermekkorhoz.
Mi is ez a kimondhatatlanság, ez az ártatlan és ezért halhatatlan „élmény”, ez az „első szerelem”? Mi ez az örökifjú fény, melyre az élet vize harmatoz s a teremtés szellőjében szárítkozik?
Minden tudható tudásom tudja, hogy ez a halhatatlanság, ez az örök gyermeki fény nem egyéb, mint az élet szelíden izzó, ártatlanul forró megjelenése közöttünk és bennünk – a csoda túláradóan tékozló szétosztása a gyermeki szívek számára, melyet ők, a gyermekek úgy szemlélnek, ahogyan csak az őrültek és a szentek képesek.
Ez az, amit nem lehet kimondani, csak megélni és elrejteni a szívben; a szívben, mert ahol a szívünk, ott van a mi kincsünk; a szívben, melyet minden féltett dolognál jobban kell őriznünk, mert abból indul ki minden élet.
Most már világosan megfogalmazható, hogy a gyermekkor, az én gyermekkorom örökös otthonra találása, birtoklása annak, ami megszentelő módon az enyém, igen, ez az egész öntudatlan szépség – a karácsony szellemi léte és megléte. A karácsony csodája, mely az első karácsony óta újra és újra az örök gyermeki megjelenése az emberi világban – megfelelése mindannak, ami ártatlan, szelíd, szép, igaz, egyszerű és csodálatos.
A Fiú, aki oly észrevétlenül jött közénk, mint az ég harmata, vagy még inkább mint a szelíd hóesés, hogy értelmet és teljességet adjon a teremtésnek, az újszülöttek, a gyermekek ártatlanságával és mindentudásával jött közénk. S ez a teljesség mint ártatlanság nem egyéb, mint a teremtés kristályedényének túlcsordulása. Az Emberfia, akinek szavai soha el nem múlnak, ez a kisded a karácsonyi jászolban a szeretet kiáradása, túlcsordulása, a teremtés emberalakot öltő „ráadása” – s mindez azért, hogy ránk tékozolván, ránk is testálja e túláradó szeretetet.
Ezért a karácsony a teremtés elfogadásának és szeretetben való felülmúlásának az ünnepe. Olyan kimondhatatlan és majdnem felfoghatatlan ünnep, amelyet voltaképp csak megéléseinkkel tudunk fölfogni: a némán áradó és láthatatlanul jelenlévő szeretet ajándékaival. A karácsony ruhája és dísze mindennek csupán az emberi része; az isteni rész az, amiről a Hegyibeszéd szól: Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván. Igen, menj be a te belső szobádba, a lélek egyetemességébe, a szeretet szabadságába, igazi otthonodba, ahol ajándékaidat, a némán áradó szeretetet: életedet mint eledelt titkon szétoszthatod.
A szeretet szelíd, mint a hóesés. Gyermekkoromban szívszorongva, titkon való áhítattal vártam a hó első hullását. Nem úgy van-e vajon, hogy a havazás eljövetelével öntudatlanul a szeretet eljövetelét is reméltem? És e várakozás a karácsony, az egyetemes ünnep és szeretet eljövetele által vajon nem a megszentelődésre való várakozás volt?
Bizony az volt: a szülői otthon, az atyai ház s egyben az én belső otthonom – a titkon lévő belső szoba várt szívszorongva a teljesség megjelenésére, a túláradó szeretet rá eső részére.

* * *
Belőlem már csak az írás mered ki láthatón. Ha szóra nyílok, világok nyílnak: világillatban írok.

* * *
Gondolataim és elvágyódásaim záporzása és tündöklése vagyok – lélekszivárvány.

* * *
A világegyetem a Teremtő lombot hajtó gondolata: szerelemliget, vágyainknak az a forró fészke, ahol érzelmeink ölelkeznek és halhatatlanságokat nemzenek.

* * *
Ismerd meg, ami színed előtt van, és ami előled rejtett, nyilvánvalóvá lesz számodra.

* * *
A föld alatti folyamokról oly nehéz térképet készíteni, s oly mindegy, hol hallgatjuk ki zúgásukat. A jelentésük a fontos – mondja Pilinszky János.

