Varga Imre Reggelnapló

1
Égi óra ébreszt. Verssorok rezegnek. Aranytrombitákból kiömlik a napfény. Kelj föl, Imre, kelj föl! A fenyőfa ága csapkodja falamat. Hat szótagra ásítsz.
Még korainak vélem. Legalább húsz perc, fél óra szundikálás negyed hétig, s akkor majd nekilátok a jegyzetelésnek. S fél nyolc lesz, amikorra valóságosan fölkelek. Odakintről a japánkakasok meg az eső kopogása. Zeng a bádogeresz.   
Amit a szem és a kéz megérint, átadja magát. Mielőtt e golyóstollnyomokkal kéklő papírlap lennék, voltam már: elúszó álomképeket tagoló ritmus, a nyitott tudat terében csapkodó fenyőfagally; majd óra vagyok, tik-tak, bőrsaru, fali csempe, törlőpapír, víz meg petúnia, lila virág fehér sávokkal, piros szirom, eső, üres vödör, esővíz a fémhordóban (persze hordó is vagyok) meg a vízkimerés, rozmaring-ágacska, alsónadrág, a fehérnemű illatát tapasztaló orr. Se szeri, se száma a dolgok-nak, ami leszek, míg tollat fogok, s a tegnap este előkészített fekete nylonkötésű határidőnaplót magam elé húzom és fölírom a mai dátumot (csütörtök, május – mondjuk – huszonkettedike), s most már nincs látható akadálya, hogy megírjam a mai napra kiszabott három oldalamat.
Tegnap hosszasan válogattam a beíratlan füzetek, naptárak között s így találtam ezt a régi határidőnaplót (Wir wünschen Ihnen ein glückliches und erfolgreiches Neues Jahr). Még könyvjelzője is van. Túl nagy azért ne legyen! A tenyérnyi füzet az meg kicsi, abban háromoldalnyi inkább korlátozna, mintsem hogy felszabadítana. Így Goethe nyomdai vakpéldánya (Drámák) túl vaskosnak bizonyul, egy nagy A/4-es formátumú – jegyzetelésre való – túl nehézkesnek. Ami most van előttem, barátságosan kézbe simuló.
Ha kritika is lehet e vargabőrbe kötött szerző felé: engedékenységemet, sőt: lustaságomat éri. Az időmmel túl hányavetin bánok. (Pedig látom szélsebes futását.) Még, még egy kis alvás ráadásnak, s ezzel elodázódik a tennivalóm. Majdolódik az írás.
Vers megint nincsen. Pedig azt hiszem, ez bízatott rám. Már tizenegy-tizenkét évesen versekkel kísérleteztem; gimnazistaként irodalmi folyóirat közölte zsengéimet, később (némi időcsúszással), könyvem, könyveim is megjelent/ek. Mintha minden a helyére került volna. De megkeseredett a szám. Mert akadályozói, ellenzői, lefitymálói is voltak annak, amit írtam- közöltem. De segítői, olvasói, barátai, biztatói is. Megtörtént, hogy egy-egy versem lányt is hozott ágyamba. Önmagammal elégedetlenül vártam a dicséretet, elismerést vagy szerelmes pillantást. Persze, nem ezekért írtam; voltak, vannak erre dilettánsok.

Idegen voltam mindenütt.
Ebből az idegenségből települtem át ide, az ismeretlenbe. (S ez lett az otthonom. Az otthonaim.) Mert nem tévedtem el, bár tévelyegtem. Voltak barátaim. Segítettek. Az albérleti kallódások után lett lakásom. Keresték a társaságomat. (S én közben megtaláltam e világ idegenjeit: a hajléktalanokat, a drogosokat. Írtam róluk Az egyikük nevetve mondogatta: Túlélni, ha beledöglök is!)
Bő negyedszázada én is többet tudok a válságokról, s a bennük rejlő mérhetetlen energiáról. Hogy válik egyszerre érvénytelenné, amit megéltem, ismertem és megírtam. S hogy saját történeteimhez sem jó ragaszkodnom.
Akivel a vers, az élet csak megesik, az szabad.
