Z. Németh István versei
Lemurnak lenni Lemurián kívül
Lemurián kívül, ha lemur vagy,
lemurrognak érte.
Ezért Gregor, sohase menj kívül
Gregorián.
Ha lemur vagy, maradj lemur.
Ne szédítsen a vágy, hogy nyelvedet
elcseréld pangeára, pruszlikra, predevecsre,
nincs az az anyagi gyönyör, hogy megérje.
Légy lemur, ne Mirr-Murr, s ne marhaszegy.
Egyszerűnek tűnik ez, mint 1×1,
mégis sok lemur nyelvét a sárba vágja,
s átvedlik mivé Mu földjén,
vagy kivándorol Szinesztéziába.
Novemberi alkony
milyen gyorsan esteledik bennem
a többiek még kinn állnak a ház előtt
s fénykarikát szór nyakukba az alkony
én már idebenn búsan dörmögök
és nem is látom a kéz a láb merre indul
de érzem az ujj bekapcsolja a gépet
egy másik a képernyőbe enged áramot
s az agyhullámok belecsapódnak
a kibertér villogó lecsójába
telefröcskölve szavakkal
az értelem látóhatárát
Lepkét enni
Mócsai Gergelynek
lepkét enni
és nem érni be kevesebbel
az egyik szárnyát hosszan nyalogatni
mint fűszálra tapadt lucskos eget
a másikat mohón falni fel
– vaddisznó csörtet a lélek szőnyegén –
majd a tüzes szivárványt: csápjait elroppantani
szájszervén a göndör nyál még kicsusszan
fogaid recés bárdja csupa hímpor
az ónszínű szemekben születő rettenet
már egy másfajta létezés ostorát
csavarja rád
4 soros
Bennünk vívják harcukat a halhatatlanok:
aki bújt, kibe bújt, találd ki, ki vagyok.
Egynek a lakhelye, másiknak a tükre,
téridő tréningünk így szabták el. Szűkre.
Visszajátszás
miután sorsomat defragmentáltam
minden Vele töltött napom egymás mellé került
az órák az órákhoz igazodtak
a perc perchez simult
így alig csuktam be utána az ajtót
rögtön benyithattam megint
és ő kedves öleléssel fogadott
álltunk hosszan a kis szoba közepén
orrom a hajában kezem a derekán
szívünk felajzva dobolt
és suttogtam hogy mennyire mennyire nagyon
ő néha megszólalt: tudom
aztán a fájl végére ért a kozmikus letapogató
a sorslejátszó üresen hümmögött
a képernyőn a szorgos fényhangyák
csak hordták csak hordták a szívembe
az ürességet
kezem a kilincsért nyúlt újra:
az ajtó zárva volt
Apád faszöge
mielőtt fémbe hatol
hülyén érzi magát a faszög
mint amikor a költő újra termékenyre vált
s lángol a haja közt a haza faszene
mert mi a faszív marad tanulságul
s örökségül az unokáknak
a vitrin múzeumában ott villog majd
apjuk faorra és faszája
fafej volt a zöreg – mondják
fáradtan és elfásultan
verset azt hagyott ránk de pénzt nem
milyen gyökér is az ilyen
hársfaszerű feszületre feszülő faszülő