Pomogáts Béla – Közös a felelősségünk…

Köszöntő a Szlovákiai Magyar Írók Társasága  jubileumán
Két étvized egy átlagos életkort megért ember esetében nem számít igazán hosszú időszaknak, ámbár az élet első két évtizede ebben az esetben is meghatározó – ekkor alakul ki ugyanis az emberi egyéniség a maga életreszólóan tartós tulajdonságaival.  Egy kulturális intézmény történetében két évtized viszont valóságos történeti korszakot jelent, szomorú módon annak következtében, hogy a magyar kulturális élet históriájában igen kevés olyan intézmény (irodalmi társaság, folyóirat, könyvkiadó) akad, amely ennek a két évtizednek a többszörösét érte volna meg. Az angol és a francia tudós vagy írói társaságok (akadémiák) vagy éppen folyóiratok esetenként akár többszáz esztendős múltra tekinthetnek vissza, ez a mi ese-tünkben szinte elképzelhetetlen, minthogy a vesztett háborúk, a kíméletlen ország-csonkítások, a vereséget szenvedett forradalmak mindig együtt jártak azzal, hogy megszakadt az intézmények élettörténete, új alapokon kellett megtalálni a szellemi folytonosságot, újra kellett kezdeni a munkát, nemegyszer egészen megváltozott működési körülmények között.
Csak példaként említem meg, hogy a huszadik század leginkább tekintélyes magyar folyóiratának: a Nyugatnak 1908 és 1941 között mindössze harmincnégy esztendős élettörténet adatott, ez az alig egy emberöltőnyi idő jelentette a modern magyar irodalom felvirágzásának termékeny és klasszikus korszakát – még akkor is, ha újabban a folyóiratnak ezt a történelmi szerepét némelyek megkérdőjelezik. Még rövidebb ideig működhettek a kisebbségi magyar irodalmi intézmények, megint csak példaként említem, hogy a két világháború közötti korszak klasszikusnak számító erdélyi irodalmi folyóirata: az Erdélyi Helikon mindössze tizenhét, a vajdasági Kalangya mindössze tizenhárom, a felvidéki Magyar Írás (Darkó István, Győry Dezső és Mécs László folyóirata) pedig 1932 és 1937 között alig hat éven át tevékenykedhetett. Hasonlóképpen rövidre szabott működési idő jutott osztály-részül a kisebbségi magyar kulturális és írószervezeteknek, az erdélyi írók legendás marosvécsi gyülekezete, a Helikon alig két évtizeden keresztül, a két világháború között működő Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület, amely nem csak az irodalmi életet, ennél jóval többet: a teljes magyar közművelődést kívánta átfogni és mozgósítani, kevesebb mint két évtizeden keresztül tevékenykedhetett. Hasonló módon igen rövid működési idő jutott osztályrészül a szlovákiai magyar irodalmi társságoknak. Általában mindig közbejött valamilyen történelmi fordulat, például a csehszlovákiai magyarság esetében nemcsak kártékony, mint 1945-ben és 1968-ban, hanem jótékony is, mint 1938-ban és 1989-ben, amely szinte teljesen átrendezte a kulturális közéletet és ennek intézményrendszerét.
