Kiss Ottó mesenovellái

Liliputi trónkövetelők
Történt egyszer Liliput városában egy tanulságos eset. A liliputi király ebéd utáni szunyókálás céljából éppen az ágyában horkolt, amikor megjelentek ablaka alatt a trónkövetelők.
Hárman voltak, három gátlástalan trónkövetelő, akik korábban már mindenféle fondorlatos csellel próbálkoztak. Meg akarták szerezni a hatalmat Liliput városában, de nem sikerült nekik, mert a király még náluk is sokkal fondorlatosabb volt.
– Miénk a trón! Miénk a trón! – kiáltozták aznap délután a trónkövetelők a liliputi király ablaka alatt.
A lármára a király felébredt. Bár az is lehet, hogy a saját horkolására ébredt fel, ezt majd csak a történészek tudják pontosan kideríteni évszázadokkal később. Mindenesetre annyi biztos, hogy amikor meghallotta a kiáltozást, felkelt, és kinyitotta az ablakot, még ki is hajolt rajta, hogy jobban hallja, mit akarnak ezek a trónkövetelők. Mert a liliputi király nemcsak sokkal fondorlatosabb volt, mint ők, de, szégyen, nem szégyen, kicsit nagyot is hallott.
A gátlástalan trónkövetelők persze tudták ezt, ezért amikor meglátták a királyt, a sikertől felbuzdulva egyre hangosabban kezdtek kiáltozni:
– Miénk a trón! Miénk a trón!
Ám a liliputi király nemcsak nagyothallott, hanem sokszor félre is hallotta a szavakat.
Ezt viszont a gátlástalan trónkövetelők nem tudták.  
Pedig ezen a délutánon is így történt.
– Miénk a drót! Miénk a drót! – ezt hallotta a király, és egyáltalán nem értette, miféle drótot akarnak a trónkövetelők. Becsukta hát az ablakot, és békésen viszszafeküdt az ágyába.
Aznap délután így menekült meg Liliput városa a gátlástalan trónkövetelők hatalmától.

Az autókirály
 
Volt egyszer egy király, messze földön híres a gazdagságáról. Alattvalói egész nap autókat gyártottak, így tett szert mesés vagyonára.  
Hanem egyszer az összkirályi konferencián meghallotta a többi uralkodó is a hírt. Ezért amikor hazaértek a tanácskozásról, tüstént gyárakat építtettek, és ők is autókat kezdtek készíttetni az alattvalóikkal.
Nemsokára olyan gazdagok lettek, hogy külön építtetniük kellett egy billenős szerkezetet is, amellyel aztán mindennap beönthették a pénzt a kincstárba.
Három esztendő múltán azonban az összes földi királyság megtelt autókkal.    
– Hát most mi legyen? – kérdezte az autókirály a főtanácsadóját.
– Gyártassunk másfajta autókat – felelte a főtanácsadó. – És hirdessük ki, hogy a régi autók már nem jók.      
Így is lett. Az összes földi királyságban másfajta autókat kezdtek gyártani. Munka után pedig elmentek az alattvalók a boltokba, és a pénzből, amit kerestek, meg is vették a másfajta autókat. A régi autókat meg elvitték a roncstelepekre.
De hogy az alattvalók az egész földön ennyit furikáztak, a levegő úgy megtelt benzingőzzel, hogy majdnem megfulladtak a tömött utcákon. Köhögtek, krákogtak, aztán betegszabadságra mentek.
– Ki fog így nekünk dolgozni? – kérdezte aggódva az autókirály.
– Hát az alattvalók – mosolygott a főtanácsadó, és azt tanácsolta, hogy ezután olyan autókat gyártassanak, amelyek nem pöfögnek ki benzingőzt.
Azóta megint mesés a gazdagság a királyságokban, és az alattvalók újra boldogan furikáznak autóikkal a boltok és a roncstelepek között.

