Csábi Domonkos / A bizonyos bizonytalan

Vida Gergely Babits-olvasatok című kötetéről

A modern kori magyar költészet – és úgy általában az irodalom – ranglistáján megkérdőjelezhetetlen ranggal volt/van jelen az a Babits Mihály, akinek életművéhez sok szempontból nem volt kegyes az utókor leginkább tiszteletteljes, ám kiszámíthatatlan érdeklődése.

A diktatúra évtizedei alatt az ideológia irodalmon kívüli elvárásrendszere miatt vált nem szívesen látottá/olvasottá a babitsi oeuvre, melynek formális (közjogi) megszűnte után pedig a magyar irodalomtudomány évtizedes lemaradásait gyorsan pótolni szándékozó elméleti igyekezet a szempontjainak könnyebben megfeleltethető kortárs(ak) munkáit állította érdeklődése előterébe. A költő születésének centenáriuma nem egy fontos és megkerülhetetlen értelmezői munka megszületésére adott lehetőséget, amelyek értékelő megállapításait megörökölte a létrejöttük idejét követő kor. A Babits-szövegek a kritikai kiadás előrehaladtával egyre nagyobb mértékben válnak pontosan megismerhetővé, ami egyúttal lehetőséget teremt arra is, hogy a korábbi recepció rajzolta Babits-kép újrarajzolhatóvá váljon. A maga számára értelmezői teret hódító irodalomelmélet szempontjainak, valamint a korábbi recepció eredményeinek nem feltétlenül kritikus – itt a megállapítás egyáltalán nem elmarasztaló! – felhasználásával Vida Gergely a fiatal Babits néhány szövegét vette górcső alá.
Többnyire olyanokat, amelyek értelmezése már kitaposott utakon jár, és kész megállapítások nyomvonalát adja az arra tévedő olvasónak (In Horatium; Theosophikus énekek; A lírikus epilógja – ide most nem sorolva a Babits szimbolizmusáról általában, valamint a Játékfilozófia című esszével foglalkozó tanulmányt). Ahogy a tanulmányokból kirajzolódó babitsi poétika egyik nem elhanyagolható vonása lesz az irodalmi hagyomány készletének „újrahasznosítása”, úgy használtatik fel a korábbi recepció nem egy megállapítása Vida Gergely írásaiban (annak bizonyságát adva, hogy bár elméleti szempontból most már kritikára szorul, több meglátása azonban ma is hasznosítható). (Ez nemcsak a Babits-mű, hanem recepciója újraolvasásának fontosságát jelzi.) Az életmű értékelésekor a recepció által korábban és újonnan megfogalmazott állításokat fölhasználva olyan megállapítások születnek, amelyek kimondottan egy elbizonytalanított jelentés irányába mutatnak (és egyúttal – a recepció kritikájaként – az ezt felmutatni kívánó eredeti szerzői intenció felmutatásának igényével fogalmazódnak meg). Vida úgy foglalkozik biztos(nak vélt) kanonikus pozícióval rendelkező Babits-szövegekkel, hogy azok tárgyalásakor más, ám hasonló kérdéseket feszegető írások (versek, esszészövegek, valamint egy regény, A gólyakalifa) újraolvasását használja fel értelmezésüknél. Így mutatja meg a babitsi írásokban nyomon követhető kettősség, cserélhetőség és ismétlés motívumait/alakzatait alapos – nyugati és közép-európai – szakirodalmi tájékozottsággal és szoros nyelvi figyelemmel. Ekként az In Horatium értelmezésében háttérként megjelenik például az Óda a bűnhöz, a Himnusz Irishez, vagy a kötetbe soha be nem került Helios című költemény is. Ahogy a Theosophikus énekek összeolvasódnak a Fekete ország szövegével, vagy A lírikus epilógja az Óda a Bűnhöz, a Sugár vagy a Messze… messze… című költeményekkel. Vida Gergely nem lezárt értelmezéseit kívánja nyújtani a Babits-szövegeknek, inkább azt a kódolt szerzői szándékot igyekszik kibontani, amely egy mélyen átértett irodalmi hagyomány eszközeinek fölhasználásával, ám azok jelentésképző elemeinek kibillentésével egy elbizonytalanított jelentés irányába mutatnak. Kiderül, hogy a fiatalkori Babits-írások lega-lábbis ugyanúgy termékeny értelmezési terepet nyújtanak a modern irodalomelméletek használta értelmezési eljárásoknak, mint az ezek szemszögéből korábban értékelhetőbbeknek tartott Babits-kortársak szövegei.
A Babits-olvasatok tanulmányai azonban nem kizárólagosan újraolvasott versek értelmezései. A kötet első írása – igaz, konkrét szövegelemzések nyomán – azt igyekszik cáfolni, hogy a Babits-írásoknak voltak-e egyáltalán olyan vonásaik, amelyek alapján szimbolistának lehetne azokat tartani. Az utolsó tanulmány pedig az író Játékfilozófia című esszét járja körül, a fiatal esszéíró Babitsnál kimutatva azokat a jellegzetességeket, amelyek hasonló ironikus, jelentés-elbizonytalanító módon működve a versekben is észrevehetők.
Mint már esett róla szó, a tanulmányok egyaránt mozgósítják az irodalomelméleti apparátust, valamint az eddigi befogadástörténet tapasztalatait, nyelvük azonban a babitsi szövegekben tetten ért játékosságot is fölmutatja. Ahogy a Babits vélt szimbolizmusát tárgyaló írásban, A világosság udvara című vers kapcsán olvasható például: „Sőt, a kép annyira konkrét, hogy a homályüveget nagyon nehéz azzal a bizonyos szimbolikus homállyal összhangba hozni, ahogyan azt Rába te-szi… valami mindenesetre bűzlik a világosság udvarában.” Egyvalami bizonyos: a fiatalkori Babits-szövegek bizonytalansági jellegzetességei, és az azokat témául emelő Vida-tanulmányok értő kidolgozottsága.

(Kalligram, Pozsony, 2009)