Közben odakint az ereszcsatorna alatt megtelik a vödör, kimegyek, s áttöltöm egy tárolóedénybe. Szükség van szárazabb napokon az esővízre. A versre is nyilván. Hogy megtartsam magamat. S a világomnak értelme legyen.
Úgy érzem, alkatomhoz képest is túl magányos vagyok. S ezt érvényteleníti máris egy utcai kiáltás a szomszéd udvar mélyébe: A táskád ott maradt nálunk! A magányosság érzése elmúlt. Az ablakom nyitva.
Az esővízzel telt vödröt ürítem ki megint. Eső lettem a leírásból kimenve, vashordó, vizeskanna, sár, csatorna, éti csiga, majd gyufalobbanás, füstölőillat, berregő teherautó, feketerigó. A belső alakítás, ami aztán ilymód papírra kerül.
Tegnap délután szlovák–magyar költőtalálkozó. Hosszan, vontatottan, unalmasan akadozva és darabosan; Szent Habakkuk, mennyi szólam! Az érdemleges, hogy ilyen alkalom is jó az önmegfigyelésre.
Jó volt sétálni késő este hazafelé Piliscsabáról, míg meg nem áll mellettem autóval valaki. Autószerelő. Sársisápra, haza megy Budapestről, ahol a műhelye van. Kék zubbonya iszonyúan hajkorpás, s az ülésen mindenütt újságok („Odaba-szom őket, hogy közel legyen”), ezeket most a kezembe nyomja, hogy fogjam a kupacot, amíg ő helyet teremt. Hazaérve még megöntözöm a paradicsompalántákat, salátát készítek, s olvasgatok.

    2
A szóbahozhatóság kevés. A muskátlik pirossága a virradatban, az állólámpa percegése és a várakozás bennem, hogy a fél ötöt jelezze a közeli templom órája. Két ütés a csendre, a szendergő szívre.
Eszembe jutnak a tegnap szédületei. Pénztárca nélkül indulok el otthonról, s a buszmegállóban, a padra tett táskám felé sietve nekikoppanok az oldalfal üvegének. Mintha gondolatoknak, szavaknak ütköznék, nem látva, hogy köztem és a külvilág közt vannak. Nagyot koppan a homlokom, s bár fájdalom nincs, az ütközés megráz, fölébreszt. Az átláthatóság is megakaszthat. A múlt héten még nem volt itt üveg s most milyen nyilvánvaló! Ami a szemnek nem akadály, mert átlátható, a testnek viszont igen. Talán észre sem vettem volna, hogy a megálló oldalát beüvegezték, ha átmentem volna rajta, s a túlsó felén kilépek épen, mintha egyik pillanatból a másikba jutnék.
Megállok Csillaghegyen, egy órácska szauna, úszás a meditáció előtt. Szent-endrén még kevesen vagyunk: a ház két lakóján kívül még hárman. A többiek majd később érkeznek. Itt a télikertben szúnyog zilikél, fölöttem a nagy japán gong, a falap (japánul: han) a nagy klopfolószerű ütővel meg a szobakerékpár. Tegnap a meditáció után vagy tíz percig nyomtam a pedálját. Egy fülcimpámra erősített érzékelő révén kijelződik a szívverés (a pulzusom) meg a ledolgozott energia. 10 kcal-t tapostam le az olívaolajas paradicsomból meg a mozarella sajtból. A mediterrán jellegű villa fehér falán belül a kerti parkolóban két személykocsi, s míg ezt leírom, odakint az utcán fölberreg egy teherautó motorja, zörög egy darabig a ház előtt, majd leáll. Ajtócsapkodások.
Tisztálkodás. Lemosom magamról az álmok hím- meg kínporát, helyettük ásványi hintőpor kerül a hónaljba meg a lábujjak közé. Észreveszem, hogy a lámpa a csökkentett fényerő miatt még mindig perceg; lekapcsolom. Már elegendő a fény ahhoz, hogy lássam a soraimat (a sorsomat).
Van itt valaki? A német nyelvlecke egyik példamondata idehangzik.