* * *
Ímé a hajók is, noha mily nagyok és erős szelektől hajtatnak, mindazonáltal igen kis kormánytól oda fordíttatnak, ahova a kormányos szándéka akarja.
Ezenképpen a nyelv is kicsiny tag, de nagy dolgokra képes. Ezzel áldjuk a Teremtőt, és ezzel átkozzuk az embereket, akik az Ő hasonlatosságára lettek teremtve. Vajon a forrás ugyanabból a torkolatból csörgedezhet-e egyszerre édeset és keserűt?
Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van. Mély víz az ember szájának beszéde – mindazonáltal a bölcs ember kimeríti azt.

* * *
Szókratész, akinek a „benseje isteni szépnek, gyönyörűnek és csodálatosnak tetszik”, védőbeszédében elmondja, hogy ezerszeres szegénységben élt az Isten szol-gálata miatt, mert egyedül Ő a bölcs és Ő jelölte ki a helyét, hogy az Istennek tett szolgálata a legnagyobb jótétemény legyen az emberek számára; ezért – bár szereti bíráit, az őt halálra ítélni készülő embereket – engedelmeskedni inkább fog Istennek, mint az embereknek, még akkor is, ha százszor kell is meghalnia. „Én halni indulok, ti élni – mondja a bíráinak –, de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az Istent.

* * *
Ma arra ébredtem, hogy egész éjszaka nem aludtam. Írtam. Visszagondoltam rá, hogy valami módon tudnom adatott a teremtés titka, s ezt megírtam éjszaka. S törődött, elgyötört testemet elragadta újra az álom, s álmomban olvasnom adta a ke-gyelem, amit éjszaka írtam: az egymásba tűnés megismerő misztériumait, a világot, az Éden felé terelő akaratot. S amikor felébredtem, éjszaka volt, a lélek éjszakája. Testem verejtékben úszott, és elaludtam újra, és azt álmodtam, hogy ezután már örökre ébren leszek; hogy az ember élete örökké tartó ébrenlét.

* * *
Ki áll a tükör előtt? És kit néz? És ki nézi őt? Ki tör rá kire?

* * *
Egy emlék: fejem fölött az ég, talpam alatt a föld, és szívem még kisgyerek. A Gondviselés hegyére vizek mosta, keskeny úton megyek, templom és temető két csillaga vezet. Ifjú vagyok, boldog és reszketek, mert enyém, ami kiárad a földből, s enyém, mi az égből lepereg. Körülöttem gyermekláncfű, útifű beszél, aranyos istápszál s mézfű közt szól a szél.
Sziklák merednek odafent, s én megyek, mert vár az édes képzelet. Vár a szemed, hogy felöltözzön engem, hogy ne kelljen soha nélküled lennem. Vár a kezed, hogy kezemmé legyen, s megszólalásom megszólalásod: ne legyen módunk emlékezni, sem feledni a világot. Vár a szád, hogy életünk ne legyen pusztaság, hogy ismerjelek és ismerj engem, ahogyan csak Istennek szabad ismernie magát.
* * *
Anyanyelvem, édes imaterem, egyetlenegy szentségtartóm, jóshelyem, az univerzum katedrálisában hová helyezzelek? Tornyosuló, tengerző rejtelmeidben élek, mint örök fák odvában méztermelő méhek.
* * *
Létezésem a feladatom és művem.

* * *
Erdőd tiszta ösvényein, öröklétben sétálok, Istenem. S mint a cédrus, emlékezem.

* * *
A soha meg nem írt verseim mélyén vagyok. Mindenem sötét. És ragyog.

* * *
Inkább a soha, mintsem a vályú otthona. Inkább a semmi. Jobb nekem soha semminek lenni, mint moslékot enni.

