Tóth Elemér – Emlékképek Szőke Józsefről

Előszóféle
Kedd. Este nyolc óra. Megyek át a szobán, és a szemem sarkából látom, hogy a feleségem kíváncsian figyel.
– Felhívom Jóskát – vetem oda neki, aztán zavartan elhallgatok, mert belém hasít a döbbenet! Soha többé nem hívhatlak fel, hiszen meghaltál, elköltöztél ebből az árnyékvilágból… Nemrég temettünk… Pedig néhány nappal a halálod előtt még együtt voltunk. Többnyire kedd vagy szerda esténként telefonáltunk egymásnak, amióta leköltöztél Vajkára, hogy hol és mikor találkozunk?! Általában Pozsonyban jöttünk össze, s két-három órácskát üldögéltünk némi bor mellett irodalomról, politikáról beszélgetve. Pár nappal a halálod előtt azonban azt ajánlottad, ugorjunk le Vajkára egy kis utólagos születésnapi tereferére (szeptember 16-án töltötted be a nyolcvankettőt!). Ha sejtettem volna, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk, soha be nem tettem volna a lábamat Vajkára…
A halálodról nagyapám halála jut az eszembe, aki a betegágyán feküdve örö-kösen az ajtót nézte-figyelte, noha az egész család ott ült körülötte, csak én hiányoztam. Aztán amikor megjöttem Tornaljáról, és leültem az ágya szélére megfogva pergamenszáraz kezét, miközben eldadogtam a zavart kérdést: Hogy van, nagypapa? Mosolyfélére ránduló szájszeglettel nagyot sóhajtott, és meghalt.
Nálatok azonban semmi sem mutatott a házatok körül ólálkodó kaszásra. Ugyanúgy beszéltél, ugyanazzal a szellemi frissességgel-bölcsességgel – talán csak a szemedből, a tekintetedből hiányzott az a bizonyos fény, öröm, játékos derű, amely közel hatvanéves ismeretségünk, barátságunk alatt soha, a legnehezebb megpróbáltatások idején sem tűnt el belőle…
Ezen gondolkodtam, ezen rágódtam akkor is, amikor utolért a hír: meghaltál.
Nem tudom, nem akarom elhinni. Nem bírok beletörődni…

* * *
A szerkesztő, főszerkesztő
Valamikor 1959-ben találkoztunk először a Komáromba (a Jókai Napokra) tartó vonaton, jóllehet az írásaidat, a riportjaidat, karcolataidat, tárcáidat és novelláidat már gimnazista koromtól ismertem. Mindmáig őrzöm az általad szerkesztett-válogatott József Attila és Petőfi Sándor versesköteteket, de az Új hajtásokban Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája címen közreadott irodalomtörténeti jelentőségű munkádat is. És persze ismertem az általad jegyzett ( főszerkesztett) lapot, az Új Ifjúságot, amelynek lelkes olvasója voltam, mert más volt, egy picivel bátrabb, szabadabb mint a rengeteg maszlagot közvetítő többi. Így hát 1962-ben, a Szabad Földműves tagjaként, örömmel vettem a meghívást a szerkesztőségedbe, hogy mint afféle parasztgye-rek, vegyem át a lap mezőgazdasági rovatát. Ekkor kezdődött a barátságunk. Minden tekintetben fölkészült, a lapszerkesztés csínjával-bínjával tisztában levő embert ismertem meg benned, olyat, aki tartást adott mind az Új Ifjúságnak, mind a szerkesz-tőinek. Olyan embert, aki hagytál dolgozni mindenkit. Ahogy mondogattad: „Az újság-író ott kezdődik, hogy mindent meg tud és mindent meg mer írni, aki megtanítja az olvasót a sorok között olvasni, aki vállalja a saját és az emberek igazát, aki vállalja ezt a megtaposott közösséget… Akik ilyenek, azokat én is vállalom…!”
Az előzőeket igazolandó, elmondok egy esetet. Az egyik riportomban a Rima-szombatban épülő cukorgyárról többek között azt találtam írni, hogy a „portán szlo-vákul fogadnak, az irodában csehül beszélgetnek velem, az építkezésen pedig magyarul káromkodnak…”
Hatalmas botrány kerekedett belőle. Téged berendeltek a „Fehér Házba”, s ami-kor megjöttél, egy kicsit vert ugyan a verejték, de ezt mondtad: „Tizenegy órakor gyű-lést tartunk, amelyen részt vesz az ELVTÁRS is a pártközpontból. Nos, én majd lehor-dalak a sárga földig, de te meg ne merj szólalni. Egyszóval, bármily nehezedre esik is: HALLGASS!!! Csak így tudlak megvédeni!”
A gyűlés ragyogóan sikerült. A taktikád olyannyira bevált, hogy a végén már az ELVTÁRS vett a védelmébe meghagyogatva, hogy a jövőben azért jobban vigyázzak arra, mit vetek papírra! Azzal elment. Te kikísérted, s amikor visszajöttél, a jól végzett munka öröme sugárzott rólad, hiszen megmentettél egy fiatal tollforgatót a jövőnek.

