Szalay Zoltán – Talamoni émelyek, avagy Fésületlen gondolatok a talamoni próza mélyéről*

Keresek egy szókapcsolatot az egyik Talamon-prózában. Németh Zoltán idézi monográfiájában a három szót: „hüvelyváladék síkozta időalagút”, A képzelet szertartásai című kötet A pikádorok ivadéka című szövegéből.

Ez a szókapcsolat kiválóan jellemzi Talamon Alfonz álomprózáját, de túl is mutat rajta: erotika és képzelet kapcsolatának kimeríthetetlen dimenzióit tárja fel. Talamon prózája kiolvashatatlan. Ahogy most fellapozom A pikádorok ivadékát, amely egy különösen sodró lendületű, a végsőkig telített, őrületesen pulzáló, állandóan mozgásban lévő szövegörvény, hogy megkeressem a szókapcsolatot (Talamon monográfusa nem jelzi a Talamon-idézetek pontos helyét, mindössze kurzívval emeli ki az idézeteket), elveszek a szavak árjában. Átlapozom néhányszor, bele-belekapok a szövegbe, de végül tudatosítom, hogy csak az egész elbeszélés – már ha lehet ezt a régimódi fogalmat használni egy Talamon-prózára – módszeres átrágása révén találhatom meg az idézet pontos helyét. Hagynom kell, hogy a szöveg a magáévá tegyen, hogy belemásszon a tudatomba, hogy belém fészkelje magát, akár valami mohó parazita. Hatalmas próza A pikádorok ivadéka, s benne van minden, aminek egy igazi Talamon-szövegben lennie kell, mintegy foglalata a teljesen ki nem bontakoztatott életműnek. Valószínűleg olvasófüggő, hogy a korai kötetek borús-depresszív, sötét tónusú, a szorongásokat egészen az őrületig fokozó, az álmok mélyebb és mélyebb szféráiba alá-szálló szövegeit vagy a befejezetlen, Samuel Borkopf mint talamoni alteregó által jegyzett humoros-könnyed, bár nyelvileg ugyancsak veretes, kimunkált novellafüzért (Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából) részesítjük-e előnyben. Minden Talamon-szövegre jellemző azonban, hogy ki akarja facsarni az olvasót, be akarja szippantani, lehúzni és kiszipolyozni. A pikádorok ivadéka vagy a Gályák Imbrium tengerén olvasójának le kell ereszkednie az alvilágba, s a számára kirendelt Vergilius mindent megtesz, hogy alaposan elbolygassa. Minderre Talamon nagyon is tudatosan játszik rá: az ördög cimboráját alakítja. A pikádorok ivadéka kis kezdőbetűs indítása úgy ránt be minket egy eszeveszett körmondat hömpölygésébe, hogy fel-ocsúdni sincs időnk, s már elvesztünk: „…úgy tűnik, mintha csak most találta volna meg az ördög a lelkünket.” Az ördög – maga a szerző? Elvégre ő vet bele bennünket abba a szédítő időalagútba, amelyben sodródva lélegzethez is alig jutva száguldunk át tébolyító víziók során. Az ördög a testiség és az erőszak hullámait korbácsolja fel, hogy beléjük vessük magunkat, a narrátorral együtt, aki a szöveget indító, végeérhetetlennek tetsző bravúros körmondat végén áll össze s ismer magára. Hogy aztán rögvest „ágaskodó erekciójával” szembesítsen bennünket. Egy időre visszazökkenünk a hétköznapi valóságba, az álom fátyla azonban mindvégig ott hulámzik ezen a valóságon. Hiába kezdődik a szöveg ébredéssel (számos más Talamon-prózához hasonlóan), érezzük, tudjuk, hogy álomban vagyunk, s csak az a kérdés, melyik szinten. Mert álmok (valóságok?) között ugrálunk, váltogatjuk a szférákat: ami az egyik szinten elsülni kész, meredező, forró fallosz, az a következőben elsülni kész, meredező, hideg puska- vagy épp ágyúcső. Primitív, brutális, közönséges viszonyok töltik meg ezt a világot, az erotika csak a képzelgés szintjén van jelen, mindig valahol máshol, s míg a narrátor az egyik helyen közli, „jóleső elégedettséggel nyugtázom a markomban viháncoló férfiasságom koronáját”, mikor végül szemtől szembe kerül egy lánnyal, aki vágyik rá, szorongás keríti hatalmába és bénítja meg. Az erotika mindig valahol máshol van, az erotika tulajdonképpen a képzelet legtisztább, legfinomabb