A szlovákiai magyar írótársaságok szükségességét az írói érdekvédelem megszervezésének feladata vetette fel. Először a szlovenszkói magyar irodalmi életben általában kezdeményező szerepet vállaló Gömöri Jenő Tamás hozta szóba az általa szerkesztett pozsonyi Tűz című folyóiratban egy írói érdekvédelmi egyesület ötletét, majd Kultsár Mikós és Darvas János (ugyancsak a „hőskor” emlékezetre méltó személyiségei) próbálkoztak a Madách Társaság, illetve Szövetség létrehozásával, később a kassai Kazinczy Társaság (Sziklay Ferenc irányításával) vállalta a kisebbségi irodalom érdekeinek képviseletét, ugyancsak erre törekedett a Szentiváni Kúria nevet kapó szerveződés, amely Szent-Iványi Józsefnek, a Magyar Nemzeti Párt elnökének kezdeményezésére – a marosvécsi Helikon példája nyomán – kívánt írói közösséget és érdekvédelmi mozgalmat alapítani. Ezután több kísérlet is történt a felvidéki magyar irodalmi élet szervezeti összefogására, így 1931-ben létrejött  a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, amelynek irodalmi tagozatát Szalatnai Rezső, majd Darkó István irányította. 1936-ban a Kazinczy Társaság, a Toldy Kör és a Jókai Egyesület (tehát kassai, pozsonyi és komáromi irodalmi körök) egyesülése révén megalakult a Csehszlovákiai Ma-gyar Irodalmi Szövetség, majd 1938-ban Darkó István és Gömöry János kezdeményezésére a Magyar Írók Gazdasági Egyesülete – a hasonló magyarországi érdekvédelmi szervezet mintájára. A mostani ünnepi alkalommal, úgy gondolom, meg kell emlékeznünk az „irodalomalapítók”, így Gömöri Jenő Tamás, Darvas János, Mécs László, Sziklay Ferenc, Gömöry János, Darkó István, Vozári Dezső, Fábry Zoltán és a többiek munkálkodásáról és erőfeszítéseiről – nélkülük Trianon után aligha jöhetett volna létre felvidéki magyar irodalmi kultúra. A „hőskor” nagyjából két munkás és küzdelmes évtizedet fogott át, ezt követően (1938 után) a felvidéki magyar írók a magyarországi irodalmi életben helyezkedtek el, majd 1945-től kezdődően egészen az ötvenes évekig nem nyílt lehetőség arra, hogy a szlovákiai magyar írástudók szervezett módon kíséreljék meg érdekeik képviseletét, és csak a Csehszlovák írószövetség Szlovákiai Szekciójának, illetve a Szlovák Írók Szövetségének, majd az ennek keretében az Egri Viktor által létrehozott „ma-gyar munkaközösségnek”, később „magyar szekciónak” a keretében alakulhatott meg olyan közösségi fórum, amely szervezetten adott hangot a szlovákiai magyar irodalmi életnek.
Ezeknek a történeti előzményeknek a szellemi és szervezeti hagyományára épült az 1990 januárjában megalakuló Csehszlovákiai, illetve Szlovákiai Magyar Írók Társasága, amely nem sokkal ezután a Szlovákiai Írószervezetek Társulásának alapító tagjaként – időrendben Grendel Lajos, Szeberényi Zoltán, Fónod Zoltán, Tőzsér Árpád, Balázs F. Attila, Koncsol László és Hodossy Gyula – elnökletével – most már két évtizede fogja át és szervezi a felvidéki/szlovákiai magyar irodalmi életet. Ez a két évtized mindenesetre alkalmas volt arra, hogy a társaság felismerje az előtte álló tennivalókat, megalapozza kulturális identitását és létrehozza azokat a szellemi és szervezeti kötődéseket, amelyek nyomán egyrészt a magyar nemzeti irodalom és kultúra más (tehát nemcsak magyarországi) intézményeivel alakíthatott ki  tartalmas együttműködést, hanem a szlovák (illetve a szlovákiai) irodalmi élet egészével is. Az írótársaság mára a magyar nemzeti irodalom közéletének szerves alkotórészeként és alakítójaként tevékenykedik, munkáját és eredményeit nemcsak Pozsonyban, Komáromban, Dunaszerdahelyen és Kassán ismerik és ismerik el, hanem Budapesten, Nagyváradon, Kolozsváron, Ungváron és Szabadkán is. Valójában annak a nagy „családnak” a megbecsült tagja, amely a magyar irodalom ügyében vállalt közös felelőssége nyomán szervezi és gondozza nemzeti irodalmunk életét.
