Lacza Tihamér – Életfogytig szolgálatban / Találkozásaim Koncsol Lászlóval*

Megírtam már valahol, hogy én prágai diákként, a Károly Egyetem kémia szakos hallgatójaként kedveltem meg igazán az irodalmat, s ebben meghatározó szerepe volt Rákos Péternek, a prágai magyar tanszék egykori vezetőjének, akivel az Ady Endre Diákkörnek köszönhetően ismerkedtem meg. Amikor 1972-ben befejeztem egyetemi tanulmányaimat és Pozsonyban kezdtem el dolgozni, a Tanár úr biztató szavaira emlékezve kopogtattam be egyszer az Irodalmi Szemle szerkesztőségének ajtaján, mert prágai „lapalapítóként” – 1969-ben indítottuk el többen a kezdetleges módon sokszorosított, mindössze hat évet megélt „irodalmi folyóiratot”, a Homok-órát – és néhány elbeszéléskísérlettel a zsebemben úgy gondoltam, hogy én is szerencsét próbálhatnék a szlovákiai magyar Parnasszuson. Emlékszem, a redakció akkoriban egy Štúr utcai épületben székelt, s aki ajtót nyitott nekem: Koncsol László volt. Ma már aligha tudnám felidézni, mi mindenről beszélgettünk, de olyan meleg szavakkal emlegette Rákos Pétert, hogy azonnal megkedveltem őt is. Talán hagytam nála néhány szépirodalmi szöveget is (mert elbeszéléseknek azért nem szívesen nevezném őket), de akkoriban már inkább az értekező próza izgatott, és valószínűnek tűnik, hogy Koncsol volt az első, aki kritikák írására buzdított. Aztán évekig nem találkoztunk, csak azt követően, hogy 1975 októberében a Hét munkatársa lettem. Akkor már nem az irodalmi lap szerkesztője volt, hanem afféle szabad-úszó, aki gyakran betoppant a Hét Széplak utcai szerkesztőségébe is, hogy Ozsvald Árpáddal és Zs. Nagy Lajossal – vele annak idején együtt koptatták a komáromi gimnázium padjait – eldiskurálgasson, s ilyen alkalmakkor mi is váltottunk néhány szót. Olykor Károlyfalun, Fadrusz utcai tömbházuk előtt is összefutottunk, ahol gyer-mekkocsiban ülő kisfiammal sétálgattam. Többnyire az irodalomról, a zenéről, a terveiről és a közös ismerősökről – Nagy János szobrászművészről, Tőzsér Árpád-ról, Znám István matematikus professzorról és másokról – beszélgettünk.
Akkoriban (1978-ban) jelent meg első önálló kötete, a Kísérletek és elemzések, majd néhány évvel később az Ívek és pályák, amelyről dolgozatot is írtam a Hétbe. Egyebek között ezt állapítottam meg róla: „Koncsol László megbízható műelemző; mindig fontos és figyelemre méltó művekről ír – fontos és figyelemre méltó dolgokat. A műalkotásban mindenekelőtt a törvényszerűségeket keresi. A szerkezet tartópilléreit. Az összefüggéseket a valóság és az irodalmi mű között. Ritkán »közelít« a műhöz; amikor az első mondatot papírra veti, már több mint bizonyos, hogy ő a helyszínről küldi »tudósítását«; szinte benne van a műben, belülről halad kifelé. Az ilyesmi az alkotással »együttlélegzők« képessége, azoké, akik nemcsak értelmezik és magyarázzák a szépirodalmi szöveget, hanem mintha minduntalan újra meg is írnák […] Koncsol tagadhatatlanul művészpárti; nem keresi mindenáron a fogyatékosságokat, a gyenge pontokat, ha tudja, hogy értékekre is bukkanhat. Ezért is kevesebb a bíráló vagy elmarasztaló megállapítás dolgozataiban és tanulmányaiban. Rossz vagy elhibázott verssel eleve nem foglalkozik, hiszen van helyette milliónyi jó és figyelmet érdemlő. Verseskötetekről is csak elvétve ír, mert úgy tartja, hogy a vers, ha remekmű, többet árul el írójáról, mint a közepes és jó költeményeket vegyesen felsorakoztató versgyűjtemény. Verselemzéseiből egyértelműen kiderül: nem csupán érzéke van a költészethez, hanem káprázatos elméleti tudása is.”