Űrhajók a Holdról

Amikor az eset megtörtént, az űrhajósok már évek óta rendszeresen jártak a Holdra. Unták is egy kicsit, hogy mindig csak ide-oda röpködnek, hozzák a vasércet a Hold bányáiból a Földre, és nem találkozhatnak űrlényekkel, nem fedezhetnek fel új boly-gókat. Ráadásul bármennyit hoztak, itthon egyre többet követeltek tőlük, pedig ők tényleg mindent megtettek, éjt nappallá téve dolgoztak.
Így ment ez már évek óta, és soha semmi izgalmas nem történt. Reggel beültek az űrhajóba, este leszálltak a Holdon. A munkások telepakolták a rakteret, ők meg hazaszállították a vasércet. Aztán, míg a földi munkások kirakták a szállítmányt, türelmesen várakoztak.
Múlt csütörtökön azonban furcsa dolog történt.
Éppen itthon várakoztak, mert a földi munkások rakták ki a szállítmányt, amikor az egyik űrhajós megunta a semmittevést, és elsétált az űrhajó mellől. A többiek követték. Egészen a feldolgozó műhelyig mentek, ahol a vasércből hidak, vas-úti sínek, autók, erkélykorlátok, és még ki tudja, mi minden készül.
Az űrhajósok azt hitték, hogy feldolgozó munkásokat találnak ott.
De helyettük apró, alig félméteres, fürge kis lényeket láttak. A termetükhöz és méretükhöz képest nagyon nagy volt a fejük, és a két kezük helyén hat kéz szorgoskodott.
– Aszta paszta! – ámuldoztak az űrhajósok. – Mi jó nehéz szakmát tanultunk, hogy űrlényekkel találkozhassunk, közben meg itt vannak!
– Már tíz éve elfoglaltuk a Földet! – nevetett az egyik nagyfejű, aztán mind a hat kezével tovább folytatta a munkát. – Csak nem szóltunk nektek, mert úgyis le vagytok igázva – vetette oda még foghegyről. – Vagy nem mindegy, hogy kinek hordjátok a vasércet?
– Végül is, mindegy – mondták az űrhajósok, és elindultak visszafelé, hogy minél hamarabb újra felszállhassanak.

A madárriasztó csengő

Varjú Károly békésen élt családjával egy nagyváros melletti tanyán. Hetvenhét diófájuk volt, valamennyi bőséges terméssel, hűst adó lombokkal.
Minden kora ősszel, amikor beérett a termés, az egész család kivonult a fákhoz. Hosszú botokkal verték le a diót, összegyűjtötték, aztán zsákokba rakták. Mire végeztek, mindig hidegre fordult az idő. Akkor bementek, befűtöttek a kályhába, bekészítették a szerszámokat, és jóízű beszélgetések meg nevetgélések közepette tavaszra feltörték az összes diót. Aztán a dióbelet is zsákokba rakták, és a családfő mindet eladta a városi piacon.
Hanem az egyik nyáron madárriasztócsengő-szerelők érkeztek a tanyára.
– Na, most már nem kell félni attól, hogy megdézsmálják a madarak a diót! – közölték a családfővel. – Amikor valamelyik ágra le akarnak szállni, nyomban megszólal a csengő, a madarak pedig megijednek, és jól elröppennek!
– Nagyon ötletes találmány! – örvendezett a házigazda.
Örültek a madárriasztócsengő-szerelők is, hogy a családfőnek ennyire tetszik a szerkezet. Gyorsan teleaggatták hát csengőkkel mind a hetvenhét diófát, aztán elköszöntek.
Még aznap megkezdődött az éktelen lárma. Ahogy a madárriasztócsengő-szerelők elmentek, a varjak azonnal ellepték a fákat. Azaz csak ellepték volna, mert abban a pillanatban, amint megpróbáltak leszállni egy-egy ágra, nyomban megszólaltak a madárriasztó csengők.
A varjak éjjel-nappal keringtek a fák körül, károgtak és verdestek a szárnyaikkal, a csengők meg egyfolytában szóltak.  
A Varjú család három napig bírta a zajt, aztán, úgy hallottam, beköltöztek a városba.