Hadd szóljak egy rövid időre személyes tapasztalataimról is: magam annak idején közel két évtized során a Magyar Írószövetség elnökségének tagjaként, majd elnökeként kísérhettem baráti figyelemmel az írótársaság életét és küzdelmeit. Több közgyűlésén és találkozóján szerezhettem személyes tapasztalatokat arról a nem éppen szellemi küzdelmek nélkül zajló folyamatról, amelynek során közületi identitása és köznapi munkája kialakult. Minden irodalmi szervezet életében voltak megtorpanások, belső viták, akár szakadások, a Magyar Írószövetség mögöttünk lévő két évtizedes történetében meg különösen, és természetesen a felvidéki test-vérszervezet is szerezhetett kedvezőtlen tapasztalatokat, ugyanakkor ennek a szer-vezetnek igen nagy érdeme, hogy mindig meg tudta őrizni egységét, holott a ma-gyar politikai életben, a felvidéki magyar politikai életben is, szinte folyamatosan érzékelni lehetett a belső küzdelmeket, a törésvonalakat, a szakadásokat – és következtükben a kisebbségi magyarság érdekérvényesítő törekvéseinek időnkénti elerőtlenedését.  Ebben a nem igazán kedvező helyzetben igenis nagy szükség van a kulturális élet szervezeteinek, így a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (mint ahogy szükség lenne a budapesti írószövetségnek) az erőfeszítéseire annak érdekében, hogy a nemzeti egység, a nemzet közös érdekeinek védelmében érvényesülő írói felelősségtudat (ahogy ez a mögöttünk lévő kommunista korszakban) hatékonyabban jusson érvényre. Ebben tehet igen sokat (más felvidéki, magyar-országi és Kárpát-medencei írószervezetekkel összefogva) a szlovákiai magyar írótársaság.
Ennek a társságnak és általában a felvidéki magyar irodalomnak ugyanis nem csak regionális (nemcsak felvidéki/szlovákiai), hanem általános nemzeti jelentősége és felelőssége van. Ez a gondolat nem lehet idegen a felvidéki magyarság, az itt élő magyar értelmiség és irodalom képviselői számára, minthogy a két világ-háború közötti évtizedek szlovenszkói magyar közéletének és szellemi életének, mondhatni, teljes képviselete – tehát Fábry Zoltántól Mécs Lászlóig – mindig is az elszakított magyarság kultúrájának egyetemes nemzeti kötődését és felelősségét hangsúlyozta. Álljon itt tanulság gyanánt csupán egyetlen idézet, Darkó Istvánnak, a Magyar Írás szerkesztőjének Élet és irodalom című programadó írásából: „A kisebbségi magyar ideológia úttörői és harcosai szélesebb távlatokat is fel szoktak tárni. Azt mondogatjuk tehát, hogy az összesítő, újjáteremtő, a mában szántó s a jövő vetéseire számot tartó, kiegyenlített és szabályozott, igazságos és erkölcsös új magyar életforma a kisebbségi magyarság kagyló-kínjainak gyöngyszemeiképpen jön majd létre. Magának a kisebbségi magyarságnak ez már életfeltétele, halaszthatatlan, első teendője, már a késedelmezés nehézségeivel is küzdő sürgős munkája. De – tervezzük – a kiforrt új kisebbségi életforma a magyarság egyeteme számára is óhajtott és követett példa legyen, amely új alapokkal erősítse meg az összmagyarság életét is. Erre azonban csak akkor kerülhetne sor, ha a kisebbségi, legalkalmasabban a szlovenszkói magyarságnak tiszta képletekre, matematikai igazságokra sikerül megfejtenie élete feladatát.”
Ezek a történelmi kijelentések, úgy gondolom, ma is érvényesek: a felvidéki magyar irodalmi kultúrának természetesen ma is a magyar nemzeti irodalom szellemi és erkölcsi rendjében kell elhelyezkednie, és ennek a szellemi rendnek a kiteljesedését, megerősödését, érvényesülését kell szolgálnia.  Mi, akik Budapestről kísérjük figyelemmel az itteni erőfeszítéseket és eredményeket (és ilyen eredmény, igen értékes eredmény és vívmány a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának létrejötte és eredményes működése is), jól tudjuk, hogy a társaság milyen nélkü-lözhetetlen szerepet tölt be a magyar szellemi élet egészében, és meg vagyunk győződve arról, hogy ezt a szerepet nekünk is erősítenünk kell, bárhol is éljünk a „magyar glóbuszon”. Együttműködésünk és közösségünk a közös nemzeti és irodalmi felelősségre épül, ennek a közös felelősségnek a jegyében vagyunk egymás szövetségesei és barátai.