Van ebben a tanulmányomban még egy passzus, ahol megkísérlem általánosabb érvényű koordináta-rendszerben elhelyezni az általam „nyitott esztétiká”-nak nevezett koncsoli módszert: „A csehszlovákiai magyar kritikus (esztéta) általában zárt – és képességei által meghatározott – térben mozog; az irodalmi művet az irodalom felől közelíti meg, és csakis az irodalom keretei között vizsgálja. Koncsol számára ez a zártság nem biztosít kellő mozgáslehetőséget, helyenként már-már nyűgnek érzi, ezért lerombolja a korlátokat, és nyitottá teszi a rendszert, amelybe szabadon beáramolhatnak különféle nem irodalmi elemek és struktúrák is, s ezek az irodalmi alkotás sokrétűbb értelmezését teszik lehetővé. Leggyakrabban zenei struktúrákkal veti egybe az irodalmi szövegeket, előszeretettel használ zenei hasonlatokat és műszavakat, néha már az az érzésünk, mintha nem is irodalmi szöveg-ről, hanem zenei kompozícióról lenne szó.”
Ma természetesen már másképpen fogalmaznék, ha egyáltalán foglalkoznék még irodalomkritikával, s hogy ezzel felhagytam, abban valamiképpen Koncsolnak is szerepe volt. De ne szaladjunk előre, hiszen az 1980-as években sűrűbben volt alkalmam Koncsollal találkozni. A Hét irodalmi és kulturális rovatának szerkesztőjeként elsőként olvashattam több írását, amelyet a lapnak szánt, köztük a nagy visszhangot keltett Egy hónap – egy könyv címűt is, amellyel – saját bevallása szerint – mozgalmat szeretett volna elindítani, de mint annyi más hasznos kezdeményezést, ezt is megfojtotta az értetlenség és a közöny. A Színmuzsika, fényvarázs, a Vizesnap-ló és az Ütemező című, mindenekelőtt a tanulóknak és a diákoknak szánt köteteinek számos darabja is először a Hétben látott napvilágot. Valamikor 1987 táján egy ötrészes cikksorozatot publikált a két világháború között Diósförgepatonyban működött tanító néni, Félegyháziné Gregosits Irén visszaemlékezéseiből. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy akkori főszerkesztőmet napokig győzködtem arról, hogy ezt érdemes volna közölni…) Ebben az időben már nem egészen önkéntes száműzetésben élt, és a diósförgepatonyi termelőszövetkezet alkalmazottjaként tulajdonképpen Dióspatony és a környező települések helytörténetével foglalkozott. Azt is mondhatnánk, hogy Koncsol László lett az első hivatásos szlovákiai magyar helytörténész. Kezdetben nem ismertem a szlovákiai magyar irodalmi életből történt nem egészen önkéntes kivonulásának az okát, sőt, reményemnek hangot adva le is írtam valahol, hogy a dióspatonyi azílium bizonyára csak átmeneti lesz és hamarosan ismét a régi Koncsolt üdvözölhetjük, aki visszatért az irodalmi életbe. Csak utólag értesültem arról, hogy fontos beosztású emberek igyekeztek akadályokat gördíteni az útjába, köztük olyanok is, akiktől nem várta volna. Többször is kijelentette nekem, hogy már nem kíván irodalomkritikával vagy irodalmi művek elemzésével foglalkozni, s ehhez többnyire azóta is tartja magát. Ezen elgondolkodva beláttam, hogy az irodalomkritika nekem sem való, és László barátomat követve, magam is felhagytam vele.
1988-ban adta ki talán az utolsó olyan könyvét, amelyben elsősorban esztétaként és irodalomtudósként van jelen. Két terjedelmesebb tanulmánya – most már látható – afféle írói búcsúja volt a szlovákiai magyar szépirodalomtól. Az Egy kapcsolat háttérvázlata című esszéjében Fábry Zoltánhoz fűződő viszonyáról ír, az A csehszlovákiai magyar költészet a második világháború után című „történelmi vázlat”-ában lényegében 1980-ig veszi számba líránk fontosabb fejlődési szaka-szait, illetve az egyes költői életművekben kimutatható új törekvéseket. A későbbiekben inkább már szervező emberként, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnökeként vett részt az irodalmi közéletben.