* * *
Fábry Zoltán nem volt sem író, sem esszéista, sem publicista, sem kritikus, sem irodalomtörténész, tehát semmilyen műfajba nem sorolható, így életműve torzó maradt. Torzó maradt volna, ha nem teremti meg a többletet: azt a morális fenomént, aki nem alkuszik, azt a vádlottat, aki megszólal, elítélve minden ostoba és gyilkos diktatúrát, elsősorban a fasizmust, de pontosabb, ha fasizmusokat mondok, beleértve tehát a sztálinizmust, bolsevizmust, vagy az 1945-ben kitörő szlovák „imperiális totalitást.”
Amikor egy Jozef Šoltész nevű kommunista (fasiszta) gazember, a szlovák parlament képviselője 1945. október 9-én egy kassai manifesztáción ezt hörgi: „Ezen a földön, mely évszázadok óta a miénk, nincs többé magyar elemnek mit ke-resnie, hogy befejezhessük egyedülálló históriai győzelmünket”, Fábry Zoltán a noteszébe ezt jegyzi fel: „Jól figyeljük meg a fokozást: néhány hónappal előbb csak a fasiszta magyarokról volt szó, most már a »magyar elem« a szálka. Tehát a magyaroknak még az emlékét is ki kell irtani, mint a fertőző bacilusnak.”
Aztán hozzáfűzi ezt a 65 év után is félelmetesen időszerű szavakat:
„Egy államban a kisebbség csak ott zavaró momentum, ahol zavart lehet kelteni vele, ahol vizet zavar, ahol kisded játékok kocsmai hősködést inszcenálnak: ki a legény a csárdában. Igazi demokráciában a kisebbség léte sosem okozhat zavart. A kisebbség: tükör. A többség csalhatatlan tükre. Aki fél beletekinteni a tükörbe, annak vaj van a fején, az mindenért a tükröt okolja, és az kell, hogy a végén összetörje a tükröt.
Aki azonban összetörni kénytelen a tükröt, és kidobni: ott rábizonyíthatóbb, indulatosabb a vétek, és ezért megbocsáthatatlanabb. A szlovákság egyszerűen nem akarja a próbát. Fél tőle, fél önmagától: lelki ürességétől, emberi gesztusra való képtelenségétől, kapcabetyárkodó politikájától, patalogikus tekintetnélküliségétől. Ezt a hirtelen kitörő imperiális totalitást, annak egész nyomorúságos kicsi-nyességét másképpen nem lehet jóvátenni és elhallgattatni, mint az áldozat negligálásával, létének tagadásával, egyszerű kiküszöbölésével.”
Tudjuk, mi követte ezt a „hirtelen kitörő imperiális totalitást”, az itt „nincs többé magyar elemnek mit keresnie” kijelentéseket: a deportálások, a kitelepítések, az iskolák bezárása, a magyar szó betiltása, a reszlovakizáció, egyszóval a fizikai, szellemi és lelki terror, melyet a szlovákiai magyarság mindmáig nem hevert ki.
Miért van olyan érzése az embernek: valakik csak az alkalomra várnak, hogy mint a saskeselyűk, lecsapjanak?! Hogy megvalósítsák a minden tragédia és embertelenség okát, a nemzetállamot egy multinacionális és multikulturális országban.

* * *
„Visszatartott lélegzettel élni: a szervezet nem bírhatja ki soká. Ki lesz a felelős az ezzel okozott pszichikai, fizikai és biológiai károsodásért?” – kérdezte ugyancsak Fábry Zoltán 1945 októberében.
Ma, 2010 májusában – ha más feltételek és politikai körülmények között is – szinte ugyanezt kérdezhetjük mi is: ki a felelős, ki lesz a felelős a szlovákiai magyar-ság tudatos megfélemlítéséért, a „lelki biztonságunk” újbóli elrablásáért, hiszen még az 1945–49 közötti üldözések is – Tóth Lászlóval szólva – „máig lezáratlanok, máig feloldatlanok: a csehszlovákiai (azóta szlovákiai – KF) magyar lét számos ma is meglévő, kínzó nyavalyájának, gondjának-bajának gyökerei ezekbe az esztendőkbe nyúlnak vissza”.
1945. 2010. Mintha állna az idő!