esszenciája, ami nem tehető igazából „kézzelfoghatóvá”. A szöveg „valóságában” csak szorongás van, viszolygás, erőszak, állati, szenvtelen tobzódás. Az önkielégítés hamis gyönyöre hirtelen csap át valami abszurd háborúsdiba: a narrátor saját házuk padlására menekül erünniszei elől, s itt kész csatateret talál: nagyapja háborús emlékei elevenednek fel s válnak egyszerre testközelivé. S innen vér, pusztulás, romok következnek. Valamiféle háború van, valamelyik álomban. Olykor átzökkenünk egy másikba, s látjuk a narrátor apjának elhagyott bakterházát s annak környezetét, egy mozdonytemetővel (a narrátor apja ugyanis váltóőr volt – a jellegzetes talamoni téma, a 19. századi romantikát idéző, s egyúttal a modern, elidegenített, mechanikus lélektelenséget játékba hozó vasút nem hiányozhat ebből a szövegből sem). Itt bukkan fel a lány, aki azonban meg-érinthetetlen. Az elmaradt szerelem helyett kapunk megint némi nyers erőszakot, Donát bácsi kovácsműhelyében; Donát bácsi egy újabb álomszféra, lombard feleségével, akinek nyelvén ő maga, a férje sem beszél, s akit férje idegen lombard utazóknak enged át, hogy gyermekeket nemzzenek vele. A narrátort idegenség veszi körül, s a legidegenebb talán saját apja, a nagybetűs Apa, aki mint egy betolakodóval, úgy bánik fiával, revolvert szorít a fejéhez, s aki megszállja a falu szállodáját, ahol Donát bácsi családtagjait mészároltatja le állatias tűzoltó-katonáival. Az álomnak termé-szetesen nincs helye és ideje, azaz számos, akár teljesen elütő adatból épül fel. Mintha egy háborgó latin-amerikai ország utcai csetepatéiban vennénk részt, miközben letűnt birodalmakról, széthullott császárságokról esik szó. A családját kellene újraélnie a narrátornak, emlékei, benyomásai azonban összekeverednek, saját kamaszos vágyálmaival vegyülnek. A bevezető mondat egy elszabadult ringlis-pílbeli balesetet ír le, amikor is az ellenálhatatlan erő „kitépi fejünkből a ragacsos, csontszilánkokkal piszkított agyvelőnk, ez a szörnyűséges gépezet a búcsújáró, tömjénező, szent zászlók alatt vonuló emberekre zúdítja apokrif gondolataink tömegét, a felhőként szétterülő, ködként felszívódó, egymást nyalogató víziók mozaikdarabjait”. Ez lenne tehát a szöveg: maga a szétterülő agyvelő, a szertefröccsenő tudatmassza.
A talamoni szöveg nem kíméletes az olvasóval szemben, mindent megtesz, hogy ízekre szedje a tudatát. Teszi mindezt olykor a modorosságig barokkos han-gon, túlfűtött archaizálással, ám végig megingathatatlan hitelességgel, szédítő nyelvi horizontokat tárva fel. A talamoni szöveg szenvedélyt és érzékiséget kíván, szenvedélyben és érzékiségben létezik, miközben torzító álomszerűsége és abszurditása elidegenít, ironizál, meghökkent, olyan erővel és kitartással, amivel kevés prózai szövegben találkozhatunk. Mindez a szöveg kimeríthetetlenségével, az értelmezési lehetőségek sűrű burjánzásával jár együtt, s folyamatos újraolvasásra hív. Valószínűleg helytelen lenne azt állítani, hogy a talamoni életmű ma, tizenöt évvel a szerző halála után megtalálta méltó helyét a kánonban. Még ha a kánon része is lett, ezt az életművet nem igazán lehet „tudományosan rögzíteni”, hiszen sikeresen ellenáll az objektivizáló értelmezéseknek, megerősítve ezzel magának az irodalomnak a kérdésfeltevő és nem válaszadó jellegét. A talamoni próza azt sugallja, hogy a jó irodalom nem kényelmes elméleteket kínál, hanem nyugtalanító szikrákat vet.
A keresett szókapcsolatot a gyűjteményes kötet 84. oldalán találtam meg: „…kérlelem, hogy hidat formáljon számszeríjzsineg csonttalan testéből, hogy izomfeszítő ösztöneimmel minél mélyebbre tudjak hatolni a hüvelyváladék síkozta időalagútba, és ki tudjam magam tépni Apám jelenlétének rabságából…” S magam is belecsusszanok az alagútba, menthetetlenül.