Van itt valaki? (A toronyóra ötöt kondul.) Valaki-e, aki a hangzókat hallja s a fénylőket látni véli s a történéseket szavakkal illeti, kivonatolja. (Távolról vonatkattogás.) Valaki vagyok-e vagy csak a körülményeim középpontja, aki névvel jelzi magát. Vagy inkább a bent körülményei ez a valaki? A térdemen billegő jegyzetfüzet, a szürke indiai gyapjútakaró, a szombat kora reggeli kisváros csendje, az átrobogó teherkocsi zaja, a macskakő mintázata e dübörgés alatt, a szavak, amikből a sokféleség megteremtődik. Ami a szavakon, gondolatokon túl: tagolatlan. Csak a szándék, az elfoszlott álmok, az éjszaka elmerült képei, a kaszáskút legmélye, a ledobott ruháim, tót kalapom a verem félhomályában, s én az ajtó mögé rejtőzve várom, hogy az őreim belépve meghökkenjenek: nincs itt senki, csak az üres táska, a cipő, a gazdájuk már odalent a (csend) kút(já)ban, vagyis hogy már ő sincsen, mert ahol van, az a nemlét; ők nem is sejtik ezt a (képzeletbeli) rejtőzést, nem hallják a szavaimat, nem tudják, hogy vagyok. De van-e, ami csak képzeletben? Ez így mese, s mintha az én valóságom volna. S ebből egy-egy mondat idejéig az enyém is lesz. S máris továbbadom. Vagyok-e mindehhez én? Van-e én?
Most sejlik valami biztonság. Most, hogy nem vagyok magammal galád, mert felébredtem idejekorán, sőt virrasztok, el-elszundítva pár percre fél négytől, várva az időt jelző kondulásokat. De amikor nagyon én vagyok, a gyengeségeim, esetlegességeim ordítanak rólam, belőlem. Ami ennek teret ad, az a tagolatlan tudat; s ezt most nevembe, formámba zárva élem, történeteimben.
        Hé, van itt valaki?
        Kicsoda kérdi?
        Kicsoda ír?    
        Ki ha olvassa?
Válaszképpen összehajtogatom a gyapjútakarómat, megnyitom az ajtót, és jógagyakorlás a meditáció kezdetéig. Van rá fél órám.
A magányos gyakorlás közben eszembe villan: azért vágyom közösségre, hogy köztük, velük élhessem a magam eredendő senkiségét, senkiségeimet. Nevemben is névtelenül. (S ha ezt más mondaná, nem sértődnél-e meg, kispajtás?) Hagyva, hogy a napok, a társaim nevezzenek meg engem. Akár nevet is váltva. Hogy minden megnevezhetés esetlegességére az életem révén fény derüljön.
De most a fejállás!
A lazaság – egyensúly.

Közös ég. Sőt: felszólítólagosan –: közöss, ég! Magyarázkodom: nem az egyenruhásoknak, a földről feltört hatalmaknak. Hanem, akiknek csak a kékség maradt, a föléjük boltozódó remény.
A teljes tér bennem, velem, általam. Sejtjeim közt a kék tér. A szélfúvás. Autómoraj. Megszólítom, személy(es) az ég is. Lehetőségeivel, s minden formát, nevet rejtő ürességével.
Kékség a sejtjeim között. Miköztünk, akik egy határtalan test sejtjei vagyunk.

Kirajzunk a mediterrán házból. Cseresznyét szedünk. Visszafelé jövet megállunk Hamvas Béla sírjánál. A kövére rávésték: november 7-én halt meg, sírjával szemben meg az elesett szovjet katonák emlékműve; nagy ünneplés, díszőrség az évfordulókon. Mintha Hamvas halálának évfordulóját is ünnepelnék. Most – fordulván a világ – egy cigányvajda mauzóleuma épül oda, akit ellenségei nemrég tettek el láb alól. Márványoszlopok, a mennyezeten szárnyas lények, fehér liliommal, s kívül görögös díszítő motívumok. Ez a kövér vajda halála után megkapta mindazt, amihez életében semmilyen köze nem volt.
Hamvas fejében maradt gondolataitól viszont csodálatosan zöldül a sírköve előtti tuja. Aki képes elolvasni leveleit, megérti Hamvas kimondatlan gondolatait. (A kis télizöld meténg lábjegyzeteivel.)
