Merényi Krisztián versei

Gyermekvers egy ritka példányról
        Hol él a Fehérszájú-kesztyűsbagoly?
            Fában.

        Miért ott, és miért nem amott?
            Mert amott fázik.
            Sérülékeny,
            akár a porcelántündér.
        Hol látták?
            Vízparton, tóba fagyva.
        Ki bántotta?
            Senki… vagyis előcsalták
            a Csatakos-fiúk.
        Mivel?
            Verssel.
            Csak füle van,
            szeme nincs, a költészet
            csábította ki a fényre.
        És azután?
            Előrebukott dundi fejétől,
            egyenesen a tóba.
        A gyerekek?
            Nevettek.
        Repülni tud?
            Még csak úszni sem.
        Mi lett vele?
            Otthagyták… éjszaka fehéren
            világít tőle a víz.
            Líra-démonok
             zarándokolnak hozzá.
        Miért?
            Totemnek hiszik.
        Él még?
            Odalenn még él.

    Felhő-ima
        Feleségemnek és fiamnak

 
        Mit jelenthet
        odafenn ülni
        trónus körül,
        dicsfény fellegén?
        Sejtheted.

        Homérosz, Goethe,
        Shakespeare mellett;
        velük együtt
        énekelni.
        Jó lehet.

Vagy szerényebb sávban,
alsó, parányi felhõkön,
hol már nem
hõsök ülnek.
Mit nekem.
 
Ott is hallik majd
fuvola, hárfa.
Szeretteimmel együtt,
mint idelenn.
Úgy legyen.

Határon túl

    Gyermeked legyen
    szeretet legyen
    ne legyen áldozat
    egy könnycsepp se legyen

    Építs bádogpalotát
    benne õrizz hagyományt
    Gyermekednek gyermeke
    térdedet fogja át

Téli idõn odabent
tûzifa robaja
Karácsony fényében
sarjaid mosolya

„Kisjézussal szívünkben
békességet kívánok!”
Ezt üzenik  világgá
a gáboros cigányok.

 Mélyül a szerelem

            Jobban szeretlek,
            mint tegnap,
            de nem szeretlek
            úgy mint holnap
            foglak

A sziget kiválása

Csak a felhők színe, a széljárás és
az emberek arca változik.
Minden más, mint azelőtt.
Lassan úsznak, senki nem gyanakszik.
Az emberek tudják: dél felé haladnak.
Amikor nem arra huny le a nap,
amerre eddig, s nem arra kél,
az emberek fejüket fogják.
Szótlanul… csak arcuk, a széljárás,
és a felhők színe más.
Dél felé… tovább.
Nem a szokott túlpartot látják.
Mozog a táj… vagy ők dél felé(?)
Alattomosan húzódik a partvonal…
A felhők színe… változik…
széljárás még inkább…
És azok az arcok?
A házakat vihartölcsér kebelezi be.
Túlélők mind középre.
Tágul a delta; fogadja őket a tenger.
Már nem látszik a part, csak a kék.
Forog a hold; a nap néha…
Örvényéjszaka. Lelkekben riadtság.
Sós szélben arcok. Fagyosak.
De még látszanak…