„…hogy kitudódjék a világ”

Jó egy évtizede vendégeskedett köreinkben – Pozsonyban és Dunaszerdahelyen – a pár éve elhunyt erdélyi költő, Lászlóffy Aladár. A pozsonyi olvasóknak Tőzsér Árpád „mesélt” a költőről és verseiről, Dunaszerdahelyen pedig nekem jutott a megtiszteltetés, hogy bemutassam őt a Vámbéry Irodalmi Kávéház közönségének. Mind-ez arról jut eszembe, hogy a minap egy kis újraízlelgetésre leemeltem a polcról …hogy kitudódjék a világ című válogatott verseit.  Emlékszem, a költő bemutatását valami olyasmivel kezdtem, hogy én kissé mást hallok hangsúlyosnak a Lászlóffy-költészet „koncerttermében”, mint Tőzsér. Lászlóffy egyik versében azt írja, „Bee-thoven-sorsú minden költő végül: kedvét szegik, hogy aztán elcsigázva saját szavát se hallja már a csendben, mire a kor kinn bölcsen magyarázza”. Azon a régi estén elmondtam, hogy nem könnyű és nem is célszerű bölcsen magyarázni a költészetet – Lászlóffy költészetét –, mert akkor mire van maga a költészet mint öntörvényű művészet, mire való az életmű mint a természet, a lét, a makro- és mikrokozmosz, az idő és az időtlenség (s benne a történelem) faggatása, ostromlása és megszólaltatása?
Lászlóffy Aladár, akit – az ő szavaival – mindenestül gyönyörködtet a világ, s akinek „kincse a valóság”, egy helyütt azt írja, hogy „a világ teljes és minden benne van”, s „már nincs olyan, ami nincs, már csak olyan van, ami van”. A kérdés csak az – fejtegettem –, hogy ez a teljesség és ez a minden, ami VAN, lakható-e, s mit mond erről nekünk a történelem? S az is kérdés, hogy ez a teljesség és ez a minden, ami VAN, az ember nélkül is van-e, pontosabban az ember nélkül is megszólal-e? Mert mi van, ha a világ tudatlanság? Ha a világ megíratlanság? S ezért kell világgá mondani világunkat: a tudatra ébredés utáni öntudatra ébredésünket – a felismerést, hogy a megíratlan világot meg kell írni szabad szolgálatunk által. Mi van, ha a világ csak akkor teljes és akkor minden, ha közöljük tényünket a világgal, azt a tényt, hogy örökké útban vagyunk a sohasem végső, a kimondhatatlan, mégis egyetlen Valóság felé: énekelünk, hogy a világnak legyen éneke, amely megszólítja, benépesíti és emberivé teszi a Valóságot? („Minden szó, amit itt hagyok, kevés és ostoba nélkülem. Segíts rajtam, utánam élő ember, és énekelj tovább!” – írja Lászlóffy Aladár.)
És mi van, ha ez a kimondhatatlan, egyetlen Valóság Isten? – fejtegettem tovább. Őt hogyan faggassuk, hogyan ostromoljuk, hogyan szólítsuk és hogyan szólaltassuk meg? Vajon úgy-e, ahogy egy másik költő, Weöres Sándor „tanácsolja”: maradjunk emberek mindhalálig, mert az ember munkája csak így használható mindenkor: ha cipőt szegel, ha fát ültet, ha verset ír? Vagyis: a nagyság álmából valóban ki kell bújnunk, hogy valamennyi dicsőség fogadja ásításunkat, mert nagy és dicső csak egy van, a Valóság, aki Isten? S ha így lenne, a költő ne igyekezzen túlharsogni ezt a Valóságot, hanem szólítsa meg kinyújtózás és zsugorodás nélkül, „a mérettelen Isten teremtésével közös ütemben”?
Kérdések, melyek Lászlóffy Aladár költészetében kimondva és kimondatlanul jelen vannak. S egyáltalán nem biztos, hogy a költőnek minderre válaszolnia kell, mert a kérdezés éppen úgy „történés”, éppen úgy „cselekvés”, éppen úgy „út” a Valóság felé, mint a lehetséges válaszok ezekre a kérdésekre.
Azon a régi esten elmondtam még, hogy úgy gondolom, az ember, így a költő útja is út az élet pereméről az élet szívébe. S ezen az úton a költő drámája az írás: tolmácsolása önnön válságainak, annak, amit e válságok nyomán megtapasztal a lét-ről. S a költő esetében a tapasztalások „kiéneklése” maga a költészet, a formát öltés. Ez a formát öltés, a „drámának ez az írása” Lászlóffy költészetében maga „az ezerszínű igazság megélése s az egyetemes jó gazdagságában való elmerülés”. S ez az, amiről nem akarok és nem tudok beszélni – mondtam –, hiszen, ha a költő gyón-tatópapja az esztétika, akkor ebben a szépségben csak egyféleképpen lehet megfürödni: ha olvassuk ezeket a verseket, hogy – a költő szavaival – benne égjünk a folyamatban s üljünk sorsában a világnak, hogy kitudódjék a világ.