Mire vágynék álmomban (negyvenévesen)? 1. Egy lányra, aki szeret, és ennek jeleként megkondítja közös üstgongunkat naponta háromszor. 2. Laptop (nyomtatóval) s miközben írok, benne Glen Velez dobol bodhranon). 3. Szintetizátor (s hozzá zeneszerzői képesség). 4. Előszobaszekrény (könyvespolcok) – ez már megvan! Erre ébredtem. 5. Napelemes vízmelegítő és áramfejlesztő. 6. Koncertgitár, tabla (+ virtuozitás). 7. Meditációs terem, szaunával. 8. Hegyjáró bringa 9. Favilla, fakanál, fatányér (+ Sevilla). 10. Kerti eszközök biogazdálkodáshoz (+ kutak tiszta forrásvízzel.) Pince, kamra, padlás – nyesttel.

    3
Nyáron elalszom, s ébredek ősszel. Esküvő (vagy temetés?) után sorban állunk, egy autóbusz-hivatal mellett, hogy a fölöslegessé vált virágkoszorúkat visszakapjuk. A raktárban csak elhervadnának. S majd mindenki kiválasztja magának a fényképeit. A halott is? A mennyasszony is? A halott ara is? A képek még nem készültek el, s addig egy csinos csajjal szemezek. S az autóbusz sem indul, mert kölcsönzővé vált, s mi gyalog nekieredünk az itt várakozó falusi nénikkel meg öcsémmel egy füves domb felé; én kézen fogva egy lánnyal; magas a homloka, szép a szeme, behúzódunk egy kamion alá, s látjuk, hogy a túlsó oldalon van egy csűr, oda is mehetnénk miután a lány a kisöccsét rábízta valakire. Azzal az izgalommal (merevedéssel!) serkentem, hogy vajon megtörtént-e miután felébredtem, amiért a csűrbe szöktünk, vagy várni kell a következő temetésig (esküvőig?). Ahogy megfogta a kezem, a puhasága, melege, ahogy megszorított, annál teljesebb egyesülés nincsen. S ahogy öcsém vádlón, megvetően nézett rám (tán már mielőtt elbújtunk volna a lánnyal), ezt a tiszta érzést nem rontja el. Szép volt, gyönyörű szép.

Tegnap meztelen felsőtesttel ástam a krumplit a tűző napon, föl is égtem (pedig szeptember közepe van). Érzem is a fejem jobb oldalán fölkelés után: lappogás, ké-szülődő fájdalom.
A dombról látom: dohog, morog, csörög, örvénylik alattam a falu.
János bácsi tegnapi történetei: Volt egy komáromi ismerősük, akinek fogadója volt. S gyerekként leste minden szavát, hogyne, aranyfog volt a férfi szájában, s beszéd közben meg-megvillant, s neki az akkor csoda volt. Az aranyat szóló fogadós.
Emlékszik Horthy Miklós bevonulásra Rév-Komáromba. Ők vidékről, Ácsról utaztak oda. Sokáig várták a kormányzót. A fehér lovat, amivel a gyalogtengerész átkocogott a hídon, vonattal hozták, s a szerelvény valami miatt késett. Ő gyerekként Bocskai-ruhájában fölmászott mindenre, kíváncsi volt és nyugtalan. Jó huszonöt évvel azután – a hatvanas években; már a gulyáskommunizmus idején – megtalálta a zsinóros ruhát a padláson. Még ott volt rajta a sárga festékfolt, amivel annak idején a vaskorlátot bemázolták, és aminek Jancsika nekidőlt a visszatérés napján.
Szókasza meg szógereblye. János bácsi segítségével kicsupáljuk-kaszáljuk a gazt a diófa alól, hogy a lehulló termést könnyen megtaláljam. Keserves ez a korai küzdelem. A fű lehajlik, lebújik, ez az utolsó esélye, hogy eleven zöldet mutasson, mielőtt jön a dér s a talaj menti fagyok. Kacsák, libák totyognak majd a hóban. Elmúlik a gyurgyalagok füttyögése. Elnémul a szüreti ének. Csontjukat törik a vének. De most híznak, sárgulnak, szagosodnak még a birsek, s lesz még olykor gyönyörű tiszta kék az ég, megcsillan a végső fényektől az arany és ezüst; szép világvégi színek, az utolsó napok gyönyörűsége, átláthatósága. Mindaz, amitől úgy félünk s úgy vágyunk utána.