* * *
Az író és a közéleti ember
Szerettem az írásaidat. A legkisebb karcolatodnak is volt hangulata, légköre, életszaga, az elbeszélésekről, novellákról nem is beszélve. Élvezettel olvastam a Katicabogár című regényedet, ugyanúgy a Tátrai kalandot, amelyek mindegyike az Új Ifjúság hasábjain jelent meg folytatásokban. Ha olykor beszélni akartam veled róluk, legyintettél. Ami azt jelentette: hagyjuk. Mintha féltél, sőt irtóztál volna az esetleges dicsérettől. Te viszont soha nem fukarkodtál az elismerő szavakkal, ha egy-egy ver-semet vagy novellámat olvastad az Irodalmi Szemlében, a Hétben vagy a Nőben. Amikor támadás ért, tanulságként vagy miheztartás végett gyakran idézted Komlós Aladárt: „Egy-egy művet a benne megnyilatkozó emberség, a hívő vagy hitetlen, a haza-fias vagy hazafiatlan, a vallásos vagy vallástalan volta miatt támadni semmivel sem bölcsebb és magasabbrendű dolog, mint az, ha, mondjuk, a tigris elhibázott teremtésnek tartja az oroszlánt, vagy viszont. Esztétikai mértékkel mérni ellenben annyit jelent, mint – hogy a képnél maradjak – azt vizsgálni, hogy az oroszlán oroszlánnak, a tigris tigrisnek jó-e, azaz hogy a művész hű-e önmagához.”
Te mindig hű maradtál önmagadhoz!
Bármerre mentünk, bármerre bolyongtunk, sugárzott belőled valami sajátos emberszeretet, úgyhogy azonnal szót értettél mindenkivel, mindenki megnyílt előtted, amit az író gyümölcsöztethetett volna. Gondolom, ez is volt a szándékod! Csakhogy…
Csakhogy közbeszólt a politika: a Csemadok, a főtitkárság. Aztán a prágai tavasz eltiprása után sorra eltiportak bennünket is; főként azokat, akik akartak valamit tenni elárvult nemzeti közösségünkért.
Kizártak hát mindenből, és teljes közéleti, publikálási tilalommal büntettek. Hogy még jobban megalázzanak, a Csemadok KB könyvtárába, levéltárába száműz-tek. A szervezet főtitkárából – semmi emberkék kifutófiújává degradáltak.
A tehetséget persze ideig-óráig sikerülhet ugyan félreállítani, lebénítani, végle-gesen megtörni, megroppantani azonban lehetetlen. Ismerted ugyanis a mondást: „Nem minden baj jön ártalomra!” Hát hangyaszorgalommal, egyszemélyes intézményként munkához láttál, és a „számkivetettség” évei alatt megalkottad A csehszlovákiai ma-gyar irodalom válogatott bibliográfiája I–IV. köteteit, felbecsülhetetlen értéket hagyva vele az utókorra. Aztán fokozatosan a mesélőkedved is visszatért. Bizonyítja ezt A síró hóember, A napraforgóvá változott leány és A hencegő nyúl úgyszintén. Csak a „nagyregény” nem íródott meg, pedig mind a tudásod, mind a tehetséged megvolt hozzá. Találgatom: mintha a félreállítás évei kiölték volna belőled a becsvágyat…

* * *
Utószóféle
Amíg Pozsonyban éltél, hetente legalább egyszer összejöttünk: Duba Gyula, Török Elemér, te és jómagam. S miközben elkortyolgattunk egy-két pohár bort, ver-sekről, könyvekről, irodalomról, politikáról beszélgettünk; s mi, Dubával somolyogva vártuk, hogy mikor akasztjátok össze a bajszotokat Törökkel holmi semmiség fölött, késhegyre menően védve az igazatokat. Aztán elváltunk, de még jóformán be se csuktam magam mögött az ajtót, amikor már csengett a telefon. Török hívott: „Az az érzésem – magyarázta – , hogy egy kissé kemény voltam Jóskához. Kérlek, hozz össze egy találkozót, hogy megkövethessem.”Alighogy letettem a kagylót, a szerkentyű újfent csörögni kezdett. Igen. Te hívtál. „Kérlek – mondtad –, hozz össze egy találkozót, mert úgy érzem, megbántottam Törököt. Szeretnék tőle elnézést kérni.”
És így ment ez körbe-közbe…
– A „magyarnak” nem az „internacionalista” az ellenfele, hanem a „rossz ma-gyar” – szavalta Török legközelebb Illyés Gyulát idézve.
– Már megint tűzbe jöttél, mint a pap szamara a katonazenétől! – jegyezted meg, és abban a pillanatban ismét a tetőn volt a tűz, így aztán újra össze kellett jönnünk…
Később Török felköltözött az egek városába, te lementél Vajkára, noha jól tudtad, „öreg fát nem lehet átültetni”, de mégis vállaltad a gyerekek kedvéért. Most azonban már alighanem Törökkel ücsörögtök valamelyik égi borozóban, és vártok bennünket: engemet, Dubát és mind a régi társakat, hogy újfent koccinthassunk egymás egészségére, amiképpen itt a földön…