* * *
Krisztus előtt 40 körül, miután Julius Caesar véget vetett a politikai demokráciának, Róma az lett, amire az „istenek” szánták: ragadozó vadállat, elvetemült fosztogató gépezet, mely az egész földkerekségről beléje özönlő javakat eszelős orgiákban és tomboló fényűzésben tékozolta el. Teljhatalommal és nagy vagyonnal rendelkező „despoták” kis csapata kormányozta Rómát, és az éhező, lusta, rongyos „proletárcsőcseléket” kenyérrel és cirkusszal elégítette ki. A római csá-szárok kegyetlenkedésekkel, méregpoharakkal, vérontással „szórakoztak”, majd istenekké emelték magukat, s végül egymást gyilkolták le.
Röpke kétezer év elteltével mindez kísértetiesen megismétlődött, amikor is eljött közénk a vörös cár, az új, Vörös Isten, Vlagyimir Iljics Lenin, akinek homloka ráncaiban tündökölt az emberiség, s megszüntette – mint a világ teremtése előtt Isten – a káoszt, új világot teremtve; s amiként kétezer évvel előtte Krisztus, ő is új időszámítást indukált: Lenin előtt, Lenin után, azaz 1917 előtt, 1917 után.
Mindez Rómáról, azaz a mindenkori „isteneket” dicsőítő írástudókról jut eszembe. Őrzök egy ántivilágban megjelent antológiát, a Világirodalom Gyöngy-szemei (!!!) sorozatban látott napvilágot, és a címe: Lenin él. E pazar gyűjteményből az alábbiakban idézőjelek nélkül, „esszészerűen” mutatok be felettébb mulattató, egyszerre komikus és tragikus szemelvényeket. A veretes remekművekből megtudjuk, hogy Lenin – akinek már a neve is az isteni nagyság bizonyossága, hiszen ha Jézus annyit tesz magyarul, hogy Isten szabadítás, a Krisztus meg Felkentet jelent, akkor ebből eredően Lenin a felkent szabadító  –, szóval a versekből megtudjuk, hogy Lenin hatalmas Lélek volt: Krisztus is, Isten is, tehát voltaképpen egy-maga volt a Szentháromság. Igen, már gyerekkori sima pofikája is Istent rejtett, s láttán a költő lelkében jászol-példák ötlöttek vala fel, hiszen megváltócska-dicsfény terjengett felette, s talizmáni tekintete döbbentő jövendőt jósolt. Később ez az Isten és Megváltó szétvetett lábbal áll szemben a Téli Palotával, s férfikorának ifjú hevével fogja a Földgolyót, amelynek mindkét sarkát örökös jég és hó borítja, szóval kezébe veszi véres történelmével s égszínkék óceánjaival együtt a Földgolyót, egy ideig gyúrja-alakítja lenini ujjaival, összenyomja az elöregedett isteneket s a semmirekellő filozófusokat, valamint a kegyetlen és bamba cárokat; ez az új, Vörös Isten rövid és heves küzdelem után, miközben az egész világ remeg – bár ezt nem jelzik Lisszabonban a földrengésjelző készülékek –, kezével, amely éppen új forgást szab a világnak, a télikabátjáról a havat lesöpri, és a világ minden égtája felé száll mosolya; eme kimerítő teremtéstusa után néhány lépést tesz a szikrázó hólepelben, és egész egyszerű mozdulatokkal lép be a körülötte egyre növekvő tömeg szívébe – ő, a Halhatatlan.
Antológiánk hiteles tanúsága szerint Lenin személyében az új Krisztus jött el, de oly közel ma még – 1917 karácsonyán –, hogy fel sem éri ez a nemzedék, s nem súgja szent érzések percein: Lenin! Lenin! Lenin! Pedig Lenin tette nyomán termő lombbá lettek a fegyverek, testvérekké lettek az emberek, s karácsony volt épp a föld terein: Lenin! Lenin! Lenin! Később persze már „felérte” ez a nemzedék, s utána még sok-sok nemzedék ama tényt, hogy új Krisztus jött a világba, hozsánna néki, hozsánna, hiszen a szava a teremtés új Igéje, mellyel átformálja a sáros, bűnös, ócska bolygót, s roppant tenyerére emelve az emberiséget, a maga képére és hasonlatosságára gyúrja azt át. Ez az Isten még a kicsiny, árva magyar jaj-patakot is a messze zengő nagy moszkvai árba tereli; megteheti, hiszen a szeméből gyémánttűz ragyog: a hit falakat ledöntő, örök világossága, s miközben vállaira veszi a jövendő, most még kopasz világot, a tribünökről a századokba mutat szentséges, teremtő keze, mint Michelangelo freskóján Istené, amint megteremti Ádámot.