Végezetül egy feledhetetlen „fotó” Lászlóffy Aladárról, Csiki László, az azóta szintén elhunyt költő tollából, hogy most már végleg így maradjon meg emlékezetünkben:
„Lászlóffy Aladárt, költőként, mindig őszre nyitott ablaknál állva látom egy dús szobában. Érezhető: szülőházból leválasztott szoba az. Boltívesnek kell lennie. A fali polcokon tört sarkú könyvek és avíttas tárgyak a hipermodernek között, érdes kődarabok, a padlón folyóirat- és oklevélkötegek, azokon némi por vagy hamu.
Lászlóffy Aladár abból az ablakból az alexandriai könyvtárra lát. A könyvtár lángokban áll, a kiművelt módon impregnált, tartósított irattekercsek igencsak gyúlékonyak. Odakint, a jobbágykék égen dulakodó gyönyörű felhők – vagy az égő könyvtár füstgomolyai. Idáig érződik a múlt. A senyvedő kerti avar, netán egy világvégi város fanyar szaga. Leheletnyi óceáni sós szél keveredik bele, vagy tiszta emberi testszag. »Kornyi hosszú délután.« Otthon. »Hányadik Erdély ez a táj?«
Érezhető: valahol fejedelmek bujdokolnak, szakadt becsvággyal és köpö-nyegben. Forradalmárok is, persze, ugyanolyan öltözetben, karneváli álruhában mindahányan. Preklasszikus zene szól. Közben a mikrochip csipog halkan, de hallhatóan. Hallatszik a báli terem körül a tűz ropogása is. Osonó kis állatok neszezése, akár a szerelmes, érzelmes suttogások.
Lászlóffy Aladár éppen azt kérdezi a hangokkal teli történelmi csendben: »Hányan rohadtak el húsz és harminc között?« Meg azt: »Tudhatod-e véglegesen, / hogy nem véglegesen tudhatod, / amit tudnod adatott?« A két kérdés között harminc év termékeny kőmezeje. Előttük az összes, a mérhetőkből, de bejárhatatlanokból.
És ekkor egyszer csak azt mondja Lászlóffy Aladár a levegős ablaknál: »Hallgatok már telitorokból.« Mosolyog hozzá. Egy kicsit, úgy emberöltőnyit. Csak azzal a tudattal, bölcs iróniával, hogy ezekkel a szókkal, szóképekkel ő így eljátszhatott. Elviháncolt egy kicsinyég. Tobzódott egy lélegzetvételnyi ideig. Dúskált egy picit. Megmutatta, hogy lehet, ha nem szabad is. A szavak készen álltak az idők kezdete óta, s a bölcselők, költők léte óta fegyverben is. Amolyan magán-kertünk alatt bujkáló szabadcsapatként, betiltva, elhallgatva, néha a legjobbaktól is elfeledve, hamvukba holt könyvtárakból kimenekülten, s halálig szabadon. Utat kell vágni nekik csupán a római kori kőromokra épített polgárházak, a hangos idegen tömegek vagy a kerti növények között. Mint egy, az éppen aktuális létezésbe beépített világegyetemi titkosügynök, rejtezkedve és más-más alakban megmutatkozva mégis a »társadalmi eseményeken«. Játéknak is jó ez, izgalmas legalább. Közben pedig csak áll az ember az ablaknál. Ott várja a… Mit is?”
Igen, Lászlóffy Aladár áll az őszre nyitott ablakban, figyelve a világnagy nyüzsgésre, és ezt gondolja:
Lehet, hogy mindig ekkora gyűlöletben
éltek.
Lehet, hogy titkon tovább is tulajdon
kannibál népével tartott Robinson
házába beépítve Péntek.
Lehet, a Megváltót szorult és jéghideg,
esztelen esetben, kivégzés hajnalán
szokás csak hívni,
különben ölni kell, fuldokló irigyen,
félve, sunyítva, sárban és vérben is
egymásra fonódva fürdeni,
harapni, karmolni, vívni.
Lehet, hogy még nem is emberek,
már nem is emberek, hogy ezt a Földgolyót
valami tévedő kozmikus Trianon
adta kezükre.
Lehet, hogy mindennek ez a kék
buta ég, ez a bús reneszánsz, ez a
Bach-muzsika mégis a tükre.
Lehet, hogy irgalmas, szorgalmas, kegyelmes,
szerelmes, fegyelmes csakis így – mégis így
lettem, lehettem:
ebben a mindig is
ekkora esztelen
gyűlöletben.