A diófa szavai. A verőbottal megütögetem az ágait, s kimondja. Olykor fejbevágóan keményen. Kifeslik burkából a termés, mutatja világos barnáját. Lassítani az íráson, hogy a kifejlés, kipattanás mélyére sejtsek. A szaladós írás átcsap a lehullt termés fölött, legföljebb arrébb rugdalja, pöcköli őket a papír – vagy az ősz – szegélyére. Lassítani a leírással. Megállsz, és nézed: tág, kék az ég, levegőből álló bizonyosság. Látható, de nem létező boltozat. Ennek tisztaságán csak az önzés füst-erei, fekete hajszálai, pihéi, műanyagkorma. Meddig kéne néznünk a tiszta eget, hogy belőlünk eltűnjön, ami szennyezi? Vagy legalább fehér bárányfelhővé változzanak mocskaink a közeli hegyek fölött.
A szavak függönyét elhúzva: nincs fényesebb és tisztább. Kimondhatatlanul. Nincs is mit továbbadnom, hiszen ez a természetem. Ha nem szólok, akkor is, úgy is. Ha leírom, ez sem szennyezi be.
A képzelet önmagát falja fel: egy kislány fölemeli szoknyáját, s amire a mozdulat megtörténik, föllibben a gönce fodra, öregasszony lesz, ráncos, keszeg combokkal, fehér s kopott a szőrzete; s rögtön meg is döbben tekintetemtől, hogy ennyire feltárta esendőségét; leejti a szoknyaszegélyt, két kis fülbevaló karikája csendül. Nekem így nem kellesz, hanem az, aki közben vagy, köztük vagy; de én folyton elvétem, mert nem őt látom, hanem belső képeimet, kiáradnak belőlem, képek közt élek, néha együgyű, termő máskor, durva, bomlott képek közt; volt egy lány régi életemben, aki olyan ügyesen vetkőzött, hogy közben nem ért élete végére, inkább fiatalodott, miközben néztem, csodáltam, kívántam, fiatalodott egy-két órát, teliholdkor két hetet is, s ha nagyon várt már hosszú távollétem után, olykor hónapokat is. Ahogy egymásba hatoltunk, a közös figyelemben egyesültünk, vinynyogva szólogattam, szorongattam a bordáimat, mert bennem volt, bentről éreztem őt. Még, még te édes!, ilyet mondott a bordám; ott voltunk előtte s mögötte – öszszebékült ellentmondás. Aki kiengedett a házból, tudta, hogy a kert zúzottkő ösvényén pont ebbe a mondatba érkezek meg. Mennyi nő, és nem találkozom másnap egyikükkel sem! A képzelet ingatag, aznap vissza-visszatérnek, úgy tesznek egy-két percem alatt, mintha hónapokig; ünnepi fogásuk vagyok. Ennek a fiatal szőkének például, aki olyan boldog lett velem, hogy átjárt rajta a nap, ült mosolyogva és csobogott át rajta boldogan az élet, s ez nagyon látszott rajta, pedig csak ült, feküdt kihívóan vagy kavarta meztelen teste elé kanyarított köténykében a tűzhelyen az ebédet; és átzúdult rajta a teljes nap. Mindennek odaadta magát, tőle lett minden, a világ rá hasonlított, mellére, hajára körmére, mosolyára, az érintésére, mely mindig mélyünkre tapintott. A kép(zelet) végén minden ő lett, benne volt, ő volt, akivel egyesültem, akibe belegondoltam magam, zizegett a nádas mellettem, áthajoltam egy fa törzsén, rám zárult a kérge, s mint boldog nevetés, egy ág hátamból kinőtt; ahogy közeledtem egy domb felé, kiderült: ő az. A domb is. Kikerülhetetlen a meztelensége, s magába zár, ebből indulok, de elhagyni, igazán elérni nem tudom sosem.
Adogatnak egymásnak becses ajándékként. Ahová érek, eltűnnek mellőlük a férjek, szeretők, nincs rajtunk kívül más itt a fák alatt ebben a csodálatos kertben. Istenem. Ó istenem!