Lenin, aki minden isteneken túlra tágította egünket, s dörgő léptére a Szajna reszketve kicsapott medréből, továbbá jerikhós visszhangot vert a vén Westminster s az Óceán zöld üvegén rezgő ezer mérföldes árnya átfogta a Fehér Ház vak falát, ez az Isten kibontotta a jövőnket, mint duzzadt, édes emlőt, hogy megszoptassa a föld hatmilliárd fiát.
Igen, ez a hideg gépember, ez a logikusan önző kalkulátor, ez a vörös cár, ez az akasztófák karmestere, ez a báránykák elvesztője Isten és Krisztus volt egy személyben, aki legjobban a gyerekeket szerette – engedjétek hozzám a kisdedeket, mondotta volt Jézus is –, s aki pribékjeinek parancsba adta, hogy minél több papot gyilkoljanak le minél több ember szeme láttára.
Ennek a Vörös Istennek szentelt hát a Kozmosz Könyvek nem is olyan régen – 1977-ben – egy egész kötetnyi verset, melynek előszavából megtudjuk, hogy Lenin nem hagyta el az emberiséget, „egyetlenegy nagy családját”, hanem újra és újra üzen, hogy velünk van – akár Krisztus – az idők végezetéig, azon hívek, a proletariátus azon Szentegyháza által, amely sohasem hagyja kialudni prométheuszi tüzét, tudniillik ő, Lenin lopta el az égből a tüzet, s adta ajándékba az emberiségnek. Igen, velünk van a világ végezetéig – Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog –, a kunyhók és ebédlőszobák ikonjai közt új ikonként, a lelkekben, ahol tüzes oszlopként világít örökké, s a Kremlben, a skarlát szobában, ahol Istenként fekszik a vörös sely-men, s a világ legnagyobb erőforrásaként tündöklő koponyája felett orosz anyák sírnak, mint réges-rég az asszonyok a Krisztus-test előtt.
Lám-lám, így – a mindenkori bértollnokok, hamis bárdok és farizeus írástudók hajmeresztő hülyeségei által – istenülnek meg s emeltetnek égig hamis pró-féták és világraszóló hazugságok, mintegy az emberi gyarlóság, gátlástalanság és istentelenség részeként. Ha nem hinnék abban, hogy a történelemnek kezdete, iránya és célja van, az ilyen és hasonló „történések” miatt – Pilinszky Jánossal szólva – számomra minden öröm riasztó sivatag maradna, s morális és filozófiai kötelességemnek érezném az öngyilkosságot.
Marx szerint a kapitalizmusról a szocializmusra történő áttérés csak az ipari-lag fejlett országokban következhet be, de – azon túl, hogy Marx is végzetesen tévedett – az új, Vörös Istent és vérengző ripacsait ez cseppet sem érdekelte: elmaradott agrárbirodalmában akart fából vaskarikát készíteni, véres eszközökkel, amely mindvégig, a végső bukásig véres, életellenes maradt. S főszereplőivel – Lenin, Sztálin, Ceausescu, Rákosi, Honecker és mások – az történt-történik, mint a bibliai Nabukodonozorral: fejének látásai megháboríták őt, s megálmodá hiúságának állóképét, melynek ábrázata rettenetes vala, népek leborulására és imádatára. Mindezek miatt pedig hét ideig tartó baromi oktalanságra vettetett az emberek világából, hogy a mezei barmokkal legyen lakozása, és füvet egyen, mint az ökrök, mígnem szőre megnő, mint a saskeselyű tolla.
„A marxizmus elméleti csődje száz év alatt bekövetkezett – írta Márai Sándor 1958-ban. – De a marxista immanens vallás papjai ma is forgatják az imamalmokat… és ha egy vallás papjai között elszaporodnak a hamis papok, nemcsak a papok emberi minőségét kell megvizsgálni, hanem a dogmát is.”
Mindezt – a szórakoztatáson túl – okulásként vetem papírra, mert egyrészt a mindenkori despoták és diktátorok ma is elvárják, hogy megénekeljék, megfessék, szoborba öntsék őket – emlékezzünk, nem is olyan régen szlovák „demokraták” is szobrokat kaptak –, s tudjuk, mindennek mi a folytatása. Másrészt jómagam az ezredévek mélyén egy megfoghatatlan és elgondolhatatlan Lelket érzek és remélek, Valakit, aki mellé odarendeltetett az ember, hogy általa és vele éljen. És amikor nincs így, amikor az emberi nem elveszti közös emlékezetét, a romlott „bölcselet”, a szívek züllöttsége, a hazugság és az ostobaság szövedéke borít ólomburát a világ-ra, s ekkor felüti fejét a Bűn, mintegy megistenül: ő az éjszaka, a történelmi kataklizmák Istene.