Az 1989-es rendszerváltozás sem tántorította el korábbi elhatározásától, sőt, egyszer megjegyezte, hogy számára a helytörténettel való foglalatosság több puszta feladatnál – szolgálat, amelyet azokért vállalt, akik őt befogadták, és jóságukat azzal kívánja meghálálni, hogy rádöbbenti őket: milyen gazdag a saját múltjuk. A patonyi helytörténeti kiadványok, antológiák és olvasókönyvek szerkesztése és öszszeállítása mellett elindította a Kalligram talán legjelentősebb kiadói vállalkozását, az eredetileg harminckötetesre tervezett Csallóközi Kiskönyvtár sorozatot, amely időközben már lassan elérte a 40. kötetet is, és úgy tűnik: egyhamar még nem lesz vége.
A Hét szerkesztőjeként 1989 után is gyakran együttműködtünk, hiszen a hetilapban sorozatban közölt olyan tanulmányokat, amelyek később önálló kötetté álltak össze. Lelkendezve hozta be nekem például azokat az írásait, amelyeket a levéltárakban előbányászott régi dokumentumok alapján vetett papírra. Ezek között bűnügyi történetek, boszorkányhistóriák és olykor humoros esetek is akadtak. A múlt század kilencvenes éveitől nemcsak írószövetségi összejöveteleken, hanem különböző szakmai tanácskozásokon, helytörténeti konferenciákon is rendszeresen találkoztunk. A Pro Patria Honismereti Szövetség elnökeként a felvidéki magyar helytörténészek udvardi tanácskozására utazva többször is útitársa lehettem, és ilyen alkalmakkor sok mindenről mesélt; például református lelkipásztor édesapjáról, háborús gyermekkoráról, az Ifjú Szívek indulásáról, katonaélményeiről, gömöri tanítóskodásáról. Ezek a történetek mostanság leírva is fel-felbukkannak a Gömöror-szág hasábjain.
Az egykori A Héttel kapcsolatos további dolog, amelyről kevés szó esik manapság, pedig az Esterházy János körüli szlovák hisztériakeltés ismét időszerűvé teheti. Annak idején, valamikor 1992-ben vagy 1993-ban jelent meg egy írás a lapban a zsidókat mentő nyitrai református lelkipásztorról, Sedivy Lászlóról. Ő fiatal korában Dióspatonyban szolgált, és Koncsol emiatt is rögvest felfigyelt a személyére. Az évekig elhúzódó nyomozás eredményeként sikerült feltárnia nemcsak Sedivy életének utolsó éveit Tiso Szlovákiájában: meghurcoltatását, az ellene indított sajtótámadások részleteit és illavai raboskodását, hanem további magyar református papokat is talált, akik Sedivyhez hasonlóan a fasiszta Szlovák Köztársaságban úgy próbálták megmenteni zsidó embertársaikat, hogy gyorsított eljárással reformátusnak keresztelték őket. Ennek köszönhetően több ezren esélyt kaptak arra, hogy elkerüljék a koncentrációs táborok poklát. Már a Pátria Rádió szerkesztőjeként részt vehettem azon a nyitrai tanácskozáson, ahol ezekről az emberi tisztességük és helytállásuk miatt meghurcolt nagyszerű lelkipásztorokról emlékeztek meg. Talán mondanom sem kell, hogy ismét Koncsol Lászlóval utaztam, aki akkoriban még egy terhet cipelt a vállán: a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház világi gondnoka volt. Nem hatalmazott fel rá, hogy továbbadjam mindazt, amit erről a szolgálatról elmondott nekem. Csupán jelezném, hogy nagyon elszomorították őt azok az állapotok és viszálykodások, amelyeket egyik-másik gyülekezetben tapasztalt, de legfőképpen az, hogy egyre üresebbek a templomok és egyre kevesebb gyermek születik. Szülőfalujáról, Deregnyőről, ahol hetvenöt esztendeje meglátta a napvilágot, mindig nagy szeretettel írt és beszélt, de újabban sok keserűséggel is, hiszen ha időnként ellátogat szűkebb pátriájába, többnyire a folyamatos hanyatlás és pusztulás lehangoló jeleit látja. Nem csoda ezek után, hogy egyik-másik kései esszéjében mintha már az élettől is búcsúzna. Tavaly elveszítette évtizedeken át hűséges társát, Katicát is, akihez időnként verseket ír a túlvilágra. De a szolgálat, az elvégzésre váró sok feladat még nem engedi utána. A Csallóközi Kiskönyvtár újabb köteteit kell sajtó alá rendeznie, de adós még a zenei és képzőművészeti témájú írásainak a kötetbe gyűjtésével is. Erről ugyan eddig még senkinek nem beszélt (talán önmagának sem), de ismerve őt, egy ilyen könyv is ott lehetne azon a polcon, ahol Koncsol László művei sorakoznak.