Foci, foci, foci

Bálna. Hetessit sokáig így csúfolták az osztálytársai, mert, mi tagadás, elég kövér volt.
– Bálna, bálna! – kiabálták a nagyszünetben, vagy hazafelé menet az iskolából.
Hetessi nagyon el volt keseredve, de nemhogy fogyókúrázott volna, éppen ellenkezőleg: bánatában még többet evett. Valami mindig volt a szájában, főleg a csipszet és a hamburgert szerette. Ha meg éppen nem evett, akkor cukrot szopogatott vagy kólát ivott literszám, ezektől viszont még jobban hízott. Az iskolai focicsapatba se válogatták be, mert már olyan kövér volt, hogy futni se tudott.
De a focit nagyon szerette. Mindig kijárt a mérkőzésekre, élvezte, hogy olyankor nem vele foglalkoznak.
– Hú, de béna vagy! Mért nem passzolsz? Én ezt berúgtam volna!
Ilyeneket kiabáltak be a többieknek a lelátóról.
Egy-egy hamburger vagy kóla után Hetessi is felbátorodott.  
– Hízzál még, hapsikám! Nagyon girhes vagy! Nem kapsz otthon enni?
Ő meg ilyeneket kiabált be a pályára.
Aztán egy mérkőzés előtti melegítéskor megsérült a csapat kapusa. Ráadásul a cserekapus épp aznapra jelentett beteget. Fontos meccs volt, nem állhattak ki kapus nélkül. Az edző jobb híján Hetessit kérte meg.
– Van kedved védeni? – lépett oda hozzá. – Állj be a kapuba, ott nem kell futni! – biztatta.
Hetessi lenyelte az utolsó falatot, ivott rá egy pohár kólát, nagyot böffentett, aztán elindult a kapu felé.
Aznap a csapat nem kapott gólt.
Hetessi ugyanis már olyan kövér volt, hogy nem fért be mellette a labda.
– Hetessi! Hetessi! – éltették a szurkolók a meccs végén, ő pedig olyan kedvet kapott a focihoz, hogy azonnal fogyókúrázni kezdett.
Egy év múlva már úgy repült a labdáért, akár egy párduc.
Azóta tizenkét év telt el. Hetessi kiválóan véd, ő lett a magyar válogatott kapusa. A többiek most őt nézik a tévében, és irigykednek. Ülnek a fotelben, eszik a csipszet, isszák a sört, és közben csak híznak. Nemsokára mindegyikük olyan lesz, mint egy bálna.

Az évszak-automata

Az évszak-automatát nyáron hozták meg a városszéli tó mellé. Aznap több gyerek is biciklire ült, hogy megnézze. De ha már ott voltak, ki is akarták próbálni.
A használati utasítás szerint azonban a gép csak autómodelleket fogadott el. Egyetlen autót kellett bedobniuk, hogy ősz legyen, kettőt, hogy tél, négyet, hogy tavasz, és tizenkettőt, hogy nyár.   
A gyerekek nem ismerték egymást, mert különböző városrészekből jöttek, de most mégis beszélgetni kezdtek. Tanakodtak, hogy mi legyen. Végül mindnyájan hazabicikliztek, otthon összeszedtek néhány játék autót, aztán visszamentek a tóhoz.      
Az ősznek és a tavasznak nem látták értelmét. A nyárnak se, hiszen amúgy is nyár volt.
Maradt tehát a tél.
Azon jól összevesztek, hogy ki dobja be az első két autót. Végül ketten döntöttek úgy, hogy megválnak egy-egy modelltől. A kopott Vipert és a régi škodát becsúsztatták az automatába.
– Tél – mondta a gép.
Ugyanebben a pillanatban nagyon hideg lett. A tó sekély vize befagyott, aztán hullni kezdett a hó. A gyerekek gyorsan hazabicikliztek, átöltöztek, összecsomagolták a felszereléseket, és visszamentek a tóhoz.  
Egész délután szánkóztak és korcsolyáztak. Estefelé elhatározták, hogy máskor is kijönnek majd együtt. Aztán úgy döntöttek, mégse várnak egyetlen napot se.   
Elővették a maradék autókat. Összesen tizennégy darab volt, mert még a legkisebb is odaadta a Ferrariját. Kézfeltartással szavazták meg, hogy azoknak, akik önként mondtak le a Viperről és a škodáról, már nem kell megválniuk egyetlenegy autójuktól se, hisz ők csinálták a telet.
A többi tizenkét autót viszont sorban bedobálták a gépbe.
Szép nyáreste lett. Fürdőnadrágra vetkőztek, és ujjongva, kiáltozva gázoltak bele a vízbe.
Másnap együtt bicikliztek ki a tóhoz. Az évszak-automata nem volt ott, egy másik városba vitték, de ez akkor már egyiküket se érdekelte.